Nagy, fehér kuvasz. Kan. Tekintete nyílt, egyenes, jelenleg (éppen szolgálatba helyezte magát) kissé humortalan. Kihúzza magát az udvar közepén, boltozatos mellkasát kidülleszti, magasra tartott fejjel beleszimatol az alkonyba, majd megkezdi a járőrözést. Elhalad a tornác előtt, vet ránk egy pillantást, komolyat, felelősségteljest.
– Semmi móka, semmi birkózás, harapdálás, fül- és farokhuzigálás – üzeni a szemével nekem és a lábamnál ücsörgő cirmos nősténymacskának –, dologidő van, ha nem tudnátok!
Összenézünk Hamissal, röhögünk, de Kuruc ügyet sem vet ránk. Első a kötelesség. Megáll a baromfik kiskertje mellett, benéz, beszimatol. A tyúkok ostoba, izgatott, bizalmatlan kotkodácsolásba kezdenek, a libák óbégatva bólogatnak rá. Kuruc megvető arckifejezéssel számba veszi őket, szóba nem áll velük. Tovább üget a disznóólhoz. A három disznó halkan motoz odabent, az egyik röffent, amint felfedezi az ellenőrző elöljárót. Nem láthatják egymást a deszkakerítésen át, de az orruk is elég a számláláshoz. Rendben, mindenki jelen. Kuruc továbbáll, benéz az istálló ajtaján. Odabent tehén, borjú, ló, éppen annyi, mint tegnap. Az egerekkel nem vesztegeti idejét, nagyjából kilóra megvannak, pluszmínusz négy-öt darab belefér. Különben is… ez a macska dolga lenne. Felnéz a galambdúcra, ott is csak saccol, jönnek-mennek ezek folyton, elég, ha szemre kivan a létszám. Elüget a tanyahatárig, ott balra fordul, nekikezd a körbejárásnak. Kényelmesen kocog, lapockája fölött minden lépésnél izomköteg kígyózik, jól látszik a bozontos, fehér bunda alatt is. Orra súrolja a földet, csak néha emeli fel fejét, hogy körbenézzen, vagy messzebbre szimatoljon. Ha valami figyelemre méltót észlel, megáll, loncsos farka enyhe ívben felkunkorodik, háromszögben lógó füle megemelkedik. Most odaér a domb aljához, a borospincéhez. A vastag tölgyfaajtótól jobbra ösvény vezet az emelkedőnek, feljebb két oldalát vadrózsabokor nőtte be. Kuruc fehérsége eltűnik a pirosban és zöldben hajladozó ágak között. A domb oldalában bukkan fel ismét, ahol tavaly a fiammal kis tisztást szakítottunk az ösvény mentén. Megtorpan, megszimatolja a tisztáson emelkedő két kis halmot, rajtuk a fehér köveket, majd felemeli a hátsó lábát és lepisili őket. (Én virágot hagyok mindig a temetőben, hadd jelezze, hogy ott jártam. Ha loccsantok, csak pálinkát.) Kuruc lepillant ránk a magasból, intek neki, erre kilógatja piros nyelvét, megenged magának egy gyors vigyort, és folytatja útját. A kis tisztás másik végén eltűnik a bozótban. A domb túlsó oldalán ereszkedik le, a kaszáló szélén, ahol megkerüli a gyümölcsfákat, s úgy húsz perc múlva bukkan fel a ház másik sarkánál. Nyelvét lógatva lehever mellénk a tornácra, és jelenti: minden rendben, rendkívüli esemény nem történt. Negyed órát tölt majd a társaságunkban, akkor feláll, újra végigmegy a csapán. És újra és újra, míg meg nem virrad, míg a jöttment tolvajnépek (legyenek bár rókák, menyétek, kóbor kutyák vagy éhes emberek) lopókedvét nem szegi a világosság.
Töltök egy pohár bort, az üveg nyakáról egy csepp az ócska abroszra esik, vörösen, halványulva szalad szét a textil szálai közt. Cigarettáért kotorok, erre Hamis arrébb sétál, onnan néz rám undorodva.
– Ma még csak a harmadik – mentegetőzöm, de nem lágyul meg.
– Gusztustalan vagy – nyávogja, hátat fordít és nyalogatni kezdi a segge lyukát.
Remélem, Kuruc nem ér vissza, míg dohányzom. Persze nem tudom becsapni, de legalább ne lássa. Ő olyankor nem húzódik el tőlem, éppen hogy hozzám tülekedik a lakli nagy testével, csaknem felborít, és izgatottan igyekszik kiverni a kezemből vagy a számból a cigarettát. Az ő öblös hangját hallom. Nyugodtan, fegyelmezetten buffog, nem dobálózik a szavakkal, csak a tényekre szorítkozik. „Tűnjetek el innen, ellenkező esetben el kell látnom a bajotokat!” Pimasz, de gyáva, távolodó kórus felel rá, mindig az övék az utolsó szó, az önbecsülés fontos dolog. Tudom, a falu csavargói azok, vízen, kenyéren nevelt, mindig éhes, sovány, bolhás ebek, a legtöbbje szívesen lenne jól tartott szolga, de nem kellenek senkinek. Csaholják Kurucot, azt hiszik, hozzájuk hasonló, csak éppen szerencsés, zsíros sorsú lakájjal van dolguk. Barátom nem ereszkedik le hozzájuk, nem magyarázza el a különbséget szolgaság és szolgálat, talpnyalás és szeretetteljes tisztelet között. Szerintem rosszul teszi, akad mindig a csőcselék közt olyan, aki megérti. De Kuruc már csak ilyen. Hamis rám néz, a szemével mutatja, mit intéz éppen Kuruc, hátha eredendő emberi fogyatékosságom már olyan méreteket öltött, hogy esetleg nem hallok semmit.
– De hallom – mondom kicsit sértődötten, és elnyomom a csikket, mire Hamis visszajön hozzám, és engesztelően megbökdösi puha fejével a lábamat.
Kuruc felbukkan, nyelve lóg, lábait keresztben dobálva kocog felénk. Nézzük, nem hoz-e magával valakit, de csak egyedül jön. Megszagol minket, lefekszik hozzánk, liheg. Hamis ott hagy engem, Kuruc arcába dugja a fejét, dorombol. A kuvasz megnyalintja képét a feje búbjával együtt, mire a macska sürgősen visszavonul, és bosszankodva igyekszik rendbe hozni sminkjét és összeborzolt frizuráját. Fésűje nincs, a nadrágom szárát használja.