A minap múltam harminckét éves. Boldog vagyok. Az nem akármi.

A feleségemmel a bölcsészkaron ismerkedtünk meg. Szerelem volt számomra első, számára úgy a huszonhetedik látásra. Nagyjából ennyiszer futottunk össze, mire szakítottak a szobatársammal. Bizonyára akad férfi, aki nálam többször hallotta mással élvezni a feleségét, de én egyszer sem akartam. Az maga volt számomra a pokol, mégsem tudtam kimenni a szobából. Alvást színleltem. De végül belém szeretett. Akkor aztán múlhatatlan szükségét éreztük, hogy együtt éljünk… máshol. Kivettünk egy kicsi, olcsó lakást. Diákmunkát kerestünk, ami mellett az egyetemre is futja még erőnkből. Nem találtunk, így hát én felcsaptam sofőrnek egy taxivállalathoz, Tünde pedig pincérkedett az egyetemmel szemközti csehóban, ahol reggelenként kávézni szoktunk, miután a szomszédos közért előtt megreggeliztünk. Barátságos és otthonos érzés volt a pult sarkára húzódni az illatozó, forró kávéval. Sosem hagytuk ki.

Éjjel vezettem, Tünde pedig felszolgált. Reggel, amikor hazaértem, szeretkeztünk. Délelőtt az egyetemen voltunk. Délután szeretkeztünk. Este bekísértem a csehóba, és ott ücsörögve vártam meg a váltótársamat és a verdát. Szeretkezéseink szusszanatnyi szüneteiben felolvastam neki a novelláimat. Nem emlékszem, hogy aludtunk volna. A vasárnapunk volt csak szabad. De úgy emlékszem, akkor is szeretkeztünk. Eldugott helyeken, az isten szabad ege alatt, árnyékos réteken és napsütötte, sziklás ormokon,  miután busszal, villamossal, hévvel kibumliztunk a városból a természetbe. A világon semmink nem volt. Pici kis szobánk világítóudvarra néző ablaka alatt egy laticel hevert a földön, rajta két pokróc (egy lepedőként, egy paplanként szolgált) és egy párna. A ruháink falba vert szögeken lógtak, a kölcsönkönyvek és folyóiratok, újságok a padlón tornyosultak. A konyhában csak egy ócska gáztűzhely, egy falikút és a rozzant, imbolygó asztal két székkel, amit lomtalanításkor szereztünk. A lomot őrző cigányok azt mondták, vigyük csak bátran. Ahogy cipeltük, az egyik rátett az asztalra egy kormos „kotyogó” kávéfőzőt, azt mondta, ez ajándék és a Devla áldjon meg bennünket egy futballcsapatnyi kölyökkel.

Csodálatos évek voltak. Úgy éreztük, mindenünk megvan, ami kell. De azért figyeltük, melyik kerületben mikor van lomtalanítás, mert abban megegyeztünk, hogy egy működő hűtőszekrény azért jó volna. És meglett az is, bár nem volt rajta villásdugó. Micsoda boldog izgalommal cipeltük haza! Egy rossz vasalóról levágtam a villásdugót, s míg azt szereltem a szomszédtól kölcsönkért fázisceruzával és a bicskámmal, Tünde szépen kimosta a hűtőt az egyik pólómmal. (A másikkal, amelyik épp nem volt rajtam.) Aztán leszaladtunk a közértbe sörért és tejért. Csak mert hogy azok hűtőbe valók. Tündének eszébe jutott a kávéfőző.

–        Hííí! Vegyünk kávét is! – csillant fel a szeme.

–        Jó, de akkor cukor is kell – feleltem.

Otthon  beraktuk a tejet és a sört a halkan kereplő hűtőbe, és gyönyörködtünk benne. A lámpája ugyan nem égett, a látvány akkor mégis meleg harmóniát, biztonságérzetet lopott a szívünkbe, pedig soha azelőtt nem éreztük, hogy ne lennénk biztonságban. Tünde a kávés és a cukros zacskót a hűtő tetejére tette. Aztán felraktam az első otthoni kávét. A kotyogó kisvártatva barátságosan pöfögni-fröcsögni kezdett, és az otthonos, ínycsiklandó illat betöltötte a csupasz konyhát. Mosolyogva néztük, aztán átöleltük egymást. Úgy éreztük, elkezdődött valami.

–        Jaj, hát bögrénk sincs! – mondta nevetve Tünde.

–        És semmilyen poharunk se – tettem hozzá.

Így hát leszaladtunk bögrét vásárolni. És akkor már vettünk kiskanalat is. Hatot-hatot, hogy vendégeknek is legyen.

Többé nem kávéztunk reggel a csehóban. Otthon kávéztunk, az ágyban, szex előtt, után, közben. Én mindig kiszórtam kicsit a cukrot, főleg ha már csak kevés volt a zacskó alján. Pedig erre figyelni kellett, hogy ne lepjenek el bennünket a csótányok. Tünde vett egy mázas cserép cukortartót, kis füles tetővel. Attól kezdve nem szórtam ki a cukrot. Kicsit később került hasonló edény a darált kávénak is, bár arra nem is jöttek a csótányok.   

Aztán tányérok érkeztek és kések. Többé nem reggeliztünk a közért előtt állva, papírzacskóból péksüteményt szedegetve, zacskós tejet, kakaót kortyolgatva és közben azon röhögve, hogy melyikünk tud rátaposni a másik lábára. Otthon reggeliztünk, tányérból, asztalnál. Később került evőeszköz és fazék és serpenyő, hogy legalább akkor ne kelljen a kifőzdébe járnunk, amikor otthon vagyunk. És aztán már nem emlékszem, hogy az idő haladtával milyen sorrendben érkeztek a különböző edények, a tepsi, a szendvicssütő, a kenyérpirító, a teáskanna, a méztartó, a szűrőkanál, a krumplinyomó, a fa és merőkanalak, vágódeszka, mák és húsdaráló, sajtreszelő, nokedliszaggató… És mindezekhez polcok és szekrények. Három hónapig spóroltunk egy mikróra. Aztán Tünde előállt azzal, hogy kell egy mosógép, mert olcsóbban jövünk ki vele, mint a sarki mosodával. És hogy amíg pörög a ruha, itthon is tudunk barchobázni és beszélgetni, sőt itthon akár szeretkezhetünk is közben, bár mintha mostanában nem akarnék annyit, mint amikor megismertem.

Jó drága mosógépet nézett ki, egy évünkbe telt, míg összekalapáltuk a rávalót, pedig akkor már mindketten dolgoztunk vasárnaponként is, mert egyébként nem jöttünk ki a pénzből. Pedig nem jártunk el reggel reggelizni és kávézni, nem jártunk a mosodába, jóval kevesebbet jártunk kocsmába és étterembe, mert a hűtőben mindig volt sör és kaja. Sokkal kevesebbet mozdultunk ki otthonról, moziba nem mehettünk minden este, így logikusan merült fel, hogy vegyünk egy tévét. Szerettünk volna hozzá egy házimozirendszert is dvd-lejátszóval meg hangfalakkal, de az nagyon drága volt. Szerencsére közben lediplomáztunk mindketten, kereshettünk végre rendes állást. Nekem régi álmom volt egy saját kis könyvkiadó, de az idő éppen nem kedvezett egy kezdetben nem profitáló vállalkozásnak, mert jobban kellett a pénz, mint valaha. Tünde ugyanis utolsó egyetemi évünk végén teherbe esett. Hamarosan összeházasodtunk és boldogan vártuk a gyermekáldást. Tévénk már volt.

 

Egy könyvkereskedelmi nagyvállalatnál dolgoztam tisztességes fizetésért. Tizenharmadik havit is kaptam minden karácsony előtt. Plusz az esetleges prémiumok és a juttatások. Bérlet, étkezési jegy, utazási csekk. A számtalan kiadótól általam megrendelt könyveket szortíroztam tematika szerint, besoroltam őket a webáruházunkban a megfelelő helyre, és ismertetőt írtam mindegyikhez. Volt úgy, hogy naponta több százat. Gyakran túlóráztam, de szerettem a munkámat. Anyagi biztonságot adott, és a főnökeim megbecsültek. Hamarosan elfeledkeztem a saját kiadómról, s beszállítóink bizonytalan piaci helyzetét látva hálát adtam az égnek sorsom alakulásáért. Nem beszélve az íróknak a könyvek árából juttatott részesedésről. Tünde is azt mondta, jobb ez így, nem írok ugyan rosszul, de azért ne áltassam magam, s főleg ne kergessek haszontalan álmokat. A saját kiadóról meg az volt a véleménye, gazdagoknak való, akiknek van alaptőkéje, s hogy én úgyis belebuknék. Igazat adtam neki.

Tünde előbb kislányt szült, majd két év múlva egy fiút. Öt évig volt otthon velük, aztán munkába állt. Bankhitelre tudtunk már venni házimozirendszert és hatalmas tévét, mosogatógépet, légkondicionálót, számítógépeket, jégkockát gyártó hűtőszekrényt, hifitornyot, konyhai robotgépeket, bútorokat, szóval bármit, amit akartunk. Hol volt már a régi kis albérletünk, a cuccainknak a tizede sem fért volna ott el. Először egy nagyobb lakást béreltünk, majd amikor a szüleim meghaltak, a lakásuk árából és egy nagyobb (heves szívdobogást okozó) összegű bankkölcsönből kertes házat vásároltunk. Én egy Opel-Zafirával jártam, Tündének meg egy kombi Volvója volt, így mindketten tudtuk szállítani a kölyköket és a kutyát.

A családom emberemlékezet óta gyűjtő. Pontosabban amatőr ószeres. Főleg irdatlan könyvtárunk a szembeötlő, de minden egyéb kacatot is szokásunk volt hazahurcolni, ami csak kicsit is emlékeztet a régebbi korokra. Olyan ritkaságok sorakoztak polcainkon, mint például egy hatalmas, dombornyomásos grafikákkal illusztrált, bőrkötésű, 1866-os kiadású Petőfi kötet vagy egy 1863-as Vörösmarty. Apám hagyatéka elborított bennünket. Háborús szuronyok, fokosok, gyertyatartók, tejescsuprok és köcsögök, szobrocskák, régi iránytűk és térképek, ősöreg moziplakátok, pipagyűjtemény, régi pénzek és érmék, hetvennyolcas fordulatszámú gramofonlemezek egy hatalmas réztölcséres gramofonnal együtt, disznóbőr utazótáskák a húszas évekből, rézmozsár, mérleg, kávédaráló, fadobozos rádió és minden, amit csak el lehet képzelni.

Egy öreg parasztházat vettünk, amit aztán közepes (gyomorszorító) nagyságrendű bankkölcsönből újítottunk fel. Úgy éreztük, közelkerültünk a természethez. És ahogy természettel együtt élő emberekhez illik, tenni is akartunk érte. Szelektíven gyűjtöttük a szemetet. Elzártuk a csapot, míg a fogunkat mostuk. Külön tartályban gyűjtöttük a használt étolajat és egy dunsztosüvegben az elemeket. A gyerekeket könnyen rászoktattam minderre. De Tündét nem nagyon érdekelte, csak a kedvemért csinálta. Amikor pedig arra próbáltam rávenni, hogy ne nejlonzsákot tegyen a szemetesbe, hanem azokat a szóróújságokat (de csak a fényeseket, mert a mattok gyújtósnak jók) helyezze a vödör aljára, amiket nagy cégek dobattak kilószámra a postaládánkba, hogy még több árut sózzanak ránk, akkor kerek perec nemet mondott.

–        Azt már nem! – mondta eltökélten – Tiszta rittyó lesz az oldala, és moshatom két naponta.

–        Nem olyan nagy dolog kilötykölni egy vödröt. És a környezetvédelem…

–        Ne is folytasd, nem!

–        Jó, majd én kilötykölöm.

–        Na persze!

És nejlonzsákot használt továbbra is.

A rengeteg fapolcot magam készítettem a házban, hogy saját – ­szintén nem csekély mennyiségű – holmink mellett legyen hova pakolni az irdatlan sok könyvet és apám limlomgyűjteményét, amire egyébként nagyon büszke voltam. Tünde üveges szekrényeket szeretett volna a por miatt, de addigra már az utolsó fillérünk is elment, így szőrös deszkát vettem az építőanyag-telepen, és magam gyalultam, csiszoltam simára. Tehát nyitott polcaink lettek, azt mondtuk, majd ha újra egyenesbe jövünk, kicseréljük őket üvegesre.

Két hónap múlva azt mondták a híradóban, hogy amerikai bankok a sok-sok cég által a vásárlóktól elszedett és az ő gondjaikra bízott pénzből túl sok vásárlási hitelt adtak az embereknek, akik ezt a hitelt megint csak elhordták a sok-sok céghez, akik ezt a pénzt megint csak betették a bankba, az meg újra hitelezett az embereknek, és ez így ment egészen addig, míg az emberek annyira el nem adósodtak, hogy nem tudták a kölcsönt fizetni a bankoknak, akik ezért nem tudták a cégeknek odaadni a pénzüket, amit azok fejlesztésekre és bérekre költhettek volna. Vagyis mindannyian olyan pénzeket tologattak ide-oda papíron, amik nem is voltak, de mindenki azt mondta, hogy nem baj, majd lesznek. De így aztán nem lettek. Ezt úgy hívják, hogy gazdasági válság. És amikor a válság Amerikából a bankrendszeren keresztül kigyűrűzött, akkor már gazdasági világválságnak hívták. Amerika nem nagyon szabadkozott. Kicsit eltöprengtem, mi lenne, ha a válság tőlünk gyűrűzött volna ki? Akkor Amerika bizonyára csóválná a fejét, s azt mondaná, nahát, milyen felelőtlen kis fejlődő ország ott a… hol is…

Nos, elvesztettem az állásomat. Puff! Tünde eleget keresett ahhoz, hogy továbbra is fizetni tudjuk hitelünket, és a rezsit és a kaját. Kezdetben kaptam némi munkanélküli járadékot is. De munkát hiába kerestem, a járadék pedig egy év után kitelt. Alaposan meg kellett húznunk a nadrágszíjat. Átálltunk az olcsó felvágottra, az olcsó mosóporra, az olcsó szappanra. Rostos gyümölcsök helyett szintetikus szörpöket ittunk. Később csapvizet. Nem ettünk primőr zöldséget és gyümölcsöt. Gyártelepekről hoztam rossz raklapokat, felvágtam, s azzal tüzeltünk. Nem jártunk többé színházba, se moziba, se sehova, még a gyerekeket sem tudtuk meglepni néha valami programmal. Eladtam a kocsimat. Az árát egy év alatt feléltük. És munka sehol, sőt már sok barátom is utcára került.

 

 

Tél volt. Reggelenként, miután Tünde és a gyerekek elmentek otthonról, kikapcsoltam a gázfűtést, és a vaskályhát is hagytam kialudni. Jégeralsót, melegítőt, farmeroverállt, sok pulóvert, télikabátot és bélelt csizmát húztam. A kutyát ráültettem a lábamra. Átnéztem a neten a semmitmondó, semmit sem ajánló, lehetetlen álláshirdetéseket, elküldtem a jelentkezésemet az önéletrajzommal, aztán – más dolgom nem lévén – írni kezdtem. Sok év után újra. Írásaimat elküldtem ide-oda, s legnagyobb meglepetésemre több novellámat is leközölték.

–        És akkor most erre alapozol?! – kérdezte Tünde idegesen.

–        Dehogy! Ez csak amolyan… hobby.

–        Akkor jó!

Egy kisregényem is megjelent, fogyogatott is szolidan, s én titokban mégiscsak azt hittem, ez lesz a megoldás. Ám az aprócska hullámverés, amit kisded munkám keltett az irodalmi tengerben, csakhamar elült, s valamiképp az ihletem is elszállt. Dologtalanul és ötlettelenül ültem otthon éhesen, átfagyva, és középkori irodalmat, főleg Balassi Bálintot olvastam. Valamikor ez volt a kedvencem, s megálmodott kis kiadóm profilját is erre a témára alapoztam volna. Nyugtalanul aludtam, s nyugtalanul voltam ébren. Aggasztott a jövő és a kilátástalanság. Tünde rengeteget dolgozott, szinte minden nap túlórázott, hogy pluszpénzekhez jussunk. Amikor hazajött, rendbe tette a gyerekeket és a házat, aztán elaludt a tévén. Végül annyira elfáradt (főleg a létbizonytalanság következtében), hogy meggyőződése ellenére megkért, vegyem le a válláról ezt a terhet, s ha már úgyis itthon hűtöm a lét, ugyan tegyem már meg, hogy hetente egyszer kitakarítok. De rendesen. Készséggel vállaltam, sőt elhatároztam, igen alapos munkát végzek majd, hogy ne legyen oka elégedetlenségre, s ne bosszankodjon azon, hogy nincs ideje és ereje neki megcsinálni.

–        Oké, tehát minden pénteken! – mondtam. – Akkor először holnap.

A zuhanyzófülkével kezdtem. Láttam ezerszer, hogy csinálja Tünde. Elővettem az üvegpucoló flakont, az üvegre spricceltem vele, aztán puha ronggyal (az egyik pólómmal a sok tucatból) törölni kezdtem. Nem történt semmi, hiába dörzsöltem egyre vadabbul. Rájöttem, hogy az edzett üveglap vízköves. Tehát vízkőoldó vegyszert vettem elő, s nekiálltam azzal. Ez már jobban működött, de nem ment könnyen. A karom húsz perc után le akart szakadni. (Eszembe jutott, amikor azt mondtam Tündének, hogy ne használjon környezetre ártalmas vegyszereket, hisz nagyanyáink tiszta vízzel és újságpapírral is patyolat tisztára tudták sikálni az üveget.) Nagyjából másfél órámba telt, míg letakarítottam a zuhanyzót. Addigra el is ment a kedvem az egész takarítástól. De muszáj volt folytatnom. Meleg vizet engedtem vödörbe, s nedves ronggyal nekiálltam letörölgetni a könyvespolcot, a könyveket, és a könyvek előtt ácsorgó vagy heverésző dísztárgyakat. Tíz perc múlva az addig megtett távolság alapján kiszámoltam, hogy ez a munkafázis önmagában három órát és negyvenöt percet vesz el a napomból. Megdöbbentem. Azt már tudtam akkor, hogy egy átlagos ember élete során csaknem egy egész évet tölt sorban állással. Na és akik takarítanak? Lássuk csak… vegyünk egy nőt, aki annyit takarít, mint ezentúl én. Az annyi mint… böböbö-böböbö… atyaúristen! Nagyjából három év! Nettó munkaidőben! Na jó, egy nőnek csak kettő. Nem is az, hogy csak kettő, hanem hogy egy nőnek.

Összeszorított foggal folytattam a törölgetést. Közben olvastam a könyvek címét, egyik-másikba bele is lapozgattam. Micsoda remek gyűjtemény, gondoltam. Na, azért van mit kiselejtezni, gondoltam másfél óra múlva. S mire a végére értem, szent meggyőződésemmé vált, hogy úgy, ahogy van, ki kell dobni az egészet. Hát mire valók a könyvtárak? Esetleg a kölykök miatt? Hogy könyvek közt nőjenek fel? Ugyan. Ha a fiamnak vagy a lányomnak véletlenül könyv kerül a kezébe, az első oldal után már keresik a lap szélén a görgetősávot és az egeret. A könyveim… egy letűnt kor immár haszontalan tárgyai. Dekoráció csupán. A polcok szélén sorakozó régi tárgyak csakúgy. Pontos a kifejezés: porfogók.

Miután a polcokkal és a szekrények tetejével végeztem, nekiálltam a söprésnek, porszívózásnak, felmosásnak. Felpakoltam a székeket az asztalokra. Felszedtem a régi utazókoffereket a polcok alól, felraktam őket a díványra. Arrébb húztam a díványt. Meg kellett állapítanom, hogy bútorból is túl sok van nekünk. Máskor tágasnak tűnő nappalinkat egy csapásra szűkösnek és túlzsúfoltnak láttam. De nem adtam fel, folytattam a takarítást. Ahogy húzogattam a felmosót a kőszínű járólapon, azon töprengtem, hogy a semmiből folyton előkerülő és nedvesen a kőre kenődő koszcsomókkal és porcicákkal Tünde vajon – már elnézést a kifejezésért ­– mi a lófaszt csinál?  Túl sok itt a por, morogtam magamban, a por pedig azért sok, mert sok a bútor, sok a tárgy, sok a felület és az eldugott zug.

Este hat körül, tíz perccel azelőtt végeztem, hogy Tünde és a kölykök hazaértek. Tünde megdicsért, azt mondta, egész jó ahhoz képest, hogy férfi vagyok. Megmutattam neki a zuhanyzófülkét, elmeséltem, hogyan pucoltam ilyen tisztára, s hogy mennyire elfáradt a karom. Mondtam neki, hogy ő el se tudja képzelni, milyen macerás egy ilyen nagytakarítás. Két dolgot válaszolt.

–        Na, menj a picsába! – volt az első (pedig biztos tudta, hogy csak viccelek), majd folytatta. – És jó ha tudod, ez nem nagytakarítás volt.

–        Hát micsoda?

–        Ez… ez csak egy átlagos heti takarítás. Még az ablakokat sem mostad le!

Karját mellén keresztbefonva nézett rám.

–        Na jó, az ablakokat nem mostam le…

–        Az ágyneműt nem hordtad ki a kertbe, az ágybetéteket sem, a radiátorok hátulját nem takarítottad le, a képek tetejét és a bútorok alját sem törölted le, a vécét nem pucoltad ki, a kádat és a mosdót sem, a csempe sehol nincs lemosva, a szőnyegeket nem sikáltad át szőnyegtisztítóval, a bútorokat sem törölted át bútorfénnyel, és a függönyöket sem mostad ki. Hogy csak néhány példát említsek.

 

 

–        Honnan tudod, hogy a bútorok alját nem töröltem le?

–        Biztos vagyok benne.

Megborzongtam, amint Tünde szavai nyomán az igazi nagytakarítást vizionáltam. Úgy éreztem, tennem kell valamit. Érte. Magamért. A takarító nőkért. Eszembe jutott, hogy annak idején üveges szekrényeket szeretett volna a nyitott polcok helyett. Milyen igaza van!

Hétfőn felhívtam egy antikváriust. Nem túl lelkesen, de azért kijött. Összeválogatott három doboznyi könyvet, adott valami pénzt és elment. Támadt egy-két foghíj a sorok közt, de lényegében nem változott semmi.

Előbb szűk, majd széles baráti körömben egyaránt meghirdettem, hogy könyvtáram ingyen elhordható. Hirtelen elhatározással a dísztárgyakat is elkezdtem elajándékozni. Szerdán Tünde összeráncolt szemöldökkel megállt a könyvespolc előtt.

–        Te, innen hiányoznak könyvek?

–        Igen, racionalizálok kicsit.

Péntekre szinte mindent elhordtak. A maradékot bedobozoltam, s egyesével, gyalog elvittem a közeli művelődési házba, ahol adományként gyűjtik az ilyesmit. Otthon nedves ronggyal letöröltem az üres polcokat. Negyed órába se telt.

Este Tünde döbbenten állt a felmosott nappali közepén.

–        Nem kell nekünk az a sok kacat – mondtam –, csak a port fogják!

Másnap leszereltem a rengeteg, feleslegessé vált polcot. Felfűrészeltem mind, vagy két hétre elegendő tüzelő lett belőle. Végre megint vidáman lobogott a tűz a kis vaskályhában.

Hétfőn begipszeltem a fehér falon tátongó sötét lukakat, aztán legletteltem az egészet. Határozottan elégedett voltam.

De még nem maradéktalanul. A következő napokban összeszedtem minden fölösleges dísztárgyat. Bepakoltam őket az apám és nagyapám által összegyűjtött ősrégi, szép utazókofferekbe és elszállítottam az ócskáshoz. Aztán néhány teljesen fölösleges bútort is elvitettem. Így a padló is felszabadult, nem gyűltek többé a fal és a kofferek közt a porcicák. Pénteken a söprés, porszívózás és felmosás egy óráig sem tartott. Tünde döbbenten állt a nappali közepén. De csak annyit kérdezett,

–        Nem találtál még állást?

Pedig tudta, hogy nem.

A következő hetet a lakás teljes átfésülésével töltöttem. Kiselejteztem a konyhai felszerelésünket. A rengeteg poharat és bögrét és tányért és evőeszközt az észszerűség határára szorítottam. Az edényeket is. Kiválogattam a robotgépeket, amiket csak kezdetben használtunk, de évek óta nem kerültek már elő. Mint például a szeletelőgép vagy a gyümölcscentrifuga. Aztán kidobtam a turmixot is, amiben egy évben legfeljebb háromszor csináltak turmixot a kölykök. (De sosem mosták el, otthagyták a mosogatóban.) És a tésztadagasztót. Még a gyerekek játékait is átválogattam. A videójátékokat is eltűntettem, és a szobájukból a tévét. Ha már tévézünk, tévézzünk együtt a nappaliban! Ahogy igazi családhoz illik! De végül kidobtam onnan is a tévét a házimozirendszerrel együtt. Majd kártyázunk, társasjátékozunk, mesét, történeteket mondunk, beszélgetünk!

Tünde nem várta meg, míg teljesen végzek az ésszerűsítéssel. Fogta a gyerekeket és lelépett. Hazament az anyjához, telefonon közölte, hogy addig marad ott, míg el nem adjuk a házat, s a részéből lakást nem tud venni.

Még mindig tartott a gazdasági válság, nem találtam semmilyen munkát. Az ingatlanárak is a béka segge alatt, a házat erősen nyomott áron tudtuk csak eladni. Azt akartam, hogy a gyerekek rendes helyen lakjanak, így az én részem kevésnek bizonyult egy saját lakásra. Elsétáltam egykori házinéninkhez és kivettem a régi kéglinket. Most egy laticel van benne pokróccal, párnával, a konyhában az ócska gáztűzhely, falikút, rozzant, imbolygó asztal két székkel. És egy kotyogó kávéfőző. Azt kidobtam.

Elváltunk, Tünde hozzáment egykori kollégiumi szobatársamhoz. A gyerekekkel hetente kétszer találkozom. Van egy kis kiadóm. Művelődéstörténet, irodalomtudomány, történelem, vallástudomány, filozófia… ilyesmik. És középkori szépirodalom. Kevesebbet hoz, mint amikor alkalmazott voltam. De úgy néz ki, talpon marad. Néha írok is.

   Minden oké.

 

 

 

 

Cseke Ádám még huszonhárom sem volt, amikor fogott egy darab fémet, aprólékos precizitással öntőformát készített belőle, átlátszó, folyékony polimert öntött rá, majd amikor a műanyag megszilárdulván tenyérnél kisebb lapocskává lett, melynek oldalában ott húzódtak az öntőformától nyert, öt és száz mikron közötti szélességű, ötven mikronnál nem magasabb, tehát szabad szemmel alig látható csatornák, akkor a műanyag lapocskát steril üvegre ragasztotta, majd az így nyert speciális tárgylemezt egy nagyteljesítményű mikroszkópba dugta, melyhez előzőleg egy húszezer kép per másodperc teljesítményű képrögzítő berendezést csatolt (az sok), majd katétert vezetett ki a vénájából, a vért a miniatűr csatornarendszerbe vezette, onnan vissza a vénájába, s végül bekapcsolta a képrögzítőt. Dióhéjban. A felvételeket megmutatta a bátyjának, Péternek, aki orvosként karitatív missziókban vett részt olyan humanitárius katasztrófa sújtotta helyeken, mint például az egykori Amerika államaiból kinőtt banánköztársaságok. Vagy a közelebbi Anglia, Németország és Franciaország, ahova Kína, Irán és Oroszország az előbbiek korrupt, hazaáruló tisztviselőinek segítségével a nukleáris hulladékát helyezte el.

Péter lenyűgözve bámulta a lassított felvételen az öccse milliószorosra nagyított, áramló vérét, időnként megállította a képet, hogy jobban megvizslashasson egy-egy, az árral sodródó foltot.

− Ez fantasztikus! − jelentette ki. − Tudod, mit jelent ez nekünk, akik főleg terepen dolgozunk? Nem kell magunkkal cipelnünk egy méregdrága laboratóriumot ahhoz, hogy kimutassuk a vérben lévő kórokozókat. Elég ez a kis lapocska, a mikroszkóp és a videó. Életek millióit mentetted meg ezzel, drága öcsém!

− Ugyan! − felelte zavartan és tisztelettel Ádám − Te mented meg életek millióit, ráadásul a saját életed folyamatos kockáztatásával. Én csak elgondolkoztam kicsit, miután a múltkor említetted ezt a problémát. Mint láthatod, nem találtam fel semmi újat, csak a meglévő eszközökkel…

Ez kétezer-negyvenkettőben történt. Ezt az egész hóbelevancot egyébként már kétezer-tizenegyben feltalálta annak a kis országnak egy másik elméje, de a kis ország régi hagyományainak megfelelően akkor nem törődött vele a kutya se. De közben nagy változások történtek. Kétezer-negyvenötben, huszonhat évesen Cseke Ádám már − találmányának köszönhetően − gazdag embernek számított, míg bátyja, aki nap mint nap golyózáporban, aknamezőkön át, halálos, fertőző betegségek fenyegetettségében kézbesítette és használta a szerkezetet a válságövezetekben, éppen olyan keveset keresett, mint azelőtt. Egyszer Svédországban még el is rabolták a saját állításuk szerint a rezsim ellen harcoló, valójában az alsóbb néposztályokat sarcoló gerillák. Másfél hónapig tartották fogva a hegyekben, míg az öccse, Ádám végre el tudta oda juttatni a váltságdíjat.

Az a kis ország ott Európa közepén, ahol Ádám és Péter éltek, viszonylag jó egészségnek örvendett, főleg Európa többi országának csendesen füstölgő romjaihoz mérten. Ugyanis még a kétezres évek elején, alig néhány évvel azután, hogy egyáltalán a tagja lett, az akkori kormányok sorozatos gazdasági és politikai baklövéseire való hivatkozással végül kizárták a kis országot az Európai Unióból, nem sokkal azelőtt, hogy Kína átfogó gazdasági támadást indított az unió ellen. A többek közt despotaszelleműnek bélyegzett kis ország helyzetét az is javította, hogy a hatalmas, despotaszellemű Kína bizonyos bizonytalan történelmi okokra való hivatkozással távoli rokonnak tekintette az ottani népet, a magyarokat. Az amúgy is válsággal küzdő Unió szétrobbant, tönkrement, ám nem ment vele tönkre a kis ország, sőt Kína gazdasági helytartójaként éberen hordozta tekintetét az őt körülölelő, haldokló Európán. A kis országnak ezer éve volt rá korábban, hogy megszokja a nagy országok hasonlóan erőszakos gyámkodását. Meg is szokta. De akkor először profitált belőle.

Cseke Ádám hősként, sőt majdnem szentként tekintett nemes lelkű, a pénzzel sosem törődő bátyjára. Őt magát sem érdekelte a pénz soha, de azért hálát adott az égnek, hogy így alakult a sorsa. Már csak azért is, mert vagyonát amolyan infrastruktúrának tekintette, amivel a megfelelő hátteret biztosíthatja igazi nemes küldetéssel, ám vajmi csekély jövedelemmel bíró bátyja, annak gyermekei és felesége számára. Neki magának sem gyermeke, sem felesége nem volt. Kétezer-hatvanhétben, negyvennyolc éves korában legalábbis nem. Pedig még mindig jóképű, magas, jó testfelépítésű és vonzó férfi, akárcsak a bátyja. Ráadásul gazdag emberből igen gazdag emberré nőtte ki magát, olyan gazdaggá, akinek vagyonáról a közemberek legendákat mesélnek, ám annak valós mértékéről gőzük sincs. És mégsem volt nős soha. Sőt úgy tűnik, a szerelem se érintette meg.

A cége orvosi műszereket, protéziseket, vakcinákat és egészségügyi segédeszközöket gyártott. Például olyan fényszikét, mely a lézernél háromszor sűrűbb, de milliószor vékonyabb fénynyalábbal működött, és úgy vágott ketté élő szöveteket, hogy még a sejtreceptor se sérült közben. Olyan csigolya- és egyéb ízületprotézist, mely egy biokibernetikus eljárást alkalmazva a beültetés után élő szövetű porcokat növesztett a megfelelő helyekre. Olyan oltóanyagot, mely az influenza összes mutációjához hasonlóan maga is folyton mutálódott, így életük végéig védte az embereket. És herekötőt.

− Tuti üzlet! − mondta mindig Cseke Ádám, ha szóba került a téma. − Míg ember él a földön, gyógyító eszközökre szükség lesz. Csak nem szabad megpihenni, mert nincs olyan üzlet a világon, mely új ötletek nélkül is fennmarad.

Szavának állt, sosem ült a babérjain, s bár ő maga már nem dolgozott új találmányokon, de fiatal zsenik egész seregét alkalmazta. Biomérnök apjától örökölt ön és munkafegyelme, szorgalma és konstruktív tehetsége, aprólékos mérnöki pontossága mindig sikerre vitték vállalkozásait. Aki ismerte, higgadt, minden helyzetben fegyelmezett és szenvtelen embernek tudta, aki sosem engedi, hogy holmi érzelmek befolyásolják döntéseit, cselekedeteit, életét. Ha visszagondolt megélt éveire, ő maga sem talált ott soha egy fikarcnyi eltúlzott szenvedélyt, holmi romantikus bolondságot, cseppnyi rendetlenséget.

Ránézett a régimódi, digitális, de papírt utánzó asztali naptárra, mely kétezer-hatvanhét június tizedikét mutatott, s megjegyzés rovatában éjfél óta pirosan villogó betűk hirdették: Apa születésnapja Péteréknél. Elmosolyodott, kellemes érzések virágoztak ki benne az összejövetel gondolatára. Nem csak az apja miatt, hanem úgy egyáltalán. Az anyja, a bátyja, a bátyja három gyermeke miatt, kik közül kettő egészen őrá hajazott, s ez a tény őt mélységes büszkeséggel töltötte el, valahányszor Éva, a kölykök anyja csodálkozó mosollyal megjegyezte. Na és persze Éva miatt is, kinek a főztje bátran okot adhat Anya féltékenységére, a szépsége pedig bármelyik nő féltékenységére, gondolta Cseke Ádám mosolyogva. Csodálatosképpen őt sosem érintette meg igazán, pedig látta jól a nő szépségét, teltkarcsú alakját, érzékelte kecses mozdulatait, kedvelte okosságát, kifinomult humorát és nagyon is szívesen mártózott meg kisugárzó, női gyengédségében, szeretetteljes, szívből jövő kedvességében. De hogy is érinthetett volna meg, hisz a testvérem felesége, az ég szerelmére, gondolta. Úgy vélte, az etikával semmiképpen nem fért volna össze még egy ilyen gondolati kilengés sem. Éva húsz éves volt, amikor Péter bemutatta neki, vagyis nála hat, a bátyjánál kilenc évvel fiatalabb. Már elmúlt negyvenegy, nem igaz, hogy nem fogott rajta a kor, de… azok közé a nők közé tartozott, akik (ha jól is tartják magukat), nem látszanak fiatalabbnak a koruknál, azonban minden kor jól áll nekik. Az ilyen nőknek nem kell törekedniük rá, hogy fiatalabbnak nézzenek ki. Hm, Péter szerencsés fickó.

Szeretett a körükben időzni, szerette a gyerekek okozta folytonos felfordulást, a bátyja derűs férfiasságát, Éva nőies légiességét. Ők voltak a családja, akikről anyagi értelemben gondoskodnia kellett, és akik egytől-egyig csodálatos személyiségükkel és példás életükkel fizettek a gondoskodásáért. Cseke Ádám úgy érezte, ennek így kell lennie, s nagyon is helyes, hogy így van.

Felállt egyszerű, ám hatalmas, cseresznyefából készült íróasztala mögül, és kifelé indult az irodából. A külső helységben barátságosan rámosolygott a három titkárnőre, kellemes estét kívánt nekik, s a másnapi viszontlátásig elköszönt tőlük.

− Ajándékot, virágot nem óhajt vinni, uram? − kérdezte a legidősebb, Irén.

− Virágot? Az apám születésnapjára?

− Úgy értettem, valamelyik hölgynek.

− Az anyám és a sógornőm lesznek csak jelen.

− Ó… nos… előfordult már.

Cseke Ádám nem emlékezett, hogy előfordult volna. De mégis… talán az anyja születésnapján… de neki is inkább csak ajándékot szokott venni.

− Ajándékot viszek. De magam akarom megvenni.

Irén bólintott, s a telefonhoz nyúlt, hogy értesítse a sofőrt Cseke Ádám hamarosi érkezéséről.

 

Szokása szerint percre pontosan csöngetett be. Éva nyitott ajtót, az előszobában lesegítette róla a kabátot. A szokásos parfüm, gondolta szórakozottan Cseke Ádám, s kissé beszívta sógornője illatát. Kellemes. Éva világoskék, ujjatlan ruhát, kecses kis szandált és nyakában gyöngysort viselt. Erős, vastag szálú, hullámos, fekete haja a nyakáig ért, vállait és tarkója nagyobb részét szabadon hagyta. Cseke Ádám az ajándékdobozt egyik kezéből a másikba vette, miközben Éva segítségével kibújt a kabátjából. Aztán az aranyló kis bolyhokat figyelte a fogasnál nyújtózkodó Éva nyakán, amik csak a kintről befelé, nyalábszerűen rájuk sütő napsugárban váltak olykor láthatóvá. Cseke Ádám tett egy lépést a nappali felé, s egyenesen nekiment a lendületesen megforduló Évának. A nő haja az arcába sepert, illata ismét erősen az orrába csapott, felsőtestük összeütközött. Az ajándékcsomag a földre zuhant. Cseke Ádámban finoman megvonaglott valami.

− Jaj, bocs!

− Semmi baj, én voltam ügyetlen!

Egyszerre hajoltak le a dobozért, kezük összeért. Mindketten fogták a csomagot, amikor felegyenesedtek, s váltottak egy szokatlanul hosszúnak tűnő pillantást. De hát ez… mi ez, gondolták ugyanazt.

− Elengeded? − kérdezte végül Cseke Ádám.

− Hogy? Ja persze, tessék! − felelte Éva.

Elengedte, s nézte a férfi kezében a csomagot.

− Mi van benne?

− Pipakészlet.

− Ó, annak örülni fog!

− Remélem.

Vacsora közben egyszer sem néztek egymásra. Illetve Éva egyszer pillantott futólag Cseke Ádámra, amikor az anyósa így szólt:

− Nahát, Éva, igazad van! Most, hogy már ilyen nagyok, a két kisebbik még jobban hasonlít Ádámra. És persze a nagyapjukra.

Ebben mindenki egyetértett.

A kölykök nagyapja, Áron a vacsora végeztével rápipált, s nagyobbik fiát ösztökélte, hogy számoljon be legutóbbi útjáról. Akkor aztán mindannyian, Éva és Ádám is Péteren csüggtek, a feltétlenül tisztelt, csodált és szeretett hősön, aki elesett, nyomorgó embereken… és a többi.

Este Cseke Ádám elköszönt tőlük. Ahogy az ajtó felé kísérte, Éva könnyedén a derekára tette a kezét és végigsimított a hátán a lapockájáig és vissza. Ahogy máskor is. Csakhogy máskor nem akadt el ettől Cseke Ádám lélegzete, Éva pedig máskor a mozdulat előtt nem vetett a háta mögé egy gyors pillantást, mintegy ellenőrizendő, hogy nem figyeli-e valaki. De hát ez… mi ez, kérdezték maguktól mindketten.

Az ajtóban Éva megkérdezte:

− Akkor a szerda megfelel, hogy levágjam a hajad?

Megismerkedésük óta ő vágta a haját, ahogy Péterét is. Nyilvánvalóan nem anyagi megfontolásokból, sokkal inkább a családi, érzelmi kapcsolat tudatosan őrzött szimbólumaként. Cseke Ádám bólintott.

− Persze, itt leszek.

 

Pontosan a megbeszélt időpontban becsöngetett. Éva egyedül volt otthon, ócska papucsot és nyilván a nyári melegre való tekintettel egy rövid, agyonmosott, szétnyúlt, bő, ruhát viselt, ami könnyű szellőssége ellenére is esetlenül, otrombán állt rajta. A mellei messze eltartották a testétől, így semmit nem árult el a térdéig terjedő szakaszból, akár kövér is lehetett volna. Sőt, így annak tűnt. A hajából egyik oldalon pókháló lógott a halántéka fölé.

− Szia! Gyere be! − mondta, s visszahúzta vállára a ruha lecsúszott pántját. − Éppen a padláson próbálok valami rendet kialakítani. Ne tudd meg, mennyi kacat…

Egy székre ültette a férfit, műanyag palástot kötött a nyaka köré, amilyet a fodrászok használnak. Fésűt, ollót kerített, s nekiállt. Cseke Ádám egyenes derékkal és nyakkal mozdulatlanságba dermedt. Nem érezte a megszokott parfümöt, csak Éva testének nyári kipárolgása csapott az orrába. A nő megfontoltan, határozottan dolgozott. Közben beszélgettek, közömbös, érdektelen témákról. Éva olykor terpeszbe állt a férfi térde fölött, előrehajolt, ruhája anyaga csaknem érintette az orrát. Volt, hogy érintette. Cseke Ádám eltűnődött, vajon visel-e bugyit. Megdöbbentette a gondolat. Nem emlékezett, hogy valaha is fantáziált volna Éváról. Arra sem, hogy valaha is érzett volna ilyen zavart és izgalmat sógornője közelében. Nem lehetetlen, gondolta felindultan, ilyen melegben… egyedül… mért viselne? Néha felpillantott a nő arcára. Szemeit figyelmesen összehúzva, nyelvét éppen csak kidugva szájából összpontosított a vágásokra. Cseke Ádám a saját kezét figyelte csodálkozva, amint önálló életet élve felemelkedik a bő fodrászköpeny fedezékében, óvatosan kinyúl alóla, s Éva ruhája alatt, két combja között a levegőt simogatja. A szíve hevesen dobogott, míg Éva hosszasabban elidőzött egy tinccsel. A beszélgetés abbamaradt, egyikük sem szólt sokáig, csak az olló halk, fémes, rövid csattanásai…

− Kész − mondta Éva húsz perc elteltével kissé rekedten.

Megköszörülte a torkát. Főzött egy kávét, megitták, beszélgettek… közömbös, érdektelen témákról. Aztán Cseke Ádám elköszönt és távozott.

 

Másnap hatalmas cégbirodalma legmagasabb pontján, vagyis a központi irodaház legfelső emeletén lévő hatalmas irodájában, hatalmas íróasztalának hatalmas székében ült, és hatalmas agyát igyekezett kétségbeesetten munkára ösztökélni. Két hétig küzdött, aztán…

− Tehát ilyen vagy − suttogta maga elé a belső szerveiből elégedetten falatozó gonosz kis férget figyelve. − De hogy a pokolban történhetett meg? És mért pont őt? Hisz annyi nő van a világon, az isten szerelmére! És ha eddig nem, akkor most miért?

Cseke Ádám kétezer-hatvanhétben éppúgy nem kapott válaszokat, ahogy a megelőző évmilliók során előtte járó szerencsétlenek sem. Mint például Áron, az apja. Vagy Áron apja, András… és még folytathatnánk a sort Ádámig és Éváig. De Cseke Ádám ezt nem tudta. Nem emlékezett, hogy valaha is töprengett volna ilyesmiken. Negyvennyolc éve dacára olyan készületlenül érte a csapás, akár egy tizenhárom éves kölyköt. A dédapja (Zsolt) ennyi idős volt, amikor meghalt. Igaz, az öreg mindkét végén égette a gyertyát, ahogy mondani szokás, és már tizennégy éves korában szerelmes verseket írt.

− Elmentem, ma már nem jövök vissza! − közölte egyes számú titkárnőjével, Irénnel, s a lift felé indult.

Irén a telefonért nyúlt, de Cseke Ádám mentében visszaszólt:

− Nem kell sofőr, taxival megyek.

Szerelmes… már megint, gondolta Irén, s az órára pillantott. Még delet se mutatott. Nagyot sóhajtott, amint főnöke liftajtóban eltűnő alakja után pillantott. Nem érdemli meg… egy ilyen jó ember… a szívem hasad meg érte.

Cseke Ádám leintett egy taxit, szórakozottan állapította meg, hogy az ajtajára ragasztott logón egy teve ácsorog. Egyenesen az öccse házához vitette magát. Illetve kicsit arrébb, ahonnan jól láthatta a bejárati kaput.

− Ne állítsa le az órát!

− Oké. De nem lép le, ugye?

− Ki se szállok.

− Vagy úgy. Mondjuk, nem olyannak néz ki, aki lelép fizetés nélkül.

− Ezt jól látja − jegyezte meg hidegen.

− Jól van, nem azért… Na és? Várunk valakit?

− Maga csak ne törődjön semmivel!

− A várakozási percdíj jóval kevesebb, mint amit menet közben számolunk, szóval ha a végtelenségig itt állunk, az nem olyan tuti üzlet.

A zsebébe nyúlt, számolatlanul bankjegyeket nyújtott a sofőr felé. Az számolttá tette őket, majd elvigyorodott, s két ujjával olyan mozdulatot tett, mintha zipzárt húzna be a száján. Kényelmesen elhelyezkedett.

Cseke Ádám a kaput figyelte, majd egy idő után szórakozott pillantásokat vetett az utcára, a többi házra, a járókelőkre és sofőrje tarkójára. Nála jóval fiatalabb fickó volt, talán még a harmincat se ütötte el. Hosszú, fekete haját varkocsba fonta, kockás ingét a karján felgyűrve, alul kihúzva viselte, rálógott kopott farmerjára. A lábán tornacipő. Nem éppen limuzinsofőr. De a ruhája tiszta, a képe frissen borotvált. Cseke Ádám unalmában, szemét a ház bejáratán tartva, megpróbálta kitalálni a sofőr életét. A gyerekkoránál kezdte, ahogy mindig. Gyakran játszott ilyet, de sosem volt bátorsága ellenőrizni, vajon mennyire jár közel a valósághoz. Már a fickó érettségijénél tartott − mert értelmesen csillogó szemei végett gimnáziumba íratta, s úgy tervezte, csak családja nehéz anyagi körülményei miatt nem felvételizteti az egyetemre − amikor Éva feltűnt a kapuban. Cseke Ádám szíve nagyot dobbant.

− Látja ott azt a nőt? A feketét… zöld szoknyában… − kérdezte a taxisofőrt, s kissé lejjebb húzódott a hátsó ülésen.

A sofőr felriadt, elbóbiskolt a másfél órás rostokolásban. Megdörzsölte a szemét, majd a mutatott irányba nézett.

− Látom.

− Milyennek találja?

Muszáj volt valakivel szót váltania Éváról. Csak egy idegen jöhetett szóba. A sofőr méregette kicsit a járdán feléjük gyalogló Évát.

− Semmi különös.

− Úgy látja?

A sofőr megfordult, belepillantott a szemébe.

− De maga nem úgy látja, mi? Hát… csinos amúgy. Jé! Maga ismerős nekem. Nem találkoztunk mi már?

− Kétlem. Sosem járok taxival − felelte Cseke Ádám, és nem tette hozzá, hogy millió helyről, újságokból, tévéből, a netről ismerheti az arcát.

A sofőr visszafordult Éva felé.

− És a hölgy is ismerős.

Abban se volt semmi különös, Éva gyakran állt a férje mellett különböző sajtótájékoztatókon, támogatótoborzó gyűléseken.

− Kövessem? − kérdezte a sofőr.

Cseke Ádám csodálkozva pillantott rá.

− Parancsol?

− Azt kérdem, kövessem-e.

Követni… micsoda képtelen ötlet. Hiszen ő a közelébe se mehet Évának. Megvonta a vállát.

− Hát… jól van, kövesse!

− Nagyon köszönöm, uram, igazán hálás vagyok a lehetőségért!

− Jól van, nem úgy értettem… izé… Sofőr! Legyen szíves, kövesse azt a nőt!

− A nevem Kálmán, uram. Nézze csak, itt áll: Takács Kálmán, személyszállító…

− Jól van… Kálmán… induljon már!

Követték Évát a postára, a cipzárjavítóhoz és a piacra. Onnan már nagy szatyrokkal jött ki, s indult a sarkon túl parkoló autója felé.

− Előzze meg! A sarkon forduljon be, ott kiszállok! Gyorsan!

Bankjegyeket nyomott a sofőr kezébe és kiugrott. A taxis vigyorogva intett utána.

Laza testtartást vett fel, nagyot sóhajtott. Mi a fenét csinálok? Oké, épp csak beszélünk pár szót, épp csak megnézem kicsit és már itt se vagyok, na gyerünk! Határozottan kilépett a sarok mögül… és egyenesen nekiment Évának, aki elképedve ütötte orrát a mellkasába, és elejtette a szatyrokat. Zöldség, hús, tészta, kenyér és péksütemények gurultak szanaszét.

− Jaj istenem elnézést! − motyogta Éva illatától bódultan.

Éva nem válaszolt, az orrát babusgatta. A szeme könnyben úszott. Istenem, milyen gyönyörű, gondolta Cseke Ádám.

− Te hogy kerülsz ide? − lehelte Éva.

− Erre volt dolgom és… gondoltam, beugrok a piacra.

− Minek?

− Hogy minek? Venni egy… ezt azt… − segítségért lenézett a járdára − répát például.

− Répát? Szabadságra ment a személyzet? Főzni fogsz?

Cseke Ádám kétségbeesetten hallgatott. Most erre mit mondjon?

− Nem történt baja az orrodnak?

− Már jobb kicsit.

És álltak és nézték egymást.

− Na és… mi újság felétek?

− Semmi különös. Péter holnap indul. A hollandok evakuálásában segédkezik. Már alig maradt ott szárazföld.

− Ja igen. Segítek hazacipelni ezt a sok holmit.

− Nem akarsz vásárolni… ezt azt?

− Nem érdekes.

Mindketten leguggoltak, szedegetni kezdték a szatyorba a szétgurult kaját. A kezük néha összeért.

− Hahó! − kiáltotta Éva, amint beléptek a lakás ajtaján.

Nem kapott választ.

− Nincs itthon senki. Igaz, kedd van… Kérsz egy kávét?

Cseke Ádám csak állt az előszobában a két cekkerrel, és bámulta a helyet, ahol három héttel korábban ütköztek össze. Éva követte a pillantását. A férfihoz lépett, kivette kezéből az egyik szatyrot. Lassan, nagyon lassan, mintha várna valamire, fordult a konyha felé. Cseke Ádám úgy érezte, idegen akarat mozgatja a testét. Hevesen dobogó szívvel megfogta a nő karját, visszahúzta…

 

Másfél hónapig tartott az eszement zuhanás. Leginkább nappal, leeresztett redőnyök mögött szeretkeztek, de ha Péter külföldön tartózkodott, akkor az éjszakákat is együtt töltötték. Nem akartak arra gondolni, miképp lesz, lehet tovább. Elmondhatatlanul boldogok, eufórikusak voltak. Miközben gyötörte őket a lelkifurdalás. De elnyomták. És segített nekik elnyomni az a mindig, minden mást maga alá gyűrő, önmagát mindig, minden esetben előtérbe helyező, nárcisztikus, a végletekig önző, ostoba, vak, kéjvágyó, buja és mégis magasztos és mindörökké sóvárgott érzelem.

Szeretkezéseik után összesimulva, egymást ölelve beszélgettek… egyelőre kizárólag a saját szerelmükről. Tudni akarták, a másikban mikor lobbant fel először a vágy, azelőtt mit gondoltak egymásról, milyen férfinak és nőnek tartották egymást, szerettek-e már így valakit, és a többi. És persze újra és újra elbűvölve, értetlenül azt kérdezték, hogy a pokolban történhetett meg.

− Emlékszel, amikor a hajadat vágtam? − kérdezte például Éva.

− Persze.

− Tudod, az a köpeny elég átlátszó. Lepillantottam és láttam, hogy… alám nyúlsz.

− Igen? − kérdezte zavartan Cseke Ádám.

− Őrületesen izgalmas pillanat volt! Megdöbbentem, de elfogott az izgalom, még a lélegzetem is elakadt!

− Mit szóltál volna, ha akkor hozzád nyúlok?

− Örültem volna neki. Hiszen vágytam rá. És akkor döbbentem rá, hogy mindig is vágytam.

− Nem tartott volna vissza akkor még, hogy… hogy megcsalod őt?

Mióta a viszonyuk tartott, Cseke Ádámnak roppant nehezére esett kimondani öccse nevét, különösen Éva előtt.

− Abban a pillanatban nem tudtam volna ellenállni. Még a térdem is remegett, attól is elélveztem volna, ha csak rámfújsz. De nem tettél semmit. Én csak ott szöszmötöltem egy helyben, vártam, vártam és… semmi!

Párnáját játékos felháborodással a férfi fejéhez vágta.

− És aztán elköszöntél és elmentél! Csalódott voltam és dühös! Majdnem felrobbantam!

Cseke Ádám boldogan, büszkén, gyengéden nevette ki, aztán magához húzta és a lába közé nyúlt.

− Jaj istenem! − rebegte Éva −, és még mindig…

 

Utolsó útjáról Pétert félholtan szállították haza. Segélyszállítmányokat fosztogató német és francia banditák támadták meg őket. Két golyó is átfúrta a tüdejét, egy harmadik pedig a combcsontját törte el. Éva és Ádám álltak kórházi ágya két oldalán, s kétségbeesetten azért imádkoztak, hogy meg ne haljon, mert ha meghal, akkor ők többé nem tudnak egymás szemébe nézni.

− Ne féljenek, maradéktalanul felépül! − mondta nekik az orvos.

Akkor pedig Péter szemébe nem tudnak majd nézni.

 

− Ezt nem csinálhatjuk tovább! − mondta este Éva, a második kifulladás után.

Cseke Ádám sóhajtott.

− Nem. Így nem.

Éva kutatóan nézett a szemébe.

− Mi az, hogy így nem?

− Így… csalva, bujkálva.

− Ugye… nem azt akarod mondani, hogy elé állunk azzal, hogy szeretjük egymást?

− Én már nem tudok élni nélküled − mondta Cseke Ádám végtelenül szelíden és szomorúan.

− Pedig muszáj lesz! − csattant fel Éva és zokogásban tört ki.

Sokáig rázta a sírás, Cseke Ádám magához ölelte, tartotta, s hagyta, hogy az ő szemét is elöntse a könny. Amikor Éva kicsit összeszedte magát, így folytatta:

− Mert Péternek nem szabad fájdalmat okozni. Ő… neki egyszerűen nem szabad. Ő az utolsó a világon, aki ezt megérdemli. Ugye? Te is így gondolod?

Cseke Ádám is úgy gondolta.

Hirtelen, még aznap vetettek véget a dolognak. Egyetlen, szakszerűen gyilkos szúrással.

 

Péter néhány hónap múltán valóban maradéktalanul felépült. És újra nekiállt a világ soha véget nem érő, reménytelen megmentésének.

Elkerülhetetlen találkozásaikkor, a családi összejövetelek alkalmával Ádám és Éva a poklok kínjait állta ki. Éva lefogyott, arca megsápadt és sötét karikák övezte szemeiből végtelen szomorúság áradt, amikor azt hitte, nem figyeli senki. Cseke Ádám szebbnek látta, mint valaha. És mindig látni kívánta, akkor is, ha nem szólhat hozzá, nem érintheti, a tudomására sem hozhatja, hogy a közelében van.

− Hívjon nekem egy taxit! − szólt ki az első titkárnőnek. − Izé… azt a céget, aminek az a teve van a logójában és… Takács Kálmánt küldjék!

− Nahát, maga az! − vigyorgott Kálmán, amint nyitotta neki a taxi ajtaját. − Mondták, hogy direkt engem kér a kuncsaft. Maga volt, aki azt a nőt követte.

Miután elfoglalta helyét a kormánynál, hátrafordult és fürkész pillantást vetett Cseke Ádámra. Mintha valójában csak akkor ismerné fel.

És követték Évát a postára, a cipzárjavítóhoz és a piacra. Mindenhová, ahova csak ment. És ha nem ment sehova, akkor a háza előtt vártak rá.

− Szereti? − kérdezte Takács Kálmán részvéttel.

Cseke Ádám nem válaszolt.

− Hát persze, hogy szereti − szögezte le a sofőr, sokat tudóan sóhajtott és elfütyült néhány hangot egy közismert szerelmes dalból. − Mért nem szólítja meg? Hisz maga gazdag, az látszik.

− Nem fogná be a száját?

− Jól van, na! Azért nem kell leharapni a fejemet! − vont vállat sértődötten Kálmán és elhallgatott.

Negyed óra múlva Cseke Ádám szólalt meg először.

− Nem lehet.

Kálmán felriadt.

− Tessék? Mit nem lehet?

− Nem szólíthatom meg. Nem részletezném, miért, de nem tehetem.

− Ó! − mondta Kálmán és néhány pillanatig maga elé meredt. − De nem azért, mert nem meri.

− Nem. Nem azért.

− Ó!

Kálmán töprengett a hallottakon.

− Hát ez szomorú! − mondta végül szomorúan. − nagyon szomorú!

Este Cseke Ádám az étterembe vitette magát, ahova gyakran járt. A saját limuzinja a sofőrrel már ott állt az úttest szélén.

− Holnap is ráér, Kálmán? − kérdezte még a taxiban ülve.

− Holnap is kínozni akarja magát? Hát… én éppen ráérek.

− Kilencre legyen az irodám előtt.

− Szerelem… tuti üzlet − vigyorgott Kálmán. − Már ne vegye bántásnak!

− Nem veszem. És Kálmán… szeretném, ha a velem való furikázást bizalmasan kezelné.

Azzal átnyújtott neki néhány bankjegyet.

− Afelől nyugodt lehet, uram!

Cseke Ádám belépett az elegáns étterembe. Irén már napközben jelezte esti érkezését, így az asztala már terítve várta. Mégis inkább a bárba fordult, és a pultnál egy italt rendelt magának. Nem többet, csak egyet. Lassan elkortyolta, hazament.

 

Egész héten Évát követték.

− Semmi közöm hozzá, uram, de… ha nem haragszik a szóért, így tönkreteszi magát − mondta akkor Kálmán.

− Azt hiszi, én nem tudom?

− Egész héten nem evett semmit. Lefogadom, akkor se, ha éppen nem kukkol.

− Nem vagyok éhes. És… nem kukkolok.

− Ez így nem mehet sokáig. El kell felejtenie a hölgyet.

− Nos… tudom.

− Na ja. De nem éppen a legcélravezetőbb módszert választotta. Nem azért mondom… nekem ez jó meló. Biztos és könnyű. De mégis.

− Köszönöm, Kálmán! Igazán önzetlen.

− Nem akar egy nőt, uram?

− Hogy mit?

− Úgy értem, egy másik nőt.

Cseke Ádám értetlenül bámult Kálmánra.

− Úgy értem, egy kurvát, na!

− Kurvát?

− Azt. Tudom, nem feledteti a szerelmet, de higgye el, sokat segít a felejtés megkezdésében. Hisz maga gazdag, vehet magának gyönyörű, okos, kedves nőket is, nem amolyan szakadt, sarki lotyókat.

− Nem, köszönöm, nem akarok kurvát.

− Hát pedig… na mindegy, ha meggondolná magát… én tudok segíteni, tudja. Ismerem az éjszakát.

Éva jelent meg a ház ajtajában, autóba szállt. Követték az iskolába, ahonnan elhozta a két kisebb gyereket, majd követték haza is, hogy lássák újra eltűnni.

− Talán a volt felesége, uram?

− Dehogy.

− Mert a két kölyök kifejezetten hasonlít magára… most hogy egy hete figyelem őket.

− Tudom, mondják. Nem véletlen.

− Na! Akkor ez nem volt mindig reménytelen szerelem!

− Nem úgy van, ahogy gondolja. Ők a bátyám gyerekei, és a nagyapjukra hasonlítanak, akire én is.

− Vagy úgy! Atavisztika.

Cseke Ádám felfigyelt az idegen szóra. Kálmán félig elgondolt élete jutott az eszébe. Talán mégis be kell íratnom az egyetemre, gondolta.

Kálmán elmerengett.

− Hát ezért nem mehet a nő közelébe! Mert a testvére…

− Ezért.

− De… a nő is szomorúnak tűnik… talán…

− Elég lesz, Kálmán.

− Hm… akkor ez igen komoly dráma! Mert a nő is szereti magát, és maga tudja ezt … így szinte lehetetlen a felejtés, kurvák ide vagy oda…

− Mondom, elég lesz!

− Oké, oké!

Kálmán hallgatott egy sort, aztán lapos pillantást vetett Cseke Ádámra.

− Éppen… van megoldás… magának.

− Hogy?

− Mondom, van megoldás, bár… illegális. Még a kurváknál is jobb.

− Maga drogot akar nekem eladni?

− Dehogy! Akkor már inkább az ivásra beszélném rá. Igazi megoldásra gondoltam.

Cseke Ádám pislantott egyet.

− Milyen megoldásra?

− Van egy ilyen izé… amolyan agyi abortusz, amivel emlékeket lehet az agyból eltávolítani. Hogy úgy mondjam, megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni. Nem olcsó, de hát maga…

− Ismerem az eljárást. Valóban illegális. Már a kísérletek idején, huszonöt évvel ezelőtt betiltották. Igazolni sem maradt idejük, semmi sem bizonyítja, hogy működik.

− Higgye el, működik!

− Mért, kipróbálta?

− Nem.

− Honnan tudja, hogy nem? Hisz ha kipróbálta is, nyilván az eljárás emlékét is törlik.

− Én mégis biztosan tudom, hogy nem próbáltam ki − felelte savanyúan Kálmán.

− De honnan?

− Az árából. Nekem soha nem volt és soha nem is lesz annyi pénzem. Tudja, uram, így van ez… szegény ember nem menekülhet fájó emlékei és bűnei elől.

− Mért, mennyibe kerül?

Kálmán megmondta. Cseke Ádám meglepetten füttyentett.

− Az nem kevés pénz! Izé… még az én mércémmel sem. És… ismer olyat, aki kipróbálta?

− Nem túl közelről, de… igen.

− Mi az, hogy nem túl közelről?

− Én szállítom oda őket, az eljárás végén pedig haza. Mivel akkor már olyan állapotban vannak, mintha szénné szívták volna magukat, az én feladatom az is, hogy a saját ágyukba fektessem őket, hogy aztán másnap reggel úgy ébredjenek, mintha mi sem történt volna. Szóval muszáj róluk tudnom ezt azt.

− És azt mondja, működik.

− Azt.

− Mért ilyen biztos benne?

− Mert engem is törölniük kell az emlékeik közül. És néhány alkalommal meggyőződhettem róla, hogy fogalmuk sincs, ki vagyok.

− Hm. És maga mennyit kap ezért?

Kálmán megmondta.

− Az… nem valami sok.

− Hát ez van. Ennek is örülök. Négy gyerekem van, az anyjuk nem dolgozik, mert otthon kell legyen velük, anyám tolókocsiban ül, a lakást hitelből vettük… soroljam még?

− Mért ül az anyja tolókocsiban?

− Izomsorvadás.

− Az ma már gond nélkül gyógyítható.

Kálmán gúnyosan elmosolyodott.

− Persze, tudom. Kiszámoltam, tizenkét évi bérem épp fedezi. Na mit szól? De jaj! Most jut eszembe, az elmegy rezsire! Milyen kár!

És megcsóválta a fejét.

− Maga… Kálmán… járt egyetemre?

− Jártam.

− De… feltételezem, nem végezte el.

− Nem. Kicsaptak.

− Miért?

Kálmán vetett rá egy tűnődő pillantást.

− Folyószámla krekkelés.

− Azért csak kicsapás jár az egyetemről?

− Tudja, amikor lebuktam, már lefoglaltam egy időpontot az anyámnak azon a csodaklinikán…

− Értem. Ezt enyhítő körülménynek vették, s ami a törvény előtt a fő, még a pénz is megvolt, mivel gyűjtögette.

− Igen. Csak felfüggesztettet kaptam. De kicsaptak.

Cseke Ádám kicsit elgondolkodott. Aztán visszakanyarodott az emléktörléshez.

− És nem félnek, hogy feljelenti őket? Ennyi fizetséggel nem lenne nagy csoda.

− Maga hol él, ember? Ja, tudom. Elvágnák a gyerekeim nyakát. Ha nem fizetnének egy fillért se, akkor is megcsinálnám nekik.

− És… sok jelentkező van?

− Nem sok olyan akad, mint maguk.

− Ezt hogy érti?

− A legtöbb ember azért nem válik, mert anyagilag nem engedheti meg magának. Az ilyeneknek nincs pénze emléktörlésre. A gazdagok viszont simán, bonyodalom nélkül elválnak és új életet kezdenek új nőkkel, új férfiakkal. Nincs szükségük a felejtésre. De maga és ez a nő… Éva… gazdagok, szeretik egymást… megtehetnék, de mégsem teszik meg… oké, értem, a testvére miatt… szóval ilyen nem sok akad.

Cseke Ádám elgondolkodott. A ház ajtajában Éva tűnt fel Péterrel, mögöttük a bébiszitter csukta be az ajtót. Elegánsan voltak öltözve, úgy tűnt, színházba vagy valami elegáns étterembe igyekeznek. Éva boldogtalanul, fásult közönnyel meredt a kapu feletti lámpa fényéből az utca homályába. Cseke Ádám szíve elfacsarodott. Figyelte, ahogy beülnek a kapu előtt várakozó taxiba. Kálmán az indítóra tette a kezét.

− Ne, hagyja! − mondta Cseke Ádám −, mára elég lesz.

− Akkor az étterembe?

Minden este ott tette ki.

− Igen. Illetve mégsem. Legyen szíves, vigyen haza!

Kálmán elindult.

− Mondja csak… Kálmán! Ha érdekelne… az a dolog… kihez kéne fordulnom?

− Ha eldöntötte, hogy érdekli, elviszem az emberhez.

− Értem. Felhívná az éttermet, hogy szóljanak a sofőrömnek, hogy hazamehet?

− Magának nincs telefonja?

− Nincs.

− Hogyhogy?

− Nincs rá szükségem.

Kálmán füttyentett.

− Aha. És persze ha kapása van, ezüsttálcán, damasztszalvétán hozzák magának a telefont.

− Valahogy úgy.

− Láttam filmekben.

Megérkeztek a villa elé. Cseke Ádám kinézett az ablakon.

− Honnan tudta, hogy itt lakom, Kálmán?

− Tessék?

− Nem mondtam a címet.

− Pedig tudom.

− Azt látom.

− Bizonyára említette már.

− Hm. Meglehet. Többet beszélgettem magával néhány hét alatt, mint a sofőrömmel, aki tíz éve fuvaroz.

− De lefogadom, a sofőrjének nincsenek anyagi gondjai.

− Azt nem tudom.

− Mennyit keres a sofőrje?

− Azt se tudom. Jó éjszakát, Kálmán!

− Magának is, uram!

 

Egész éjjel töprengett. Másnap délelőtt felhívta Évát. Nyilvános helyen, egy plaza kávézójában találkoztak.

− Semmissé akarod tenni, ami történt? − kérdezte Éva, miután Cseke Ádám elmagyarázta neki az eljárás lényegét.

− Nem szívesen. De ha nem teszem, én a magam részéről bele fogok halni. Vagy legalábbis évekig szenvedek majd. És… nem csupán a szerelemtől. Meglehet, az egyszer elmúlik. Meglehet, a lelkifurdalás is. De nem bírom tovább. És… te sem nézel ki valami jól.

Éva maga elé bámult. Hosszú gondolkodás után bólintott.

− Igen. Így lesz a legjobb. Nem csak nekünk… hisz Péter és a gyerekek is megsínylik… amilyen állapotban vagyok… és te is kerülöd őket.

Cseke Ádám bólintott. Szorongva kutattak egymás szemében. Mindketten azt szerették volna, ha a másik nem akarná elengedni azt, ami összeköti őket… és amiről úgy gondolták, muszáj elengedniük. És mindkettejüknek még valami járt a fejében. A kéjvágy, a másik teste utáni kínzó gyötrelem, és a másik lélek néhány percig tartó leigázása és birtoklása. Egy utolsó éjszaka. Egy búcsú. Kapaszkodni még kicsit egymásba a sötét, jeges vizű tengeren sodródó törött deszkákon, mielőtt teljesen kihűl a testük, mielőtt végleg elernyednek izmaik, s elnyeli őket a mélység… vagyis a felejtés. De meghalni legalább együtt lehetne, míg tovább élni csakis külön, mit sem tudva egymásról.

 

− Irén! Készpénzre lesz szükségem.

− A magánszámlájáról?

− Igen.

− Mennyire?

Többször is előfordult az elmúlt húszegynéhány évben, hogy Cseke Ádám komolyabb összeget vett magához, anélkül, hogy tájékoztatta volna első számú titkárnőjét az ügy mibenlétéről. Ezúttal azonban Irén hökkenten fordult ki az irodából. Az összeg hatalmas volt. Egy igazi, csinos kis vagyon.

 

Áthajtottak a kínai negyeden, aztán kigurultak a belvárosból. Az arab és a fekete kerületek szépen rendben tartott, tiszta utcái után a kissé kopottas, de még biztonságos hírű cigány negyed következett, azt követően azonban megszűnni látszott a civilizáció. Egyre lepusztultabb házakat hagytak maguk mögött, míg végül már szinte düledező romok közt haladtak. Rosszul öltözött, komor, ijesztő arcú férfiak ácsorogtak tucatszám a németek, hollandok, angolok, franciák lakta városrészek járdáin, rosszindulatú tekintettel lestek be a taxijukba. Többször követ is dobtak utánuk, Éva ijedten rezzent össze, amikor az egyik az autó tetején koppant. Ripityára tört telefonfülkék, kiégett autóroncsok, bokáig érő szemét mindenütt. Elhülyült drogosok, drogos kurvák, kurvapecérek tántorogtak fel-alá, koszos utcagyerekek rohangáltak vagy ültek a járdán, maszatos, koravén arcuk jól látszott az itt-ott lángoló autógumik fényében.

− Kálmán…

− Legyen csak nyugodt, uram, minden rendben van!

− Ez azért nem a legtalálóbb kifejezés − mondta Cseke Ádám az ablakon kitekintve.

Befordultak egy rozsdás gyárkapun. Beljebb sorompó állta útjukat, mellette porta. Nagydarab fickó lépett ki, benézett, aztán intett Kálmánnak, hogy behajthat. Továbbmentek a vöröstéglás, magas, komor épületek között, kétszer balra, egyszer jobbra fordultak, végül Kálmán leparkolta az autót egy vasajtó előtt.

− Hát… ez lenne az.

Cseke Ádám bizalmatlanul méregette a koszlott, rozsdás vasajtót. Bizony az fordult meg a fejében, hogy Kálmán csúnyán palira vette őket, nincs itt bent semmiféle emlékeket abortáló vállalkozás, odabent Kálmán cimborája, bűntársa várja őket, kiforgatják a zsebeiket, elszedik a pénzt, ami számukra egy vagyon, két gyors döfés a sötétben… és vége.

− Ez?

− Ez. Dörömbölni kell. Én nem mehetek be, de várják magukat.

Éppen ettől félek, gondolta Cseke Ádám és Kálmán derűs, tiszta, ártatlan szemébe fúrta pillantását. Nem létezik. Nem tenne ilyet. Ez biztos. De… mintha most kissé zavart, bizonytalan lenne a tekintete… vagy csak beleképzelem?

− Uram…

Kálmán elhallgatott, megvakarta a fejét. A hangja is tétova… Cseke Ádám árgus szemekkel figyelte.

− Igen?!

− Á… semmi.

− Mondja csak bátran!

− Őőő… csak azt akartam mondani… hogy minden jót maguknak!

− És ezt ilyen nehezen bökte ki?

Érezte saját vádló hangsúlyát.

− Hm… igen, hát… valójában azt akartam mondani, hogy… tudja, megkedveltem magát. Mert azt hittem, a gazdagok mind… szóval, hogy másmilyenek. Na… azt akartam, hogy tudja. Nem mintha lenne jelentősége, ugye.

Őszintén hangzott, de Cseke Ádám biztosan érezte, hogy nem ezt akarta mondani. De akkor mit? És ha ezt őszintén mondja, akkor nem akarhatja a vesztét. Bár miért ne? Attól még kedvelheti, mert kirabolja… elveszejti…

− Kálmán!

− Igen, uram?

− Feltehetőleg többé nem találkozunk, mármint úgy, hogy magamnál vagyok, de ha mégis… hát akkor is ugye…

− Igen, uram.

− Szeretnék elbúcsúzni magától.

Kálmán hátrafordult, a kezét nyújtotta.

− Ez eltart holnap estig, de én itt leszek, mire kikísérik magukat. Aztán tente az ágyukban! Viszlát, uram! Illetve mit is beszélek… nagyon örülök, hogy megismertem. Igazán jó volt magával a hölgyet figyelni.

− Micsoda? − kérdezte Éva.

Kálmán és Cseke Ádám egymást nézték, előbbi bocsánatkérően, utóbbi feddően. Úgy tettek, mintha nem hallották volna a kérdést.

− Tehát, Kálmán! Szeretném, ha hálám és barátságom jeléül elfogadná ezt az apróságot… mármint… ön tudja, hogy nem rátartiságból mondom, de nekem ez tényleg apróság… no tehát… ebből a pénzből kifizetheti a lakáshitelét és még marad annyi, hogy nyisson egy… mit tudom én… saját taxi-vállalatot vagy amit akar. A táskában megtalálja egy klinika prospektusát, oda vigye el az édesanyját, én már névtelenül elrendeztem, kifizettem mindent, talpra fogják állítani.

Azzal egy szép, bőr aktatáskát nyújtott át. Kálmán döbbenten nézte. Elvette, kinyitotta, belenézett… megtörölte a szemét, mielőtt felemelte az arcát.

− Hej, uram! Asszem, elbőgtem magam! − lehelte.

− No, a kiteljesedést nem várjuk meg! − mondta komoran Cseke Ádám.

És arra gondolt, iménti ajándéka nem mentheti meg őket, hisz Kálmán számíthat rá, ha nem létezik az emléktörlő cég, akkor visszaveszi. Tehát ha már elhatározták, az ajándék dacára, sőt pláne meg kell őket ölniük. Ha… de nem hitte igazán. De valójában azt se bánta már, ha úgy van. Kiszállt az autóból. Ajtót nyitott Évának, a karját nyújtotta neki, az belékarolt, s elindultak a vasajtó felé. Hátuk mögött halkan zümmögött a taxi ablakának villanymotorja. A küszöbön megálltak, egymásra néztek. Éva arcán könnyek folytak. Hm, ez a búcsú ezerszer nehezebb, mint a szakításuk volt. Hisz akkor… csak elváltak. Most azonban száz százalékosan és végérvényesen elveszítik egymást, minden fájdalmas és gyönyörűséges emlékükkel együtt. Semmi sem marad, az ég világon semmi. Ez… ez embertelen.

− Nem akarom! − suttogta Éva.

− Én sem. De muszáj.

− Tudom.

Hosszú csókot váltottak. Aztán eltépték magukat egymástól és szembefordultak az ajtóval. Cseke Ádám felemelte ökölbe szorított kezét…

− Ne! Uram, ne!

Cseke Ádámmal fordult egyet a világ. Hát mégis úgy van! De… felébredt Kálmán lelkiismerete, nem hagyja, hogy…! Megfordult, Éva pedig vele. Döbbenten bámulták a taxiból kiugró Kálmánt.

− Ne tegye, uram! − ismételte kétségbeesetten.

− Kálmán!

− Nem engedhetem be magukat! Nem visz rá a lélek. Pedig lehet, hogy megbánom.

− Mi van odabent?

− Nem tudom, sosem voltam bent.

− Várnak ránk?

− Persze.

− A cinkostársai?

− Kik? Hát… ha úgy vesszük… igen. De nem ismerem őket, mindig csak telefonon érintkeztünk és nem jönnek ki az ajtón sem, amikor később átveszem a delikvenseket.

− Micsoda?! Maga takarítja el a hullákat?

− Milyen hullákat? − kérdezte hökkenten Kálmán. − Jézus Mária! Maga azt hitte…? Azt hitte!

− Rosszul hittem?

− Persze, hogy…! Nahát, uram!

− Tudja, a környék… és ez a lepukkant gyárudvar… − szégyenkezett már Cseke Ádám. − De akkor mért nem akarja, hogy bemenjünk?

− Mert… mert fölösleges.

− Úgy érti, mégiscsak humbug az egész?

− Nem úgy értem. Nagyon is tökéletesen működik. És erre… maguk ketten a legfőbb bizonyíték.

Cseke Ádám kiemelkedő minőségű agya azonnal megértette. De mivel egész egyszerűen nem érthette meg, amit megértett, így mégsem értette.

− Nem értem.

− Az a helyzet, hogy… én egyszer már idehoztam önt és a hölgyet… Évát. És most itt vannak megint… vagyis újra egymásba szerettek. Nem tudom biztosan, hogy helyesen teszem-e, de úgy éreztem, ezt tudniuk kell. Jól vannak?

Éva és Cseke Ádám dermedten bámulták Kálmánt. Amit hallottak, azzal egyelőre nem tudtak mit kezdeni. Idő kell… néhány perc… lehet, hogy napok. Kisvártatva egymás felé fordultak.

Istenem, gondolta Éva, alig másfél hónapnyi emlékem van erről a férfiról, életem legdrágább, legféltettebb, legdédelgetettebb emlékei, pedig ki tudja, mennyi lehetne még. Cseke Ádám azt is hozzátette magában: s ezt a másfél hónapnyit is el akarjuk dobni.

Néhány perce még mindennél jobban meg akart szabadulni Évával való szerelmének emlékétől, most mégis úgy érezte, mintha kifosztották volna. Éva kétségbeesetten figyelte. Ő el akart futni, hogy tovább dédelgethesse ezt a kevés emléket, bármennyi szenvedést okoz is. De Cseke Ádám az ajtóhoz lépett, s megdöngette öklével. Éva lehajtotta a fejét.

− Akkor… holnap este, uram − mondta Kálmán szomorúan, és integetett, mintha vonatra szálltak volna.

Az ajtó kinyílt. Eddigi benyomásaik alapján valami rossz arcú, félelmetes, esetleg fegyveres fickóra számítottak, ehelyett egy fiatal, szőke, fehér köpenyt viselő, rossz arcú nő fogadta őket.

− Helló! Jöjjenek! − mondta nem túl szívélyesen.

Követték a nőt, aki szótlanul vezette őket a penészes, málló vakolatú folyosókon, tűsarkú cipője kopogott a régi, helyenként tócsák borította kövön. Kinyitott egy ajtót, és a küszöb fölött visszaléptek a civilizációba. Csillogott lábuk alatt a járólap, a falak vakító fehérre festve, klasszikus festmények reprói lógtak a falon, a falra szerelt hangszórókból Vivaldi muzsikája csordogált halkan. A fal mellett ingyen üzemelő üdítő és ásványvíz automaták. A teremből több ajtó is nyílt, akár egy rendelőintézet váróterméből. A szőke nő egy liftajtóhoz vezette őket. Megnyomta a gombot, szembefordult velük, fejével a terem felé vágott.

− Ez nem a maguk részlege − közölte nyersen. − Itt illegális műtéteket végeznek. Génmódosítás, ilyesmik… a mi műfajunkban mi értelme lenne a rongyrázásnak, nem igaz?

És durván, idétlenül röhögött. Beszálltak a liftbe, följebb mentek néhány emeletet. Kopár, festetlen falak és néhány ócska szék volt csak az ő szintjükön. A nő egyenesen az egyik szobába vezette őket, ahol egy férfi éppen vezetékeket húzott ki. Fehér köpenyt viselt, de alatta munkásoverállt kockás inggel. Az egyik falat monitorok tucatjai borították, középen pedig egy hatalmas szerkezet állt, ami Cseke Ádámot a tízes-húszas évek elavult MRI berendezéseire emlékeztette. A férfi feléjük fordult.

− A hölgy a szomszéd szobába menjen − mondta köszönés helyett −, onnan is ezekre a monitorokra húztam a vezetékeket, mert páros törlésnél első körben a közös emlékeket vizsgáljuk át, ez viszonylag egyszerű lesz, mert a képfelismerő összepárosítja…

− Várjon! − szakította félbe Cseke Ádám. − Előbb beszélni akarok magával.

A férfi megnézte az óráját.

− Jól van, mondja!

− Mi a neve?

A férfi elvigyorodott.

− Ugyan… de szólítson Dr. Lobo Tamásnak. Érti! Lobo Tomi… he?!

Cseke Ádám nem volt éppen vicces kedvében.

− Mit csinálnak az emlékekkel, amiket törölnek?

Dr. Lobo gyanakodva pillantott rá.

− Mért akarja tudni?

− Mert… azt is tudni akarnám, mi történik a lábammal, ha azt vágná le. Nagyjából ismerem az eljárás lényegét, olvastam róla egy régi orvosi lapban, mikor még kísérleti stádiumban volt. Tudom, hogy a leválogatáshoz lényegében digitalizálják az emlékeket, a képeket, szagokat, az érintést, a gondolatot… mindent. A lényeg, hogy elvileg archiválhatóvá teszik.

− És?

− Archiválják is?

− Ugye, nem a zsarukhoz akar szaladni?

− Dehogy. De tudom, hogy a betiltás egyik etikai kifogása az volt, hogy az ember emlékei az archiválással árucikké válhatnak. Eladhatják sivár életű embereknek, perverzeknek… mit tudom én.

− Nem kell ettől tartania.

− Éppen hogy ebben bízom.

− Hogy érti?

− Vásárolni akarok.

Éva döbbenten fordult felé.

− Nem erről volt szó! − mondta keményen Dr. Lobo.

− Most már erről van.

− Én nem foglalkozom ilyesmivel.

− Ó, dehogynem! − blöffölt Cseke Ádám. − És ez esetben még lelkiismereti kérdést sem kell csinálnia belőle, ha ugyan csinált valaha, mert mi a saját emlékeinket akarjuk visszavásárolni. Ezért remélem, hogy archiválják az emlékeket. De biztos is vagyok benne…

− Ádám!

− … hisz senki nem dob ki olyasmit, ami egyszer pénzt érhet.

− Ádám! − ismételte meg Éva hangosabban.

A férfi felé fordult.

− Mi az?

− Az én nevemben is beszélsz.

− Igen, persze…

− Anélkül, hogy kikérted volna a véleményemet.

Cseke Ádám meghökkent.

− Mért? Te nem akarod?

− Hiszen éppen azért jöttünk ide, hogy örökre elfelejtsük azt, ami ekkora fájdalmat okoz.

− Igen, de… Amikor kidobtam ezeket az emlékeket, pontosan tudtam, mit dobok a kukába. De most nem tudom. Honnan tudhatnám, hogy jól döntöttem-e?

− Akkor is együtt döntöttünk.

− És te biztos vagy… te nem akarod tudni?

Éva megrázta a fejét.

Cseke Ádám elhallgatott. Fürkészve nézett Éva szemébe, majd Dr. Lobohoz fordult.

− Mikor jártunk itt?

− Miből gondolja, hogy már jártak itt?

− Rájöttem.

− Kálmántól tudja.

− Nem.

− De igen. Maga hazudik.

Cseke Ádám nyelt egyet. Valóban nem volt erős oldala a hazugság. De még a színjáték se. Nem is értette, hogyhogy a bátyja, Péter nem látott át rajta, amikor… Igazság szerint Évának sokkal jobban ment. Sokszor elhűlve figyelte, milyen magától értetődően, könnyedén és hitelesen játsza a szerepét.

− Nézze… hajlandó vagyok komoly árat fizetni. Azért külön is, hogy Kálmánnak ne származzon ebből semmi baja.

− Az lesz a drágább. Végül is ő vetett véget egy tuti üzletnek.

− Hogy érti, hogy tuti üzletnek?

A férfi elgondolkodva, szúrósan farkasszemet nézett vele. Végül kelletlenül fújt egyet.

− Na jó. Várjanak!

Az egyik számítógéphez lépett, megnyitott néhány fájlt, elindított egy lekérést. Néhány másodperc múltán visszafordult hozzájuk.

− Huszonegy éve csináltuk az első emléktörlésüket… és azóta … tizennyolc alkalommal jártak itt.

Dr.Lobo óvatosan köhintett egyet… aztán mély csend borult a szobára. Cseke Ádám néhány perce már számolt valami hasonló bejelentéssel, így az ő döbbenete enyhébb volt, mint Éváé. Adott egy kis időt a nőnek, aztán felé fordult.

− Érted már? − kérdezte rekedten. − Újra meg fog történni.

Éva sokáig nem szólt, csak meredt maga elé. Tizennyolc szerelem! Sokaknak egy sem jut. És… vajon mennyi az időben? Meglehet, többet szeretkeztünk, mint a férjemmel… uram atyám! A gyerekek! A két kisebbik. Felnézett.

− Ádám! A két kicsi… úgy hasonlítanak rád.

Cseke Ádám nyelt egyet. Mély felindultságába és szorongásába valami sosem érzett öröm vegyült.

− Tizennyolcszor! − lehelte végül Éva. − Csoda, hogy egyszer sem buktunk le!

Dr. Lobo megköszörülte a torkát. Mindketten úgy kapták felé a fejüket, mintha most toppant volna a szobába.

− Tizenkilencszer. És… ha már fizetnek érte, jár a teljes körű információ… szóval azt kell mondjam, hogy de igen, lebuktak.

Mi jöhet még?! Hiszen bármi. Semmit sem tudnak a múltjuk legjelentősebb eseményeiről.

− Akkor… azt mondja…

Dr. Lobo bólintott.

− Igen. Öt alkalommal az ön férjével, illetve az ön bátyjával, Cseke Péterrel együtt vettek részt a kezelésben. Tehát feltételezem…

Cseke Ádám gyomra görcsbe fordult. Évát is a rosszullét kerülgette. Amitől a legjobban rettegtek, amiről úgy gondolták, soha, de soha nem történhet meg… Ötszörös megrázkódtatás, ötszörös kín, fájdalom. Mindhármuknak… az ártatlannak is. De most nem emlékeznek. És ha úgy akarják, ez így maradhat, sőt elfelejthetik a legutóbbit is… legalábbis, míg… majd megint…

Dr. Lobo az órájára pillantott.

− Nos… eldöntik végre?

Cseke Ádám és Éva egymás szemében kutatva, szavak nélkül beszélgettek. Végül a férfi szólalt meg.

− Add ide a telefonod!

Éva a táskájába nyúlt, Cseke Ádám hívást kezdeményezett. A szája és a torka száraz volt, a hangja karcolt.

− Szia, Péter! Nem… én vagyok. Együtt vagyunk, igen. Figyelj! Taxit küldök érted, a sofőr tudni fogja, hova hozzon. Majd itt… mindent elmondok.

 

   Nagy, fehér kuvasz. Kan. Tekintete nyílt, egyenes, jelenleg (éppen szolgálatba helyezte magát) kissé humortalan. Kihúzza magát az udvar közepén, boltozatos mellkasát kidülleszti, magasra tartott fejjel beleszimatol az alkonyba, majd megkezdi a járőrözést. Elhalad a tornác előtt, vet ránk egy pillantást, komolyat, felelősségteljest.

–        Semmi móka, semmi birkózás, harapdálás, fül- és farokhuzigálás – üzeni a szemével nekem és a lábamnál ücsörgő cirmos nősténymacskának –, dologidő van, ha nem tudnátok!

Összenézünk Hamissal, röhögünk, de Kuruc ügyet sem vet ránk. Első a kötelesség. Megáll a baromfik kiskertje mellett, benéz, beszimatol. A tyúkok ostoba, izgatott, bizalmatlan kotkodácsolásba kezdenek, a libák óbégatva bólogatnak rá. Kuruc megvető arckifejezéssel számba veszi őket, szóba nem áll velük. Tovább üget a disznóólhoz. A három disznó halkan motoz odabent, az egyik röffent, amint felfedezi az ellenőrző elöljárót. Nem láthatják egymást a deszkakerítésen át, de az orruk is elég a számláláshoz. Rendben, mindenki jelen. Kuruc továbbáll, benéz az istálló ajtaján. Odabent tehén, borjú, ló, éppen annyi, mint tegnap. Az egerekkel nem vesztegeti idejét, nagyjából kilóra megvannak, pluszmínusz négy-öt darab belefér. Különben is… ez a macska dolga lenne. Felnéz a galambdúcra, ott is csak saccol, jönnek-mennek ezek folyton, elég, ha szemre kivan a létszám. Elüget a tanyahatárig, ott balra fordul, nekikezd a körbejárásnak. Kényelmesen kocog, lapockája fölött minden lépésnél izomköteg kígyózik, jól látszik a bozontos, fehér bunda alatt is. Orra súrolja a földet, csak néha emeli fel fejét, hogy körbenézzen, vagy messzebbre szimatoljon. Ha valami figyelemre méltót észlel, megáll, loncsos farka enyhe ívben felkunkorodik, háromszögben lógó füle megemelkedik. Most odaér a domb aljához, a borospincéhez. A vastag tölgyfaajtótól jobbra ösvény vezet az emelkedőnek, feljebb két oldalát vadrózsabokor nőtte be. Kuruc fehérsége eltűnik a pirosban és zöldben hajladozó ágak között. A domb oldalában bukkan fel ismét, ahol tavaly a fiammal kis tisztást szakítottunk az ösvény mentén. Megtorpan, megszimatolja a tisztáson emelkedő két kis halmot, rajtuk a fehér köveket, majd felemeli a hátsó lábát és lepisili őket. (Én virágot hagyok mindig a temetőben, hadd jelezze, hogy ott jártam. Ha loccsantok, csak pálinkát.) Kuruc lepillant ránk a magasból, intek neki, erre kilógatja piros nyelvét, megenged magának egy gyors vigyort, és folytatja útját. A kis tisztás másik végén eltűnik a bozótban. A domb túlsó oldalán ereszkedik le, a kaszáló szélén, ahol megkerüli a gyümölcsfákat, s úgy húsz perc múlva bukkan fel a ház másik sarkánál. Nyelvét lógatva lehever mellénk a tornácra, és jelenti: minden rendben, rendkívüli esemény nem történt. Negyed órát tölt majd a társaságunkban, akkor feláll, újra végigmegy a csapán. És újra és újra, míg meg nem virrad, míg a jöttment tolvajnépek (legyenek bár rókák, menyétek, kóbor kutyák vagy éhes emberek) lopókedvét nem szegi a világosság.

   Töltök egy pohár bort, az üveg nyakáról egy csepp az ócska abroszra esik, vörösen, halványulva szalad szét a textil szálai közt. Cigarettáért kotorok, erre Hamis arrébb sétál, onnan néz rám undorodva.

–        Ma még csak a harmadik – mentegetőzöm, de nem lágyul meg.

–        Gusztustalan vagy – nyávogja, hátat fordít és nyalogatni kezdi a segge lyukát.

Remélem, Kuruc nem ér vissza, míg dohányzom. Persze nem tudom becsapni, de legalább ne lássa. Ő olyankor nem húzódik el tőlem, éppen hogy hozzám tülekedik a lakli nagy testével, csaknem felborít, és izgatottan igyekszik kiverni a kezemből vagy a számból a cigarettát. Az ő öblös hangját hallom. Nyugodtan, fegyelmezetten buffog, nem dobálózik a szavakkal, csak a tényekre szorítkozik. „Tűnjetek el innen, ellenkező esetben el kell látnom a bajotokat!” Pimasz, de gyáva, távolodó kórus felel rá, mindig az övék az utolsó szó, az önbecsülés fontos dolog. Tudom, a falu csavargói azok, vízen, kenyéren nevelt, mindig éhes, sovány, bolhás ebek, a legtöbbje szívesen lenne jól tartott szolga, de nem kellenek senkinek. Csaholják Kurucot, azt hiszik, hozzájuk hasonló, csak éppen szerencsés, zsíros sorsú lakájjal van dolguk. Barátom nem ereszkedik le hozzájuk, nem magyarázza el a különbséget szolgaság és szolgálat, talpnyalás és szeretetteljes tisztelet között. Szerintem rosszul teszi, akad mindig a csőcselék közt olyan, aki megérti. De Kuruc már csak ilyen. Hamis rám néz, a szemével mutatja, mit intéz éppen Kuruc, hátha eredendő emberi fogyatékosságom már olyan méreteket öltött, hogy esetleg nem hallok semmit.

–        De hallom – mondom kicsit sértődötten, és elnyomom a csikket, mire Hamis visszajön hozzám, és engesztelően megbökdösi puha fejével a lábamat.

Kuruc felbukkan, nyelve lóg, lábait keresztben dobálva kocog felénk. Nézzük, nem hoz-e magával valakit, de csak egyedül jön. Megszagol minket, lefekszik hozzánk, liheg. Hamis ott hagy engem, Kuruc arcába dugja a fejét, dorombol. A kuvasz megnyalintja képét a feje búbjával együtt, mire a macska sürgősen visszavonul, és bosszankodva igyekszik rendbe hozni sminkjét és összeborzolt frizuráját. Fésűje nincs, a nadrágom szárát használja.

 

Az alapkiképzés után, az új századomban írnok lettem, ami különleges, kivételezett helyzetet jelent. Az írnok mindig tudja, kit kell feltétlenül hazaengedni családi- vagy nőügy miatt, ki beteg, kinek halt meg valakije. Ezért a századparancsnok egy idő után nagyban támaszkodik rá, és általában hagyja, hogy ő döntsön helyette az eltávozásokat, kimaradásokat, szabadságokat illetően. Már csak azért is, hogy neki ne kelljen ezzel bíbelődnie.

Semmi sincs és semmi nem történhet a laktanyában, ami a sorkatona szemében felérne a laktanya elhagyásával. Semmi. Tehát az írnoknak mindenki igyekszik a kedvére tenni. Az írnoknak nem kell szolgálatba járnia. A kifogásait, hogy miért nem vesz részt a gyakorlaton vagy az éjszakai lövészeten, soha, senki nem firtatja. Az írnok jóban van a laktanya más kivételezettjeivel, mint például a szakácsok vagy a stúdiósok, ezért azt eszik, amit akar, és akkor néz filmet, amikor akar. Az írnok bicskáját az elhelyezésen a lakatosok tökéletesre élezik, ruhacserekor neki mindig új nadrág és zubbony jut, és az írnok soha nem felsőágyas. A reggeli tornán sem kell részt vennie, mert míg a többiek a sötét hajnal farkasordító hidegében az udvaron szaladgálnak és gimnasztikáznak, addig ő az ágyakat ellenőrző ügyeletes tiszt elől bezárkózik a századparancsnoki irodába, s álmos fejét az íróasztalra hajtva édesdeden alszik még fél órát. Ha a reggelire sem térne magához, a kijelölt kopasz elhozza az étkezdéből az adagját. Az írnok disznóságait soha, senki nem jelenti. És még sorolhatnám. De mindehhez túl kell élni az első időszakot, mert amíg az írnok kopasz, addig az öreg írnok kényének-kedvének a kiszolgáltatottja, s a kiváltságokból csak kevés jut neki, viszont a munka egésze a nyakába szakad.

Ennek megfelelően nappal a hétköznapi katonák hétköznapjait éltem, vagyis gyakorlatoztam, szolgálatot adtam, különböző hadászati és határvédelmi szakkiképzéseken vettem részt. Délután öttől pedig öreg írnokom, Matus Előd türelmetlenül elhadart oktatásában részesültem az előjegyzési napló vezetését, a szabadságlevelek kiállítását, heti kiképzési és takarítási terv elkészítését, havi zsoldok, étkezési pénzek, raktárkészletek, véradások nyilvántartását, és a fegyverjegyzéket illetően. És még sorolhatnám. Előd közben folyton az óráját nézte, már kimenőruhában toporgott felettem és minden kérdésemre azzal kezdte a választ,

− Hát ez nem igaz, ilyen egy kibaszott hülye kopasz, hogy nekem mért mindig ilyenek jutnak?!

Elődnek családi-szociális okokból nem másfél évet kellett szolgálnia, mint nekünk, hanem csak egyet. Tehát egy hete még kopasz volt maga is, de mivel immár csak fél éve volt hátra, azonnal az „öreg” jelzőt akasztotta magára, nagyvonalúan kihagyva a második időszakot jelentő „gumi” titulust. Vagyis előttem még soha egyetlen kopasz sem „jutott” neki.

Mielőtt elhagyta volna a laktanyát, ellátott azokkal a munkákkal, amiket neki kellett volna napközben megcsinálnia, aztán elsöpört. Hajnalig görnyedtem az íróasztal fölött, hogy aztán néhány órás alvás után fél hatkor tornázni induljak, míg Előd ugyanakkor megérkezve a századraktár zárt ajtaja mögött, a tiszta gyakorlók, törölközők és takarók megnyugtató biztonságában és melegében édes álomra hajtsa többnyire mata részeg fejét.

Kizsákmányolásom által keletkezett szabadidejét Előd kungfu- akció- és pornófilm nézéssel, csocsózással és rexezéssel, valamint a raktári készletekkel való sefteléssel és az étkezési pénzek sikkasztásával töltötte ki. A titoktartásomat egy-egy tubus bakancspucoló Bagarollal, tiszta törölközővel, konzervvel vélte megváltani, miközben nem győzte hangsúlyozni, hogy az ilyen ajándékokat csak különleges jóindulatának és főúri nagyvonalúságának köszönhetem, hiszen az, hogy írnokot csinált belőlem, önmagában is pofátlanul szerencsés fickóvá tett. Előd távollétében megejtett óvatos tapogatózásomra, miszerint vajon miként dobhatnám el magamtól pofátlan szerencsémet, századparancsnokunk határozottan nemet mondott.

− Mi a fasz…?! Ez nem kívánságműsor, bassza meg! Ez parancs!

Így hát nem volt mit tennem, vártam, hogy kiteljen az időm, s nyakamba szakadjon mindaz a jólét, amit rabtartó gazdám oly felhőtlenül élvezett.

Ahogy kiokosodtam a katonai adminisztrációban, Előd már néhanapján sem nézett a körmömre, s bár hivatalosan ő maradt a századírnok, hamarosan a magam hatáskörében döntöttem a kimaradásokról, eltávozásokról, szabadságokról. Minden egyes pénteken elkéredzkedtem magam is, de Előd sosem engedett el.

− Mindkét írnok nem lehet távol, kopasz! − felelte és röhögött. − Majd a jövő héten.

De a jövő héten megint ugyanezt mondta. Úgyhogy egy idő után magam elengedtem magamat. Sok üveg pálinka és sok csík cigaretta, valamint egy tavalyi Bíró Ica falinaptár fejében beszereztem egy szabadságlevéltömböt és egy körletelhagyási könyvecskét, s azontúl ezek segítségével elhagyogattam a laktanyát. Ha nagy ritkán létszámellenőrzés volt, akkor a folyosón felsorakoztatott álmos, egyforma pizsamás század egyik előre megbízott tagja a saját és az én nevem hallatán is beüvöltötte, hogy „jelen”.

 

Egyedi méretű nyílászárók beszerelésével keresem a kenyeremet. Főleg panellakásokban dolgozom, mert a szocializmus korában épített lakótelepeken egyetlen szabványméretű ajtót sem szereltek be. Feltehetően inkább a falat igazították a hiánygazdaság ötéves tervében előirányzott és kötelességtudóan legyártott egymilliárd ajtóhoz. Ugyancsak feltehetően ezek az ajtók azért nem szabványméretűek, mert egy egészen más szabvánnyal dolgozó baráti szocialista ország számára készültek, akik valamilyen okból utóbb visszamondták a rendelést. Talán Kína. Persze nem tudhatom biztosan, de csöppet sem elképzelhetetlen. Tehát, mint mondtam, főleg lakótelepeken dolgozom, de előfordul, hogy gazdagabb helyekre is eljutok. Például Balatonra, közelebbről Balatonbükkmakkra, ahol is a miniszterelnöki rezidencia található, vagyis csak amolyan nyári lak, s ahol az Orbán család szokott nyaralni gyerekestől, nagymamástól, nagypapástól, közeli és távoli rokonostól, esetleg barátostól. Én Pilispitypangon lakom. Azért látogattam el Balatonbükkmakkra, mert Bókay kapitány, aki Gyurcsány Ferenc feltétlen híve, azt hitte rólam, hogy én is az vagyok. Addig még sosem jutott eszembe, hogy Gyurcsány Ferenchez való viszonyomat átgondoljam, sőt az sem, hogy esetleg valakinek a híve lehetnék. Tehát mi is történt? A Pilispitypangi Civilek Egyesületének elnöke az egyik gyűlésükre meghívott egy céltudatos, politikai pályára készülő egyetemistát, nevezetesen Bókay Boriszt, hogy tartson előadást a FIDESZ disznóságairól. A srác valami baloldali ifjúsági szervezet országos elnökeként jelent meg. Ez a szervezet azt a célt tűzte zászlajára, hogy visszavezessék Magyarországot az Etikus és Demokratikus Alapelvek útjára, melyről a FIDESZ – hatalomra jutását követően – letérítette. Az Etikus és Demokratikus Alapelvek egyike a jövedelemadó azonnali drasztikus csökkentése volt. Ez a rész fergeteges tapsot kapott.

   Ahogy hallgattam, az az érzésem támadt, hogy a srácot nem érdekli jobban a politika, mint engem. Fáradtnak tűnt, a tekintete ábrándosan kószált ide-oda a teremben, s láthatóan jobban érezte volna magát valahol máshol. Igyekezett keményen, határozottan és céltudatosan fogalmazni, de csak annyira sikerült neki, mint egy kereskedelmi tévé riporterének. Érdekes dolgot is csak egyszer említett, amikor arról beszélt, hogy számtalanszor volt már alkalma együtt vitorlázni és focizni az Orbán család tagjaival. Hevesen leszögezte, hogy csak a jobboldali bérpropaganda hazug állítása, hogy Orbán Viktor jó focista. A valóságban annyit ért a futballhoz, mint muzulmán hívő a kolbásztöltéshez. És hogy az általa alapított felcsúti futballakadémia egy nagy humbuk.

   Bókay Borisz szülei is eljöttek a gyűlésre Balatonbükkmakkról, hogy meghallgassák fiúkat. Az apáról lesírt, hogy roppant büszke a fiára. Bókay papa nagy gonddal nyírt körszakállat és –egyelőre számomra ismeretlen okból – tengerész egyenruhát hordott vagy valami olyasmit. Aranygombos kék kabát, fehér nadrág, tányérsapka. Az egyik kezében pipát tartott, amit akkor sem gyújtott meg, amikor a szünetben kiment az épület elé. Köpcös, napcserzett arcú fickó, nagy, elálló fülekkel, melyekből dús szőrcsomók meredeztek elő. Az arca víg kedélyű és barátságos. Egy roppant elégedett barnamedvére emlékeztetett, igaz, a medvék mindig úgy néznek ki, mintha mindennel felettébb elégedettek lennének. Később egy titkosszolgálati tiszttől megtudtam, hogy az Orbánok maguk közt Bókay urat Füles Mackóként emlegetik. Balatonbükkmakkon ugyanis szomszédok.

   Bókay feleségében azonban nem lehetett felfedezni semmi mackósat. Magasabb volt, mint a férje, s karcsú, gyorsmozgású. Láthatóan idegesítette a gyűlés, a tömeg, de a legjobban az, hogy a férje fiúk minden mondata után tapsolt. A srác mindennek elmondta Orbán Viktort és kalandor, haszonleső, korrupt sleppjét. Előadása után Czeffer Endre, a Pilispitypang és Környéke Vegyi és Háztartási Bolthálózat tulajdonosa emelkedett szólásra, akivel nekem egyébként ajtóügyben kellett beszélnem, ezért néztem be a gyűlésre. Czeffer Orbán párti konzervatív, így hát alaposan beolvasott a kölyöknek. Azzal kezdte, hogy egy ilyen kis balliberális csíra, akinek van pofája és gyomra a Global Marijuana March legalizációs piknikén betépett, zsíros hajú rasztáknak és hippiknek szónokolni, az ne ugasson etikáról, hiába mosakodott ki és bújt öltönybe azóta. És ennél csak durvábbakat mondott. Borisz nem kapta fel a vizet, simán csak zavarba jött. Az apja agyát viszont elöntötte a kaka rendesen, barna arca vörösbe borult, felállt és a Czefferéhez hasonló válogatott trágárságokkal válaszolt. Rá sem hederített, hogy felesége közben tengerészkabátja ujját rángatja.

   A civilnek hirdetett gyűlésnek ezzel vége is szakadt, a zavart tömeg oszlani kezdett. Odamentem Czefferhez, hogy végre szót válthassak vele egy ajtóról, amit én adtam el neki. Czeffer mindenáron maga akarta beszerelni, mert így megtakaríthatott hatezer forintot. Az ajtó egy hihetetlenül csiricsáré, giccses darab volt, aminek intarziáját, színeit és motívumait ő maga válogatta össze a cég honlapjáról. Viszont a legdrágább típus, amit valaha is rásóztam valakire, több mint kétszázezer forint. Rosszul szerelte be, a tok vízszintesen és függőlegesen is ferde lett, az ajtó így nem tudott becsukódni, ráadásul, amikor ki akarta bontani, hogy igazítson rajta, tönkretette a tokot, körülötte pedig teljesen leverte a vakolatot. A nappalija speciálisan kevert narancsszínben pompázott, amit nem tudott újra előállítani, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy hibás terméket kapott, és ránk akarta verni az új ajtó és a nappalija teljes újrafestésének árát is. Még mindig bosszankodott az idősebb Bókayval való csetepaté miatt, ezért a neki szánt mérget is rám fecskendezte. Nem tudtam igazán higgadt maradni, ezért kissé emelt hangon újra elmagyaráztam neki, hogy ő a hibás és menjen a fenébe. Majd faképnél hagytam. Az idősebb Bókay azt hitte, a fia, az ő és általában az egész baloldal védelmére keltem. Elkapott a kijáratnál, megszorongatta a kezemet és hosszan biztosított elvbarátságáról. És arra kért, szólítsam kapitánynak. Nem fűlt hozzá a fogam, hát nem is szólítottam.

 

Frank Trogger világhírű zongoraművész. Nem túl korán és nem könnyen lett az, mert a megszokottnál később kezdte a leckéket. De ma New Yorkban, az Upper East Side-on saját tulajdonú luxuslakásban él, mely akkora, hogy – amint ő maga szokta mondani – kulaccsal kell közlekedni benne, mert mire az ember a konyhából visszaér a zongorához, újra megszomjazik. A huszonnégy emeletes házban a legfelső emelet az övé és családjáé. Feleségével, Sharon Maimitivel és négy gyermekükkel, két lánnyal és két fiúval élnek ott. Bejárónőjük, szobalányuk, komornyikjuk és szakácsnőjük is van. Pedig ha éppen nem a város egyik legjobb éttermében étkeznek, akkor többnyire ezek egyikéből hozatják az ételt. A szakácsnő jóformán csak a személyzetre főz, igaz, a reggelit is ő készíti. Lent a kapunál a márványlapos pult mögött kifogástalan modorú portás ül, aranygombos egyenruhában, fején tányérsapkával.

   – Örömömre szolgál, uram, hogy újra itthon láthatom. Mi újság Japánban? – szokta például kérdezni finom eleganciával, cseppet sem tolakodó, mégis bizalmas hangon, amikor Frank Trogger hosszabb távollét után betoppan a kapun.

Ebbe a mondatba már szinte a világ összes országát és kontinensét volt alkalma belefoglalni, kivéve az olyan barbár helyeket, ahol az egész államban nem akad zongora, vagy ha mégis, úgy azt a legutóbbi felkelés, polgárháború, faji zavargás vagy vallásháború alkalmával elpusztították. Hivatásos világutazó létére ilyen eseményeket Frank Trogger kizárólag a tévéhíradóban láthat, mert menedzsere és annak kiterjedt stábja jótékonyan megvédi az ehhez hasonló kalandoktól. Illetve látott ilyesmit egyetlenegyszer, tízéves korában, kilencszázötvenhatban, amikor az apja szívét a mellére szorított hegedűvel együtt átfúrta egy orosz géppuska lövedéke. Szisszenni sem maradt ideje.

   Frank Trogger felesége, Sharon a Hawaii szigetekről származó félvér szépség. Tahitiról elszármazó anyjától a Maimiti, míg a holland származású, Pearl Harborban állomásozó Jonathan Hendrix törzsőrmestertől a Sharon nevet kapta. Így lett a lányból Sharon Maimiti Hendrix. Öt nyelven beszél, az angolon kívül franciát, japánt, a polinéz őslakosok nyelvét, és egy kevéssé hollandul is ért. Csak a hollandot kellett tanulnia. Egyszer lett Hawaii, egyszer New York állam szépe. Nem sokkal azelőtt, hogy feleségül ment Troggerhoz, egy segélyszervezetnél helyezkedett el, ami felkelésekben, polgárháborúkban, faji zavargásokban és vallásháborúkban szüleiket vesztett gyermekek mentésével, rehabilitációjával és adoptálásával bíbelődött fáradhatatlanul. Négy gyermekükből kettő ilyen eseményekből kimentett árva. Egyikük egy afrikai srác. Az anyja fejét ötéves korában egy ellenséges törzs vérgőzös agyú felnőtt harcosa egyetlen nagyszerű mozdulattal csapta le. Macsétával, a kölyök szeme láttára. A harcos fel sem szisszent. A srác apja nem tartózkodott otthon, mert a törzs többi harcosával egyetemben éppen látogatást tett egy szomszédos törzsnél. Kapákat és macsétákat vittek magukkal.

   A másik egy fehér kislány, az ő szülei orosz katonáknak szánt csecsen taposóaknára léptek, miközben sebesült kisfiúkkal, a lány öccsével karjukban szaladtak hazafelé a parkon át. Az akna a robbanás előtt halk, fémes hangot hallatott. Mintegy felszisszent.

   Frank Troggernak a bal lába Nasa fejlesztésű speciális titánötvözetből készült, és jobb szeme sem valódi, üvegből van. Amikor akár interjúkban, akár magánbeszélgetésekben felmerül ez, és ostoba emberek csapásként, balsorsként beszélnek róla, Frank nem fakad ki, nem dorongolja le az illetőket. Mindig szakít rá időt, hogy türelmesen közölje velük,

   – Ez nem csapás, ez áldás! – és tréfásan azt is hozzáteszi: – Ha fél szemmel a feleségem szépségének csak a felét látom, akkor a teljes szépsége egészen megvakítana.

   Nos, Sharon Maimiti a férje muzsikájába szeretett bele. Túl fiatalon lett szépségkirálynő, mint ahogy minden szépségkirálynő túl fiatalon lesz az. Ez bizony nemigen lehet másképp. Sharon okos nő volt, de mégiscsak túl fiatal, naiv és tudatlan. A szívét jóképű, gazdag, kéjsóvár férfiak törték össze, akik nem teljesítették ígéreteiket. Akkor már New Yorkban lakott, egy koszos kis lukat bérelt nyolcadmagával a Queensben, csupa szomorú, csalódott, egykori megyei szépségkirálynővel. Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy pincérnő legyen egy ócska lebujban, ahonnan aztán – azt mondják – nincs többé visszaút. Állt a kricsmi nagy üvegkirakata előtt, elmorzsolt még néhány könnycseppet, aztán rendbe tette az arcát, s belépett. Kora délelőtt volt, az ivó néptelen és büdös. Az üres kocsma bűze nem olyan, mint a teli kocsmáé. Nem meleg, nem barátságos, nem otthonos, nem hívogató bűz. Éppen ellenkezőleg, hideg, ellenséges, idegen, s mintha azt akarná világgá kürtölni, tűnj el innen, menekülj, míg nem késő! De Sharon egyelőre maradt. A pulthoz lépett, megszólította a csapost, aki egyben a tulajdonos is volt.

   – Három hónap próbaidő, heti nyolcvanöt dollár.

Sharon nem volt rutinos munkavállaló, nem tudta, hogy a hasonlóképpen kifosztott, kiábrándult, elkeseredett lányok gondolkodás nélkül, fásultan, lehajtott fejjel kell, hogy elfogadják az ilyen és ehhez hasonló ajánlatokat, vagyis a sorsukat. A tulaj rosszalló szemöldökráncolása közepette gondolkodni, számolni kezdett. Gondolatai közé egy zongora szívszaggató futamai furakodtak, s képtelenné tették a matekozásra. Felemelte a fejét, fülelt. A muzsikából a saját fájdalma, elhagyatottsága tükröződött vissza. De nem úgy, amilyennek Sharon látta, sárba taposott, ócska, mocskos holmiként, hanem fennkölt, tiszteletre méltó, szépséges érzelemként. Azt gondolta, aki így játszik, az már rengeteg kínt elszenvedhetett életében, s alighanem most sem boldog. Megfeledkezett a csaposról, annak kocsmájáról, a felkínált állásról, önmagáról, és a zongora hangját követve kiment az utcára. Néhány lépést kellett csak tennie, hogy elérje a nyitott, emeleti ablakot, ahonnan a zene szólt. Megállt alatta és lehajtott fejjel, elmerülten, sokáig hallgatta. A szíve zsibongott, a könnyei potyogtak. Amikor a zongora elhallgatott, felemelte a fejét. Egy kis iroda előtt állt, melynek üvegkirakatában néhány embert látott, férfiakat felgyűrt ingujjban, nőket egyszerű blúzban, szoknyában. A kezükben kávésbögrét tartottak, őt figyelték. Fáradt, nyúzott arcukon gúny nélküli, kedves mosollyal. Visszamosolygott rájuk, letörölte a könnyeit, s akkor egy papírra firkált felhívást pillantott meg belülről az üvegtáblára ragasztva. „Idegen nyelvet beszélő munkatársat felveszünk”.