„Kövek, kövek, kövek.
És a pazarul lecsiszolt kövecskék közt gyerekkezekhez hasonló, vidáman előkandikáló levélkék. És bent az üstök, a tálak, a fegyverek, a kárpitok, a rokkák! A sok-sok használattól elnézően fénylő diófa asztalok, rajtuk gondosan egymásra tornyozott csecsebecsék. Dobozkák, tányérkák, képecskék! Ha nem törik át a falakat a futónövények, furcsa indák, gyökerek, gyerekkezek, Sven attól tartott volna, hogy hamarosan elősiet a herceg kulcsárnője, és pöröl, mert piszkos kézzel nyúl a tálakba.
Mert Sven már egy kis darab kenyérrel is megelégedett volna, de ebben az elhagyott kastélyban egy döglött egeret, de még egy csontocskát sem talált. Dühösen föl-alá masírozott termekben, ám míg a ládákat nyitogatta, lassan-lassan enyhült a szúrás a gyomrában. Ha tűrni kell, hát tűrni kell, gondolta megadóan, és sáros csizmájával végigheveredett a legnagyobb ágyon.
Ha becsörtetsz egy kihalt kastélyba, ha felforgatod a halottak termeit, bizton számíthatsz a legszörnyűbb rémálmokra. Sven a kardját szorongatva aludt el, álmában a falakról ráugró rémségekkel viaskodott, de másnap úgy üdvözölte a reggeli fény, mintha vendégségbe jött volna.
Ha nem igyekszel, kihűl a leves és felbosszantod a nénikédet!
Sven ujjai ragacsosak voltak a vértől és a sártól, és a gyomrát hasogató éhség már tényleg kibírhatatlan volt. De a szerencséje most sem hagyta cserben: a kastély körüli vadak mintha elszoktak volna a nyílvessző suhogásától, vagy csak alig várták, hogy valaki üdvözölje őket.
Sven apját, nagyapját, testvéreit elemésztette a háború, úgyhogy kezdetben feszélyezte is ez a nagy jóindulat, ami beragyogta minden zegét-zugát az elhagyott kastélynak. De kardját a kezében tartva végighevert a várudvaron,  élvezte a zöld gyerekkezek simogatását, és megint elnyomta az álom.
Arra ébredt, hogy többé nem Svennek hívják, de erre az új nevére – akárhogy igyekezett – nem bírt visszaemlékezni. Este felfalta az elejtett a vadtyúk maradékát, aztán elővett egy tompa kést, és a körme alá száradt vért és sárt próbálta kipiszkálni.

Mintha vendégségbe készülne.
Pedig még bágyadt volt a vereségtől, és biztos volt benne, hogy itt, Og király földjén, a Luriac-öbölben minden varég odaveszett. Azok az ostoba, fókabőrös halászok már felgyújtották a hajójukat, és ő itt ragadt a semmiben, ebben a valószínűtlen, félig romos kastélyban. De mért panaszkodjon? Amíg várja a gyilkosait, legalább degeszre tömheti a bendőjét a bokrok közt bágyadtan ugráló nyulakkal.
No de a fókabőrösök mért nem hagyják ott a vityillóikat, és mért nem költöznek be ebbe a kényelmes, tengeri szél átjárta kastélyba?Ki tudhatná? Az alkony csendesen jött el, és őt szinte felemelte a falakkal.
Kegyelem, suttogta Sven. Csak annyi ideig hadd maradjak, amíg beforr a seb a vállamon, vagy amíg egy tutajt összeácsolok…. vagy csak békét kötök a fókabőrösökkel, Sird katonáival…
Ám elalvás előtt érezte, túl keveset kíván, és túl nehéz a szíve. Mert az esze nem bokrok közt ugrándozó nyuszikon járt, hanem érett és éretlen, sebesült és egészséges nőkön, öreg és fiatal, szőke és barna asszonyokon, akikkel összeismertette a háború.
Szégyenlős álmok egy rátarti, romosan is szép, félig rothadó kastélyban.
A harmadik nap találta meg a halott lányt egy félreeső kamrácskában.
Szőke volt, de nem az ő fajtája: hanem könnyebb, apróbb, puhább, kislányosabb. Hiába volt érett a melle, a csuklóját vagy a bokáját összetörhette volna egyetlen pöccentéssel. És hogy lehet, hogy csak majdnem-hideg? Hogy a bőre őriz valami melegséget? Talán élt még a szerencsétlen, amikor ő idevonszolta magát a kastélyba?  De hogy kerül egy ilyen kényes szőke  egy romos vár félreeső kamrájába? Valami jelet keresett a hófehér testen, valami magyarázatot vagy üzenetet… de mért keres ő, egy varég harcos magyarázatot bármire? A szüzek úgy halnak meg, hogy az arcukat semmilyen szenvedés nem torzítja el?  Hogy a testük hetekig őriz valami reménységet? Ami azt illeti, semmiféle ilyen tanításra nem emlékezett. Ám a halott kislányosan hányaveti tartásából, a köntöse anyagából, a szépen befont hajából arra következtetett, ez a lány otthon van.
Kezét a sebére szorítva kirohant, hogy megint ellenőrizze, hogy biztosan és teljesen egyedül van-e… Aztán visszacsörtetett a majdnem-halott lányhoz, megint széthúzta a köntösét, és csak azt motyogta, Sven vagyok, igen, Sven, igen, ne haragudj…
A tagjaiban szétáradó megkönnyebbülés után pedig  érezte, gyorsabban gyógyulnak a sebei. Hálából órákat töltött a kamrácskában, és próbált valami fontosat mesélni önmagáról – valamit, amiből a lány egyszer a varég háziasszonyok mozdulatával nevetve odafordul hozzá: jól ismerlek, te vagy , bizony, az én Svenem…. De semmi olyasmi nem jutott eszébe, ami egy ilyen drága köntösbe burkolt, ragyogó, fiatal lányt érdekelhetne.
Te ki vagy, suttogta a halott fülébe.
És még akkor is a lány lábainál kuporgott, mikor az udvarra berontott Hainar fia és mögötte két, örömtől kipirult, fogságból szabadult varég. Nincs mire várni, nincs miért bujkálni, a fókabőrösök eltakarodtak, ott a saját hajójuk a szemközti öbölben.
Vagy itt akarsz maradni, Sven, az ítéletnapig?
Sven elszégyellte magát, rádobta a zöld köntöst a halott lány arcára, aztán kirohant a többiekhez: mi-az-hogy, micsoda-szerencse! Vállon veregette a bajtársait, hát persze-persze-persze… ha így van, akkor miért nem indulunk?
És megfogadta, hogy még az ősz beállta előtt visszatér Og királyságába.

Svent nehézfejű, megbízhatatlan bajkeverőnek tartották a falujában. Igazi bajkeverőnek, aki semmi máshoz nem ért, csak a kupák emelgetéséhez, a hujjogatáshoz, az ellenség fejbecsapkodásához. De hát Sven árvagyerek volt, még soha senki nem nézte meg közelebbről… Sven nagy szerencséjére, mert ő az egyik ismeretlen  nagyanyjától csúnya, bibircsókos állat örökölt.  Te aztán háborúra születtél, tréfálkoztak vele. Csak ránéz az ellenség a pofádra, és rémületében eldobálja a fegyvereit. Sven buzgón bólogatott, mert férfiasabbnak tűnt vigyorogni, mint a sarkokban töprengeni vagy búslakodni.
De mostantól nem törődött a megjegyzésekkel – hány fókabőröst ettél meg, Sven? – éjjel-nappal csak az Og király földjére való visszatérést szervezte. Nem lankadt egy percig sem, ha egy részeget, nagybácsit-nagynénit megállíthatott, és az öböl termékenységéről, az állatok varázslatos szelídségéről, a gyerektenyérhez hasonló levelekről  beszélhetett.
Mert nem katonákat, hanem családokat, gyerekeket, asszonyokat akart magával vinni Og királyságába. Hiszen nem éjszaka és magányosan, hanem halotti máglyával, siratóasszonyokkal, lakomával akart búcsút venni a halott menyasszonyától.
De Og földje rossz hírű, ködös vidék volt, így csak fiatalok vállalkoztak az útra: hét megrögzött lókötő és három hajadon, akik nem találtak férjet a falujukban. No de Svent annyira lefoglalta a vágyakozás, hogy nem maradt ideje az aggodalmaskodásra. Próbált a szülőfaluja környékén is nyomára bukkanni a kastély körül látott növényeknek, ám mintha a szikáran elnyúló Karéli-öböl túl kemény és irgalmatlan lett volna a selymes gyerekkezekhez.
És az áhított kastély is mennyivel kisebb és nyomorultabb lett, mint mikor először megpillantotta! A romos falakat belepte valami álnokul növekvő, szúrós futórózsa, mintha nem három hónap, hanem évek teltek volna el az örökös várakozásban.
Talán ezek a rózsák nyomják el az émelyítő szagot? A lány most is majdnem-hidegen feküdt a kamrácskájában, és olyan titokzatosan mosolygott, mintha a szívós indákkal őt akarta volna köszönteni. A rothadás nem kezdte ki a bőrét, a gyönyörű, kék szemét, ahogy a gyerekkori szaladgálásokra emlékeztető illatát. Talán nem haragszol, suttogta Sven, és megint gondosan ellenőrizte az ajtókat. Pedig a lány teste idegen lett, a hasa keményebb, a melle duzzadtabb lett, de olyan otthonosan idegen, mintha egy eleven magocska növekedne a mozdulatlan szív alatt. Ez csak káprázat, gondolta Sven. Mint mikor a hajósok először a saját anyjukat vagy apjukat pillantják meg egy ismeretlen szigeten.
De eltemetni nem merte, se titokban, se ünnepélyesen.
A hét bajkeverőtől, a vele érkezett varégoktól nem kellett tartania. Ahogy beléptek a kastély udvarába, már fordultak is vissza: mért élnének ők romok, gyatra félálmok, kígyók társaságában, mikor az erdőben új házakat építhetnek maguknak.
Talán a sok magányos óra miatt gondolta Sven, hogy a lány rokonainak a nyomára kell bukkannia. Ám a kastélyban rengeteg jele volt a születésnek, és közben semmi nyoma a halálnak. Az egyik ágy alatt megtalálta a várúr kitaposott papucsát, egy termetes hölgy, a halott lányéhoz hasonló köntösét, rengeteg konyhaeszközt, fonalat, varrótűt, de se csontot, se sírokat.
Talán elhajtottak mindenkit rabszolgának? Sven soha nem tudta meg.
És az idő szép lassan elnehezedett, mintha nem volna hova mennie, és beszorult volna a kastély falai közé.  Sven kijavítgatta a falakat, megtisztogatta a konyhai kemencét, és órákat töltött a kamrácskában, azt képzelve, hogy mégiscsak élet növekszik a halott nőben, egy fiú vagy kislány, aki az ő erejét, de anyja arcvonásait örökli.

Téged, Sven, valaki elvarázsolt, vagy megbetegített az a sok bagoly a kastélyban, azért ücsörögsz otthon örökké!
Igen, csúnya vagyok, nem merek a lányok közé menni, motyogta.
Pedig tényleg nem mert, még akkor sem, amikor a hét varég megküzdött a fókabőrösökkel, és szétosztották egymás közt a lányaikat jutalomként.
Sven úgy érezte, az ilyen durvaság sértené az ő feleségét. Ő, Sven már megszokta ezt a végtelen csendet. Ahogy a kövek is a hajszálgyökereket.
Néha arról álmodott, hogy tengervíz árasztja el a termeket, valami ismeretlen nyelv módjára árad egy csalogatóan könnyű dallam, és ő az előtte itt élő ismeretlenek álmaival fel-alá lebeg a szobákban.
De egyik hajnalban kétségbeesett és teljesen valóságos sikkantásra riadt. Az összemocskolt lepedőn, a halott lány lábai között ott vergődött egy eleven húsdarab, a saját gyermeke. Sven sírva fakadt, és ahogy a nyálkás csecsemőt törölgette, tudta, elmúlt a titkolózás ideje. Le kell győznie a szégyent, a fókabőrös asszonyok között keresnie kell egy szoptatós nőt, aki a kislányról gondoskodik.
Délre már minden varég tudta, hogy iszonyú, felfoghatatlan, szörnyű és nevetséges dolog… épeszű harcos még nem követett el ekkora őrültséget!, bizony még álmában sem… szánalmas-szégyenletes-borzasztó,-visszataszító… hogy lehet, hogy valaki halott nőt választ egy eleven helyett…Kutyákkal vagy lovakkal még nem próbáltad, Sven? Eddig nem is tudtuk, hogy a rohadó húsokat szereted…
No de mit számít az ilyesmi? A kislány, ez az eleven és telhetetlen gyerek jóllakott végre.
No persze nagyon sokáig még kislányok sem lakhatnak jól anyatejjel és rózsaszirmokkal, úgyhogy Sven már nemcsak szórakozásból javítgatta a falakat, gondozta a konyhakertet, és készült kecskéket telepíteni egy elhagyott istállóba. De a fia még ennyi gondoskodás, öregemberes kitartás mellett is kínlódva született. A kamrácska a szülés órájában úgy nézett ki, mint egy eleven mészárszék, mert a fókabőrös nőnek meg kellett fordítani az anyja hasában a gyereket. Sven hányt, nyüszített, mire a nő előhúzta a halott feleségből a nyakára tekeredett magzatzsinórtól fuldokló gyereket. Ilyen rettentő háborúra  a tizenkét tengeri csatát túlélt Sven sem emlékezett. De hiába volt minden, a kisfiú csak nehezen erősödött meg: jajgatott, ha hozzáértek, jajgatott, ha etették, jajgatott, ha simogatták, és csak a halott anyja közelében csitult el.
Sven és a kislány hozzászokott, hogy minden éjszakát a kis kamrácskában töltsenek. A fiú az ágyban hánykolódott… de olyan ügyesen hánykolódott, hogy reggelre az anyja mindig átölelte. Vagy talán… megszánja az édesanyja, amikor senki sem figyel?
Nekünk is van édesanyánk, újságolta büszkén a kislány,  megrezzen, ha szólunk hozzá – és Sven szívét rögtön összeszorította a jeges félelem. A mindent megsemmisítő, csontokat is szétporlasztó szorongás.
Mi lesz majd, ha a halott lány felpillant az álmából, és azt mondja, ti nem tartoztok hozzám, ti az akaratom ellenére, ti erőszakkal… ti hárman olyanok vagytok nekem, mint a kukacok vagy a temetőbogarak. Vagy nem gondol semmit: ránéz Sven ábrázatára, és átfut rajta, nem egy ilyen bugris katonáról álmodtam… És ha ez a lány egy tündér, egy mesebeli bajkeverő, aki kaccant egyet, és hipp-hopp elragadja egy másik valóságba a gyerekeket…? De rólad sem feledkezem meg szegény, öreg Sven! Ha teliholdkor sűrű erdőben jársz, és jól viselkedsz, talánmegjelenek neked…
Sven titokban azt szerette volna, ha ebben az eleven kriptában, ha ebben a szűk kamrácskában élik le egész életüket. De álmában az egyik éjjel megkóstolta a szobákat elöntő tengervizet: édes, iható víz volt, bár tengeri halak ugrándoztak benne.

De a gyerekek lelkesedése nem ismert lehetetlent. Életre játszották, énekelték, beszélték, forgatták az anyjukat, és mikor a lány végre felült, az öregek türelmével tanították enni, aztán járkálni, beszélni, énekelni. Sven szép lassan megnyugodott: még soha nem hallott tündérről, akik ilyen körülményesen és fáradtságosan tért volna magához…
És ami azt illeti, az ő drága-drága egyetlenje soha nem is tért igazán magához. Nem emlékezett a nevére, nem emlékezett a szüleire, az első korty vizet, az első tavaszt olyan nagy örömmel fogadta, mintha a gyerekeinél is fiatalabb lenne. Sven senkit sem ismert, aki egy gyíkot vagy madarat, de akár a Karéli-félsziget felől érkező felhőket ilyen boldogan üdvözölte volna.  Talán azt hiszi, hogy a mennyben van? És a menny az, ahol egy apja várához hasonló palotában két kisgyerek várja? Akik egyszerre a tanítói, testvérei és gyermekei.
Öt éven át tartott ez a felelőtlen, oktalan, lusta boldogság.
Sakkoztak a nagyteremben, bonyolult szabályok szerint fogócskáztak, vagy játszottak a felesége megtalált, régesrégi dobókockáival, vagy csak az ablakból bámulták a legvakmerőbb, kék vagy narancssárga tengeri viharokat – de Og földje mégsem volt igazi mennyország. A vadak már hozzászoktak a suhogó nyílvesszőkhöz, a kecskéket betegség pusztította, a vetést elverte valami rettentő jégeső. Az idő megkeseredett, mintha ők megbántották volna valamivel. A varég harcosok dögöket dobáltak az udvarukba, azt kiabálták, lakjanak jól, és aztán pusztuljanak innét, hisz minden csapás oka a szörnyűséges perszóna. Ezért nincsenek sírok ezen az elátkozott környéken! Ez a nőszemély már a korábban itt élőket is elevenen felfalta.
Nézzétek csak, azért olyan piros a szája!
Sven nagyon jól tudta, hogy az éhség növeszti nagyra a félelmet. De mintha ez a csodálatos, évekig oly otthonos  kastély sem tűrte volna tovább őket. Egy nap, a bögrék, a tálak, a kancsók, a kárpitok szétmállottak a kezükben.
A haladék véget ért.
Menniük kellett.
De az éveken át dobókockázó, a kertjében sárgarépát és káposztát ültető, a tengeri viharokat az ablakból bámuló Sven már nem volt ugyanaz a varég, aki kilenc éve  megérkezett erre a földnyelvre. A gyerekek kicsik voltak, ő pedig nem boldogult egymagában a kötelekkel és a vitorlákkal.  És a szél, a legnagyobb mesemondó, a szerelmesek és a tengeri harcosok barátja, akinek Sven minden lélegzetét ismerte régen, ellenük fordult. Öt rettentő hullámot küldött ellenük. És az ötödik volt az, ami letépte az orrvitorlát, kettétörte a hajót, és örökre elszakította őket egymástól…”

– Szép meséket tudsz – mondta Riolda a fiúcskának, aki tényleg megörökölte halott anyja tündöklően finom vonásait. – Ügyes mesélő vagy, bár tudnod kell, hogy az idősödő nők és férfiak azért beszélnek effélékről, mert mind a józan ész ellenében házasodtak.
És bár a feje zúgott a rengeteg csodától, tündértől, boszorkánytól, eltöprengett azon, ugyan mit lehet mesélni egy halott nőn elkövetett erőszakról?
Van-e annyi kockadobás, ami ilyesmit jóvátehet?
A fiú arca megrándult, mintha valami láthatatlan tüske fúródott volna a bőrébe. De Riolda nem sajnálta őt túlságosan. Egy gyermek, aki képes arra, hogy halott anyját visszarángassa az életbe, és – ami talán ennél is nagyobb csoda –, arra is képes, hogy a szülei nélkül hajótöröttként, utána rabszolgaként életben maradjon, erős fiú lehet.
– Ha sok ilyen szép mesét tudsz, akkor elviszünk magunkkal a saját szigetünkre. És vigyázhatsz a gyermekemre is, mert belé kevesebb élet szorult, mint kellene. És ha jól viselkedsz, akkor egyszer elmesélem, mi történt az én szüleimmel.

A Lombriac melletti erdőt elővigyázatosságból vagy félelemből hívták Kék völgynek. Nem volt igazi völgy, nem volt igazi erdő, csak egy rosszindulatú kipárolgásokkal teli, sötét bozótos.
A normannok, a frankok és a kelták messziről elkerülték. Ezért is lehet ideális mór főhadiszállás, gondolta Illighaen. Allah meggyógyítja a földet, kiigazítja az időt, és megvédi a babonáktól a katonáit.
Az idő eleven szörnyeteg. Húst eszik, álmokat és emlékeket, és halad a maga titokzatos útján, könyörtelenül előre. A rend áldozatokat követel. Az ő világa megérett a pusztulásra, úgyhogy a szökése óta megfogadta, nem gondol többé a gyerekeire. Csak a tudásvágyó, bölcs kalifára, aki betöri az északi népeket, megregulázza az álmokat, és rendbe teszi az egész világot ezzel az elátkozott bozótossal egyetemben.

De a nagy rendet még nem látta itt, a Lombriac melletti völgyben. Talán mert a kapzsiság és a düh annyira egyformává torzítja a fiatal férfiakat? Ez volna a remény hadserege, ez a sok, indulattól lihegő, fiatal katona? Illighaen átverekedte magát a testőrökön, hogy a hadvezérnek kifejezhesse hódolatát, és lába elé helyezze „észak tudományát”.
Mit láttak a vikingek a köd függönyén keresztül a messzi tengereken?

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Illighaen nem volt egyedül, mások is jöttek, roskadozva „észak tudományától”, a titkoktól, amiket fel akartak a kalifa hadseregének ajánlani. Lenhajú szászok, egy frank nagyúr valami titkos térképpel, és hoppá… még két ír költő is, hogy a diadalmasan előretörő mór hadsereget rávegye valami reménytelenül ostoba tengerparti kalandra.
Vannak esték, mikor a színek erőszakosabbak, mint ahogy képesek lennénk elviselni.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

A nagyvezér segédje láthatóan megveti ezeket az éjjel a sátrak közt lopakodó, tervektől és kincsektől roskadozó, kihallgatásért és kegyelemért esedező hadsereget. De ki lehet ez a nagyhatalmú szárnysegéd? Ez a kellemetlen mindenes?
Vannak arcok, amiket akkor sem jegyzel meg, ha századszor, ezredszer látod, szemek, melyekbe napról napra egyre kellemetlenebb belenézned. A frankok Gerhart vezérnek szólítják, de nem csak a neve, a viaszfehér bőre miatt sejthető, hogy gót, hanem a hideg dölyfössége miatt is.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Illighaen sokadszorra bólintott, és belenézett a zavaros, kék szemekbe, és már a nyelvén volt a kérdés: rád vajon hogy tudott Al Manszúr időt szakítani? Te hogy kerültél a közelükbe? A kalifa bizalmát milyen titkokkal érdemelted ki?
Mert a völgyben lábatlankodó renegátoknak nem maradt más, csak ez a fekete ruhás, sápadt kis ember, aki mindenkivel tökéletesen beszélt az anyanyelvén, aki elől még a kardcsörtetéssel járó mór hadurak is alázatosan kitértek. A sápadt Gerhart, ha megvető mosollyal is, de mindenkit végighallgatott: az ír trónkövetelőket, akik bizonygatták, hogy a tenger hosszú életűvé tesz, egy szász özvegyasszonyt, aki annyira gyűlölte a fiait, hogy a bosszú kedvééért hajlandó lett volna iszlám hitre is áttérni, a frankokat, akik leginkább csak kíváncsiskodtak, és a mórok haderejét akarták felmérni.
A mór taktikára és stratégiára Illighaen is kíváncsi lett volna.
A lótrágyától és illatszerektől bűzlő, még a kútvíztől is részegnek látszó mór harcosokról azt sem lehetett elhinni, hogy tudják, milyen országban járnak. De ha ők nem, akkor kicsoda tudja? A kalifa Hispániában? A gonoszul sompolygó Gerhardt? Vagy a nagyvezéri sátorban pihenő Al Manszúr?
De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani.
No, de akkor ki ér rá, kiabált a bosszúálló szász asszony.
Mi a tervük? Mit akarnak? Kivel lehet itt komolyan beszélni?
Illighaen nem szokott még hozzá a barna arcokhoz, úgyhogy alig tudta az arab katonákat egymástól megkülönböztetni.  De nocsak… mégis van itt egy ismerős! Al-Jabí, a lókereskedő! És ki lehet az a lefátyolozott asszony, aki ajándékba három parasztlányt hoz? Ő kit szeretne megöletni, mit szeretne megtudni, kin akar bosszút állni? Az ajándék kislányok eltűntek a nevető katonák gyűrűjében, az asszony pedig egyenes derékkal odalép Gerhardthoz, mint aki fontoskodva akar súgni valamit.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Aztán Illighennek mégiscsak sikerül Al manszúr tanácsadóját meglepni.
Hajnalok hajnalán odalopózik Gerhardthoz, mesél krónikás őseiről, a házáról, ahol ma is halhatatlanok az íriszek, a dánok napköveiről és a normann udvar híres széltérképéről, amiről egy másolatot szívesen a jövő birodalma rendelkezésére bocsát. Végül előhúz egy tervezetet Normandia átalakításáról, egy rövid elmélkedést az idő természetéről és egy krónikát a hetven éves normann uralomról.
A halaszthatatlan ügyekre való tekintettel csak egy perc kihallgatást kér az offenzíva szellemi irányítójától.
Gerhardt bólogat, aztán viszolyogva a ruhájába süllyeszti a pergamenlapokat.
Nem ígér semmit.
Még vár.
– Kedves barátom, én a normann udvar krónikása vagyok.  Illighaennek hívnak.
Gerhardt leeresztett szemhéjjal mosolyog. – Neked már nincs neved, barátom. Holnaptól gyereked sem lesz. És eljön az idő, mikor a betűket is elfelejted.

Az öreg hercegnők a tető alatt laktak, és egy roskatag csigalépcső vezetett hozzájuk. Foglyok voltak, száműzetésben töltötték az életüket, mert hiszen valami rettenetes, régi bűnükért az előző herceg várfogságra ítélte őket. De hogy mi volt az a régi bűn – eltörtek egy csuprot, vagy megmérgeztek egy túlságosan lelkes udvarlót – az régesrég feledésbe merült. Úgyhogy az idős hölgyek szabadon jártak-keltek – hórihorgasan, szótlanul fel-felbukkantak a fogadótermekben, és néha odabólintottak Hildinek.
Valaki örökli a hatalmat, valaki csak mások kegyelméből élvezi.
De a gyereknevetés azért mégiscsak a padlásszobákhoz vonzotta Hildit. Bekopogott, hogy megkérdezze, hogy annak az ír kislánynak nincs-e valamire szüksége, de sokszor szólni sem volt képes, a padlásszobákból nyíló kilátás a torkára forrasztotta a szót.
Az öböl zöldeskék hullámain túl ott ringott a nyílt tenger káprázatos kékje. Hildi még soha nem élte át, hogy egycsapásra úrrá lehet a saját félelmein.
– Ugye, te rabszolga voltál, gyermekem?
Hildi ilyenféle kérdésre hetek óta számított. De furcsa volt, hogy a két hórihorga minden köntörfalazás nélkül meri kikérdezni.

–Soha nem voltam rabszolga! De anyámat egyszer úgy megverték koldulás közben, hogy úgy érezte, meg fog halni, ezért bekönyörgött engem a Wingishildekhez cselédnek. A Wingishildek befogadtak, de nem fizettek értem.
–A jámbor Wingishildek! – nevettek a hölgyek. – Aztán húsz év múlva miattad száműzték őket!
Hildit elfutotta a düh. – Egy szabad normann férfi felesége lettem. Egy szabad normann férfi felesége lettem. Igaz, a temetés után elvették a lányomat, nem engedték, hogy virágot vigyek a férjem sírjához, és megerőszakoltattak az összes cseléddel…
Ó, jaj…! Talán a túlságosan diadalmas tenger látványa miatt mesél el ilyen hátborzongató részleteket. De már nem tudta a szavakat visszaszívni. – Mikor a lányom megbetegedett, nem engedtek a közelébe! És amikor…, amikor…, amikor… – de már nem tudott elősorolni több részletet, a sok iszonyúság elveszett a könyörtelen, egyhangú fájdalomban.
– De én nem akartam a Wingishildek száműzését! Legkevésbé az összesét!
– Csillapodj le, kedvesem – mondta az idősebbik nővér. – Vilmos elég józan, ha emberekről van szó. Ülj le erre a székre! Tőlünk aztán nem kell tartanod.
Hildi nem is tartott tőlük. Olyan hatalmasok és előkelők voltak, hogy azt is megtehették, hogy mindig igazat mondjanak.
Ahogy Vilmos reggelenként ellovagolt a kíséretével, Hildi fogta a hímzőrámáját, és felkereste az öreg hölgyeket. Megtanult tűbe fűzni, begyakorolta az egyszerűbb öltéseket, végül megismerte a színek és minták jelentését is. Mert a kék egészségessé tesz, a sárga irigységet kelt, a madarak pedig csodatevő erővel ruházzák fel azokat, akik a köpenyükön viselik. Nagy áhítattal kell minden mintát kihímezni, hisz a jelek csak úgy tudják az erejüket megmutatni.
De dél felé a két bogaras úrhölgy elunta a hímezgetést-mesélgetést, és felkészültek a mindentudó Illighaen fogadására.  Ezeken a nagyképű, komoly megbeszéléseken – amit a hercegnők tárgyalásoknak nevezték – a nagy krónikás le sem tudta venni Hildi melléről a tekintetét.
A két hórihorga pedig remekül szórakozott.
Amúgy Hildi számtalanszor kérte őket, hogy engedjék ki vele a kislányt játszani. Hisz nem való egy négyévesnek egész nap csak a hímzőtűk cikázását figyelni, eleven lények helyett a tenger színeváltozását bámulni…. De az öreg hölgyek nem engedtek.
A gyereknek nálunk van a legjobb helye.
Tényleg így lenne? Hildi amúgy kicsit idegenkedett ettől a különös kislánytól. Míg a két hercegnőn könnyű volt kiigazodni, addig az ír kislány a maga négy évével, fekete fürtjeivel félelmetesen idegen volt.
Láttad ott azt a szivárványt, Riolda?
Ankarakaraikarum.
Nézd meg ezt a hímzést, és mondd meg, melyik madár tetszik? Labairorumlongararellum.
Pedig Riolda engedelmes volt, és elég hamar megtanulta az ő nyelvüket.
Ilyen lenne talán az ír nyelv, az anyanyelve?  Vagy ez csak gyerekhalandzsa?
– Talán látsz valakit, akit mi nem látunk? – kérdezte Hildi. – és segélykérőn az öreg hölgyekre nézett.
Az idősebbik hórihorga felsóhajtott. Szétfeszítette a gyerek öklöcskéjét, és megmutatta Hildinek a kislány tenyerét.
Hildi felsikoltott: nem emberi tenyérminta volt.

Szegény gyermek! Hiszen még a rabszolgáknál is megvetetettebb lények azok, akikről kétségbe vonják, hogy mindkét szülőjük ember volt. Akik hosszú hajjal, párban vagy burokban születnek, akik egyszerre lehetnek több helyen, és akiket a sok furcsaság nem is enged meghalni.
Hildi félt tőlük. Ahogy azoktól is félt, akik jól érzik magukat az ilyen lények közelében. De már túlságosan megkedvelte az öreg hölgyeket.
És hát mivel töltse a délutánjait? Üljön a fogadóteremben, és azt hallgassa nap mint nap, hogy melyik udvarhölgy kibe szerelmes? Hogy mennyire, hogy hányszor, és kicsit vagy egészen… Hát nem érdekesebbek ennél az öreg Illighaen fejtegetései? Vagy a hímzett madarakhoz fűzött ezer és ezer történet? Napok óta émelygett, de úgy döntött, ma megint hozzájuk csatlakozik.

Szikrázóan szép délután volt. A kislány már aludt, a két hercegnő szálegyenesen hallgatta Illighaen fejtegetéseit.
Hányféle túlzásra vetemednek szélhámos, magukat „világutazóknak” tituláló kalandorok?
– Az emberi ostobaságra oszlopokat lehet építeni – magyarázta dölyfösen Illighaen.
De azt még Illighaen sem tagadja, kérdezgették, hogy sok utazó találkozott már a saját halottaival? Hogy vannak olyan völgyek, ahol a jövőre is lehet emlékezni?
– Ezek csak mesék, hölgyeim. Puszta káprázatok, amiket az éhínség, a renyheség és a tudatlanság okoz. A ti Rioldátok régebben túlságosan érzékeny volt, ahogy az összes rokona azon az elátkozott szigeten. De mióta rendesen táplálkozik, és tőletek írni-olvasni tanul, azóta átlagos csemete lett belőle. Hasznára lesz majd Vilmos udvartartásának.
A hórihorgák elégedetten bólogattak, csak Hildit fogta el valami rejtélyes szomorúság.
Egy udvarhölgy lépett be, és mézes tésztagolyót szolgált a „fogoly” hercegnőknek és a vendégeiknek. De a „különlegességek” aznapra nem értek véget.
A hercegnők előhúztak a ládájukból egy kékes-rózsás színekben pompázó kagylót. Egy neves „kalandortól” kapták; igen, igen, ő is világutazónak titulálta magát, de véletlenül megfordult egy olyan szigeten, ahol a dolgok nem tudnak elkopni. Nem tudnak megöregedni, elrohadni, szertefoszlani.
– Fogd csak meg a kagylót, Hildi! Nyúlj bele! Hónapok óta elő se vettük, de te friss tengervizet találsz benne. Ez a kagyló nem tudja elfelejteni a tengert.
Ünnepélyes arccal kézről kézre adták a kagylót. Azért ez bizonyíték volt. Megmásíthatatlan, tudományos.
– De azt te sem tagadod, hercegnő, hogy számtalan képtelen és nevetséges történet kering távoli birodalmakról! Hányan de hányan mesélgetnek arról, hogy egy Bizánc nevű rejtélyes helyen, az idő valamilyen balesete folytán megmaradt a római császárok uralma. Ahol a királyok caesarnak hívják magukat, és bíborban látják meg a napvilágot…
– Bíborban? De hiszen ez képtelenség! – kiáltott az idősebb hercegnő – Mi sem hiszünk el mindent – mormolta sértődötten, és a lucskos kagylót óvatosan visszazárta a ládikóba.
De Hildi már nem törődött az örökké nedves kagylókkal vagy a kitalált királyfiakkal, most már csak a saját teste jelzéseire figyelt. Arra kagylóra, ami tele van friss tengervízzel. A napok óta tartó, kibírhatatlan émelygésére.

Hogy fog életben maradni, ha egy magtalannak hitt férfitől vár gyereket?

 Amíg meg nem bánjátok, amíg őszintén szembe nem néztek, amíg ilyen megátalkodottan, amíg csak másokat hibáztatva… Nicophorész tanácsos a lábujja hegyétől a feje búbjáig teli volt ilyen korholásokkal. Talán még akkor is ezeket ismételgette, ha elment a dolgát intézni az istálló mögé vagy álomba szenderedett. De elszenderedhet-e vajon egy ennyire könyörtelen és szigorú ember? És van-e „dolga”, amit szégyellni kell?
Nicophorész a bizánci császár követeként jött, és a könyvtárak és a laktanyák száraz levegőjét hozta magával. Talán az ősei már elhasználták a nedveit, töprengett Illighaen, és ezért nem eszik, nem iszik – talán még „dolga” sincs, csak sárgás, keserű epe folydogál az ereiben. És talán ezért volt olyan megátalkodott testszaga.
Huszonhetedik tanácsosa volt a bizánci császárnőnek, ennek a titokzatos asszonynak, aki – a hírek szerint – kivégeztette a saját férjét és fiait is. A normannok, akik a saját feleségeiket szóhoz sem engedték jutni a lakomákon, titokban borzadozva ilyen asszonyokról álmodoztak. De miféle világ az ilyen? Ahol egy nő konyhakéssel ráront a férjére? Vagy szeretkezés után elaltatja a varázsigéivel?
De senki sem mert Nicophorésznak ellentmondani.
Szembe kéne nézni önmagatokkal… Hiszen hitehagyottak vagytok! Míg-másokat-hibáztattok-ti vagytok-a-bűnösök…
A normannok azt gondolták, hogy éppenséggel a férjek megölése sem derék dolog, de összeszorított szájjal hallgatták a tanácsos, mert fegyvert, katonát reméltek a bizánciaktól. És pénzt, pénzt, mindenekelőtt nagyon sok pénzt! Mert a frankok szerint  az arabok már átcsaptak a Pireneusokon.
Nicophorész, ha nem volt szó politikáról – ami halálra untatta – mindenről mindenkiről tudta az igazat. Kócos prostituáltak laknak az erdőkben, a kamaszfiúk őket hívják tündérlányoknak. És mi az az időkerék vagy mi az az időcsapda! Az idő folyását a szilárd hit tartja össze, hát nem csoda, ha néhány otromba normann részegségében áttéved egy másik időbe. Nem-az-időt-kéne-hibáztatnotok-hanem-az-erkölcseiteket!
A normannok eldöntötték, ha a mórok visszafordulnak Aquitániából, akkor a saját kezükkel tépik szét ezt a mitugrászt. Ám Illighaen csöppet sem örült a huszonhetedik várható halálnak, mert annyi kérdeznivalója volt. Ha tőlük Nicophoresz egy darab kenyeret sem fogad el, akkor mi tartja életben? A bizánciak ilyen tökéletesek lennének? Vagy csak a tudomány teszi ilyen acélossá őket?
És a keresztények tényleg egy pompás kertbe jutnak, ha itt a földön végeztek a kötelességeikkel?
Nicophorész az a fajta volt, akit a régiek „filozófusnak” neveztek. Ha délelőtt kellőképp kidühöngte magát, estefelé meglepő figyelmet fordított a kikötőben horgonyzó hajók, a nyelvjárási igelakok, a germán hiedelmek iránt. Semmit nem fogadott el magától értetődőnek, és meglepően jól beszélt normannul – ahogy meglepően jól beszélt frankul, frízül, burgundiul.
Ha tudná, hogy ők pár hónapja Bizáncot még kitalált országnak tartották?
De akár követ volt, akár kém, a normannok semmiképpen nem nyerték el a tetszését.
Pedig Vilmos herceg megfelelően gondoskodott a vendégről: külön lovász, külön kübli, külön inas, külön köpeny, külön tányér. Még vacsorát is adott tiszteletére, ahol a tanácsos korgó gyomorral ostorozta őket. Mert semmi nem volt elég finom, semmi nem volt elég tiszta a császárné követének. A herceg Rioldát jelölte ki Nicophorész szolgálólányának, mégpedig „éjjelre-nappalra”– mert Vilmos gyermekei elhagyták a tipegő kort, és itt volt az idő, hogy Riolda egy „megfelelő emberrel” elveszítse a szüzességét.
Éppen Rioldát! Azt a lányt, akihez Illighaen még a gyerekeinél is jobban kötődött.
De azért őt akarta megkörnyékezni, hogy megtudja, hogy él egy filozófus – hogy mit eszik, mit iszik, könyveket hozott-e magával –, de a lány ravaszul kitért az útjából.
Ó, nem a tanácsos lett volna az első, aki vén fejjel bolondot csinál magából! Az udvar már biztosra vette, hogy Riolda megcsinálta a szerencséjét, hogy a huszonhetedik tanácsos majd elviszi magával Bizáncba, a bíborszalagos, vértől csatakos császárnők közé.

Illighaen a trónterem ablakából figyelte a tanácsost és Rioldát, ahogy andalognak a virágzó körtefák alatt. Micsoda idill…! No de egészen más súgni-búgni, mint fegyelmezetten kihallgatni valakit!
Vajon mit tud mondani egy ilyen nagy filozófusnak a hercegi pár hajdani dadusa? Illighaen összeszedte a bátorságát, és odalépett hozzájuk.
– Hát nem hagy téged nyugodni a tenger, barátom? Ez a leányzó tényleg egy elátkozott szigeten született, én hoztam el onnét az édesapjával. Csak nem a szorgok érdekelnek, akik közt Riolda nevelkedett?
– Amíg te is ilyen megátalkodottan, másokat hibáztatva, amíg csak az álmaitokban… azokban- a-tehetetlen-nevetséges-álmokban… – Riolda elszelelt, míg Nicophorész mássalhangzókat köpködve szinte sistergett felháborodásában.
Illighaen eltöprengett: lehet, hogy ez a szerencsétlen csak zavarában akar felülkerekedni másokon?
– Mit akar a császárné, tőlünk, normannoktól? Áruld el nekem, miért jöttél ide, barátom? És hol a megbízóleveled?
– Amíg te ilyen megátalkodottan, másokat hibáztatva, amíg csak az álmaitokban… azokban- a-tehetetlen-nevetséges-álmokban…
De Illighaen nem törődve a várható következményekkel, besétált Nicophorész szobájába. Még csak nem is a kéziratai izgatták, hanem hogy  mibe fújja az orrát, hogy vannak-e szennyes ruhái, hogy olyan ember-e, mint a többi?
Mert mit akarhat a császárné?
És mit akarunk mi a tanácsostól? Eljön egy senki által nem látott birodalomból egy vénember, és mi jobban bízunk benne, mint saját katonáinkban.
– A herceg – kezdte Nicophorész, azt a kellemetlen érzést keltve Illighaenben, hogy belelát a fejébe. – A herceg, a ti kegyelmes hercegetek már halálra ítéltetett.
Már semmi bánjátok-meg-a-bűneiteket…, semmi Jézus-Krisztus-felemeli-a karját-ellenetek…
– Én nem vagyok herceg – próbált a pillantásával szembenénézni Illighaen. – Egyszerű krónikás vagyok, és barátokat keresek.
Riolda visszasompolygott. Hát nem arra nevelték, hogy kéznél legyen, hogy felálljon, hogy leüljön, hogy vizet hozzon?
De most mint egy ki nem próbált íj, majd’ elpattant a nyugtalanságtól.

Zavaros félelem ülte meg a szobát. Talán ez volt émelyítő, nem Nicophorész testszaga.
A tanácsos az ágy szélén elmesélte, hogy ő természetesen nem is tanácsos, vagyis nem egészen, nem úgy titkos tanácsos…. Csak Landorieión szigetének apátja, akinek volt szerencséje a kegyelmes császárnéval személyesen találkozni. De mint titkos főapát és hivatalnok a keresztény hit igaz barátait keresi, akik hajlandók a perzsák ellen Bizáncba segédcsapatokat küldeni. És akkor egyszer, viszonzásképp, talán a császárné is segít… Riolda és a tengerek iránti érdeklődése pedig merőben tudományos, teoretikus és elméleti. Hát mit képzelnek a normannok  róla? Hetvenöt évesen akarna a tengerre szállni?
Illighaen barátságosan bólogatott, és míg belevágott egy ír papokról szóló  mesébe, magában morfondírozott Nicophorész történeten. Titkos tanácsos! Landorieión! Az lehetséges persze, hogy a császárné puhatolózni küld egy szerzetest – de miért ilyen étvágytalan-kelletlen öregembert? Dönthet úgy egy apát, hogy vén fejjel világot lát – de ez a Nicophorész leginkább csak egy dühös halottra hasonlít.
Ám Illighaen csak mesélt-mesélt, hogy eloszlassa az öregember gyanakvását. Ott tartott, hogy az ír papok térképei az emberi lélek különböző stádiumait jelzik, nagyon költőiek, de hát semmiféle tudományos vizsgálódás próbáját nem állják ki. – Ez persze nem jelenti – mondta –, hogy állatokon, növényeken és embereken kívül ne élhetnének más lények. A tenger is kivet magából néha ismeretlen, ezeréves szörnyeket –többes szám, ismeretlen személyek, talán így kéne a grammatikusoknak nevezni őket.
– No de a szorgok? – vetette ellene Nicophorész. – Nekik mi értelmük van?
– Honnan tudhatnám, barátom? Talán egy másik korból maradtak itt. De mit érdekelnek minket a szorgok az arab támadás előestéjén?
Nicophorész kesernyésen elmosolyodott. De ahelyett, hogy a bizánci térképészek titkait megosztotta volna a normann krónikással, csak annyit dünnyögött: menekülnötök kell. Aztán udvariasan megkérte Illighaent, hogy tekintettel az életkorára és viszontagságos életútjára, néhány órára hagyja magára.
Illighaen mit tehetett volna? Ugyan semmivel sem jutott közelebb Nicophorész „kiküldetésének” titkához, az ajtó felé indult.
A tanácsos testszagát jó volt a virágzó fák alatt kiszellőztetni a ruhájából.
Ám Nicophorész a vacsora idején sem jelent meg, ahogy reggel sem mozdult ki a szobájából. Ám a Nicophorész-szag ott terjengett a veteményeskertben, a konyhában, a trónteremben, a virágzó fák alatt. Láthatatlanul a tanácsos még visszataszítóbb volt, mint szemtől-szemben, a szobájában.
Node vajon nem az öregség a legfélelmetesebb titok?
A legfájóbb, a legvisszataszítóbb?
A herceg katonái délben törték fel a vendégszoba ajtaját. Nicophorész eltűnt – vagy talán köddé vált, megsemmisült, vagy  elragadták a normannok álmai, hisz az istállóból egyetlen hátasló sem hiányzott. Micsoda nap!, sóhajtott a herceg. Milyen átkozott nap! A szél leveri a fákról a virágokat, benéz mindenhova, megríkatja az asszonyokat, fáj a fejük, fáj a kezük, fáj a hasuk… Ez a gazfickó lovakat nem rabolt ugyan, de a hajdani dadust kicsempészte magával.
Vagy Riolda a saját akaratából szökött meg?
Micsoda hálátlan perszóna!
Illighaen most már kedvére kutakodhatott az ál-tanácsos szobájában, a vaspántos, hatalmas ládában. De se kenyeret, se szennyes alsóneműt nem talált, csak néhány szutykos kódexlapot a láda alján.
Mivel mostanra biztos lett benne, hogy az ál-tanácsos a móroknak kémkedett, ezért arab nyelvű írást várt, egy arab megbízólevél darabkáját, egyetlen jelet, ami fényt derít a világ legkellemetlenebb kémjének a személyére.
Illighaen viszolyogva kisimította a kéziratlapokat. Mert olyan szaguk volt a kódexlapoknak, mintha együtt növekedtek és együtt öregedtek volna Nicophorésszal. Ám ami rettenetes, a betűk semmiféle írásra nem hasonlítottak  – Illighaen még azt sem tudta eldönteni, hogy az írás balról jobbra vagy jobbról balra halad-e …vagy hogy írás-e egyáltalán, vagy csak apró, titokzatos mintákból összerótt rajz.
Vagy egy fenyegetés, amit egy láthatatlan úr hagyott itt a normannoknak.

A normannok minden támadót lemészároltak, csak az ír király fiát nem.
Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…
Mennyi ostoba pletyka, gondolta Báeldun bosszúsan.
De azért az ő fülébe is eljutott, noha hetek óta ki sem dugta az orrát Marcenda hercegné palotájából. Csak üldögélt a palota belső kertjében, félig fogolyként, félig vendégként, és közben jóllakott, vagy inkább csordultig telt napfénnyel, nyugalommal és udvariassággal. Normandia művelt és kifinomult ország volt, itt senki sem rikácsolt vele, legkivált a tulajdon apja nem: még azt sem tudod, te, fattyú, hogy mettől, meddig. Mit tátod itt a szád, te anyabaszó szerencsétlen! 
Anyabaszó – Báeldun, Halix király fia elpirult emlékezés közben. Pedig az apját már félméteres föld fedte; nehéz, termékeny, jóindulatú föld. Megmenekült, szabad ember volt. De dadogás nélkül még öt mondatot sem mert Normandiában elmondani. Hiába voltak itt a gyümölcsök édesebbek és a nyár kitartóbb. Az alma, a saláta, a szeder, a ribiszke ott maradt a nyelvén, mintha itt, Normandiában jobbkedvű almák teremnének. Hogy lehet az, hogy a költők csak fiatal lányokhoz írnak verseket? És nem a kecsesen bólogató ribiszkéhez?
Ő, Báeldun már régesrég rájött arra, az uralkodáshoz nem kellenek különösebb képességek. Nincs szükség tündérpalástra, természetfölötti erőre, hanem arra, ami belőle hiányzik: önbizalomra. Vilmos herceg és Marcenda – nos, ők igaziak. Ellentétben vele, egy nevét titkoló királyfival, akit saját apja hívott anyabaszónak. Az alkalmatlanságát már Vilmos is észrevette, mikor odasúgta: akármi a titkos neved, te nem születtél hercegnek.
Vilmosnak és Marcendának nem született gyermeke. Ilyenkor a férfiak a feleségüket hibáztatják, de a joviális Vilmosnak ez sem adatott meg, Marcendának az előző házasságából három lánya született.
Maradj itt velünk, mondogatta a hercegné. Minek mennél haza? Az apád által elüldözött Gundur már visszatért a trónra – ugyan mi szükség van eggyel több trónkövetelőre Írországban?
Most aztán kísérgetheti a jó Marcendát az erdei rezidenciába, és közben találgathatja, hogy az udvarban ki kivel, hogy a frigy szerencsés lesz-e vagy sem. Mert mint az idősödő asszonyok, a hercegné is imádta a „kedves és jóravaló” párokat. Báeldun egy ideálra ismert benne, noha Marcenda semmilyen tekintetben nem hasonlított az édesanyjára, erre a rettegésbe megszürkült, csontsovány  asszonyra. Jóindulatúan unalmas volt,  ahogy kopottasan unalmas a férje, Vilmos herceg is – de azt legalább senki sem gondolhatta, hogy ez a jólnevelt, idősödő pár egyszercsak elrikoltja magát: na, mi van, te anyabaszó, mért nem szeded a lábad…
Írországban méregbe mártották a mondatokat, és megsuhogtatták az ellenség feje fölött, akár a kardokat. Vagy csak az ő édesapja volt ilyen? A Halix királyra való emlékezés még a gyümölcsök ízét is megmérgezte. Ő bizony csak egy megrontott királyfi: mért kéne hát bárkinek a titkos nevét elárulni? Hiszen nem akar hadakat vezetni, vagy a fején virágkoszorúval mennyegzői menet élén vonulni. Te, anyabaszó, hát te semmire sem vagy jó? Igen, semmire. Már az anyja kivégzése megbetegítette.  De az apja nemcsak vele, a trónörökössel ordítozott. Emlékezett egy apródra, aki a király őrjöngése közben holtan esett össze. Az apja pedig tovább rugdosta a szavaival. No, mi van, nem hallasz? A füleden át húzzam ki a gerincedet?

De ez itt Normandia, nem holmi anyabaszók országa. A normannok mindig úgy szólnak egymáshoz, ahogy művelt, megfontolt embereknek kell. És talán ezért nem tudnak ebben a csodálatos országban verset írni az emberek! Rímekkel bűvészkednek, tralala, tralala…csiribu, csiribi, csiribá, de fogalmuk sincs a szavak hatalmáról. Elképzelni sem tudják, hogy egy jó vers birodalmak sorsát döntheti el. Te mért nem írsz verseket, kérdezgették a normannok tőle. Vagy mért titkolod, ha igen? A Herceg hímezett-hámozott, és közben érezte, hogy ezek az illedelmes emberek nemcsak gyávának tartják, hanem sunyinak és neveletlennek.
Legalább az igazi neved áruld el!
Meglehet, a normannok sem sokkal különbek. Vajon nem született-e Marcendának az előző házasságából három lánygyermeke? De mi lett azokkal az unokákkal, akikben Vilmos herceg is örömét lelte? Az egyik kisfiút egy vérfarkas tépte szét – egy különleges vérfarkas, ami éjszaka udvariasan fellépkedett a lépcsőn, nesztelenül elhaladt három alabárdos apród mellett, aztán széttépte az alvó gyereket. A másik kisunokát egy álomtündér ölte meg. Felbukkant egy tisztáson, és elcsalta magával a gyereket a rengetegbe. Fél év múlva csak a csontjait találta meg.
Na persze Báeldun – költők és jövendőmondók fia – abban egy percig nem kételkedett, hogy léteznek természetfölötti lények.
Csak épp a szív titkai sokkal rettenetesebbek.

Az utolsó harapás körte aztán még jobban megkeseredett a szájában. Hogyan tudná őt Marcenda, ez az unalmasan korlátolt hölgy bármitől megvédelmezni? Hiszen minden unokája meghalt, aki véletlenségből vagy a herceg kegyelméből a trón közelébe került. No de sokkal könnyebb egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket egy bérgyilkossal kivégeztetni, mint megrágalmazni egy majd’ ötven éves hercegnét.
Anyabaszó, suhant át rajta a szó megint. Még szerencse, hogy a hercegné nem az a fajta, aki titkos találkákat tervez túszul ejtett hercegekkel mikor lesütik szemüket a csillagok, és egyedül vadászik a hold. De vajon ez a nagy jámborság meg tudta-e védeni az unokákat? És őt, akiről azt tartják, hogy csak alakoskodik?
De már nincs hova hátrálni.
Az ablakon kitekintve Báeldun szíve elfacsarodott a honvágytól és a hirtelen bizonytalanságtól. Mit gondolnak róla Írországban? Azt vajon tudják-e a komák, a sógorok, az unokatestvérek és a többi anyabaszó, hogy ő még életben van?
Ivott egy korty vizet, aztán leült, mert a kinti nyárfalevelek reszketése nyugtalanná tette. De miért nem hall másféle hangokat? Hova tűntek a palotából az emberek? Kicsi kastély ez, de a hercegné még a délutáni pihenése alatt sem követelt meg tökéletes csendet. Nem vagyok én akkora boszorkány, kedvesem… De hova tűntek a hercegné apródjai ilyen hirtelen? És hol vannak a hónapok óta itt lebzselő vizigót követek?
Kiosont a folyosóra, beódalgott a nagyterembe, de még mindig csak a nyárfalevelek susogását hallotta. Sehol semmi. Persze egy foglyul ejtett, majd nagylelkűen vendégül látott királyfi nem kiáltozhat. Nem is kiáltozott, hanem csendben besurrant a fogadóterembe, ahol a nap minden órájában kicicomázott lányok trécselnek.
De most nem trécselt senki. Nem volt visszaút, noha érezte: csapda ez, ravaszul kifundált, szörnyűséges. Mert hol vannak az apródok, akik éjjel-nappal itt társasjátékoznak? Látta a borostyánból faragott, gyönyörű bábukat, az apródok kupáit, egy feldöntött széket.
Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…
Halix király fia egész testében reszketett. De nem volt egyedül, az a valaki vagy valami ott leselkedett rá a hercegné hálószobájában.
Benyomta az ajtót a könyökével.
Először a hercegné hatalmas combjait látta meg, a fehér húson tekergő kék ereket. Aztán a sötét odúhoz hasonló, nyitott és szétmarcangolt ölet, a széttépett selyemruhát, az elmetszett nyakat, a kék szemekben a félelmet. És legvégül – mintha csak ebben a pillanatban loccsant volna az ágyneműre – a rengeteg kiömlött vért.
És ez az az ő kardja ott az ágy végén!
– Végre megvagy, te varangy!   –  Az apródok a függöny mögül rontottak elő, és úgy teperték le a földre, hogy a válla, az arca, a haja, a keze is véres legyen.
– Te sunyi, mocskos ír! Megerőszakoltad a hercegnénket! Védekezett, ezért megölted! Te anyabaszó, sunyi szerencsétlen!