Csóka Kata bejegyzései

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Törik és szakad (Patrick de Mela: Fordított)

Knut itt, Knut mindenhol. Akár a szerelem.
Csak szólj, ha nem érted! Csak szólj, ha kényelmetlen…, ha nem elég világos, ha fázol, ha fáj valamid, ha nem találod… És a dán királynő, Bilgerdis ugyanilyen tolakodóan szívélyes volt. Csak mondd meg, mi a kedvenc ételed, és én azonnal megfőzetem, legeslegszívesebbenNe szégyelld magad, egyetlen szavadba kerül, gyermekem… De Rioldának nem volt kedvenc étele – hogy is lett volna? –  ezért csak hümmögött, bólogatott, és próbált résen lenni.
Ez a lármásan nagylelkű udvar vajon kivel téveszti össze?
Mi folyik itt Dániában? Egyetlen szavadba kerül, erősködött mindenki – de ő tudta, itt egyetlen szó nem deríthet fényt minden titokra. Mert nem a dánok szokásai, hanem a habitusuk volt furcsa. Még az is lehet, hogy részegek, vélekedett Sjön. Ha a méhserbe gyümölcsöt és virágszirmot kevernek, akkor álló nap vigyorogsz, és nem érzel fájdalmat, sem fáradtságot. És már-már el is hitte volna Riolda, hogy néhány bogyó vagy szirom elegendő az általános és tökéletes boldogsághoz – de ha így van, akkor más bajkeverők mért nem élnek vele? A frankok, a mórok, a görögök? Mire való a háború, ha már néhány szem áfonya is gyógyítja nyugtalanságot?
Akár a konyhai praktikáknak, akár Bilgerdis királyné lármás jóindulatának köszönhetően a dánok soha nem voltak nyugtalanok. Talán a napkövek miatt? Az is lehet. Aki minden alkonyatkor megpillanthatja egy kristályon keresztül a felhők fölött vonuló napot, az talán tényleg boldogabb. Meglehet, mégiscsak jó valamire az egyistenhit: helyes és hasznos, ha valaki a pillantását egyetlen pontra szegezi…
Bilgerdis királynő azonban nem tűnt vallási fanatikusnak. Megtermett asszony volt, de csak távolról emlékeztetett a bizánci császárnőkre, akik egyetlen nyavalyás szó vagy kép miatt máglyára küldik az alattvalóikat. Ez a dán őfőnagysága mindig úgy tett, mintha semmi sem érdekelné a konyhán és az időjáráson kívül. Igen, igen néha rosszalkodnak a fiai, felfedeznek ezt-azt, harcolnak a szelekkel, de aztán hazatérnek, mert jól akarnak lakni az anyjuk főztjével… Bilgerdist a normann politikai viszonyok sem érdekelték, viszont hosszan tanulmányozta Riolda tenyerét, mintha jeleket keresne benne. Vagy egy halott rokona üzenetét. Hány gyermeke van a felséges királynőnek? A pontos számot senki sem tudta. Még a királynő legbelsőbb cselédjei is hatvanhétre tippeltek.
Hatvanhét? Riolda nevetett. Aztán eszébe jutott, a mondák szerint épp hatvanhét gyermeke van az északi szélnek.
Minden pompás. Minden nagyszerű. A halottak nem is halottak, csak valahogy eltévedtek szegények a királyi várat körbevevő ködben. Mindenki alig várja, hogy visszatérjenek, és hogy a királynő megkérdezhesse, mit ennének ebédre. No, igen, Vilmos herceg hősi halált halt a mórokkal hadakozva – ha már halál, akkor az a királynő udvarában csak hősies lehet – de a jóságos Bilgerdis gondoskodott róla, hogy özvegye a trónra méltó módon visszatérhessen.
A legelső lakomán Riolda célozgatni próbált, hogy az arabokat a normannok hívták be – a hazafiak, a harcosok, a „testvérek” –, hogy a dánok pártütőket támogatnak végtelen nagylelkűségükben, de senki sem hallgatta végig. Hogy  micsoda irigy és rosszindulatú kislány, néztek rá a dánok az ürühússal teli tányérok felett.. – Nem szabadna ennyi zsírosat enned – figyelmeztette jóságosan a dán királynő. Még a végén a szívedre megy. – És felajánlotta, hogy Riolda kedvenc ételét haladéktalanul megfőzeti…, ha törik, ha szakad, egy pillanat késlekedés nélkül. – És alárulhatnád, gyermekem, mi a kedvenc virágod. Bár tél van, mi szívesen meghozatjuk neked még Indiából is.
Az érvekre jókívánságok és a be nem teljesült ígéretek szolgáltak ellenérvül. Riolda, mint ahogy a többiek, csak húslevessel, ürücombbal és szóvirágokkal lakhatott jól a királynő lakomáin.
Talán épp túléltek egy polgárháborút, gondolta Riolda. És megfogadták, hogy úgy tesznek, mintha a halottaik csak elkóboroltak volna. És mivel annyi halott „kóborolt el” – nagyapák, nagybácsik, unokaöccsök –, ezért úgy döntöttek, hogy leteszik a hatalmat a nagy túlélő, az anyakirálynő kezébe.
– És a vajas-áfonyás tekercset szereted-e?
Riolda bólintott, de persze ezt a nevezetes tekercset sem szolgálták fel. Három tagbaszakadt szakácsnő dolgozott a konyhán, ők sütötték az ürühúst, a lepényt, pontosan úgy, ahogy a legelső vikingek.
De azért minden étel pompás volt. Lenyűgöző, csodálatos, mi több, változatos. Mint a messze földön híres kínai almák, amiből egyetlenegyet Riolda is megkóstolt Vilmos herceg lakomáján.

A húsa elomló és selymesen lágy, a bőre hamvas, sárga és vörös színekben pompázó, a magja pedig különleges, kemény, rovátkált, már-már fúrtonfúrt, mesélte Knut hercegnek. No és az íze! Ilyennek képzeli az ember a reménységet, de semmilyen szó ki nem fejezheti, mert annyira valóságos! A szavak nem helyettesíthetik az emberi tapasztalatot. Csak akkor képesek egy ízt felidézni, ha kóstoltad előtte…
Knut nem vitatkozott. Reggel óta Riolda nyomában járt, és most szétfeszítette a lány tenyerét, hogy belecsókolhasson a csillagszerűen szétfutó barázdákba. – De én, Riolda, szeretem az olyan gyümölcsöket, amik semmire sem emlékeztetnek.
Riolda kirántotta a kezét Knut markából.
Szerelmi vallomást várt, de Knut – egyedüli dánként – megpróbált felelni a kérdésre.
– Te is tudod, Riolda hogy a szégyen pusztítja el a leggyorsabban az embereket. Mert nem a tűz, nem a beszéd, nem a munka különböztet meg az állatoktól, hanem a megbánás. A farkas megérzi, hogy a többi állat fél tőle, de nem akar mentséget a tetteire. Akár győz, akár veszít, nem szégyenkezik, nem fájdítja magát.
– És ti feltaláltátok a köntörfalazást? Amivel óvni próbáljátok a többi dán becsületét?
– Nem a becsületét. Hanem az életét – felelt a herceg.
Az életét? Talán bizony nem halunk meg többé, ha kerülünk bizonyos kifejezéseket? Ha nem mondunk ki bizonyos szavakat? És megváltozik-e az emlékezet, ha egy királynő – természetesen merő szívjóságból – megtiltja a folyamatos múltat? Vagy élet és halál nem egy olyan nyelv, aminek nem értjük még jól a grammatikáját, de állandóan befolyásolni akarjuk? Hogy ért véget a nagy költő, Maximus kísérlete? Aki a verslábaival és költői szabályaival pedáns rómaiakká akart változtatni minden normann alattvalót?

De Knut herceget nem érdekelte a grammatika és a normann történelem. – Nekünk nincs szavunk a szégyenre, Riolda. De van egy váram, gyere el, és ott vitatkozz velem! Én majd titokban tartalak, folyamatos titokban, szeretni foglak, és nem engedlek el.
– Ha jól értelek, egy dán herceg nem engedhet meg magának fekete hajú feleséget.
A herceg bólintott. De hát persze nem gondolta volna, hogy sértő lehet egy ilyen ajánlat! Hiszen Riolda nem akar királynőkkel, feleségekkel, udvarhölgyekkel vagy akár kínai almákkal cseverészni. Hát mit számít akkor a törvényesség? – És téged, Riolda, egy zavart és tudatlan mamlasz nem érthet meg. Neked egy komoly ember kell…, egy idősebb, nyugodt ember, aki az összes tapasztalatával…Minden tekintélyével… Mert ne feledkezz meg róla, hogy nemcsak a szavak védenek, hanem a kőfalak.
Neked-egy-komoly-ember-kell.
Talán ilyen egyszerű minden, gondolta Riolda. Belelépni egy kincseket gyűjtő, nagynénje udvarában unatkozó, nem egészen törvényes örömökre áhítozó nagyúr, egy nagyon-nagyúr meséjébe. Akinek a fanyarsága keserű, de közben mégiscsak üdítő, ahogy a legfinomabb árpasör.  Vajon milyen lehet…? No de a valóság szilárdabb és biztosabb, mint a legkáprázatosabb, a leglehetetlenebb ígéretek. Azok a reggeli rosszullétek! Az a feszülő érzés a hasában, ami egy valóságosan létező lény érkezését jelentette. És hét meg kettő egyenlő kilenc. A dánok talán nem beszélnek szégyenről, de talán összeadni mégiscsak képesek.
– Sjönnek én jelentek mindent.
– Derék fiú, ügyes fiú. Majd talál egy másik mindenséget. – felelt a herceg.

800px-Autumn_Red_peaches

Bilgerdis palotájában hét szoba volt, és a hét szobának a hét égtájra nyíltak az ablakai. Az ír bölcsek szerint hét kapuja van a testünknek. A hetes szám jelenti a teljes odaadást és a figyelmet. A csodás hét égtájat egy álombéli sárkány mutatta meg, mikor Bilgerdis megfogadta, hogy felszámol minden egyenetlenséget. – És talán ez a híres sárkány reformálta meg az igeidőket? – kérdezte Riolda. A grimasz a királynő arcán gyorsan átváltott üdvözült mosolygássá.
Olyan ez a Bilgerdis, mint a kínai alma, gondolta Riolda. Mézédes, puha rostok ölelik körül a kőkemény magot. A másokba zavarba ejtő agyafúrtságot.
– Az a szerencséd, Riolda, hogy az ilyen gúnyolódás egyelőre nem zavarja Knutot, az unokaöcsémet. Ha majd az ágyasa leszel, bezárkózhatsz a lakótornyába, és kedvedre köszörülheted a nyelvedet. Ugyanolyan odaadóan, ahogy más ágyasok reszelgetik a körmeiket. De most jól figyelj! Akár Sjön, akár a herceg a gyereked apja, a magzatot nem tarthatod meg. Te idegen vagy, más a hajad, más a tenyered, más a pupillád, az a kisbaba nem a mi fajtánk lenne. Megértettél, ugye, gyermekem?
– Hogyan? – sikított Riolda. – Ki-vagy-te! Hogy-láthatsz-bele-a testembe!
A királynő mosolya most már egészen megbocsátóvá szelídült. Mert hiszen ő nem az a kíváncsiskodós-sertepertélő-akadékoskodó fajta. Csak a józan belátás, az alattvalókért érzett aggodalom… Riolda is megértheti: egy jó gazda nem keveri a kecskéket a bárányokkal, az embereket a szorgokkal. Hiszen róluk mindenki tudja, hogy nem férfi és nő öleléséből, hanem a tenger mocskából születnek. Akiket felismerhetünk a pupillájukról. – De ha te visszaadod a tengernek a gyermeked, ha helyesen és udvariasan viselkedsz, akkor közöttünk maradhatsz egész életedre. Megértetted, ugye?

Nem volt mit megérteni, nem volt mit válaszolni, hisz kezdődött a vacsora. Ünnepélyes lárma támadt, ahogy a szakácsnők körbehordozták az ürühúst. A királynő nagylelkűségét, a királyi konyha pompás változatosságát dicsérve, mind a hét irányból sereglettek   köréjük az udvaroncok. És nemcsak az udvaroncok, hanem a követek, a sógorok, a sógornők, az unokaöccsök és az unokahúgok. És legesleghátul, a testőrök és a léhűtők között feltűnt Sjön. Boldogan és éhesen.
– Nagy nap ez a mai, kedves gyermekeim! – kezdte a királynő ünnepélyesen. De mivel Bilgerdis udvarában minden nap egyformán nagy és ünnepélyes volt, ezért még a leglelkesebb udvaroncok sem figyeltek. – Mi, dánok, figyelemreméltó levelet kaptunk a córdobai kalifától. Aki amellett, hogy jókívánságait küldi, részletesen beszámol az udvarában folyó kutatásokról. Mennyi tanulság! És mennyi izgalmas hír! Míg mi északon a napköveinket csiszolgatjuk, ők az idő titkait fürkészik! – Ám hiába volt minden igyekezete, az asztal körül csak ernyedt csámcsogás hallatszott. – De most lássátok, micsoda ajándékot küldött a mi fényességes barátunk!
És azzal az egyik testőr egy letakart kalitkából egy nevetségesen horgas csőrű, rikító színű, méltatlankodva rikácsoló madarat engedett elő. A királynő pedig folytatta: – És csak annyit kér tőlünk a kalifa, a mi kedves barátunk, hogy küldjük el hozzá vendégségbe a mi normann tündérünket!
– De én nem akarom! – ordított Riolda. – A kalifa ölt meg annyi embert! A kalifa dúlta fel Normandiát. Nem akarok Hispániába menni! Nem akarok a rabszolgája lenni!
Az ordítást elnyomta a madár felháborodott rikácsolása és az udvaroncok jóllakott lármája.
Nézd-csak-azt-a-kék-foltot! Nézd-csak-a-bóbitáját! Micsoda-vicces-micsoda-dühös-madár!
– No de nem értem a dühöngésedet, Riolda. Hiszen élvezheted a napsütést, és még világot is láthatsz! Ahogy a tanítómestered, a nagy Illighaen. Úgy tudom, ő ajánlott téged a fényességes kalifa figyelmébe.
– Nem akarok menni! Kiveszik a szívemet!
– Ha valamelyik férfi igényt tart a szívedre, az persze más dolog, gyermekem. Megírhatom a jóságos kalifának, hogy legnagyobb bánatunkra már nem tudjuk viszonozni az ajándékát, mert te Knut háza népéhez tartozol. És ha betartasz néhány aprócska szabályt, akkor élvezheted a  vendégszeretetünket. Mert hisz én soha nem lennék annyira szívtelen, hogy Knut ágyasát, egy ilyen szófogadó, gyengéd lányt elküldjek az ismeretlenbe… A derék Knut! Ugyan mit gondolna rólam…? Te azt el sem tudod képzelni, gyermekem.

Riolda a kamrájában zokogott tovább. Ostobaság lenne menekülni, hiszen a dánok királynője mindent tud, mindent lát. Az ő kamrácskájában is hét apró ablak van – talán ez a hét kis lőrés jelképezi a mindenséget és a teljes odaadást.
Bilgerdis a saját szemével látja a hasában a gyereket, a keze pedig elér Hispániáig… vagy azon túl, a képzelet legszélső határáig. Hova mehetne? A kőfalon túl itt a tél és a holtan is ellenséges tenger. És már nincs egyedül. Talán soha nem lesz egyedül. Egy egészen pici, mindentudó sárkány növekszik a hasában, aki belelát az álmaiba, és éjjel-nappal figyeli a lépteit. Ám ez a nyavalyás Bilgerdis talán nem tudhat mindent! Hogy terhes, azt megjósolhatta az arcszínéből  is. És ahol víz van, folyó vagy tenger, onnan menekülni sem lehetetlen.

Kényszerítette magát, hogy ne összegörnyedve zokogjon, hanem végignyúljon a kőpadlón. Mert Illighaen szerint a kuporgás beletörődővé tesz mindenkit.
– Te most mit bőgsz? – kérdezte a szobába benyitó Sjön.
Enyhe sörszagot, mégis valami földöntúli nyugalmat árasztott. – Minek így nyúzni magad, ha úgyis menekülni kell.
–Te maradhatsz – mondta Riolda. – Knutnak azt ígérte, hogy mint valami nemesembert, befogad a kíséretébe.
Sjön legyintett. – Ezek reggeltől estig csak ürühúst zabálnak, talán ettől ilyen érzéketlenek. És ugyan mit képzelsz, Riolda? Mért maradnék? Hisz te vagy a feleségem.

 Csóka Kata fordítása

 

 

 

Luis Royo - Labyrinth II

Karikacsapás (Patrick de Mela: Fordított)

Egy igazi férfi sosincs biztonságban. Akkor sem, ha a kerítését levágott emberfejek díszítik, ha a szomszéd kutyái sem mernek az engedélye nélkül ugatni. Mindig vigyáz, mindig résen van. Akkor is, ha eljő az este, és már csak a fegyvereit tisztogatja. De igazi nő nála mindig biztonságban van. Persze csak akkor, ha szót fogad, ha elmossa-megsüti-rendbe teszi… és ha szívből utálja, még akkor is… 

Nagyúr. Birtokos. Feljebbvaló.

Mit számít, hogy lány vagy? Mit számít, hogy fiú? Mind a négyen a hajón egy nagyon nagyúr védelméről ábrándoztak. Akitől életet kapsz, ha elmosod-megsütöd-rendbe teszed, akinek – mégha utálod is –, zokszó nélkül engedelmeskedsz. Mert nála nemcsak a nők érezhetik magukat  biztonságban, hanem a szolgák is. Az öregek és a fiatalok. A kicsik, göthösek, ügyetlenek is. Mit számít a szerelem? Vagy a szerelem hetvenhét módja? A viták, amit a könyvtárakban az idő természetéről folytatnak? A sok kedveskedés, a kis szerencsefalatok, amiket vacsora után a mesékre éhes háziasszonyok osztogatnak? Egyik sem ment meg a háborútól.

A jövő most már semmi jót nem tartogathatott, csak meleget és biztonságot. Hiszen van-e nagyobb szerencsétlenség az örökös esőnél, mikor tetőtől a talpadig, vagy a szíved mélyéig elborít a lucskos szürkeség? Rábízván magad egy olyan hajóra, aminek már az első szélroham leszakította a vitorláit. Ám meglehet, nem is a hajó volt az egyetlen, ami tönkrement és belebetegedett az örökös esőbe, hanem maga a tenger? Riolda alig tudta elhinni, hogy ebben a reménytelenül szomorú vízben nemcsak félig felbomlott testek,  hanem eleven lények is élnek.

Enni nem tudott, aludni nem tudott, a körmét rágva, émelyegve csak a hullámokat figyelte. Minek álmodozol annyit, kérdezte Sjön. Ő bizony nem álmodozott: mihelyt a szél letépte az orrvitorlát, ő és a két útitársuk, az Ulrik úr falujából való testvérpár rögtön mély hallgatásba merült. Nem jajgattak, nem számítgatták az irányokat, még csak nem is latolgatták az esélyeiket. A térdüket átölelve nyakuk közé húzták a fejüket, mintha át akarnák aludni magukat a megsemmisülésbe. Mint a víz színén sodródó levelek, vagy a hajnalban elsuttogott mondatok, ébrenlét és álom között lebegtek. Sjön néha-tántorogva kimerte a befreccsenő vizet, aztán visszabújt a saját karjaiba. Talán mindvégig arról álmodott, hogy ébren van.

Riolda belefúrta a tekintetét a szürkeségbe, és megpróbált az egyetlen elevenre, a felhők mögött csendesen vonuló napra gondolni. Csak-még-az-egyszer… Csak-még-az-egyszer,…

Néhány óra múlva úgy kellett a többieknek felrázni, mikor a hajó végre valahára befutott egy öblöcskébe. De már túl elgyötörtek voltak, hogy hangosan örüljenek.

 

Az összecsomósodott szürkületben egy katona sietett feléjük, balján a kötelességtudón lemaradó feleséggel. Katona? Azért hihették katonának, mert olyan mogorván unott volt, mintha minden nap normandiai menekültek sodródnának a földjére. Ha itt vannak, hát itt vannak. Nem kérdezősködött, nem szörnyülködött, a nevükre sem volt kíváncsi.

A felesége beterelte a lányokat az istállóba, üljenek csak le, melegedjenek, miközben a két fiút rögtön munkára is fogta az öreg – nem bánt az a gerenda, fogd meg, hozd ide. Riolda az ajtóból hallotta, ahogy a fiúk elmesélik: nem, nem történt semmi, fújt a szél (no igen, mi mást tehetett volna?), de a tenger megbecsüli azokat, akik szeretik.

– Október van – mormogta az öreg.

Aztán árpaleves szalonnával, petrezselyemlevélkék közt úszkáló, jókora vajdarabokkal. Igazi barbárok ezek a dánok, gondolta Riolda: vajban fürösztik őket, de az eszükbe sem jut, hogy ne az istállóban vessenek ágyat. De talán csak neheztelt az öregekre, hiszen míg Sjönnel és a másik kettővel szívélyes gorombasággal bántak, rá ügyet sem vetettek. Az öregember egyszer titokban végigmérte, de az asszony arra is vigyázott, nehogy a tál fölött a keze összeérjen az övével.

Az irtózás kicsit mindig hasonlít a tiszteletre.

Aludjatok! Ne tereferéljetek! Láttátok egymást eleget! Gyorsan-gyorsan, gyrsn.. gyrsn.. gyrsn… A sok dühös mássalhangzó szinte a földbe döngölte őket. Aztán elképedve látták, hogy az idős pár meglazítja a ruhájukat, és szép kényelmesen ledől melléjük a szénára. Talán mindig itt alszanak? A fülledt melegben, az állataikkal? A házukban csak letörölgetik a port, és várják az igazi vendégeket?

Mint a karikacsapás, eddig úgy ment minden. Akár a karikacsapás, ismételgette magában Riolda. Talán mert ők az igazi vendégek – ők azok, akikre az idős párnak vigyázni kell! Az öreg, meglehet, nem véletlenül téblábolt a tengerparton, és nem korlátoltságból nem volt kíváncsi a nevükre. Holnap majd elárulja, becsapja, tönkreteszi mind a négyüket… Vagy ezek a derék juhtenyésztők csak olcsó szolgákat keresnek? Erős és fiatal szolgákat, akiknek holnap majd kapát, kaszát nyomnak a kezükbe?

Ám a szolgálat már messze nem tűnt olyan vonzónak, mint mikor pár órája még az esőszálakat számolgatva hányódott a tengeren. Pedig milyen becsületes, tisztességes emberek! Olyan magabiztosan horkolnak, mintha semmi félni- vagy titkolnivalójuk nem lenne. De még a szénának is fojtott döglött hal- és posvány-szaga volt, így hát nem  csoda, hogy a hányinger hajnalban fölébresztette.  No de hova tűntek az öregek?

Az istálló ajtajához osont. Az öreg az orrát piszkálgatva, brummogva morfondírozott, míg a felesége az udvart söprögette. Lassan jársz, tovább érsz… Aki a kicsit nem becsüli … Lesz  nemulass… Gyrskrvsglsn… gyrskrvsglsn…zumbum…

A már-már meghitt dohogást különös lárma, patazaj szakította félbe. Hallani talán még nem is hallotta Riolda a hangokat, de megérezte az ünnepi vibrálást a levegőben. Talán egy nagyon nagyúr érkezik a kíséretével? Trombitákkal, zászlókkal, vitézekkel? A dánok ilyen zenebonával fogadnak minden normann menekültet? Mint a karikacsapás… suhant át megint rajta.

Berohant az istállóba, hogy vállára kanyarítsa a köpenyét. A kék szín majd biztonságot ad.

A testeken gondosan megmunkált vasvértek, az arcokon kimért nagyképűség – íme, az igazi férfiak. Ők aztán nem árpalevesen nevelkedtek! A szemhéja alól óvatosan méregette őket. Mígnem egy idősebb katona kivált a sorból, és könnyen meghajolt előtte:

– Üdvözlünk hercegnő! Hírül vettük, hogy a szolgáiddal szerencsésen megérkeztetek..

Hírül vettük…? Ugyan honnan? Az öregember és a felesége egész éjszaka mellette horkoltak. Netán füstjelekkel üzentek? Vagy az álmok mélyéből felrebbenő madarakkal? De nem azt rebesgetik a dánokról, hogy tengeren és szárazföldön is nagyon különös módon tájékozódnak?

Riolda rémülten körbe-körbe pillantott, hogy időt nyerjen. Bízott benne, hogy ez a nagyon-nagyúr hosszabb üdvözlésre is hajlandó, és addig ő szép nyugodtan végiggondolja ezt a hercegnőséget.

Kivel keverhetik össze?

A hórihorgas dán – bizonyos Knut herceg – bólintott.

 

Melahoz

 

Az ismétlés a tudás anyja. Egy tizenhét éves fruskáról senki sem várja, hogy kielégítő módon ismerhetné a vikingeket. Knut elkezdte hát az ősapjával, aztán az ősanyjával, majd folytatta Dánia meghódításával, (Gyrskrvsglsn…, gyrskrvsglsn…), míg végül eljutott oda, hogy megmagyarázza, a normann uralkodó, szegény, jó Vilmos herceg hányszoros atyafiságban-unokatestvérségben, testi-lelki-rokonságban van az ő családjával. Riolda meglepődve hallgatta – no persze nem az atyafikon lepődött meg, hanem a herceg különös szóhasználatán. A jó Knut egyetlenegy igeidőt ismert csak, egy semmihez sem tartozó, üresen kongó, soha be nem fejezett múltat.

Ám akármilyen nyelvjárást beszélt, a hórihorgas dán nem volt se ostoba, se barátságtalan. Lapátkezével könnyedén végigsimított Riolda köpenyén:

– Hogy van a drága hercegné? Marcenda, az én jó unokanővérem? Ezt a köpenyt még én küldtem neki ajándékba. Igaz, Dániában még a becsületes, germán nevén, Urracának ismertük.

Riolda megremegett. Hogy-hogy nem vették hírül a dánok a legeslegszörnyűbb hírt? Talán éppen a hercegné meggyilkolásáról feledkeztek volna meg a két ország között ide-oda ingázó tengerészek? Próbált úgy tenni, mintha hirtelen összezavarodna a keresztnevek és a történetek közt.

– Kitűnő egészségnek örvend… szerencsére…  – motyogta.

A herceg megnyugodva bólintott. A sokat próbált köpeny mintha személyessé tette volna az ő kapcsolatukat is.

–Ó, milyen otromba fráter vagyok! Hagyom, hogy egy törékeny lány órák hosszat  itt ácsorogjon!

Intésére az öregek kirángattak egy lócát a házukból, és mint valami trónszéket, odaállították az udvar közepére. Knut bizalmasan átölelve odakísérte. 

A sok-sok félreértést hallva Riolda bizony támaszra is szorult – egészen úgy, mint egy földöntúli vihar után partra vetett igazi hercegnő. Veszélyes és értelmetlen játék volt, de ha egyszer belekezdett, nem volt szabad elrontani.

Gyorsan odaintette Sjönt magához.

– Engedd meg nagyúr, hogy bemutassam neked eme kitűnő harcost, az én védelmezőmet, Sjönt, Thor, Eric és emellett Gyrskrvsglsn és Gyrskrvsglsundun fiát. Kérlek, vedd pártfogásodba!

A biztonság kedvéért további össze-vissza germán nevet is elmormolt, reménykedve benne, hogy a dán herceg majd nem érez kedvet, hogy rokonok után kutakodjon Sjön családfáján is.

Gyorsan belemélyesztette a tekintetét Knut herceg szemébe.

– Normandiában azt mesélik, hogy nektek, dánoknak, akiket természetesen mi mindnyájan nagyon tisztelünk, csodálatos napköveitek vannak. Olyan kristályok, amikkel felhős ég alatt is képesek vagytok a nap járásához igazodni, és irányítani tudjátok a tengeren a hajókat. De vajon vannak-e szívköveitek is? Csodatevő kristályok, amik megmutatják, hogy merre járnak a rokonaitok?

A herceg önelégülten mosolygott. Bár látszott az arcán, hogy nem ilyen kérdésre számított.

– Te csak távoli rokon vagy, és mégis mindent tudunk rólad, Riolda. Hallottuk, hogy egy katona elszakított szülőapádtól, Bandemag királytól, és azt is tudjuk, milyen sok csodát tettél Normandiában. Megvédted a herceg kisfiának életét, bujkáltál a hercegnével, üzenetet vittél a rejtőző trónörökösnek. Tündér vagy, de olyan tündér, akit a lelkiismerete vezérel. Úgyhogy nincs is más vágyunk, minthogy teljesítsük szegény Vilmos utolsó kívánságát, és oltalmat nyújtsunk neked. Mi nem a fekete hajadat nézzük hanem a szívedet.

Riolda megrezzent. Ha csak ennyire megbízhatók a dánok napkövei, akkor elég sokszor eltévedhetnek az Északi-tengeren. De vajon kevéssé rejtélyes-e egy olyan varázspálca, ami néha megmakacsolja magát, néha elromlik, vagy csak játékból nem engedelmeskedik?

A dánok sokat tudtak róla. Ha nem is mindent, de szívszorítóan sokat.

Persze aki lélekmadarak vagy a dicsőséges múlt fogságában él, az még az ő sorsa mögé is odaképzelhet egy messziről jött, titokzatos királylányt. De ki az, aki egy hercegi dadus, egy messzi szigetekről idekeveredett lány életét ennyire fontosnak tartja? Annyira fontosnak, hogy a „kalandjairól” hosszú meséket szövögessen egy idegen udvarban…? Hosszú-hosszú meséket, fáradhatatlanul keverve a mindennapok és a a csodás hősmondák színeit…

Ám előbb-utóbb minden hazugság leleplezi önmagát. Nem a hazugok, akik soha nem adják föl, egyre jobban és jobban belelovalva magukat a kitalációkba. De az biztos, a dán udvar sohasem fogja megbocsátani, ha ő szántszándékkal félrevezet valakit.

– Túl sokat gondolsz rólam, nagyúr – suttogta rekedten –. Nekem  nem jutna eszembe, hogy ellenőrizhetetlen mesékkel traktáljalak titeket …

A herceg nagylelkűen elmosolyodott. De még ezen a nagylelkűnek  és nagyon-nagyúrinak szánt mosolyon is átütött a rokonszenve.

– De nem kell aggódnod. Az a szerencse, hogy Vilmos egy titkos levelet hagyott a hajótokon.

És mielőtt Riolda feleszmélt volna, elindult lefelé, az öblöcskéhez.

Riolda persze azonnal tiltakozni próbált: nem, ez nem lehet igaz, ez valami félreértés… Ez csak egy lopott hajó, amit nem loptak el, helyesebb úgy mondani, hogy egyszerűen birtokba vették… Az egésznek semmi köze Vilmos herceghez!

De akárhogy sietett, akárhogy hadonászott, akárhogy próbálta beérni, a hórihorgas dán megelőzte. Számára lelki, mi több erkölcsi kérdés volt, hogy még egy jöttment hercegnő sem tarthatja vissza semmiben.

Benyúlt az evezőpad alá, majd büszkén kiegyenesedett.

– Hát látod! Mégsem vagyunk mi egészen tudatlanok! – és elégedetten felnevetett.

És mielőtt Riolda odaérhetett volna, egy gondosan csomagolt borjúbőr paksamétából előrántott egy hivatalosnak látszó levelet.

  

Csóka Kata fordítása

Illusztráció: Luis Royo, Gabriel Pacheco,

 

Régebbiek itt olvashatók:

http://ujnautilus.info/allah-ezermestere-patrick-de-mela-forditott

 http://ujnautilus.info/ahhoz-kepest-hogy-patrick-de-mela-forditott 

http://ujnautilus.info/anyajegyek-apajegyek-patrick-de-mela-forditasa

http://ujnautilus.info/te-mar-nem-arulhatsz-forditott/ 

http://ujnautilus.info/edes-kicsi-gyermek-forditott/ 

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/ 

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/ 

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

 

 

 

mela

Szabad vagyok, és mégis meghalok (Patrick de Mela: Fordított)

Az édesre csípőset kíván az ember.

És Vilmos herceg nem a fehérruhás, kis tündérkéket kívánta meg, hanem a pásztortanyák közt sürgő-forgó lányokat. Akiknek az ember annyit mond: gyere.  Akik mellett úgy alhat el, hogy semmi sem ér hozzá, se félelem, se gondolat.

Ne viccelj velünk! Te tényleg herceg vagy?

A tündérkék, a párnaillatú szépségek maradjanak csak a fiataloknak! Ő húst akart. És nemcsak húst, vidám fiatal lányokat, hanem hónaljból felcsapó izzadtságszagot, trágár tréfákat

Ha valakinek – nem valakinek, hanem egy ötvenkét éves férfinak – megerőszakolják és meggyilkolják a feleségét, akkor valami önfeledt, de biztos dologra vágyik, hogy szét ne marcangolja az őrület. És ezek a lánykák úgy bántak vele, mintha valami beszélő kos lenne, ő pedig nem tágított mellőlük, és elvárta, hogy minden éjjel tegyenek a kedvére.

Normann vagyok, mesélte magáról egyszer. Elis, Phyllis, Lambys vagy valamelyik hangosan felvihogott. Mert hiszen normannok csak legendákban élnek, mint a cetek vagy az elefántok! Talán csak rémálmokban vagy a tengerparton. Mész-mész, és egyre távolodnak tőled a hullámok. Hát ilyenek a normannok is! Oda kell nekik adni az adót, le kell vinni hozzájuk a völgybe a jószágot, de szemtől-szemben nem látta őket senki.

Vilmos végre biztonságban érezte magát. A lányok életükben nem jártak a hegyeken túl, talán azoknak a keltáknak voltak a leszármazottaik, akiket a rómaiak kergettek fel a Halál ösvényeire. Alighogy kibújtak a gyerekkorból, rögtön öregedni kezdtek. Ösztövérek voltak, betegesek, fekete hajúak, kék szeműek. Az uraikról, a normannokról úgy hitték, hogy páncélban alszanak, és akár a rossz álmokat, a tenger vagy csak észak-nyugati szél hozza-viszi őket. De akármit álmodtak, nagyon szolgálatkészek és vidámak voltak.

És nemcsak vidámak, hanem fiatalok, szinte még gyerekek. A szállásokon nyüzsgő kosok pedig mind öregek: frankok és flamandok a vesztegzár túloldaláról, fogságból szökött ír kalózok, nehéz beszédű parasztok a völgyekből. Vilmost ők is kiszolgált, öreg zsoldosnak nézték, aki mesebeli címeket aggat magára, hogy megtréfálja a pásztorlánykákat. Te tényleg herceg vagy? És azt sem tudod, hogy kell megfejni a juhokat? Vilmos elképzelte, hogy itt éri a halál valamelyik kőkunyhóban, a vidáman nevetgélő, rongyokba csavart gyerektestek között. Vilmost, a Dicsőséges Reginald elsőszülöttjét.

Ivott, káromkodott, és ha eltompult végre valahára, belenevetett a szűnni nem akaró esőbe.

A vizsgálat a hercegi palotában nem derített ki semmi érdemlegeset.  Az ír királyfit Marcenda testőrei úgy elagyabugyálták, hogy ki sem lehetett hallgatni – de nemhogy kihallgatni nem lehetett, még lábra állítani sem. Ámde hol voltak ezek a kemény normann testőrök, mikor az a szerencsétlen beóvakodott Marcenda hálótermébe? Így, összeverve, vért, fogakat köpködve az ír herceg egészen aprócskának tűnt. Na de ki láthat daliásnak egy tizenhét éves fiút, akinek a testőrök eltörték a lábszárcsontjait? Először a lábszárcsontjait, aztán a két karját, végül a medencéjét is.

Marcenda nem volt kövér asszony, no de még egy egészséges hercegecskét is könnyen lerázott volna magáról. Hát akkor mért nem tiltakozott? Mért nem sikoltott? A testőrök persze megkapták a jutalmukat – Vilmostól pénzt, a katonáktól derekas hátbavágásokat – és mért is ne, hiszen elfogták az erőszaktevőt…? Elfogták, és aztán agyba-főbe verték. A lelket is kiveték . De vajon élt-e Marcenda, mikor az a szerencsétlen flótás bemerészkedett a szobájába?

Vilmos már belefáradt a szégyenbe és a gyanakvásba. Bár itt, a hegyek között másféle jelek szembesítették az idő romlottságával. Vannak nők, persze,, akik arra születtek, hogy a férfiak velük nevetgélve megfeledkezzenek a szégyenről. Ámde ezek a pásztorlányok nem voltak nők – ami azt illeti, még a felét sem tették ki egy jól megtermett,, tiszteletreméltó normann háziasszonynak. De gyerekek sem voltak, hisz a szeretőikkel járták a hegyeket. Nappal az állatokat látták el, éjjel a szállásaikra lopódzó a férfiakat.

Láttad, mekkora izéje van a szamárnak? És azt tudod, milyen van a sasoknak? Vilmos úgy sejtette, hogy csak az örökös éhségtől és a kialvatlanságtól ilyen élénkek. Közönségesek, púposak, szúrósak, csontosak, láb- és hátfájósak. Fagyásoktól elcsúfított, elevenen felbomló, izgő-mozgó gyerektestek. Egy asszony hiányzott, egy eleven és kedves asszony, de a megerőszakolt Marcenda emlékét belepte a sár.

Láttad már, mekkora izéje van…?

Aztán egy éjjel, mikor olyan hideg volt, hogy az ágak szinte megpendültek a levegőben, végre erőt vett magán. Felkászálódott a vackáról, mint aki a hajnal első intésére vár. De köszönés nélkül hagyja itt ezt az utolsó két lányt? Ezeket a fájós, hidegtől vacogó gyerektesteket? A prüszkölő gyereklányokat letuszkolta a hegyről, és elvitte Bierrwis-be, egy forgalmas malomhoz. Na persze ribancok maradnak, a csontjaikban már ott a szolgaság. De legalább nem fagynak meg a molnár házában, és talán majd a lábukat is meggyógyítják.

– Katona! – kiabált utána a molnár, mert fizetni akart a lányokért, ahogy illik és kell, de Vilmos már felpattant a lovára, hogy estére a városba legyen.

Az udvari költők majd megírják, hogy a mélabús hegyek közé vonult, hogy a feleségét illendően meggyászolja.

Az idő visszatért, mintha mi sem történt volna. Vilmos kihallgatta a tisztjeit, végigjárta a palotája termeit, ellenőrizte a kincseskamrákat, és megígérte a húgának, hogy másnap vadászni megy az unokaöccseivel. De mivel bizonyíthatná a legjobban az alkalmasságát? Mivel bizonyíthatná, ha nem egy eleven és friss feleséggel?

No de mit tegyen? Rendeljen minden épkézláb lányt a palotájába? Mustrálja végig országa hajadonjait? Vagy vágjon neki a tengernek, mígnem a messzi-messzi távolban találkozik egy fiatal hercegnővel? Na de a fiatal hercegnők fiatal hercegekre vágynak – és ha nem kapják meg őket, akkor jönnek a hajnali rémálmok, a fejfájások, az ideges kéztördelések…! Ő nem akart efféle koloncot a nyakába. Mivel Illighaen, a tanácsadója távol volt, egymaga vette fontolóra a lehetőségeket.

És a képzelete egyszercsak megállapodott az egyik elesett katonája, Wingishild özvegyénél… egy szép és okos fiatal nőnél, akinek talán lesz annyi esze, hogy az ő halála után is életben maradjon.

No de hogy hívják? Rindegunde, Bindishilde, Minnentrude..? Ahogy az asszony nevét kereste az emlékezetében, beléhasított, hogy ez a szívében élő, derűs arc mennyire hasonlít a feleségére.

Hajnalban indult el hozzá, mintha  magányos, komor kilovaglásra készülne.

Wingishild nemzetsége a breuxi-i völgyben telepedett le, egy elátkozott, rossz vidéken, de most úgy sütött a nap, mintha vissza akarná csalni a saját fiatalságába. De azért az eszét nem vesztette el: mihelyt meglátta az öblöt, lekászálódott a lováról, és az árnyékba vonult, hogy szusszanjon egyet, mert csak a fiatalok vagy a zöldfülűek engedhetik meg maguknak, hogy csatakosan érkezzenek lánykérőbe. A fák alól már látta Wingishildek veteményeskertjét, a kastélyuk tornyát, a birkáikat, és egy szorgosan dolgozó mosónőt a patakparton…

Micsoda szemrevaló teremtés! És milyen csendes, nyugodt méltósággal mozog! Az asszony felemelte az arcát, és Vilmos egészen megrökönyödött. A költők persze szeretik, mi több, szép látványnak tartják, ha egy lovag a kedvesével a patakparton találkozik, na de melyik herceg szeretné, ha arra emlékeztetnék, hogy gatyamosás közben látták a feleségét…

Ámde nem volt már visszaút, Hildi a képzeletében élő képnél isolyanabb volt, csak épp még fiatalabb, még szőkébb, még sebezhetőbb. Node nincsenek szolgáik a Wingishildeknek? Az összes mosónő egyszerre betegedett meg? Mióta szokás, hogy egy harcos özvegyét küldik a patakra mosni? Hildi ráadásul gyakorlattan, gépies mozdulatokkal mosott, a szoknyája rongyos, a keze sebes volt – ami Vilmos szemében azt jelentette, hogy a Wingishild-fiúk az ő halott katonáján akarnak bosszút állni.

Ám nem akarta a nőt rögtön a saját nyomorúságára emlékeztetni.

– Ugye, van egy kislányod is? – lépett hozzá nyugodt arccal.

Hildi, aki talán korábban is érezte, hogy figyelik, most árult el először érzelmeket: az arca megrándult.

Vilmos meg akarta nyugtatni, ezért elmesélte, hogy neki nem volt, és talán nem is lehet gyereke, de van a palotában egy virágoskertje,  és ő most egy olyan asszonyt keres… No de milyet…?

Hildi végre félénken elmosolygott, aztán aggodalmaskodva a köveken szétszórt ingek, gatyák, ágyneműk halmaira mutatott. Vilmosnak nevethetnékje támadt: elképzelte, hogy ő, Normandia hercege gondosan összehajtogatja, majd végül hazafuvarozza a Windishildek fehérneműit, sőt lánykérés előtt segít is a kosarat a várudvarra becipelni… No de valamit csinálni kell, csinálni, csinálni – nem lehet a patakparton órákon át mosolyogni.

Éretlen kamaszok szokták szívük hölgyét nyeregbe kapni, ám most mi mást tehetett? A nap olyan szemkápráztatóan sütött, mint a szerelmes versekben, és Vilmos alaposan bele is izzadt, mire jövendőbelijét –  óvatosan, derekára vigyázva – a nyeregbe emelte.

De ezután a délelőtt után többé nem tudott gyűlölködve gondolni Marcendára, a halott feleségére.

Ám a harcosok megtorlást vártak – előbb megtorlást, kivégzést, bosszút kínhalált és csak azután egy fejedelmi lakodalmat. Vilmosnak, mielőtt Hildit hivatalosan is magáénak tudhatta volna, túl kellett esnie az ír királyfi kivégzésén és a Wingishildek megbüntetésén. Mert hiszen nem gyilkolták meg Marcendát ez első feleségét? Hildit nem alázták meg? A Windishildek száműzése bizonyult könnyebbnek, hiszen volt a világon elég kopár sziget, amikről úgy tartották, hogy onnan senki nem térhet haza. No, majd meglátjuk, meglátjuk,  töprengett.

Hildinek nem volt szokása, hogy Marcenda módjára kotkodácsolva járjon a nyomában: jaj, szívem, gondold meg, ezt, drágám, te sem gondolod komolyan…,  de azért az egyik meghitt pillanatban megkérte, hogy kegyelmezzen meg az egyik öregasszonynak. Vilmos majdnem igent mondott, aztán meggondolta magát: még soha nem látott olyan nagy családot, amit a szeretet kötött volna össze, és nem a bosszúvágy.

Ahogy Illighaen magyarázta, minden család történetét fekete betűkkel írják.

És Hildi derekán és lábszárán még mindig korbácsnyomok virítottak. Vajon honnan jött ez a Hildi, és mit követett el, hogy a sógorai ilyen rosszul bántak vele? Vilmos nem kérdezett rá, nem szörnyülködött, nem faggatózott, mert nem szerette a hálószobájában a véres történeteket. Ám ami azt illeti, egyetlen Wingishildet sem látott szívesen az országában.

De vajon nincs-e a csontokba írva a szolgaság?

Az ír királyfi… nos, ő még ennél is nehezebb dió volt – és nemcsak nehéz, hanem talán feltörhetetlen. Vilmos kétnaponta meglátogatta a tömlöcben, ahol két rettenetes hírű vénasszony próbálta a fiút életben tartani a kivégzésig. Vilmos a királyfit szóra akarta bírni, már csak a halott asszony, Marcenda emléke miatt is, akit csak ez a királyfi, vagyis az ő szava menthet meg az örökös gyalázattól. De a mozdulatlan királyfi tekintete elbújt az övé elől, nem gyáva módon, hanem inkább kíváncsian, mintha valami képtelen és iszonyatos árnyékot kutatna Vilmos háta mögött.

Pedig Vilmos régesrég a tudtára adta, hogy nem hisz a saját testőreinek. Hogy nem hisz a bizonyítékoknak, nem hisz a saját népének, mert hiszen milyen nép az, amely nem szereti az újabb és újabb kivégzéseket. Már régesrég a királyfi tudtára adta, hogy a nyilvános kínhalálnál gyorsabban és méltóságteljesebben is meghalhat, és ő, Vilmos még azt is megakadályozhatja, hogy meggyalázzák a holttestét. De a királyfi hallgatott, mintha az ő világában már nem lennének meggyalázott hercegnék és meggyalázott holttestek, csak egészen más nyugtalanító lények.

Vilmos várt. Minden második reggel a válaszra várt. Hát semmit nem mondasz nekem, fiam? Nem árulod el, mi történt azon a napon a palotában? Lehet-e annyira bűnös valaki, hogy a halála előtt ne akarjon még fűt-fát, kegyelmet, mentegetőzést, feloldozást, magyarázatot…? A kivégzés előtti nap hajnalán a királyfi szó nélkül csak egy fényes, csodálatosan kék lazúrkövecskét csúsztatott a markába.

Hol is rejtegethette ezt a kövecskét? És hogyan tudta vajon az összetört ujjaival belecsúsztatni a markába…?

Ám a szikrázóan kék kövecske mégiscsak ott volt a tenyerében.

Vilmos megérezte, ez a válasz – más válasz nincs, hiába vár. Intett a testőrének, hogy gyorsan és irgalmasan végezzen vele, ő pedig kilépett a napfényre, hogy megvizsgálja a kövecskébe belekarcolt jeleket.

Egymásba hajló, egymásba rohanó,  gondosan vésett rovátkák és egy kis köröcske, amit szétszabdalnak az egyetlen irányba tartó vonalkák.

Talán háború vagy valami más szörnyűség.

Csóka Kata fordítása

Melahoz

     

Korábbi: http://ujnautilus.info/anyad-igen-patrick-de-mela-forditott

Forditott

Allah ezermestere (Patrick de Mela: Fordított)

 

– Hány embernek tervezte Isten a földet? Hány kistestvért, nagytestvért lát szívesen? Szükség van-e a városok poklában rohadó szerencsétlenekre? És tudod, hogy hányan tapossák egymás sarkát Damaszkuszban, Cádizban, Sevillában?

Illighaen nem taposott senkit. Ő csak a daganatára figyelt.

Isten szolgája, Hákim viszont prüszkölt a gyűlölettől. 

Ki akar egy izzadtságszagtól és félelemtől bűzlő helyen élni? Az emberek jajonganak, sóhajtoznak, párolognak, nem képesek méltósággal elpusztulni. Telesóhajtozzák, teleprüszkölik, telebeszélik, telejajgatják az egész mindenséget. De minek? Mire jó ez? Allah hajdan valóban név szerint ismerte az embereket. Node azóta elvadult a szaporodhatnék az emberekben, a termékenységük beteg, korcs, kiszámíthatatlan lett. Párosodnak éjjel, párosodnak nappal, párosodnak betegen, párosodnak unalmukban. 

Illighaen a tekintetével a kőfal repedéseibe kapaszkodott, és már nem gondolt semmire. Érezte, már a saját fájdalmát lélegzi vissza ebben az irdatlan hőségben. De mi is ez a daganat, mi ez, ami legbelül pusztítja? A feleslegesség, amiről ez a gyanús ezermester is beszél? Vagy az agyakat eltompító, a sebeket elfertőző bűntudat? Elárult egy jóindulatú és barátságos uralkodót, egy hűvös és otthonos világot, hogy egy kétségbeeséstől bűzlő nagyvárosban haldokoljon.

No de most pusztuljon el? Hisz a cádizi gazdagok ezermestere, ez a neves állatpreparátor talán valami választ ad a normann krónikások gyötrő kérdéseire is.  Hisz a történelem nem más, mint személytelenné lett, elrontott idő. Talán igaza van Hákimnak, talán tényleg túl sokan élünk a földön. Annyian párolgunk, annyian sóhajtozunk, hogy talán ezért nem találunk kitüntetett nézőpontot. 

De vajon igaza van-e?

Hákim már a rovarok párosodásának precíz és világos törvényeit méltatta. Igen, a rovarok soha nem szabálytalankodnak, ők mindig meghatározott rendben, mindig ésszerűen, a környezet erőforrásait tekintetbe véve… Ha éhesek, akkor felfalják a porontyaikat, és nem mérgezik egymást a bűntudatukkal. Arra születtek, hogy sokan legyenek, de ne túlságosan sokan.

Illighaen legyintett. És a görcs szünetében – a tudományos büszkeségét megőrzendő – mesélt a szigetekről. Ahol a nyugati szelek döntik el, melyik gyereket adják vissza a tengernek. Mert ha túl sokan lesznek, akkor a sziklák is jajgatnak éhségükben, és apró, korcs lovak születnek. Mesélt a völgyekről, ahol a nők mindig belehalnak az első gyerek születésébe, ahol a porontyokat lefátyolozott, szűz nagynénik nevelik fel. Mesélt a szorgok titkairól, akik sohasem engedhetik meg maguknak, hogy túl sokan legyenek. Vidékekről, ahol a születést és a halált nem emberi szokások, hanem a tenger rejtélyes kisugárzása okozza, ahol Isten még tényleg mindenkit név szerint ismer, és ő zárja le a haldoklók szemét.

– A te néped vajon ennyivel okosabb? Vagy van valami titkos tanítás, ami segít kordában tartani a vágyakat?

Illighaen mit mondhatott volna?

Az emberek szupergépek, titkos tanítások vagy ezermesterek nélkül is átváltoznak.  Egymaguk hoznak jó vagy rossz döntéseket, vagy csak erről akarják meggyőzni magukat. 

–Láthatod, én is itt vagyok a te országodban. Döntöttem, idejöttem, felvettem a ti hiteteket, új krónikába kezdtem, aztán szép lassan belebetegedtem. – Kihúzta magát, mintha még képes lenne még szembenézni a Hákim válla mögött lehanyatló nappal. – Te az élet törvényeit csak halott állatokon tanulmányoztad, te nem egyéneket ismersz, csak imádkozó sáskákat, pókokat, muslincákat.  No de az emberek nem fajok, nem kasztok, hisz évről évre átváltoznak egymásba. A gyerekeiket holtan is uralják, aztán megöröklik vagy megátkozzák egymást, elveszítik a lelküket, aztán mégis megtalálják. És amibe belecsimpaszkodnak! Az még a pókhálónál is szorosabban köti őket gúzsba! Rabszolgái lesznek a saját gondolataiknak, vagy az eszméikkel másokat döntenek rabszolgaságba. Te viszont egy csodaembert keresel a csodagépedhez, egy magányos csodaembert, vagy talán több magányos csodaembert: az egyiknek a karját, a másiknak a fejét, a harmadiknak a képzeletét. No de az emberek…

 

Forditott 2

 

Mesélt volna még az emberi lélek páratlan, számára már örökre bezáruló lehetőségeiről, mint egy elérhetetlen szerelemről, de egy hangtalan ütés a gyomrában észhez térítette.

Észhez térítette… no de kinek az eszéhez? A térdét átfogva villámgyorsan előregörnyedt. Illighaen, az idő ura, számtalan nemzedék tanítómestere belepusztul egy cádizi sikátorban a saját árulásába.

De Hákim, a Lángelme azért nyugodtan szónokolt tovább. – Én a legkiválóbb példányokat keresem, a legélesebb értelmet, a legszabadabb képzeletet. A megnyomorodottak, a betegek vagy a középszerűek nem érdekelnek. Az egyes ember értékét persze befolyásolja, hogy mit gondol magáról, ám a hit nem határozza meg végérvényesen. Te vajon meggyógyulnál-e, ha egészségesnek képzelnéd magad? Akkor a daganat a gyomrodban finom szőlővé változna? A hiteddel kipréselhetnél-e magadnak még húsz évet?

– Igen – mondta Illighaen egyszerűen.

– De mivel képtelen vagy erre, ezért rá vagy utalva a gyógyszereimre.

Illighaen bólintott, és a Hákim kezében lévő üvegcsét figyelte. Az összehajtott, lágy selyemhez vagy beszáradt sziruphoz hasonló, gyengén vibráló kotyvalékot. Hákimonixfordiháj. Csak hinni kéne benne.

–Akkor mondd meg, hol találom északon a különlegesen okos és erős embereket? Azokat, akiket Allah név szerint is ismer?

Illighaen megrázta magát. – Ki a megbízód? Ki az, aki azt akarja, hogy a csodagépeid kikémleljék a tengereket? Ki fizet neked, hogy a nyomomban járj, és egyre csak nyaggass az új nevekért? Hát nem hódítottatok még eleget? Megfagynátok, ha bevonulnátok szülőföldemre! De előtte még összetörné a hullámverés a képzeleteteket.

Hákim felnevetett, de a kezében tartott kis üveg, a jutalom még csak meg se rezzent.

Látni több, mint meghódítani – talán ezt üzente a tekintete.

A nap lassan megfordult a sikátor fölött.

Egy perc, két perc, száz perc, ugyan mit számít?

De hogy a görcsön uralkodjon, Illighaen akkurátusan felsorolta az ambiguieni költőiskola legtehetségesebb, legkiválóbb tanulóit. Akik egyetlen éjszaka alatt elméjükbe vésték a norvég királyok hőstetteit, és Zeeland elfoglalásának tekervényes részleteit, amit együtt cifrázták költők és túlélők.

Akik a legodaadóbbnak, a legkitűnőbbnek bizonyultak… hogy miben, az nem számít… Nagyravágyó, kitűnő, tehetséges fiatalemberek, mint Gnúr Hjalmarsson, akit nem gályák vagy hadihajók, hanem egy cet hozott a Jég Szigetéről a normannok földjére.

Hákim előrelépett. És megint az a hangtalan, fölényes vigyor:

– Ezek mind meghaltak. Beszélj végre az élőkről!

Illighen megdermedt, de nem mutatta. Talán alkalmat adjon ennek az őrült ezermesternek, a hibbant Hákimnak, hogy megint prófétát játssza?

Ki küldte? A szakadt saruban mocskosak és elhanyagoltak voltak lábkörmei, és a végük begörbült, mint az erdei farkasoknak. Neki bizony se szolgája, se ideje. De valaki mégiscsak támogatja ezeket a mindentudó csodagépeket.

– Te is tudod, Hákim, hogy a szélhámosok szokták túlélni a háborúkat. Az éjszaka fiai és lányai, a fattyúk, a fegyverhordozók, a mindenhol ólálkodó gazemberek és persze a szolgálólányok, akiket a katonák a hajnali órák előtt kizavarnak az ágyukból. Akik hit és meggyőződés nélkül élősködnek az uraikon.

Hákim elvigyorodott: – Lehet, lehet. De ők azok, akik a legtöbbet tudnak a világról.

Micsoda szennyes gazember! De aztán belehasított Illighaenbe: ő, az idő szakértője, skaldok és krónikások fia most ugyanúgy eleven embereket árul, mint a legszennyesebb rabszolgakereskedők. Mert mire lehet még büszke? A daganatára, az árulása emlékére?

De sohasem gondolta volna, hogy ennyire retteg a gyomrára szorított kézzel végigkínlódott hajnaloktól. A mindent felőrlő fájdalomtól, aminél hősök, az igaziak százszor, ezerszer, milliószor több fájdalmat elviseltek. Már ha a költők igazat beszélnek… De hogy Hákim mégiscsak elégedett legyen, mesélt néhány rejtélyes, a normann udvarokban fel-feltünedező szélhámosról, fel-alá utazó „hercegecskéről”, akik mindenféle soha-nem-volt ősökről beszéltek. Aztán rátért Vilmos herceg cselédségére, elidőzött kicsit a szeplős, napbarnított vagy kelttészta-fehérségű arcokon. – És emlékszem egy gyereklányra, talán Bandemag király vagy egy szökött katona volt az édesapja. Okos gyerek, jó gyerek, de az északi szigetek szörnyszülöttjeinek vére ott kering az ereiben. Belelát a jövőbe, és úgy ragadnak rá a nyelvek, mint a lépre a legyek. Rioldának hívják.

Mintha Hákim ezt a nevet várta volna, diadalmasan bólintott. Olyan arcot vágott, mint akinek mehetnékje van.

–Hosszú lesz az ősz, Illighaen. Különösen neked – mondta rejtélyeskedve, és szép lassan belepottyantotta az üvegcsét Illighaen kinyújtott kezébe.

De előtte végignézett a sikátor ablakain. Ugyan mit láthatnak a Tojásárusok utcájának léhűtői? Egy szakadt csavargó megkönyörül egy haldokló öregemberen. Annyi szláv és viking rabszolga tűnt fel mostanában, hogy semmi különöset nem láthatnak az öreg vakító kék szemében.

– Bölcs vagy, Illighaen. És ezt most megérdemled.

Lebiggyesztett ajakkal figyelte, ahogy Illighaen felhörpöli a szárított fügéből, gránátalmából, csipkebogyóból, málnaszörp-maradékból készült kotyvalékot.

Hákimonixfordiháj. Csak hinni kell benne.

 

A hajók sem kérdeznek semmit, mikor széthasítják a ködöt, és nekifutnak a tengernek. Hákim varázsszere, az édes folyadék szétáradt Illighaen ereiben, és csodák csodája, szinte azonnal szétrobbantotta a fájdalmat a belsejében. Illighen könnyű fuvallatot érzett, mintha a lucskos forróság, ami napok óta kínozta a vállára nehezedve, most könnyedén megemelkedne, hogy ő még egyszer kihúzhassa magát.

Lerázom a félelmet, saját halálom lesz.

Majd a fiaimra gondolok, dünnyögte.

 

És Hákim elképedve figyelte, ahogy egyenesen, szilárd léptekkel elindul a víz felé.

 

 

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

 http://ujnautilus.info/ahhoz-kepest-hogy-patrick-de-mela-forditott 

http://ujnautilus.info/anyajegyek-apajegyek-patrick-de-mela-forditasa

http://ujnautilus.info/te-mar-nem-arulhatsz-forditott/ 

http://ujnautilus.info/edes-kicsi-gyermek-forditott/ 

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/ 

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/ 

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

 

Patrick de Mela

Ahhoz képest, hogy… (Patrick de Mela: Fordított)

 

forditott2

 

– Nem vagytok csúnyák, az már szent igaz! – És meggyomrozta Sjönt széles jókedvében. – Ahhoz képest, hogy csak szolgák vagytok, nem is tűntök nagyon szerencsétlennek!

De ő, Ulrik úr – a jókedv ellenére is – nagyon szerencsétlennek tűnt. Tolakodónak, lármásnak és bizonytalannak.

Az arab támadásban elvesztette két fiát, a menyeit elhurcolták, az unokáit meggyilkolták, a háznépe szétszaladt. És most társakra vágyott minden áron, új emberekre, új családra minden idegszálával: fiakra és menyekre, barátokra és rabszolgákra, unokákra és talán még egy feleségre is. Egyre hadart, egyre fogadkozott. Megígérte Sjönnek, hogy jó sora lesz, egyszer a fiává fogadja, … Rioldának, hogy feleségül veszi, új ruhákat vesz neki, és téli estéken majd hármasban fognak kenyereket sütni…

Gondoljátok  meg! Sehol-nem- lesz-ilyen-dolgotok!

Ennyi reménység nem is fért el ebben a viskóban, a majdnem kihalt falu szélén, ahol a szikkadt kis öregember meghúzta magát. És nem fért el a dicsőséges múlt sem. Mert Ulrik úr úgy beszélt magáról, mint az utolsó normannról, Vilmos herceg legeslegkancellárjáról, akinek ütközetek előtt hadurak kérték ki a tanácsát. Aki ismerte a füvek, a csillagok titkát, de valami különös csoda folytán mégse tanult meg írni és olvasni. A sok hencegésen Riolda nem is csodálkozott: nincs az az erő, ami jobban elszabadítaná a képzeletet, mint a vereség, amivel képtelenek vagyunk  szembenézni.

A háború nem hagy túlélőket. Az öreg is csak azért kapaszkodott beléjük, hogy az elmúlt nyárról megfeledkezhessen.  De volt valami taszító a lármás élnivágyásában. Igen, Sjön jó fiú ahhoz képest…, Riolda elég csinos, ők ketten elég serények, persze, ő nem mondana róluk semmi rosszat, de… Ulrikot a szúrós testszag mellett valami nyughatatlan pökhendiség és sóvárgás is körüllebegte. Délutánonként félrehúzta Sjönt, hogy tanácsokat adjon a szerelmet illetően, utána Rioldát, hogy megmagyarázza, aztán megmutassa, megérintse…

Szegény faszkalap, gondolta Riolda. Nem volt olyan betegség, ami rémesebb lett volna, mint az öregember lármás tolakodása! A falubeliek – néhány ravasz öreg és a támadást valahogy átvészelt testvérpár – úgy vélekedtek, hogy Ulrik, ez a hajdan szerény katona meghibbant.

Nem meggyászolni, hanem újraalapítani próbálja a múltat.

Ám ők pár napra mégiscsak odaköltöztek, és hallgatták az összefüggéstelen dicsekvéseket, miközben rendbe tették, felsöpörték a kunyhót. Ha nem is olyan ügybuzgón, mint ahogy Ulrik elvárta volna, de ahhoz képest mégiscsak szorgalmasan…

Mindezt azért, mert Ulrik földecskéjét egyetlen gyalogút választotta el a Crassiusok kastélyától. A kastély mögött pedig ott ringatózott, mint valami hatalmas, jóllakott sirály, egy fehér kis hajó. És ők ezt a hajócskát szemelték ki a tengerpartról.

Ám nem volt könnyű Ulrik úr locsogásából kihüvelyezni, hol vannak, mit csinálnak, élnek-e vagy halnak a Crassiusok, a hajó gazdái. Így aztán Riolda próbált másokat is faggatni, és visszaidézni, mit meséltek régebben erről a szörnyűséges, mi több, undorító, dögletes és gyógyíthatatlan családról.

A falusiak megbotránkoztak a kíváncsiságán. Elment az eszed! Te-csak-ne-játssz-a-tűzzel!

 

Nem mindenkit védenek falak vagy zsoldosok, itt, Normandia elmaradott részein megteszi ezt az örökletes csúnyaság is. És a józan óvatosság! A Crassiusoknak soha nem volt akkora földjük, ami kísértésbe hozhatott volna egy csellengő bandavezért vagy nyugtalan uralkodót. A Crassiusoknak még a kastélya sem becsületes normann lakótoronyra, hanem átépített római villára hasonlított.

No de nem mindenki áhítozhat a Nibelungok elrejtett aranyára vagy más körmönfont, mesebeli drágaságokra! Sokan megelégednek a szomszédjuk lehullott gyümölcseivel. Ámde a Crassiusokat soha senki nem próbálta meg kirabolni, mert az arcukat valami örökletes nyavalya, egy undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegség csúfította el. Harminc éves korukra a bőrük egészen vastag és rücskös lett, a szemük belenőtt a húsukba, a kezükön az ujjak karomszerűvé görbültek, és végül már egyre lomhábban mozogtak. Életük delén a testüket beborító páncél, a tulajdon bőrük lassan megfojtotta őket.

Sok rabszolgának persze nem adatik meg, hogy „élete delén”, egy kandalló elé lökött szőnyegen heverve az élet mulandóságáról elmélkedjen! Ám a Crassiusok urak voltak, igazi urak! Itt laktak a rómaiak óta, és soha nem mulasztották el, hogy az Imbess völgyén átvonuló hódítóknak hűséget fogadjanak. De még ennyi óvatosság sem volt elég: azt terjesztették magukról, hogy aki belép a gesztenyefáik közé, az örökre elveszett, mert elkapja undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegségüket.

Riolda nem félt annyira ettől a nevezetes fertőzéstől. Vilmos herceg udvarában szolgált egy fiatal Crassius, és ő nem látott egyetlen katonát sem, aki a Crassius-fiút megpillantva kísértetté vagy szörnyeteggé változott volna. Ám ha félni nem félt, aggódni ő is aggódott. Ha nem is hitt abban, hogy mi mind heted-, kilenced- vagy  századíziglen testvérek vagyunk – hogy minden ember egyetlen emberpárból származik, mint ahogy egy nyáj fejlődik ki egyetlen anya- és apa-juhból –, arra arra azért nem érzett késztetést, hogy minden eldugott sarokban démonokat lásson. Ám ha a Crassiusok nem is démonok, vajon milyen életük lehet azoknak, akik húsz éves koruktól ki sem mozdulnak a kastélyukból, és az undorító, dögletes és gyógyíthatatlan világgal szemben egy undorító, dögletes, gyógyíthatatlan betegség hírével védekeznek?

 

A Crassiusokat évek óta nem látta senki. Éjszakáról éjszakára mégis füst szállt fel a kastélyukból. És ugyanilyen rejtélyes – mesélték a falusiak – a származásuk is. Soha senki nem hallott gyereksírást a Crassius-házból, de évről évre felbukkannak a kastély körül magukat Crassisusoknak nevező kamaszok, akik nagy riadalmat keltve végigvágtatnak az Imbess körüli utakon. Honnan jönnek ezek a fiúk? Hol születtek, ki dajkálja őket?  Van-e földi nő, aki saját akaratából osztozna a Crassiusok undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegségében? És mégis: olykor női nevetést sodor ide-oda a szél a gesztenyefák alatt. Megpillantani persze senki sem merné a Crassiusok menyasszonyaitt, de a fülét nem csukhatja be a legfélősebb parasztember sem.

Riolda magában sokat kuncogott ezen. Éjszakai zörejek, titokzatos női sóhajok nélkül hogyan terjedhetnének a falusi rémtörténetek? Ulrik úr szerint a halálos fertőzéshez még csak ördögi hangok sem kellenek. Elég csak gondolni szegény Crassiusokra, és máris elkaphatjuk undorító, dögletes és gyógyíthatatlan betegséget.  A pillantásokról már nem is beszélve! 

Riolda ennek ellenére sűrűn át-átpillantgatott az ösvényen, de soha semmi mozgást nem látott ebben a tündökletesen zöld kertben. És ami még furcsább, lehullott gyümölcsöket sem. Persze ha létezik rejtélyes bőrbetegség, akkor mért ne létezhetne rejtélyes szembetegség is, ami arra kényszeríti szegény Crassiusokat, hogy éjszaka öntözzenek és kapáljanak. Ám Riolda nem hitt ebben sem. Szerinte nem egy napfénytől irtózó Crassius, hanem egy ravasz falubeli szedegeti össze éjjelente a lehullott körtéket, egy öreg paraszt, aki napközben együtt  óbégat a többiekkel.

Ám még ennek a ravasz falubelinek is tudnia kéne, hogy akkor lenne a legeslegravaszabb, ha hagyná a körtéket, és a kis hajóval rögtön elindulna Dániába. De talán mégiscsak bonyolultabb módon szövődnek össze élők és halottak, a jámbor falusiak és a szörnyek titkai! A falusiak talán egymás előtt is titkolják, hogy éjszakánként át-átjárogatnak a kis parkba…

Ám Sjön és ő idegenek voltak itt. Jobb nem kotnyeleskedni, mondogatta Ulrik úr.

 

Így hát maradt az éjszaka. A bizonytalan holdfény, ami minden éjjel kéklő tócsaként remeg a gesztenyefák körbezárta kis kertben. Riolda megvárta, hogy a kutyák is álomba fegyelmezzék magukat, hogy Ulrik úr is elmerüljön a bűntudatos álmokba, ezután könnyedén átbújt a sövényen, és a szoknyáját megemelve végiglépdelt a kékesen hunyorgó tó hullámain, a szépen gondozott rebarbara-, saláta-, káposzta-ágyasokon. Várt valami különös mozgásra vagy jelre – vagy legalább női sóhajra vagy jajkiáltásra…! De minden borzongató előjel, lihegés, sátáni kacaj nélkül megérkezett egy, a kastély oldalán elkerített, apró fűszerkerthez. Letérdelt, hogy kicsit gyönyörködjön benne. Micsoda eleven, micsoda vidám játékkertecske! Az oldalán hatalmas kagylók és színes bögrék, amiben eleven hajtások bújnak-tekergőznek. Loncfű, kapor, majoránna, szegfű, petrezselyem. De még a bazsalikom szívfájdító illatán is átütött egy ember vagy állat tetemének édeskés bűze.

Ám ha mindenki meghalt, ki az, aki ilyen szorgosan locsolgatja a bujtásokat?

A legutolsó élő vagy holt Crassiust keresve beóvakodott a kastély kései rózsáktól illatozó udvarára. Finoman csiszolt kőasztal, körülötte kényelmes székek, mintha a kastély ura egy pillanatra abbahagyta volna az elmélkedést, hogy elábrándozzon néhány verssoron, vagy megnézze, szépen növekednek-e a holdfényben a veteményei. Talán feketék már a rózsák, suttogott maga elé Riolda, és maga is megborzongott. Délben még perzselt a nap, de az ősz már a pusztulás nyomában járt: a nyaka fázott, a karja lúdbőrözött.

Ez a hideg igencsak valóságos volt! Gyorsan felkapott a fonott székről egy takarót, hogy beburkolózzon. Ám ahogy hirtelen megpördült, nem tudott a gyomrából feltörő kiáltásnak parancsolni. Beleolvadva a kőfal sápadt színeibe egy meztelen kőszobor nézett vele farkasszemet! Egy rezzenéstelen, embernagyságú márvány-asszony, akihez foghatót eddig csak Illighaen kézirataiban látott. Le kellett ülnie a földre, hogy végre megnyugodjon. Miért is állítanak efféle szobrokat az emberek a kertjükbe? Talán, hogy a halottaikra emlékezzenek? Vagy hogy az álmaikra vigyázzanak a meztelen lények…? Vagy talán azért, hogy örökölt csúfságukkal ilyen szépséges nő tekintete előtt szembesüljenek? Vagy hálásak a kő-anyának, mert ő szülte nekik a gyerekeket?

Riolda megsimította a meztelen szobor saruját, és letérdelt, hogy a saját anyján gondolkodjon. A hófehér szobor semmilyen bomló szagot nem árasztott, inkább fölényes bátorságot és nyugalmat sugárzott. Nem lehettek olyan iszonyú szörnyetegek a Crassiusok, ha egész életükben összezárták magukat ezzel az eleven szépséggel! De hogy végigjárja a szobákat, hogy megtudja, mi maradt utánuk az ágyukban, vagy hogy megnézze, milyen olvasnivalóval ütötték el fenséges magányukat, ahhoz nem volt bátorsága.

Ki vagyok én, hogy le is leplezzem a csúfságukat?

Ott maradt a szobor lábánál, és várta a hajnalt, meg talán azt a legeslegravaszabb falusit, aki azért jár ide, hogy összeszedegesse a lepotyogott körtéket.  De már tudta, nincs is ilyen falusi: a Crassiusok meghaltak vagy elköltöztek, és a kert szeretetből éli tovább azt a magasrendű, nyugodt életet, amit a saját bőrük páncéljába zárt, kitaszított és idegen család megőrzött itt évszázadokig.

Hiába jött a hajnal, az émelyítő csend foglyul ejtette. És mi történne, ha ez a kő-anya többé nem engedné felállni? Ha kiderülne, hogy tényleg megbetegít a Crassiusok közelsége? Megint elfogta a kíváncsiság, hogy kezébe vegye a Crassiusok táblajátékait, hogy megnézze a ruháikat, hogy elolvassa a leveleiket, de túl ünnepélyes volt a csend.

Várnia kellett, míg az a kis vörösség szertefoszlik a levegőben.

A kis öbölhöz kőbe vájt lépcsőfokok vezettek – kényelmesen és magától értetődően, hogy még viharos szélben se kelljen a Crassiusoknak a nedves köveken méltatlanul ide-oda csúszkálni.  Riolda már azon sem csodálkozott volna, ha a kis hajó emberi hangon megszólal, szépen bemutatkozik, és megkéri, hogy a jövőben bánjon vele illő tisztelettel. De nem szólalt meg, csak felnyögött, mikor Riolda beugrott, hogy megnézze, megvannak-e az evezői. Szépen faragott, normann kis hajó volt, csak kisebb és könnyebb, mint Vilmos herceg cirkálói. Mintha a kis hajócskát is elkényelmesítette volna a római élet és ez az erjedő-növekvő, gyönyörű kert.

De ketten nem fogjuk majd tudni a hajót irányítani!

A hullámok dohogása visszavetette őt a saját valóságába. Vajon a Nagy Jótevőt, a rémes Ulrik urat vagy a két falubeli árvát vigyék magukkal útitársnak? Alázatos szolgákként vagy egyszerű fiatalokként akarnak megérkezni Dániába? És egyáltalán Dániába akarnak-e érkezni? Ahol a vikingek a fekete haját tapogatva majd azt találgatják, melyik démontól született? Megint a kő-anyára gondolt, az örökfiatal, meztelen anyára, aki a Crassiusok belső udvarát őrizte. Lehet, hogy ebben a kertben én is testvére vagyok a Crassiusoknak? Vagy mindenkinek?

Egyszercsak óriási csörtetést hallott. Egy álom végetért, pontosan úgy, mint mikor egy nevet elfelejtünk, szándékosan kitörlünk az elménkből, és érezzük, hogy mindörökre.

A nevét kiáltozva, a félelem vagy a tisztelet mindenféle jele nélkül Sjön rohant végig a kerten.

Megállt a lépcsők fölött és boldogan vigyorgott:

– Micsoda rémesen bűzlő hely! Hát nem csoda, hogy elmenekültek innen ezek a szerencsétlenek! De te jól vagy, Riolda, ugye?

Riolda elmosolyodott, és csak magában gondolta végig: igen, ahhoz képest

Ahogy Sjön beugrott a hajóba, csak annyit kérdezett: – Ugye, nem gondolod, hogy azt a szerencsétlen Ulrikot is magunkkal kéne vinni? Hogy vele kéne majd szerencsét próbálni?

De Sjön bizony úgy gondolta. Kicsit sokat beszél ugyan, és úgy tesz, mintha a szolgái lennének, de szegényt nem szabad az éhínség martalékául hagyni… Legalább egy esélyt adjunk neki…!

 

De szerencsére Ulrik urat egy cseppet sem érdekelték saját esélyei. És nem félt a közelgő éhínségtől sem. Hiszen a hercegeknek bármikor szüksége lehet az ő titkos tudására és szakértelmére! És jön majd a mindent eldöntő ütközet! Mi lenne a világból, ha ő, az utolsó normann egyik percről a másikra a hullámok szeszélyére bízná magát… Ha gyáván megfutamodna…?

Rioldát elöntötte a felismerés, hogy ez a zavaros kis öregember egész egyszerűen nem hiszi el a fiai halálát. Vagy meg akarja őket várni, itt, ebben a faluban… Bármit is jelentsen a várakozás…

Hiszen az idő lassúsága az egyetlen, amivel áldozni tudunk a halottainknak.

 

Csóka Kata fordítása

 

 forditott3

 

 

(Illusztráció: François Houtin)

 

Régebbiek:

 http://ujnautilus.info/edes-beszede-szelnek-patrick-de-mela-forditott

http://ujnautilus.info/anyajegyek-apajegyek-patrick-de-mela-forditasa

http://ujnautilus.info/te-mar-nem-arulhatsz-forditott/ 

http://ujnautilus.info/edes-kicsi-gyermek-forditott/

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

313307-1273679-6

„Édes beszéde a szélnek” (Patrick de Mela: Fordított)

 

 Míg súlytalan vagyok a gyönyörtől,

– apró hajó, a szél letépte róla a nevét is –,

nem tudnak megnyugodni az ujjaim,

 

lázasak,

fáradhatatlanok,

 

Ha bágyasztó is a csend,

ha elhomályosulnak a csillagok,

a vitorla akkor is a szélben

megkapaszkodik.

 

Mert nem lehet vihart ígérni –

nem lehet a semmibe érkezni.

 

 

Mintha vésővel faragták volna ki Sjön testét. És az utolsó simítás előtt leeresztette volna a mester a szerszámokat, hogy gyönyörködjék a műben. Talán azért olyan szépek a fiatal férfiak, gondolta Riolda, mert meztelenül is látszik rajtuk a fegyverzet lenyomata. Az izmaik még alvás közben sem ernyednek el: megfeszül a kar, ha szélroham söpör végig a házon, vagy álomkép lebeg át közöttük.

De milyen álomkép? Riolda senkit sem ismert, akinek a múlt vagy akár a jövő kevesebbet jelentett volna. Pedig el kell mennünk Normandiából, mielőbb el kell mennünk, magyarázta a fiúnak minden hajnalban, de Sjön belefúrta magát a takaróiba, betegnek tetette magát, hogy végül kinevesse, aztán kikuncsorogjon tőle még egyet, majd még egyet, boldogan maga alá gyűrje, és délben megmagyarázza, hogy indulni csak hajnalban szabad.

Talán nem is akarja itthagyni Normandiát? Riolda számot vetett minden eshetőséggel. És a legvégén arra jutott, hogy a hercegség, az országhatár, Vilmos, a járvány és a történészek talán csak az ő fejében léteznek. Használni persze Sjön is használja ezeket a szavakat, de olyan bizonytalanul, olyan óvatosan, mint ahogy a felnőttek a gyerekkor mumusairól beszélnek. Na de ki sejthetné, hogy mi van a másik fejében?  Az biztos, hogy Sjön csak annyit látott a világból, amit ketten bebarangoltak.

Próbálta hidegen átgondolni az indulást és a fiút magát, miközben Sjön nedvei még ott áramlottak a testében. És nemcsak a nedvei, hanem a fiatalsága, a félelmei, de a nevetetése is. Sjön, a katona. Sjön, a kóbor árvagyerek. Sjön, a hősszerelmes. Mikor megismerkedtek, csak egy-két hüvelykkel volt magasabb nála, de eltelt pár hónap, és Sjön azóta megnőtt és megizmosodott. Az arca kinyílt, a vonásai megelevenedtek, a tartása, no, igen, a tartása… Mintha eddig mindig csak félhomályban látta volna.

Minden a szavakon múlik, gondolta Riolda. Mert ezt az átváltozást nem az átélt  kalandoknak, a jó táplálkozásnak, de még csak nem is a tulajdon eszmefuttatásainak tulajdonította. Hisz nem a föld, nem a fegyver tesz úrrá vagy szolgává, alacsonnyá vagy magassá, hanem a másik embert felszabadító tisztelet és méltóság. Ezért egészségesebbek és frissebbek a gyerekek a hercegi palotákban: nincs olyan, hogy ha-nem-hallgasz-el-akkor-beverem-a-pofádat.

Vagy csak a hercegi udvarokban szolgáló dadák képzelik, hogy a gyerekek a hosszú és szép mondatoktól magasabbra nőnek? Hogy a szavaktól majd okosabbak lesznek? Ám nem volt annyi szép, és hosszú mondat, ami Sjönből filozófust faragott volna. Ő csak egy katona, gondolta Riolda ámuldozva – arra született, hogy valami nehéz vagy épp emberpróbáló feladat birtokba vegye és kisajátítsa. Épp az ilyen fehér katonákat, megbízható, nyugodt fickókat keresték Vilmos herceg elit-alakulataiba. Olyanokat, akik a háttérbe hízódva sem veszítik el soha a méltóságukat.

Akiknek a meztelen testén is látszik a fegyverzet lenyomata.

Persze az ő közös jövőjüket semmiféle elit-alakulat nem fenyegette. Se a Thuléi Vadászok, se a Halhatatlan Sólymok nem számítottak Sjön szolgálataira. Mert Sjön magas volt, erős, nyugodt, de csak ránézésre normann, valójában a legkevésbé sem. Csak Sjön volt, nem Harald-Gustaf-Sven-Olaf-Irguld-fia. Egy magasra nőtt, névtelen zabigyerek.

 

Ám ez a magabiztos hallgatása az ő testét is megfiatalította. Azt a testet, ami a tizenhat év alatt sem fejlődött ki teljesen. Aminek az alkotója a kezét leeresztve, a szemét összehúzva várakozik valahol, készen arra, hogy itt-ott-amott még változtasson rajta.

De a fáradtság már így is a bőre alá lopakodott. Hiszen mit számít az életkor, ha egy szolgálólánynak mindig készen kell állnia? Ha kilenc évesen igazi tündérkének számít, gyere, töröld-fel-hozd-ki-gyere-be-csináld-meg. Érintetlenül persze mindenki elhiszi róla, hogy egy távoli sziget rejtélyes királyának a lánya, rajta akarják tanulmányozni az idegenek tér- és időszemléletét, kilenc évesen még összesúgnak a háta mögött, vigyázz rá, mert azt mesélik, varázsolni is tud… De nem sokáig súgnak össze: gyorsan tönkremegy a testében valami, elhalványodik saját fontossága, és már ő maga sem hiszi el a saját történeteit. Hiszen ki gondolna bármit is egy fonnyadt, lesütött szemű, ide-oda sompolygó, a nyitott ajtók közt ravasz képpel hallgatózó gyereklányról?

A szolgaság a felejtés legegyszerűbb módja. Véreddé válik a titkolózás, addig-addig, míg nem lesz mit eltitkolnod, és belefáradnak az emlékeid.

 

Életvíz. Nedvek. Szorítások. A mámorban felrobban az idő, összekeveredik a múlt és a jelen, a félig-hitt és a félig-elfelejtett. Mi történik, ha többé nem veszel levegőt? Talán még a saját halálomat sem venném észre. De ha én meg is halhatok, ugyan ki az, aki el tudná képzelni ezt az újjászületett, csodálatos Sjönt fáradtan és öregen? A képzeletnek elég sok minden határt szab. Riolda még azt sem tudta elviselni, hogy ő legyen egy tőle független ember küldetése, feladata, életcélja.  Egy ilyen ravasz hozd-ide-vidd-oda-kislány, aki elolvassa a kidobásra ítélt leveleket, aki nagy alázatosan beviszi a bort a tanácskozásra, de elfelejti betenni maga után az ajtót.

Igen, ebben a sok sündörgésben nem tudtam megszeretni magam. Talán ezért olyan elviselhetetlen, hogy mások mégiscsak… Így hát megpróbált bizonyítani: szép lassan elmagyarázta Sjönnek a betűk és a számok titkait, lerajzolta a porba a csillagképeket, beszámolt a norvég királyi család titkairól, akik egy bizonyos dallam hallatán mind holtan esnek össze, mesélt a szigetekről, ahol az embereknek beszélniük sem kell, a gondolatokat a tekintetükkel ültetik át egymás fejébe… Sjönt az egész egy fikarcnyit sem érdekelte. Csak megrázta a vállát és nevetett.

Nem akart semmit tudni a számokról, a szigetekről, se Aranyfürtös Harald és más családok titkairól. De neheztelni sem neheztelt, sőt furcsa módon büszke is volt Rioldára. Azt képzeli talán, hogy ami az ő, Riolda fejében benne van, az valami közös kincs, olyasféle, mint a később megszületendő gyermekük? Vagy nem is képzel semmit? Nem tudja az átélés és az eltávolodás finom ritmusát megtanulni? Csak létezik megmásíthatatlanul, mint egy ki tudja honnan jött angyal, aki a kedvéért a múltját és jövőjét is képes volt megtagadni? Hogy történhetett ez? És mikor fog belőle kiábrándulni?

Csalódni, elkedvetlenedni, hátat fordítani?

 

Amíg énekelsz, addig képtelen vagy a félelemre. Egy udvari dadus – egy ilyen mindenre képes és mindenre figyelő dadus – persze számtalan dalt tud a szerelmes levegőről, a virágba borult tavaszi fákról, a testet-lelket üdítő jó idő, a latinok temps dousának varázslatos természetéről. Sápadt várurakról, akik egy csókért odadobják az örökségüket, szarvasokról, akik a szerelemtől megsebezve, bódultan járnak föl-alá a breton erdőkben.

De most nem az ilyen madártollakhoz hasonló dalok jártak a fejében.

Azokra a szörnyűséges versekre gondolt, amiket a szülőföldjén mormoltak a felnőttek, azokra a formátlan, dallamtalan mondókákra, amik úgy megbotránkoztatták (elbűvölték és megbotránkoztatták) Illighaent.

Hiszen nemcsak várurak és szarvasok dolga a szerelem.

 

 

A gyerekek testén is sebet üt a vágyakozás.

 

Vérzünk, félünk, izzadunk, nedvezünk.

Hogyha a Vadász tekintete odatéved,

kívánatosak és izgatottak legyünk.

Éhesek, magányosak és fegyvertelenek. (…)

 

 

Talán mindvégig jelen van, ott van velünk egy harmadik. Egy sötét erő, ami felkészít a halálra, és amit a latinok – megszépítve, kicifrázva – Amornak neveznek.

Egy felnőttekre vadászó kisgyerek.

 

 

Hogy felkavarja az erdőt a madárfütty,

a tavasz és az a mindennapi, megszokott csoda,

hogy a ruháid alatt meztelen vagy, és hogy boldogan

meghalnál, csak hogy egy másik testre

bízd halálos titkodat. De nincs titkod.

 

Nincs semmid, csak ez a meztelenség.

 

 

Szeretnénk-e egymást, ha nem a halottakkal akarnánk egyesülni?

Ki lehetett az az anya, aki nekem kérés nélkül is életet adott? Aki rám hagyta a fekete hajat, ezt a sok testi furcsaságát, de eltűnt vagy meghalt, mielőtt megvédhetett volna bármitől.

 

 

A fákat is a düh növeszti naggyá. A düh és a félelem.

 

Mert magasra nőhet az, akire a halottak bízzák a titkukat!

Akik kiszívják a csontokból az életet, akik megkapaszkodnak

a halottak testébe, és a hajtásaik megtelnek közben friss fényekkel.

 

 

Pompás erdő vagy Malbogian! Erős, fényes, pompás és legyőzhetetlen!

Kislányok játszanak a gyökereid közt, könnyű ruhákban, könnyű cipőkben,

és te sötét hallgatásoddal megvéded és beburkolod őket.

 

Ki hallott az ő szülőföldjén Malbogian sötét erdejéről? Egy kopár kis szigeten, ahol pár kiszáradt fűcsomó közt bóklászhat a képzelet. Ahol semmi felemelő, semmi hatalmas, semmi sötét nincsen.

De honnan is érkeznek a szavak a versekbe?

 

Sjön az égvilágon semmi rosszat nem gondolt az erdő „hallgatásáról”.

Hisz ez a világ rendje, nem? Hogy szép csendben elvégezzük a dolgunkat. Szeretkezés, gyerekek. Aztán szeretkezés, munka, gyerekek.

– Csak előbb otthont kéne teremtenünk. Itt nem túl barátságos – mutatott körbe. – Errefelé a házakat is a szél tartja össze.

Riolda bólintott, és elhessegette a gondolatot, hogy ugyan mi történhetett az apjával. Ha elhagyja Normandiát, akkor az azt jelenti, hogy örökre beletörődik a halálába.

– Kár, hogy csak a gazdagoknak van hajójuk – sóhajtozott Sjön.

 

Riolda elmosolyodott: – Nekem van egy ötletem. Egy nagyon jó, egy nagyon ravasz ötletem. De nyáron kell rá felkészülnünk, mert jön az ősz, és akkor az emberek éhesebbek és ravaszabbak lesznek.

– Remélem, nem valami tündéres-trollos-halotthercegnős-javasasszonyos dolog! – sóhajtott Sjön. – Én nem tudok olvasni a levegőből.

Riolda megnyugtatta, hogy a legvakmerőbb tervek egyszersmind a legegyszerűbbek is.

– Ez az ország most szabad préda. Éhező parasztok, marakodó családok, középen Hildivel, aki megpróbál valahogy életben maradni. Az araboknak Normandia túl hideg, a szászoknak meg túl távoli, a frankok pedig örökösen öldösik egymást, ők nem érnek rá velünk foglalkozni. De ha mi… te meg én… ha mi ketten, Sjön…

– Nem adom ki magam elátkozott kalifának! Aranyfürtös vagy akármilyen Harald unokaöccsének, a dán király elveszett fiának! Hát hogy gondolod!? Hogy én bolondot csináljak magamból…?

Riolda elnevette magát: – Ne félj! Majd én csinálok magamból.

 

Csóka Kata fordítása

  

 

 Hieronymus Bosch

 

Illusztráció: Hieronymus Bosch

 

Régebbiek:

 

http://ujnautilus.info/anyajegyek-apajegyek-patrick-de-mela-forditasa

http://ujnautilus.info/te-mar-nem-arulhatsz-forditott/ 

http://ujnautilus.info/edes-kicsi-gyermek-forditott/

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/miert-nem-vagy-igazi-ferfi-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/tobbes-szam-ismeretlen-szemely-patrick-de-mela-forditott/

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/