Csóka Kata összes bejegyzése

több részlet, képekkel: http://trubadurworld.tumblr.com/ több részlet a facebookon: https://www.facebook.com/pages/Patrick-de-Mela-Fordított – Fejezetek

Og földjén

„Kövek, kövek, kövek.
És a pazarul lecsiszolt kövecskék közt gyerekkezekhez hasonló, vidáman előkandikáló levélkék. És bent az üstök, a tálak, a fegyverek, a kárpitok, a rokkák! A sok-sok használattól elnézően fénylő diófa asztalok, rajtuk gondosan egymásra tornyozott csecsebecsék. Dobozkák, tányérkák, képecskék! Ha nem törik át a falakat a futónövények, furcsa indák, gyökerek, gyerekkezek, Sven attól tartott volna, hogy hamarosan elősiet a herceg kulcsárnője, és pöröl, mert piszkos kézzel nyúl a tálakba.
Mert Sven már egy kis darab kenyérrel is megelégedett volna, de ebben az elhagyott kastélyban egy döglött egeret, de még egy csontocskát sem talált. Dühösen föl-alá masírozott termekben, ám míg a ládákat nyitogatta, lassan-lassan enyhült a szúrás a gyomrában. Ha tűrni kell, hát tűrni kell, gondolta megadóan, és sáros csizmájával végigheveredett a legnagyobb ágyon.
Ha becsörtetsz egy kihalt kastélyba, ha felforgatod a halottak termeit, bizton számíthatsz a legszörnyűbb rémálmokra. Sven a kardját szorongatva aludt el, álmában a falakról ráugró rémségekkel viaskodott, de másnap úgy üdvözölte a reggeli fény, mintha vendégségbe jött volna.
Ha nem igyekszel, kihűl a leves és felbosszantod a nénikédet!
Sven ujjai ragacsosak voltak a vértől és a sártól, és a gyomrát hasogató éhség már tényleg kibírhatatlan volt. De a szerencséje most sem hagyta cserben: a kastély körüli vadak mintha elszoktak volna a nyílvessző suhogásától, vagy csak alig várták, hogy valaki üdvözölje őket.
Sven apját, nagyapját, testvéreit elemésztette a háború, úgyhogy kezdetben feszélyezte is ez a nagy jóindulat, ami beragyogta minden zegét-zugát az elhagyott kastélynak. De kardját a kezében tartva végighevert a várudvaron,  élvezte a zöld gyerekkezek simogatását, és megint elnyomta az álom.
Arra ébredt, hogy többé nem Svennek hívják, de erre az új nevére – akárhogy igyekezett – nem bírt visszaemlékezni. Este felfalta az elejtett a vadtyúk maradékát, aztán elővett egy tompa kést, és a körme alá száradt vért és sárt próbálta kipiszkálni.

lost-city-of-atlantis-george-grie

Mintha vendégségbe készülne.
Pedig még bágyadt volt a vereségtől, és biztos volt benne, hogy itt, Og király földjén, a Luriac-öbölben minden varég odaveszett. Azok az ostoba, fókabőrös halászok már felgyújtották a hajójukat, és ő itt ragadt a semmiben, ebben a valószínűtlen, félig romos kastélyban. De mért panaszkodjon? Amíg várja a gyilkosait, legalább degeszre tömheti a bendőjét a bokrok közt bágyadtan ugráló nyulakkal.
No de a fókabőrösök mért nem hagyják ott a vityillóikat, és mért nem költöznek be ebbe a kényelmes, tengeri szél átjárta kastélyba?Ki tudhatná? Az alkony csendesen jött el, és őt szinte felemelte a falakkal.
Kegyelem, suttogta Sven. Csak annyi ideig hadd maradjak, amíg beforr a seb a vállamon, vagy amíg egy tutajt összeácsolok…. vagy csak békét kötök a fókabőrösökkel, Sird katonáival…
Ám elalvás előtt érezte, túl keveset kíván, és túl nehéz a szíve. Mert az esze nem bokrok közt ugrándozó nyuszikon járt, hanem érett és éretlen, sebesült és egészséges nőkön, öreg és fiatal, szőke és barna asszonyokon, akikkel összeismertette a háború.
Szégyenlős álmok egy rátarti, romosan is szép, félig rothadó kastélyban.
A harmadik nap találta meg a halott lányt egy félreeső kamrácskában.
Szőke volt, de nem az ő fajtája: hanem könnyebb, apróbb, puhább, kislányosabb. Hiába volt érett a melle, a csuklóját vagy a bokáját összetörhette volna egyetlen pöccentéssel. És hogy lehet, hogy csak majdnem-hideg? Hogy a bőre őriz valami melegséget? Talán élt még a szerencsétlen, amikor ő idevonszolta magát a kastélyba?  De hogy kerül egy ilyen kényes szőke  egy romos vár félreeső kamrájába? Valami jelet keresett a hófehér testen, valami magyarázatot vagy üzenetet… de mért keres ő, egy varég harcos magyarázatot bármire? A szüzek úgy halnak meg, hogy az arcukat semmilyen szenvedés nem torzítja el?  Hogy a testük hetekig őriz valami reménységet? Ami azt illeti, semmiféle ilyen tanításra nem emlékezett. Ám a halott kislányosan hányaveti tartásából, a köntöse anyagából, a szépen befont hajából arra következtetett, ez a lány otthon van.
Kezét a sebére szorítva kirohant, hogy megint ellenőrizze, hogy biztosan és teljesen egyedül van-e… Aztán visszacsörtetett a majdnem-halott lányhoz, megint széthúzta a köntösét, és csak azt motyogta, Sven vagyok, igen, Sven, igen, ne haragudj…
A tagjaiban szétáradó megkönnyebbülés után pedig  érezte, gyorsabban gyógyulnak a sebei. Hálából órákat töltött a kamrácskában, és próbált valami fontosat mesélni önmagáról – valamit, amiből a lány egyszer a varég háziasszonyok mozdulatával nevetve odafordul hozzá: jól ismerlek, te vagy , bizony, az én Svenem…. De semmi olyasmi nem jutott eszébe, ami egy ilyen drága köntösbe burkolt, ragyogó, fiatal lányt érdekelhetne.
Te ki vagy, suttogta a halott fülébe.
És még akkor is a lány lábainál kuporgott, mikor az udvarra berontott Hainar fia és mögötte két, örömtől kipirult, fogságból szabadult varég. Nincs mire várni, nincs miért bujkálni, a fókabőrösök eltakarodtak, ott a saját hajójuk a szemközti öbölben.
Vagy itt akarsz maradni, Sven, az ítéletnapig?
Sven elszégyellte magát, rádobta a zöld köntöst a halott lány arcára, aztán kirohant a többiekhez: mi-az-hogy, micsoda-szerencse! Vállon veregette a bajtársait, hát persze-persze-perszeha így van, akkor miért nem indulunk?
És megfogadta, hogy még az ősz beállta előtt visszatér Og királyságába.

Svent nehézfejű, megbízhatatlan bajkeverőnek tartották a falujában. Igazi bajkeverőnek, aki semmi máshoz nem ért, csak a kupák emelgetéséhez, a hujjogatáshoz, az ellenség fejbecsapkodásához. De hát Sven árvagyerek volt, még soha senki nem nézte meg közelebbről… Sven nagy szerencséjére, mert ő az egyik ismeretlen  nagyanyjától csúnya, bibircsókos állat örökölt.  Te aztán háborúra születtél, tréfálkoztak vele. Csak ránéz az ellenség a pofádra, és rémületében eldobálja a fegyvereit. Sven buzgón bólogatott, mert férfiasabbnak tűnt vigyorogni, mint a sarkokban töprengeni vagy búslakodni.
De mostantól nem törődött a megjegyzésekkel – hány fókabőröst ettél meg, Sven? – éjjel-nappal csak az Og király földjére való visszatérést szervezte. Nem lankadt egy percig sem, ha egy részeget, nagybácsit-nagynénit megállíthatott, és az öböl termékenységéről, az állatok varázslatos szelídségéről, a gyerektenyérhez hasonló levelekről  beszélhetett.
Mert nem katonákat, hanem családokat, gyerekeket, asszonyokat akart magával vinni Og királyságába. Hiszen nem éjszaka és magányosan, hanem halotti máglyával, siratóasszonyokkal, lakomával akart búcsút venni a halott menyasszonyától.
De Og földje rossz hírű, ködös vidék volt, így csak fiatalok vállalkoztak az útra: hét megrögzött lókötő és három hajadon, akik nem találtak férjet a falujukban. No de Svent annyira lefoglalta a vágyakozás, hogy nem maradt ideje az aggodalmaskodásra. Próbált a szülőfaluja környékén is nyomára bukkanni a kastély körül látott növényeknek, ám mintha a szikáran elnyúló Karéli-öböl túl kemény és irgalmatlan lett volna a selymes gyerekkezekhez.
És az áhított kastély is mennyivel kisebb és nyomorultabb lett, mint mikor először megpillantotta! A romos falakat belepte valami álnokul növekvő, szúrós futórózsa, mintha nem három hónap, hanem évek teltek volna el az örökös várakozásban.
Talán ezek a rózsák nyomják el az émelyítő szagot? A lány most is majdnem-hidegen feküdt a kamrácskájában, és olyan titokzatosan mosolygott, mintha a szívós indákkal őt akarta volna köszönteni. A rothadás nem kezdte ki a bőrét, a gyönyörű, kék szemét, ahogy a gyerekkori szaladgálásokra emlékeztető illatát. Talán nem haragszol, suttogta Sven, és megint gondosan ellenőrizte az ajtókat. Pedig a lány teste idegen lett, a hasa keményebb, a melle duzzadtabb lett, de olyan otthonosan idegen, mintha egy eleven magocska növekedne a mozdulatlan szív alatt. Ez csak káprázat, gondolta Sven. Mint mikor a hajósok először a saját anyjukat vagy apjukat pillantják meg egy ismeretlen szigeten.
De eltemetni nem merte, se titokban, se ünnepélyesen.
A hét bajkeverőtől, a vele érkezett varégoktól nem kellett tartania. Ahogy beléptek a kastély udvarába, már fordultak is vissza: mért élnének ők romok, gyatra félálmok, kígyók társaságában, mikor az erdőben új házakat építhetnek maguknak.
Talán a sok magányos óra miatt gondolta Sven, hogy a lány rokonainak a nyomára kell bukkannia. Ám a kastélyban rengeteg jele volt a születésnek, és közben semmi nyoma a halálnak. Az egyik ágy alatt megtalálta a várúr kitaposott papucsát, egy termetes hölgy, a halott lányéhoz hasonló köntösét, rengeteg konyhaeszközt, fonalat, varrótűt, de se csontot, se sírokat.
Talán elhajtottak mindenkit rabszolgának? Sven soha nem tudta meg.
És az idő szép lassan elnehezedett, mintha nem volna hova mennie, és beszorult volna a kastély falai közé.  Sven kijavítgatta a falakat, megtisztogatta a konyhai kemencét, és órákat töltött a kamrácskában, azt képzelve, hogy mégiscsak élet növekszik a halott nőben, egy fiú vagy kislány, aki az ő erejét, de anyja arcvonásait örökli.

ujnautilus.info_karikacsapas-patrick-de-mela-forditott8-672x372

Téged, Sven, valaki elvarázsolt, vagy megbetegített az a sok bagoly a kastélyban, azért ücsörögsz otthon örökké!
Igen, csúnya vagyok, nem merek a lányok közé menni, motyogta.
Pedig tényleg nem mert, még akkor sem, amikor a hét varég megküzdött a fókabőrösökkel, és szétosztották egymás közt a lányaikat jutalomként.
Sven úgy érezte, az ilyen durvaság sértené az ő feleségét. Ő, Sven már megszokta ezt a végtelen csendet. Ahogy a kövek is a hajszálgyökereket.
Néha arról álmodott, hogy tengervíz árasztja el a termeket, valami ismeretlen nyelv módjára árad egy csalogatóan könnyű dallam, és ő az előtte itt élő ismeretlenek álmaival fel-alá lebeg a szobákban.
De egyik hajnalban kétségbeesett és teljesen valóságos sikkantásra riadt. Az összemocskolt lepedőn, a halott lány lábai között ott vergődött egy eleven húsdarab, a saját gyermeke. Sven sírva fakadt, és ahogy a nyálkás csecsemőt törölgette, tudta, elmúlt a titkolózás ideje. Le kell győznie a szégyent, a fókabőrös asszonyok között keresnie kell egy szoptatós nőt, aki a kislányról gondoskodik.
Délre már minden varég tudta, hogy iszonyú, felfoghatatlan, szörnyű és nevetséges dolog… épeszű harcos még nem követett el ekkora őrültséget!, bizony még álmában sem… szánalmas-szégyenletes-borzasztó,-visszataszító… hogy lehet, hogy valaki halott nőt választ egy eleven helyett…Kutyákkal vagy lovakkal még nem próbáltad, Sven? Eddig nem is tudtuk, hogy a rohadó húsokat szereted…
No de mit számít az ilyesmi? A kislány, ez az eleven és telhetetlen gyerek jóllakott végre.
No persze nagyon sokáig még kislányok sem lakhatnak jól anyatejjel és rózsaszirmokkal, úgyhogy Sven már nemcsak szórakozásból javítgatta a falakat, gondozta a konyhakertet, és készült kecskéket telepíteni egy elhagyott istállóba. De a fia még ennyi gondoskodás, öregemberes kitartás mellett is kínlódva született. A kamrácska a szülés órájában úgy nézett ki, mint egy eleven mészárszék, mert a fókabőrös nőnek meg kellett fordítani az anyja hasában a gyereket. Sven hányt, nyüszített, mire a nő előhúzta a halott feleségből a nyakára tekeredett magzatzsinórtól fuldokló gyereket. Ilyen rettentő háborúra  a tizenkét tengeri csatát túlélt Sven sem emlékezett. De hiába volt minden, a kisfiú csak nehezen erősödött meg: jajgatott, ha hozzáértek, jajgatott, ha etették, jajgatott, ha simogatták, és csak a halott anyja közelében csitult el.
Sven és a kislány hozzászokott, hogy minden éjszakát a kis kamrácskában töltsenek. A fiú az ágyban hánykolódott… de olyan ügyesen hánykolódott, hogy reggelre az anyja mindig átölelte. Vagy talán… megszánja az édesanyja, amikor senki sem figyel?
Nekünk is van édesanyánk, újságolta büszkén a kislány,  megrezzen, ha szólunk hozzá – és Sven szívét rögtön összeszorította a jeges félelem. A mindent megsemmisítő, csontokat is szétporlasztó szorongás.
Mi lesz majd, ha a halott lány felpillant az álmából, és azt mondja, ti nem tartoztok hozzám, ti az akaratom ellenére, ti erőszakkal… ti hárman olyanok vagytok nekem, mint a kukacok vagy a temetőbogarak. Vagy nem gondol semmit: ránéz Sven ábrázatára, és átfut rajta, nem egy ilyen bugris katonáról álmodtam… És ha ez a lány egy tündér, egy mesebeli bajkeverő, aki kaccant egyet, és hipp-hopp elragadja egy másik valóságba a gyerekeket…? De rólad sem feledkezem meg szegény, öreg Sven! Ha teliholdkor sűrű erdőben jársz, és jól viselkedsz, talánmegjelenek neked…
Sven titokban azt szerette volna, ha ebben az eleven kriptában, ha ebben a szűk kamrácskában élik le egész életüket. De álmában az egyik éjjel megkóstolta a szobákat elöntő tengervizet: édes, iható víz volt, bár tengeri halak ugrándoztak benne.

dreamscape-reality-george-grie

De a gyerekek lelkesedése nem ismert lehetetlent. Életre játszották, énekelték, beszélték, forgatták az anyjukat, és mikor a lány végre felült, az öregek türelmével tanították enni, aztán járkálni, beszélni, énekelni. Sven szép lassan megnyugodott: még soha nem hallott tündérről, akik ilyen körülményesen és fáradtságosan tért volna magához…
És ami azt illeti, az ő drága-drága egyetlenje soha nem is tért igazán magához. Nem emlékezett a nevére, nem emlékezett a szüleire, az első korty vizet, az első tavaszt olyan nagy örömmel fogadta, mintha a gyerekeinél is fiatalabb lenne. Sven senkit sem ismert, aki egy gyíkot vagy madarat, de akár a Karéli-félsziget felől érkező felhőket ilyen boldogan üdvözölte volna.  Talán azt hiszi, hogy a mennyben van? És a menny az, ahol egy apja várához hasonló palotában két kisgyerek várja? Akik egyszerre a tanítói, testvérei és gyermekei.
Öt éven át tartott ez a felelőtlen, oktalan, lusta boldogság.
Sakkoztak a nagyteremben, bonyolult szabályok szerint fogócskáztak, vagy játszottak a felesége megtalált, régesrégi dobókockáival, vagy csak az ablakból bámulták a legvakmerőbb, kék vagy narancssárga tengeri viharokat – de Og földje mégsem volt igazi mennyország. A vadak már hozzászoktak a suhogó nyílvesszőkhöz, a kecskéket betegség pusztította, a vetést elverte valami rettentő jégeső. Az idő megkeseredett, mintha ők megbántották volna valamivel. A varég harcosok dögöket dobáltak az udvarukba, azt kiabálták, lakjanak jól, és aztán pusztuljanak innét, hisz minden csapás oka a szörnyűséges perszóna. Ezért nincsenek sírok ezen az elátkozott környéken! Ez a nőszemély már a korábban itt élőket is elevenen felfalta.
Nézzétek csak, azért olyan piros a szája!
Sven nagyon jól tudta, hogy az éhség növeszti nagyra a félelmet. De mintha ez a csodálatos, évekig oly otthonos  kastély sem tűrte volna tovább őket. Egy nap, a bögrék, a tálak, a kancsók, a kárpitok szétmállottak a kezükben.
A haladék véget ért.
Menniük kellett.
De az éveken át dobókockázó, a kertjében sárgarépát és káposztát ültető, a tengeri viharokat az ablakból bámuló Sven már nem volt ugyanaz a varég, aki kilenc éve  megérkezett erre a földnyelvre. A gyerekek kicsik voltak, ő pedig nem boldogult egymagában a kötelekkel és a vitorlákkal.  És a szél, a legnagyobb mesemondó, a szerelmesek és a tengeri harcosok barátja, akinek Sven minden lélegzetét ismerte régen, ellenük fordult. Öt rettentő hullámot küldött ellenük. És az ötödik volt az, ami letépte az orrvitorlát, kettétörte a hajót, és örökre elszakította őket egymástól…”

– Szép meséket tudsz – mondta Riolda a fiúcskának, aki tényleg megörökölte halott anyja tündöklően finom vonásait. – Ügyes mesélő vagy, bár tudnod kell, hogy az idősödő nők és férfiak azért beszélnek effélékről, mert mind a józan ész ellenében házasodtak.
És bár a feje zúgott a rengeteg csodától, tündértől, boszorkánytól, eltöprengett azon, ugyan mit lehet mesélni egy halott nőn elkövetett erőszakról?
Van-e annyi kockadobás, ami ilyesmit jóvátehet?
A fiú arca megrándult, mintha valami láthatatlan tüske fúródott volna a bőrébe. De Riolda nem sajnálta őt túlságosan. Egy gyermek, aki képes arra, hogy halott anyját visszarángassa az életbe, és – ami talán ennél is nagyobb csoda –, arra is képes, hogy a szülei nélkül hajótöröttként, utána rabszolgaként életben maradjon, erős fiú lehet.
– Ha sok ilyen szép mesét tudsz, akkor elviszünk magunkkal a saját szigetünkre. És vigyázhatsz a gyermekemre is, mert belé kevesebb élet szorult, mint kellene. És ha jól viselkedsz, akkor egyszer elmesélem, mi történt az én szüleimmel.

images

 

Hatalom szavak nélkül (Fordított – részlet)

Tiszta nyelv – Tiszta ország

– Minden a fiatalokkal kezdődik – mesélte a herceg. – Egy jóllakott, kicsit életunt udvarba megérkezik egy talpraesett fiatalember: elkíséri a herceget vadászni, a hercegnének versekkel kedveskedik, hadd segítsek, hadd mutassam meg! Milyen varázslatos ifjú! Kedvében jár a főszakácsnak, a vadászmesternek, de még az öreg udvarhölgyeknek is! Van valami páratlanul ügyes trükkje, hogy az újbor édes, a fácánhús pedig porhanyós maradjon, és a leghidegebb téli estéken se maradjunk pompa és szórakozás, izgalom és mulatság nélkül. Minden hercegségbe érkeznek ilyen ügyes fiúk, de soha sehol nem maradnak sokáig. Rajtakapják őket, hogy csipkedik az udvarhölgyeket, rájönnek, hogy egy másik városban már agyonütötték a bácsikájukat vagy a nénikéjüket, vagy észreveszik, hogy tánc közben is a hercegi kincstárhoz vezető legrövidebb utat keresik.

De G. Maximus elhivatottabb volt ezeknél. Ő nem azért jött, hogy csipkedjen bárkit, morzsákkal lakjon jól, hanem hogy kivezessen minket a ködös barbárságból. Mintha egy kamaszfiú testébe zártak volna egy öreg bölcselőt, aki homlokráncolva figyeli, ahogy kibontott hajú lányok barbár dalokat énekelgetnek a nagyapám előtt.
Álmok. Jóslatok. Varázslatok.
G. Maximus nem szerette a jóslatokat. Nem szerette az álmokat. Ő bizony nem hitte, hogy az erdőben kóborló gyerekek átsétálhatnak egy másik világba. Nem hitt a szamárfű erejében, a galagonya jótékony hatásában, a váltott gyerekekben. Egy igazi római volt. A verseiben mintha először kelt volna fel a nap, olyan méltósággal, ahogy ő emelkedett föl a vacsoraasztal mellől, hogy felolvassa a költeményeit.

Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk,
a benne-rejlő téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendő
tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van.

Mint tudod, barátom, ez a Lídia amolyan tündérféle. Persze szolidabb és fakóbb, mint a mi erdőben lakó lányaink. De mit számít ez a Lídia, hiszen eljött végre az igazi költészet ideje! A Maximus-módra váltakozó soroké, a kopogós és a dúdolós verseké! Először Maximus maga, később a tanítványai hagyták jóvá, mit lehet az udvarban elénekelni. A  maximustalan költőket persze száműzték, de a tanítványok még ennél is messzebb mentek: járták a falvakat, és még a fejfákról is letörölték a szokványos feliratokat: Vincentus testvér nagyevő és nagyivó volt, Isten tartsa meg jó szokásait. A gyászolókat is hét- vagy tizenegy-szótagos versekre akarták kényszeríteni, de mivel a nyelvjárások annyira eltérők voltak, ezért senki sem mert kockáztatni. A normannok először csak névtelen fejfákat állítottak, aztán a fejfák is kimentek a szokásból, végül már csak szolid kőrakásokat állítottak.  És ahány rövidlátó, görbelábú fiú volt, mind ott nyüzsgött Maximus költő-udvarában.
– Micsoda mesélő vagy, herceg! – sóhajtott Illighaen. – Ő Maximus kegyenckedésére úgy emlékezett, mint a normann történelem legunalmasabb fejezetére.
– Tizenegy évig tartott ez a szavak elleni háború! És tizenegy évig nemcsak a nyolc- és a tízszótagos verssorok voltak tilosak, hanem bizonyos káromkodások vagy a tavaszi áldórigmusok is. Egy kutya fájánál kevesebbért is börtönbe hurcoltak öregasszonyokat.  De hogy épp milyen káromkodás számított főbenjárónak, azt senki sem tudhatta. Mert ha Maximuson múlik, akkor ő betiltotta volna a sirályokat is! Az emberek inkább csak morogtak, hümmögtek, a szavak beleragadtak az álmukba vagy a torkukba. A gondolatok megrohadnak, ha túl sokáig rejtegetik őket. És aki nem beszél, annak kevesebb tél adatik meg.
– Ugyan mért szorult rá ez a Maximus, hogy disznópásztorok énekét ócsárolja?
– Mit csináljon egy költő, mikor épp nincs holdtölte, holdfogyta, vereség, égzengés, győzelem? Ő mindig ellenőrizni akart, alakítani, tevékenykedni, szervezni. Délről jött, ahol Julius Caesarig vezetik vissza az őseiket az emberek. Igazi augur maximus volt, a latin nyelv pontifexe.
– Már összedőlt az a birodalom, kár erre, herceg, több szót vesztegetni!
– De bizony Maximusé nem dőlt össze! Tizenegy felesége, hét kastélya volt, a szántóföldjeit pedig még a költőtanoncok sem tudták számon tartani. Mikor eltemették, a műveletlenek csak motyorászni mertek a sírjánál: mmmmmmbbbbrrrrkkkrrrrrrkkkkkk… Semmi búvalbaszom, semmi teringettét. Kisfiúként én is ott álltam a nyitott sír mellett. A tizenegy feleség szavak nélkül krákogott, mint egy idomított varjúkórus,  miközben zengtek fölöttünk Maximus tizenegy-szótagosai… Akkor fogadtam meg, hogy én nem leszek boldog mások szabadsága nélkül.
– Ne feledd, herceg, hogy nagyapád idején a normannok már eljutottak a képzelet határáig. Meghódítottak minden tenget, nem maradt más meghódítani-valójuk, csak a nyelv. Más uralkodók háremet tartanak, vagy évente új vallást vesznek fel! De nagyapád, I. Rettenetes Vilmos hóbortja sem tartott sokáig, a tizenegy év alatt leszámolt a Redekindekkel, Gunar Leif fiaival, az Irgardsonokkal, a Helmerichekkel. Miközben költőtanoncok kutattak betiltott indulatszavak után a falvakban, nagyapád leszámolt az ellenkezőkkel. Mert mit érnek a szavak fegyverek nélkül?
– És szavak nélkül hogy védjék meg magukat az emberek? ? Talán azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, rémálmok, az áskálódások, a sérelmek – sóhajtott a herceg. – A gyanú és a félelem.
Illighaen, akit a vörösbor és az éjszakai óra bátorrá tett, csak legyintett: – Nem értesz te a történelemhez, herceg! Mi már túl régóta lakjuk ezt a partszakaszt. Nem lett volna szabad szélárnyékba húzódnunk. Hisz milyen normann az, aki koldusasszonyok szótagszámait ellenőrzi? Aki a nyelv szabályain változtatva próbál meg uralkodni?
Útmutatásul most mind a ketten az asztal sarkán álló kehelyre pislogtak.
Az a hír járta, hogyha méhsert töltöttek bele I. Rettenetes Vilmos nagyapja idejében, akkor a harcosok nem a sertől, hanem a varázsigéktől részegedtek le. volt a serlegnek tavaszi éneke, őszi éneke és a rejtélyes vízválasztó ének, amit mindenki csak egyetlen egyszer hallhatott életében. Hallhatott…? Hallani senki sem hallotta ezeket a hangokat, és a dalok mégis foglyul ejtették őket. Minden köntörfalazás nélkül behatoltak a szívükbe vagy az elméjükbe.
De hogyan? Illighaen az asztal sarkán álldogáló serlegeket nézegette: volt dán serleg, frank serleg, arab serleg, no, és persze a hercegné kedvenc serlege, amihez még a szolgák sem érhettek.
És közben persze tudta, hogy mire gondol a herceg: egy új partszakaszra, egy újraalapított időre, ami  elfelejteti a normannokkal a sérelmeiket. Vagy ha nem is felejti el, de legalább felrázza őket.
Ámde a herceg is csak egy elkényelmesedett édesapa, akinek van kedvenc gyümölcsfája, kedvenc karosszéke, kedvenc nyavalyája. És egy drága-drága felesége.
Hol van az az idő, amikor a háború nagy bölcsen összetörte az öreg férfiakat?

 arcvedos-sisak1

 

TE MIT HOZTÁL NEKÜNK?

A Lombriac melletti erdőt elővigyázatosságból vagy félelemből hívták Kék völgynek. Nem volt igazi völgy, nem volt igazi erdő, csak egy rosszindulatú kipárolgásokkal teli, sötét bozótos.
A normannok, a frankok és a kelták messziről elkerülték. Ezért is lehet ideális mór főhadiszállás, gondolta Illighaen. Allah meggyógyítja a földet, kiigazítja az időt, és megvédi a babonáktól a katonáit.
Az idő eleven szörnyeteg. Húst eszik, álmokat és emlékeket, és halad a maga titokzatos útján, könyörtelenül előre. A rend áldozatokat követel. Az ő világa megérett a pusztulásra, úgyhogy a szökése óta megfogadta, nem gondol többé a gyerekeire. Csak a tudásvágyó, bölcs kalifára, aki betöri az északi népeket, megregulázza az álmokat, és rendbe teszi az egész világot ezzel az elátkozott bozótossal egyetemben.

images

De a nagy rendet még nem látta itt, a Lombriac melletti völgyben. Talán mert a kapzsiság és a düh annyira egyformává torzítja a fiatal férfiakat? Ez volna a remény hadserege, ez a sok, indulattól lihegő, fiatal katona? Illighaen átverekedte magát a testőrökön, hogy a hadvezérnek kifejezhesse hódolatát, és lába elé helyezze „észak tudományát”.
Mit láttak a vikingek a köd függönyén keresztül a messzi tengereken?

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Illighaen nem volt egyedül, mások is jöttek, roskadozva „észak tudományától”, a titkoktól, amiket fel akartak a kalifa hadseregének ajánlani. Lenhajú szászok, egy frank nagyúr valami titkos térképpel, és hoppá… még két ír költő is, hogy a diadalmasan előretörő mór hadsereget rávegye valami reménytelenül ostoba tengerparti kalandra.
Vannak esték, mikor a színek erőszakosabbak, mint ahogy képesek lennénk elviselni.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

A nagyvezér segédje láthatóan megveti ezeket az éjjel a sátrak közt lopakodó, tervektől és kincsektől roskadozó, kihallgatásért és kegyelemért esedező hadsereget. De ki lehet ez a nagyhatalmú szárnysegéd? Ez a kellemetlen mindenes?
Vannak arcok, amiket akkor sem jegyzel meg, ha századszor, ezredszer látod, szemek, melyekbe napról napra egyre kellemetlenebb belenézned. A frankok Gerhart vezérnek szólítják, de nem csak a neve, a viaszfehér bőre miatt sejthető, hogy gót, hanem a hideg dölyfössége miatt is.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Illighaen sokadszorra bólintott, és belenézett a zavaros, kék szemekbe, és már a nyelvén volt a kérdés: rád vajon hogy tudott Al Manszúr időt szakítani? Te hogy kerültél a közelükbe? A kalifa bizalmát milyen titkokkal érdemelted ki?
Mert a völgyben lábatlankodó renegátoknak nem maradt más, csak ez a fekete ruhás, sápadt kis ember, aki mindenkivel tökéletesen beszélt az anyanyelvén, aki elől még a kardcsörtetéssel járó mór hadurak is alázatosan kitértek. A sápadt Gerhart, ha megvető mosollyal is, de mindenkit végighallgatott: az ír trónkövetelőket, akik bizonygatták, hogy a tenger hosszú életűvé tesz, egy szász özvegyasszonyt, aki annyira gyűlölte a fiait, hogy a bosszú kedvééért hajlandó lett volna iszlám hitre is áttérni, a frankokat, akik leginkább csak kíváncsiskodtak, és a mórok haderejét akarták felmérni.
A mór taktikára és stratégiára Illighaen is kíváncsi lett volna.
A lótrágyától és illatszerektől bűzlő, még a kútvíztől is részegnek látszó mór harcosokról azt sem lehetett elhinni, hogy tudják, milyen országban járnak. De ha ők nem, akkor kicsoda tudja? A kalifa Hispániában? A gonoszul sompolygó Gerhardt? Vagy a nagyvezéri sátorban pihenő Al Manszúr?
De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani.
No, de akkor ki ér rá, kiabált a bosszúálló szász asszony.
Mi a tervük? Mit akarnak? Kivel lehet itt komolyan beszélni?
Illighaen nem szokott még hozzá a barna arcokhoz, úgyhogy alig tudta az arab katonákat egymástól megkülönböztetni.  De nocsak… mégis van itt egy ismerős! Al-Jabí, a lókereskedő! És ki lehet az a lefátyolozott asszony, aki ajándékba három parasztlányt hoz? Ő kit szeretne megöletni, mit szeretne megtudni, kin akar bosszút állni? Az ajándék kislányok eltűntek a nevető katonák gyűrűjében, az asszony pedig egyenes derékkal odalép Gerhardthoz, mint aki fontoskodva akar súgni valamit.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Aztán Illighennek mégiscsak sikerül Al manszúr tanácsadóját meglepni.
Hajnalok hajnalán odalopózik Gerhardthoz, mesél krónikás őseiről, a házáról, ahol ma is halhatatlanok az íriszek, a dánok napköveiről és a normann udvar híres széltérképéről, amiről egy másolatot szívesen a jövő birodalma rendelkezésére bocsát. Végül előhúz egy tervezetet Normandia átalakításáról, egy rövid elmélkedést az idő természetéről és egy krónikát a hetven éves normann uralomról.
A halaszthatatlan ügyekre való tekintettel csak egy perc kihallgatást kér az offenzíva szellemi irányítójától.
Gerhardt bólogat, aztán viszolyogva a ruhájába süllyeszti a pergamenlapokat.
Nem ígér semmit.
Még vár.
– Kedves barátom, én a normann udvar krónikása vagyok.  Illighaennek hívnak.
Gerhardt leeresztett szemhéjjal mosolyog. – Neked már nincs neved, barátom. Holnaptól gyereked sem lesz. És eljön az idő, mikor a betűket is elfelejted.

Bo

Allah mindenkit szeret

Allah mindenkit szeret.
De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik  régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, ha esznek, akkor éhesek, ha alszanak, akkor pedig… Al-Jabi legyintett: vannak-nincsenek.  Az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember lelkét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?
Al-Jabi, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik a rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al-Jabi gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, és biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.

forditotthoz-403x372

Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. De a vérbeli kalmár nemcsak lovakkal, és fűszerekkel, hanem ígéretekkel is kereskedik. A normann és frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. És nemcsak várakkal, hanem információkkal is. A feleségeik pedig talizmánként hordják a kalifák aranypénzeit. Babonák, mosolygott Al-Jabi, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehet egy aranypénzt egy keleti piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az talizmánok nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.
Oroszlánokat? Al-Jabi kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását könnyebb egy  napfényes országban átélni. A kilenc közül csak Al-Jabi harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, ha már te sem hiszel , akkor mi mért ragaszkodjunk a napi ötszöri imához?
De hát milyen fiúk az ilyenek?
Néhány paripán meglátszik, hogy korán fog meghalni.
Ám csak a hit tartotta vissza Al-Jabit, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat árulni küldték Andalúziából. Ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt szellemvárosba, hanem sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt: katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni.
Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. Al Jabi már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot.  De hát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó.
A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. Al-Jabi hízelegve kísérgette őket: hogy van a kedves feleséged, barátom, hol építkezel… és közben hallgatta láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És észre sem vette, hogy a hite közben olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.
Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna?
Egyáltalán észrevenné-e?
A felderítőknek persze könnyű: megköszönik a vendéglátást, összegöngyölítik a térképeiket, és ahogy pirkad, mennek is tovább. Ő meg ittmarad a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, mhiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor Al-Jabi reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…
Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz
De a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében. Al-Jabi legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.
Vilmos herceg unokatestvére, Henrik is az ilyen furcsán-hívők közé tartozott. Hitt abban, hogy a hercegséget neki kell megkaparintania, hogy Allah, Jézus, a germán istenek és a tündérek az ő pártján állnak, hogy Vilmos herceg, a mostani uralkodó az ő közbenjárásuk miatt magtalan.  Al-Jabi hallgatta, ahogy ez a száraz férfiú a kalifa haderejéről, harci kedvéről érdeklődik. Hogy te milyen éleseszű vagy, kedves testvérem! A-Jabi hümmögetett, felelgetett, és közben töprengett: vajon Allah is az árulókat szereti-e?
Ki tudhatná? De így kell elképzelni a bevonulást? A dicsőséges honfoglalást?
De az itteni nyughatatlanok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de Al-Jabié bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.
Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, Al-Jabi nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.
Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák…
Allah, meggyógyítja a zavaros szíveket .
De a magányosság díszletei már összezárultak körülötte.
Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma! Ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.

Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. Al-Jabit zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.
Akik most jöttek, nem látszottak bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… Al-Jabi felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta.  Aztán az engedelmes dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.
Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Ír földönfutók költöztek volna a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna csecsemőkorában. Hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami udvarhölgyhöz illett, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.
Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de Al-Jabi igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. Csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.
Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés…
Az udvaron megint átszalad a kislány, és végre valahára tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendes fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek.
Al-Jabi, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.
A serleg, amit csordultig töltöttek…
De Al-Jabi nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De hát mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?
A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig?
Ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha tényleg megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály?
Al-Jabi olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott ranyhalat tartana a kezében.
Kár volt semmibe venni azt a Henriket!
Úgy látszik, ő nélkülem is belekezdett.
A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Vége a sok unalmas délutánnak! Talán még ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!
És ha beindul az áradat, akkor ezeknek a nőknek védelemre lesz szüksége. Allah mindig irgalmas az asszonyokkal.

AZ IDŐ MESSZE VAN

Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is.
Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a sikolyait. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: ma sem fogsz, király, kenyeret enni. Mert a szigetlakók megfogadták: amíg az örökös meg nem érkezik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz.
Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.
Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy egy faágakból összetákolt viskóban az egyik katona felesége is vajúdott. Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak ezek a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.
Ám aki meg akarja látni a napot, meg is látja.
De ennek az asszonynak csak kevés idő adatott. Eltépte a magzatzsinórt, a nyálkás kis testet begöngyölte a köpenyébe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…
Ám talán az ő küzdelme, sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát.
A köd felszakadt, a bokrokat megrázta egy láthatatlan szélroham. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: még csak most jön a java, mondogatták.
De a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és a fegyvereit hátrahagyva rohant haza. A felhők szétoszlottak, most már az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, tágra nyitott, kék, violaszín pupillájú szempár.
Berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a combok közt vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.
És a ház! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel, friss élettel, mintha a gyerek játékosan elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akar vajúdni?
Kitámolygott az udvarra. Mire várjon? Várjon-e valamire? Behajította a pajzsát is a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.
Közben a palotában már ünnepi lakomához terítettek.
Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza. – A kék a halhatatlanság színe – búgta titokzatosan.

10995803_783051115103515_4141665487348010378_n

A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, talán ezért maradt életben az éhínség után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég engedelmes, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.
Fargein minden őse katona volt, ereiben a corci tündérek vére folyt. De már annyi éve éhezett becsületesen a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szegény kis szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették Fargeinnel a nászéjszakán, a másodikat, amikor megérezték, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat pedig mikor megjósolták, hogy kislányuk születik. Fargein felesége a szigeten látta meg a napvilágot, és mégcsak közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mint az ékszereket.
Az útmenti kunyhókból most sült hús illata csapott a levegőbe. Mért is ne? Ünnep van, ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok meg húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban.
Tavasz volt, lélegzetelállító. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen.
Ámde milyen sorsra jutna egy kislány anya nélkül egy kopár szigeten? Bandemag alattvalói hajdan a Tündérek kútjához hordták az anyátlan vagy csenevész gyerekeket. Aki elrabolta az ő lányát, az – meglehet – csak jót tett vele. Anyatej nélkül a csecsemők hamar öklendezni kezdenek, aztán a tehetetlen apák kiteszik őket a tündéreknek. A tündéreknek, ízlelgette a szót Fargein, és kiköpött, mert a gyűlölet, mint nyílt sebből a váladék, kibuggyant belőle. Ha nem kell három napon át a király szeretője, a tündér mellett virrasztania, akkor a felesége is életben lehetne. De kinek panaszkodjon? Az egész hegyoldal nyüzsgött, sietett, főzött, kiabált, mintha az ellopott napokat most kapnák vissza. És Fargein csak egy idegen volt, egy éhenkórász, ugyan ki hívta volna be a házába, hogy a feleségéről érdeklődjön?
Odaért a palotához, egy hatalmas kőkunyhóhoz, ami illett is egy királyhoz, akit a szerencse elhagyott. De Bandemag végre boldognak látszott. Az előtérben pihenő testőröknek is csillogott a szeme, nyilván már belekortyoltak Urraca királynő méhserébe, és várták a lakomát.
Egyszercsak megtelt az előtér a tündér illatával.
Körbeölelte, mint valami aranyló köntös, a szülő nők méltósága. – Elfárad a szelek dühe is, és eljön a nap, amikor a tenger már nem haragszik többé az emberekre. Én most örököst adtam nektek. Egy örököst, hogy a vitorlák újra nekifeszülhessenek a tengernek.
Aprókat lépegetve, kecsesen fel-alá járt köztük.
Hány földi asszony tudna szülés után egyenes derékkal, illatosan, szépen befont hajjal a vendégek között mutatkozni! A tündér belenézett a katonák szemébe, és így rebegett a sok álmatlan éjszakáért köszönetet. – A kenyér és a hús a fogadóteremben van! Gyertek! – mondta, mintha az egész sziget az övé lenne.
Bandemag mint valami boldog törpe, úgy sürgött-forgott körülötte.
A fogadóterem a még mindig bizalmatlan tengerre nézett.
De micsoda gazdagság! Kékes fényű, sárgás fényű kagylók, amiket senki sem látott, mióta a tenger megátkozta a szigetet. Friss lepényhalak, tengeri csillagokat formázó mézes sütemények, tőkehal-falatok, langyos osztrigák, és közben minden asztal fölött ott lebegett az ürühús győztes illata.
Hordták a szorgok a nagy ezüsttálakat, mindegyiküknek ráncos volt az arca, hisz ők éheztek a legtöbbet.
– Visszaadom az elvesztett időtöket – búgta a tündér az ünnepi fáklyák fénykörében.
De Fargein nem figyelt rá. Rögtön az egyik, üres tálcával igyekvő szorg nyomába eredt.
Kislány, gondolta elégedetten. Kislány, ahogy megjósolták. Ha fiú lenne, akkor a tündér már régesrég a nemzetség új aranyágacskájáról beszélne.
Kislány, és valahol itt rejtegetik a palotában. Meglehet, a király örököse holtan született, és az ő feleségén kívül nem akadt más nő, aki szült volna a szigeten…
Benyitott egy ajtón, és úgy érezte, álomban járja végig ezeket a homályos, rémült szobákat – de nem itt, ezen az álomtalan, kopár szigeten, hanem a szülőhazájában, Írországban. És végre elérte a padlásra vezető lépcsőket.
Ugyan miféle erő van az asszonyokban, hogy néha ők parancsolnak? A felesége kék köpenyében egy termetes dajka állt a folyosó végén. És nem tartott a kezében lángpallost, de Fargein mégsem merte arrébb taszigálni.
– Jól van a gyerek? Ha nem felelsz, megöllek.
Az asszony elmosolyodott, mintha sebezhetetlen lenne. És ekkor, a nyitva hagyott ajtón át, a nő válla fölött Fargein megpillantotta a gyereket.
– Eredj innen! Meglátod, majd jó sora lesz.
Fargein bólintott. Most is a Tündérek kútja, a sok fehér gyerekcsontváz járt a fejében. De úgy érezte, tartozik valamivel a feleségének.
– Riolda. Rioldának hívták az anyját – motyogta.
– Na, menj! Nem lesz könnyű halálod, ha valaki itt talál.
Vajon mennyi időt tölthettem fent, töprengett Fargein, mikor visszasurrant a helyére.
–Ti nem is emlékeztek, milyen messziről jöttünk! – szónokolt tovább Bandemag. A méhser már meglágyította a hangját, ami szelíden meg-megremegett.
– Mikor apám apja kikötött a szigeten, senki sem gondolta, hogy fel kéne jegyezni a tetteiket. Apám apja kijelölte letette a palota alapkövét aztán indult vissza, hogy juhokat és mestereket hozzon a szárazföldről. Mert akkoriban, mint annyi más népnek, nekünk is kikötőből kikötőbe jártak a hajóink.
A teremben (Fargeinen kívül) nem volt senki, aki látta volna a napot a szárazföldön.
– De a tenger nem ereszt el minket ötvenöt éve. – sóhajtozott tovább Bandemag. – Talán vétkeztünk, mikor gyermeket nemzettünk a rabszolgáinknak, a szorgoknak? – Ahogy a kupát a szájához emelte, a hangja megint öregesen sírós lett. – Most végre gyermek született, egy csodálatos gyermek, aki talán kiengeszteli a tengert.
Mennyi kótyagosság, gondolta Fargein dühösen. És közben azon töprengett, mi történhetett a tündér gyermekével. Talán a tündérek magzatai is meghalnak?
Fargein hunyorított a többieknek, aztán sietősen elindult, hiszen el kellett temetnie a feleségét.

Hideg szél fújt, és ő a talpán át érezte, milyen dermedtek és megátalkodottak a kövek.
A meleg – úgy tűnt – ma is csak játszott a szigettel.
De nem akart többé a felesége arcába nézni, minél előbb végezni akart a temetéssel. A zsigereiben is érezte, hogy akkor van biztonságban – ő is és a kislány is – ha elnyeli a föld a feleségét.
A szorgok nem tudnak beszélni, így aztán Fargein nem is ijedt meg, mikor egy púpos árny csapódott hozzá az ösvényen. Olyan óvatos alázattal lépkedett mellette, mintha Fargein várná az alkalmat, hogy megüsse. De miért ütném meg, töprengett. A lovakat sem gyűlöli senki, ahogy a kutyákat vagy a juhokat sem. De ők olyan szolgák, akik nem tudnak az emberek lányainak gyereket nemzeni, és nem is értik az emberi beszédet.
Lassan, egymás mögött gyalogolva elérték a beléndekkel borított völgyet. Elől Fargein lépkedett, utána a púpos szorg, akinek senki emberfia nem tudta a nevét – ha egyáltalán volt saját neve.
A holtak lelkei pár órára visszatérnek, hogy fogadják a gyászolókat. Riolda most már nem vicsorgott, és a takarójára száradt vér is olyan volt, mint a kibomló selyem. Fargein kicipelte a holttestet a tisztásra, a szorgot meg elküldte vízért, hogy az arcát megmoshassa. Néhány elviselhetetlen percig egyedül maradt az asszonnyal. Bocsánatot kért tőle, hogy nem rendez igazi temetést, és hogy nem tudta visszaszerezni a gyermekét . A halott Riolda pillantása megenyhült, mintha várta volna, hogy Fargein folytassa. – Tudod, hogy senki sem hagyhatja el a szigetet. Senki! De én hadifogoly vagyok, egyszer hajóra szállok, és elviszem innen a lányunkat is.
Erőt vett magán, és megcsókolta a feleségét.
A szél finoman megrebbent, mintha álmából felébresztett madár lenne.
A szorg visszatért a vízzel, egy-két percig téblábolt, aztán segített lemosni Riolda arcát. Fargeinnek feltűnt, milyen félénk szeretettel ér hozzá. Ugyan kik lehettek Riolda ősei? A felesége se az anyjáról, se az apjáról nem mesélt semmit.
– Vigyük a mocsárhoz! – rendelkezett Fargein, és míg ő az asszonyt cipelte-húzta a köveken, a szorg vonszolta Riolda véres takaróit. És a mocsárnál, ahol a hajdani, Zöld Palota állt, Riolda leereszkedett a mélybe, hogy megtalálja az őseit.
Fargein kenyérhéj után kotorászott a zsebében. De a szorg – ugyanolyan rejtélyesen, ahogy feltűnt az ösvényen – köddé vált megint.
Köd… Köddé… Ez a szigetre ereszkedő köd a tenger titkos érzékszerve talán?
Fargein lehúzta a gyűrűjét, és bedobta a felesége után. De már nem az asszonyra gondolt, hanem hogy miképp maradhat életben. Érezte, ha most tenne egy lépést, azonnal megsemmisülne.
Ugyan mért volt véres a felesége arca? Gyenge asszony volt Riolda, de talán megküzdött azokkal, akik a gyerekét el akarták rabolni. Meglehet, nem is a szülés végzett vele, hanem egy késszúrás. Ha pedig így történt, akkor bölcs élővigyázatosság volt a tetemét a mocsárba rejteni.
De ha így történt, akkor nem leskelődnek orgyilkosok hazafelé? Saját katonatársai? Akik ma este elegendő ürühúst faltak, és készek most a tündöklő jövőt megvédeni?
Résen kell lenni, mondogatta hazafelé.

                    ujnautilus.info_nyugati-szel-szigete

MUTASD A TENYERED!

Az öreg hercegnők a tető alatt laktak, és egy roskatag csigalépcső vezetett hozzájuk. Foglyok voltak, száműzetésben töltötték az életüket, mert hiszen valami rettenetes, régi bűnükért az előző herceg várfogságra ítélte őket. De hogy mi volt az a régi bűn – eltörtek egy csuprot, vagy megmérgeztek egy túlságosan lelkes udvarlót – az régesrég feledésbe merült. Úgyhogy az idős hölgyek szabadon jártak-keltek – hórihorgasan, szótlanul fel-felbukkantak a fogadótermekben, és néha odabólintottak Hildinek.
Valaki örökli a hatalmat, valaki csak mások kegyelméből élvezi.
De a gyereknevetés azért mégiscsak a padlásszobákhoz vonzotta Hildit. Bekopogott, hogy megkérdezze, hogy annak az ír kislánynak nincs-e valamire szüksége, de sokszor szólni sem volt képes, a padlásszobákból nyíló kilátás a torkára forrasztotta a szót.
Az öböl zöldeskék hullámain túl ott ringott a nyílt tenger káprázatos kékje. Hildi még soha nem élte át, hogy egycsapásra úrrá lehet a saját félelmein.
– Ugye, te rabszolga voltál, gyermekem?
Hildi ilyenféle kérdésre hetek óta számított. De furcsa volt, hogy a két hórihorga minden köntörfalazás nélkül meri kikérdezni.

–Soha nem voltam rabszolga! De anyámat egyszer úgy megverték koldulás közben, hogy úgy érezte, meg fog halni, ezért bekönyörgött engem a Wingishildekhez cselédnek. A Wingishildek befogadtak, de nem fizettek értem.
–A jámbor Wingishildek! – nevettek a hölgyek. – Aztán húsz év múlva miattad száműzték őket!
Hildit elfutotta a düh. – Egy szabad normann férfi felesége lettem. Egy szabad normann férfi felesége lettem. Igaz, a temetés után elvették a lányomat, nem engedték, hogy virágot vigyek a férjem sírjához, és megerőszakoltattak az összes cseléddel…
Ó, jaj…! Talán a túlságosan diadalmas tenger látványa miatt mesél el ilyen hátborzongató részleteket. De már nem tudta a szavakat visszaszívni. – Mikor a lányom megbetegedett, nem engedtek a közelébe! És amikor…, amikor…amikor… – de már nem tudott elősorolni több részletet, a sok iszonyúság elveszett a könyörtelen, egyhangú fájdalomban.
– De én nem akartam a Wingishildek száműzését! Legkevésbé az összesét!
– Csillapodj le, kedvesem – mondta az idősebbik nővér. – Vilmos elég józan, ha emberekről van szó. Ülj le erre a székre! Tőlünk aztán nem kell tartanod.
Hildi nem is tartott tőlük. Olyan hatalmasok és előkelők voltak, hogy azt is megtehették, hogy mindig igazat mondjanak.
Ahogy Vilmos reggelenként ellovagolt a kíséretével, Hildi fogta a hímzőrámáját, és felkereste az öreg hölgyeket. Megtanult tűbe fűzni, begyakorolta az egyszerűbb öltéseket, végül megismerte a színek és minták jelentését is. Mert a kék egészségessé tesz, a sárga irigységet kelt, a madarak pedig csodatevő erővel ruházzák fel azokat, akik a köpenyükön viselik. Nagy áhítattal kell minden mintát kihímezni, hisz a jelek csak úgy tudják az erejüket megmutatni.
De dél felé a két bogaras úrhölgy elunta a hímezgetést-mesélgetést, és felkészültek a mindentudó Illighaen fogadására.  Ezeken a nagyképű, komoly megbeszéléseken – amit a hercegnők tárgyalásoknak nevezték – a nagy krónikás le sem tudta venni Hildi melléről a tekintetét.
A két hórihorga pedig remekül szórakozott.
Amúgy Hildi számtalanszor kérte őket, hogy engedjék ki vele a kislányt játszani. Hisz nem való egy négyévesnek egész nap csak a hímzőtűk cikázását figyelni, eleven lények helyett a tenger színeváltozását bámulni…. De az öreg hölgyek nem engedtek.
A gyereknek nálunk van a legjobb helye.
Tényleg így lenne? Hildi amúgy kicsit idegenkedett ettől a különös kislánytól. Míg a két hercegnőn könnyű volt kiigazodni, addig az ír kislány a maga négy évével, fekete fürtjeivel félelmetesen idegen volt.
Láttad ott azt a szivárványt, Riolda?
Ankarakaraikarum.
Nézd meg ezt a hímzést, és mondd meg, melyik madár tetszik? Labairorumlongararellum.
Pedig Riolda engedelmes volt, és elég hamar megtanulta az ő nyelvüket.
Ilyen lenne talán az ír nyelv, az anyanyelve?  Vagy ez csak gyerekhalandzsa?
– Talán látsz valakit, akit mi nem látunk? – kérdezte Hildi. – és segélykérőn az öreg hölgyekre nézett.
Az idősebbik hórihorga felsóhajtott. Szétfeszítette a gyerek öklöcskéjét, és megmutatta Hildinek a kislány tenyerét.
Hildi felsikoltott: nem emberi tenyérminta volt.

Szegény gyermek! Hiszen még a rabszolgáknál is megvetetettebb lények azok, akikről kétségbe vonják, hogy mindkét szülőjük ember volt. Akik hosszú hajjal, párban vagy burokban születnek, akik egyszerre lehetnek több helyen, és akiket a sok furcsaság nem is enged meghalni.
Hildi félt tőlük. Ahogy azoktól is félt, akik jól érzik magukat az ilyen lények közelében. De már túlságosan megkedvelte az öreg hölgyeket.
És hát mivel töltse a délutánjait? Üljön a fogadóteremben, és azt hallgassa nap mint nap, hogy melyik udvarhölgy kibe szerelmes? Hogy mennyire, hogy hányszor, és kicsit vagy egészen… Hát nem érdekesebbek ennél az öreg Illighaen fejtegetései? Vagy a hímzett madarakhoz fűzött ezer és ezer történet? Napok óta émelygett, de úgy döntött, ma megint hozzájuk csatlakozik.

Szikrázóan szép délután volt. A kislány már aludt, a két hercegnő szálegyenesen hallgatta Illighaen fejtegetéseit.
Hányféle túlzásra vetemednek szélhámos, magukat „világutazóknak” tituláló kalandorok?
– Az emberi ostobaságra oszlopokat lehet építeni – magyarázta dölyfösen Illighaen.
De azt még Illighaen sem tagadja, kérdezgették, hogy sok utazó találkozott már a saját halottaival? Hogy vannak olyan völgyek, ahol a jövőre is lehet emlékezni?
– Ezek csak mesék, hölgyeim. Puszta káprázatok, amiket az éhínség, a renyheség és a tudatlanság okoz. A ti Rioldátok régebben túlságosan érzékeny volt, ahogy az összes rokona azon az elátkozott szigeten. De mióta rendesen táplálkozik, és tőletek írni-olvasni tanul, azóta átlagos csemete lett belőle. Hasznára lesz majd Vilmos udvartartásának.
A hórihorgák elégedetten bólogattak, csak Hildit fogta el valami rejtélyes szomorúság.
Egy udvarhölgy lépett be, és mézes tésztagolyót szolgált a „fogoly” hercegnőknek és a vendégeiknek. De a „különlegességek” aznapra nem értek véget.
A hercegnők előhúztak a ládájukból egy kékes-rózsás színekben pompázó kagylót. Egy neves „kalandortól” kapták; igen, igen, ő is világutazónak titulálta magát, de véletlenül megfordult egy olyan szigeten, ahol a dolgok nem tudnak elkopni. Nem tudnak megöregedni, elrohadni, szertefoszlani.
– Fogd csak meg a kagylót, Hildi! Nyúlj bele! Hónapok óta elő se vettük, de te friss tengervizet találsz benne. Ez a kagyló nem tudja elfelejteni a tengert.
Ünnepélyes arccal kézről kézre adták a kagylót. Azért ez bizonyíték volt. Megmásíthatatlan, tudományos.
– De azt te sem tagadod, hercegnő, hogy számtalan képtelen és nevetséges történet kering távoli birodalmakról! Hányan de hányan mesélgetnek arról, hogy egy Bizánc nevű rejtélyes helyen, az idő valamilyen balesete folytán megmaradt a római császárok uralma. Ahol a királyok caesarnak hívják magukat, és bíborban látják meg a napvilágot…
– Bíborban? De hiszen ez képtelenség! – kiáltott az idősebb hercegnő – Mi sem hiszünk el mindent – mormolta sértődötten, és a lucskos kagylót óvatosan visszazárta a ládikóba.
De Hildi már nem törődött az örökké nedves kagylókkal vagy a kitalált királyfiakkal, most már csak a saját teste jelzéseire figyelt. Arra kagylóra, ami tele van friss tengervízzel. A napok óta tartó, kibírhatatlan émelygésére.

Hogy fog életben maradni, ha egy magtalannak hitt férfitől vár gyereket?

10421352_777377625647367_1238460412727573754_n