Az írek május elején csaptak le Normandiára. A normannok minden támadót lemészároltak, csak az ír király fiát nem. Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…

         Mese, mese, gondolta bosszúsan. Ostoba, szentimentális mese.

         De az ő fülébe is eljutott, noha hetek óta ki sem dugta az orrát Marcenda hercegné palotájából. Üldögélt a palota belső kertjében, félig fogolyként, félig vendégként, és közben jóllakott, vagy inkább csordultig telt napfénnyel, nyugalommal és udvariassággal. Ez Normandia volt, egy művelt és kifinom ország, és nem az ír királyi palota, hanem egy nyugodt hercegi udvar. Itt senki sem rikácsolt vele, legkivált a tulajdon apja nem: még azt sem tudod, te, fattyú, hogy mettől, meddig…, mit tátod itt a szád, te anyabaszó szerencsétlen…

         Anyabaszó – Halix király fia elpirult emlékezés közben. Dadogás nélkül még öt összefüggő mondatot sem mert Normandiában elmondani, de az apját már félméteres föld fedte; nehéz, termékeny, jóindulatú föld. Megmenekült, szabad ember volt. Káromkodni itt senki sem káromkodott. Ahogy lökdösődni sem lökdösődött. És még a napszámosokat sem nevezték anyabaszóknak, nemhogy a fogoly hercegeket.

         És Normandia csodása termékeny ország volt. A gyümölcsök édesebbek voltak, a napfény kitartóbb. Vagy talán hűségesebb volt a napfény a normann partokhoz, mint Írországhoz, itt hetek is elteltek egyetlen csepp eső nélkül. És az ételek! Az alma, a saláta, az uborka íze ott maradt a nyelvén, mintha Normandiában jobbkedvű almák teremnének, vagy jobbkedvű mint a szülőföldjén. Nem is beszélve a málnáról, az egresről, a barackról, ribizliről! Mindegyik olyan rafinált és különleges volt, mintha költők találták volna ki valamennyit. Mikor az első őszibarackot meglátta, alig akarta elhinni, hogy ebből a csodálatos, gyönyörű gyümölcsből létezik több is. És a kacéran bólogató, vérpiros ribiszke! Hogy lehet, hogy a költők csak fiatal lányokhoz írnak verseket?

         És természetesen maga Vilmos herceg! Hol láthatott volna ő ennyire barátságos, ennyire előkelő, ennyire méltóságteljes uralkodót! Egy ilyen született herceget! Hát mért nem árulod el a neved, fiam! Nagyon jól tudod, hogy itt barátok között vagy! Tőlünk nem kell tartanod.

         Igen, meglehet. Mert ki haragudna egy megszeppent, mindenkivel udvarias, tizenöt éves trónörökösre? Aki félig-meddig túszként él Sarzac várában? Aki csak a sors különös szeszélye folytán maradt életben? Aki kedvében jár reggeltől-estig Vilmos hercegnek és a feleségének,. Aki szeret napsütötte várudvarokon barackokat enni. És legszívesebben egy ribiszkebokorhoz írna szerelmes verseket.

         A szilva is hamarosan beérik, meglátod, milyen jóízű, biztosította Marcenda.

     Ő, az ír herceg, Halix király fia már rég rájött arra, az uralkodáshoz nem kellenek különösebb képességek. Nincs szükség tündérpalástra, természetfölötti erőre. Hanem pontosan arra, ami belőle annyira hiányzik: önbizalomra, magabiztosságra.

       Vilmos herceg és Marcenda – nos, ők igaziak. Ellentétben vele, egy nevét titkoló királyfival, akit saját apja nevezett anyabaszónak. Még nem is volt becsülete, amikor elvesztette. És az alkalmatlanságát már Vilmos herceg is észrevette, mikor mélyen a szemébe nézve odasúgta: akármi is a te titkos neved, te nem születtél hercegnek.

      Vilmos hercegnek és Marcendának nem született gyermeke. Ilyenkor a férfiak a feleségüket hibáztatják, de a joviális Vilmosnak ez sem adatott meg, Marcendának, a feleségének az előző házasságából három lánya született. Maradj itt velünk, mondogatta Marcenda. Minek mennél haza? Talán hogy megölesd magad?

        Ugyan minek mennél haza? Ha normann uralkodó nem is lehet belőle, de a hercegi pár barátjaként kényelmes életet élhetne. Elkísérhetné Marcendát az erdei rezidenciába, sajnálhatná vele az erdőben elejtett őzeket, és közben találgathatná, hogy az udvarban ki kivel – hogy nyíltan vagy titokban, és hogy a frigy szerencsés lesz-e vagy sem. Mert mint az idősödő,  jóravaló asszonyok, a hercegné is imádta a vajban sütött fánkocskákat, a virágokat, a „kedves és jóravaló” párokat. Az ír királyfi egy meghitt ideálra ismert benne, noha Marcenda semmilyen tekintetben nem hasonlított az anyjára, Mona királynéra, erre a rettegésbe beleszürkült, csontsovány  asszonyra. Jóindulatúan unalmas volt Marcenda, ahogy kopottasan unalmas volt a férje, Vilmos herceg is – de azt legalább senki sem gondolhatta, hogy ez a jólnevelt, idős pár egyszercsak elrikoltja magát: na, mi van, te anyabaszó, mért nem szeded a lábad… Annyit sem érsz, mint a kötél, amire felakasztanak…

         Írországban méregbe mártották a mondatokat, és megsuhogtatták az ellenség feje fölött, akár a kardokat. Vagy csak az ő édesapja, Írország királya volt ilyen? Hol késel, te anyabaszó? A kardodat sem tudod megfogni rendesen…? A Herceg újra összerezzent, mert az apjára való emlékezés a gyümölcsök ízét is megmérgezte. Hiszen ő egy megrontott királyfi. Az emberek között semmi keresnivalója.

         De ugyan mért kéne bárkinek is a saját nevét elárulni? Hisz ő nem nyilvános  ember, ő nem akar kezében karddal ítélkezni vagy hadakat vezetni. Vagy fején virágkoszorúval a mennyegzői menet élén vonulni. Te, anyabaszó, hát te semmire sem vagy jó? Igen, talán semmire sem. Már az anyja kivégzése megbetegítette. És te még sajnálod őt? Azt a szukát? Aki mind a kettőnkre, de még az összes büdös írre szégyent hozott! Ám az apja nemcsak vele, a trónörökössel ordítozott. Emlékezett egy apródra, aki a király őrjöngése közben holtan esett össze. A király pedig, már-már önkívületben, tovább rugdosta a szavaival. Na, mi van, nem hallasz, te kis anyabaszó? A füleden át húzzam ki a gerincedet?

         Itt, Normandiában hál’istennek senki sem beszél ilyen rettenetesen. Ez nem az anyabaszók országa. A normannok mindig úgy szólnak egymáshoz, ahogy művelt, megfontolt embereknek kell. És talán ezért nem tudnak ebben a csodálatos, nyugodt országban verseket írni az emberek! Költőversenyeket rendeznek, rímekkel bűvészkednek, tralala, lalala, csiribu… csiribi, csiribá, de fogalmuk sincs a szavak hatalmáról. Míg tralaláznak, elképzelni sem tudják, hogy egy jó vers életre kelthet valakit vagy birodalmak sorsát döntheti el.

         A világ a szavak hatalmában van, gondolta a Herceg. Te mért nem írsz verseket, kérdezgették a normannok nap mint nap tőle. Vagy mért titkolod, ha írsz? A Herceg hímezett-hámozott, lehajtotta a fejét, és közben érezte, hogy ezek az illedelmes, rózsavíztől illatozó emberek nemcsak gyávának tartják, hanem sunyinak és neveletlennek is.

         Mert tulajdonképp a normannok sem jobbak, mint az írek, ezt érezte. Csak ők nem mernek a gonoszságukkal kérkedni. Vajon nem született-e Marcendának az előző házasságából három lánygyermeke? És mi lett azokkal a kis unokákkal, akikben Vilmos herceg is örömét lelte? Akiket alkalmasnak is tarthatott az uralkodásra… Az egyik kisfiút egy vérfarkas tépte szét – egy különleges, csak a mesékben élő vérfarkas, aki éjszaka beóvakodott Vilmos herceg kastélyába. Ez a farkas szépen, udvariasan fellépkedett a lépcsőn, nesztelenül elhaladt három alabárdos apród mellett, aztán széttépte az alvó gyereket. Hát milyen farkas az ilyen? A másik kisunokát egy álomtündér ölte meg. Felbukkant egy tisztáson, ahol a hercegné unokái kergetőztek, és elcsalta magával a gyereket a rengetegbe. Fél év múlva csak a csontjait találta meg. Falánk álomtündér lehetett…

         Na persze ő, egy ír királyfi, jövendőmondók és költők fia abban egy csöppet sem kételkedett, hogy léteznek természetfölötti lények. Csak éppen a szív titkai – gondolta –, sokkal rettenetesebbek.

         Na de a normannok nem is szavakkal ölnek.

         És sokan vannak, nagyon sokan, akik Vilmos herceg trónjára ácsingóznak.

 

         Az utolsó harapás barack aztán még jobban megkeseredett a szájában. Ugyan hogy is tudná őt Marcenda, ez az unalmasan korlátolt hölgy megvédelmezni? Akinek az a sok szörnyű baleset érte az unokáit. Vajon a gonoszok hogyan is magyaráznák a hercegné szeretetét őiránta?

      Ámde könnyebb egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket egy bérgyilkossal kivégeztetni, mint megrágalmazni egy majd’ ötven éves hercegnét. Emellett Marcenda az együgyűségig jámbor asszony, pontosan az a fajta, akit a köznép is bálványoz. Mert hiszen nem a kegyes, a derék Marcenda az, aki szépen hímzett kendőcskéket ajándékoz a normann menyasszonyoknak, akihez a szegény özvegyasszonyok is bátorításért fordulhatnak…?

         Anyabaszó, suhant át rajta a szó megint. De szerencsére a hercegné nem az a fajta, aki titkos találkákat tervez túszul ejtett hercegekkel azon az órán „mikor szégyenükben lesütik szemüket a csillagok, és a földön egyedül vadászik a hold”. De vajon Marcenda jámborsága meg tudta-e védeni az unokáit? És képes lesz-e őt megvédeni, akiről a normannok azt gyanítják, egyre csak sertepertél, alakoskodik… Vilmos herceg trónjára ácsingózik?

    Neki már nincs hova hátrálnia. Ma napnyugta előtt meg kell jelennie a jó hölgy fogadótermében, és elkísérni esti sétájára, hogy meglátogassanak egy ablaktalan kunyhóban tengődő szegény asszonyt, aki most adott életet a hatodik gyerekének. Hogy érzed magad, kedvesem, nincs-e valamire szükséged? Mondd, nem segíthetek valamiben?

         És ő csak bólogat a hercegné árnyékában. Mert mi másra való egy udvaronc? Mi másra, mégha tizenöt évvel ezelőtt ír királyfinak is született?

       Felment a kamrájába megmosni az arcát és leverni a port a nadrágjáról. Mert nem szabad a szegényeket megbotránkoztatni, nekik csalódást okozni, szokta mondogatni a hercegné. Marcenda nyilván az unokái temetésén is szépen megfésülve, fényesen csillogó köpenyben jelent meg…

         Hiúság nélkül hogyan is létezne erény?

       Kitekintett az ablakon. Halix király fiának a szíve hirtelen elfacsarodott a bizonytalanságtól vagy éppenséggel a honvágytól. Eljutott-e már a híre az ő rablóhadjáratuknak? Mit gondolnak róla Írországban? Azt vajon tudják-e a komák, a sógorok, az unokatestvérek és a többi anyabaszó, hogy ő még életben van? És mit gondolnak róla, az „egyetlen túlélőről” ebben a kifinomult udvarban?

         Ivott egy korty vizet, aztán leült, mert a kinti nyárfalevelek reszketése őt is nyugtalanná tette. De miért nem hall másféle hangokat? Hova tűntek a palotából az emberek? Kicsi kastély ez, de a hercegné még a délutáni pihenése alatt sem követelt meg tökéletes csendet. (Nem vagyok én akkora boszorkány, kedvesem…) De akkor hova tűntek? Hogy lettek a hercegné apródjai hirtelen ilyen csendesek?

         Kiosont a folyosóra, beódalgott a nagyterembe, de még mindig csak a nyárfalevelek susogását sodorta utána a szél. Sehol semmi lárma. Persze egy foglyul ejtett, majd nagylelkűen vendégül látott királyfi nem kiáltozhat. Hát nem is kiáltozott, hanem csendben osont be a fogadóterembe, ahol a nap minden órájában kicicomázott eladó lányok trécseltek. Az úgynevezett udvarhölgyek.

         De most nem trécselt senki. Ám nem volt visszaút, ámbár minden porcikájában érezte: csapda ez, ravaszul kifundált, szörnyűséges. És hol vannak az apródok, akik éjjel-nappal itt társasjátékoznak a fogadóteremben? Látta a borostyánból faragott, gyönyörű bábukat, az apródok kupáit, egy feldöntött széket. Mert a hercegné nagyon kegyes, az apródjainak megengedi, hogy egész nap bort nyakaljanak – persze mértékkel, illedelmesen.

         Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…

         Halix király fia egész testében reszketett. De nem volt egyedül, az a valaki vagy valami ott leselkedett rá a hercegné hálószobájában. És érezte, hogy valakik – valóságosan, de talán egy másik valóságból – most is éberen figyelik.

         Benyomta az ajtót a könyökével.

        Először a hercegné hatalmas combjait látta meg, a fehér húson tekergő kék ereket. Aztán a sötét odúhoz hasonló, nyitott és szétmarcangolt ölet, a széttépett selyemruhát, az elmetszett nyakat, a kék szemekben a felháborodást és a félelmet. És legvégül – mintha csak ebben a pillanatban loccsant volna az ágyneműre – a rengeteg kiömlött vért.

         És a kard! Az az ő kardja! Az az ő kardja ott az ágy végén!

         – Végre megvagy, te varangy!   –  Az apródok a függöny mögül rontottak elő, és úgy teperték le a földre, hogy a válla, az arca, a haja, a keze is véres legyen.

         – Te sunyi! Te mocskos ír! Megerőszakoltad a hercegnénket! Védekezett, ezért megölted!

         Az apródok csak egy színjáték szereplői voltak, most még zavartan, elfogódottan mozogtak. De minden színjáték mély átélést igényel. Ezért felpaprikázták magukat a kiáltozással, és egyre magabiztosabbak lettek. Már beletapostak a derekába, a hátát rugdosták, köpködték az arcát, a vállán táncoltak, ráugrottak a térdére, és szétfeszítették a tenyerét, hogy az ujjaira rátapossanak.

         Mielőtt a Herceg belezuhant volna a saját megsemmisülésébe, hallotta, hogy azt sziszegik fogcsikorgató gyűlölettel:

         – Te anyabaszó! Te sunyi szerencsétlen!

                                                                                                         Csóka Kata fordítása