Csóka Kata bejegyzései

ShockBlast_vladimir_kush_017_walnut_of_eden

Anyajegyek, apajegyek

A mentségeimet nem sorolom.
Ahol számít a szeretet, ott mindannyian áttetszőek vagyunk.
De kérlek, minél előbb indulj el Bretagne-ba, és keresd meg a gyerekeimet! Nem adok melléd katonákat, az a mamlasz, akit a férjednek nevezel, majd megvéd téged. De nem azt mondják rólad, hogy félig-meddig tündér vagy. Akkor, mi szükséged van testőrökre?
Ahogy eléred Bretagne-t, menj Galhan kikötőjébe! A romos majorság mellett találsz egy halászcsaládot, náluk rejtettem el a gyerekeimet. Nézd meg, van-e takarójuk és egészségesek-e?

Talán emlékszik a nagyobbik fiam, hogy trónörökösnek született. De te ne plántálj hiú ábrándokat a fejébe! Mondd meg neki, hogy nincs más dolga, mint hogy megérje a felnőttkort, és jó halász legyen. 

 Hildi

A tarisznyából diszkrét csörrenés. Kis útravaló: tizenöt aranytallér a gyerekek apjának, a halott Vilmos hercegnek  a képmásával.
Sjönt egészen felvillanyozta ez a kis kiküldetés. Hiszen öt nap alatt a lélek is megcsömörlik az örökös lustálkodásból. No és a tavasz! Ez a mindent beborító virágpor! Ilyen időben még egy csellengő parasztfiú is lovagnak képzeli magát, akit titkos feladat űz egy kastélyhoz. No és Bretagne! Azok a vastag kenyerek, azok a tündérek… és micsoda nevek! A legutolsó tanya neve is boldogan roppan az ember fogai között. Iterstexrieia, Farfaxcorhigan …
Pedig a feladat – és azt Riolda nagyon jól tudta –, rémálmok vagy tündérek nélkül sem volt felemelő. Tudtára adni három kisgyereknek, hogy amit eddig hittek, az mind lári-fári, hazugság, és többé nem hallanak majd az anyjukról.
És ha most Bretagne-ban járvány van? Éhínség, tűzvész? Vagy csak a Nagy Világhódító Ez-vagy-Az tart a földjén seregszemlét? Vagy meghalt a jó halász – bekapta egy nagy hal, vagy csak összeesett a saját udvarán – akkor kinél keresse Hildi kicsinyeit?
Túsz minden gyerek. A jó vagy  a rossz szülők túsza, egyre megy.
– Ha megtaláljuk őket, akkor nem jövünk vissza – fogadkozott Riolda. – Utána új hazát keresünk magunknak.
Tizenöt arany és három gyerek: Vilmos, Erec, Ilfid. Talán úgy kell érteni a levelet: itt van az ő jutalmuk itt, a tarisznyában.
De Sjön olykor-olykor egészen rémisztő volt. Rendre összekeverte a Haraldokat a Vilmosokkal, a Kunigundákat a Hildigundokkal, de azért Riolda gondolataiba belelátott. –Te ne is gondolj ilyesmire! Mind a ketten becsületesek vagyunk!
Riolda bólogatott: hogyne-hogyne... No de a levélből még az sem derül ki, hogy Hildi szeretné-e tudni, hogy mit esznek, vagy mit isznak a gyerekei…
– És mi történik a fogadott fiúkkal? Akikről azt hiszik, a hercegné édes gyerekei?
Riolda legyintett. Ugyan mi történhetne? – Elesnek, leesnek, félrenyelnek – de hirtelen reszketni kezdett. – Mégcsak nem is a halál a legfélelmetesebb! Az csak jön-megy!   A nagyobbik már érzi, hogy hiába fogad szót, úgyis végeznek vele.

Május végén Normandiában könnyű szőttes borul a sziklákra, bolondos eső a sok napsütés után. Riolda már-már látta a tündéri ujjakat, amik a finom esőszálakat egymásba sodorják.  Micsoda szabadság! Reggelenként még végigsuhogtak a felhők a parti városok fölött, de a nap délutánonként visszakönyörögte magát, talán hogy üdvözölje az úton szembejövő fiatalokat. Mert a luziaci völgyek közt sokan kóboroltak. Szőkék, barnák, szeplősek, vörösek. És mind boldogok, fiatalok… már-már előkelően soványak! Annyira örülnek, hogy életben vannak, hogy nincs idejük félni a jövőtől vagy figyelni a korgó gyomrukra.
De a Galhan fölötti öblöcskében nyoma sem volt a háborúnak.
Mohos kövekből rakott tornác, tiszteletreméltó körtefák és egy elszánt tekintetű kisfiú. Riolda már a születésekor a karjában tartotta, de most nem ismerte volna föl, ha az országúton sétafikálva találkoznak. Pedig az ő Vilmosa!
– Úgy összementél, Riolda!
Riolda meghökkent. Először valami vidámat akart mondani – no, nézd, hányat ugrik az egér – de odarohant a vízhez, és gyorsan megnézte magát.
Mennyi idő telt el? A víz tükrén ott villódzott a kék köpenye – ajándék Hilditől –, az engedetlen, fekete haja. A kettő között pedig valami bizonytalan fehérség.
– Hoztál valami ajándékot, Riolda?
Riolda előhúzott a tarisznyából tíz aranyat és odatette az otthonról hozott sült hús maradékához. De hát hogy kezdje? – Anyád azt szeretné, hogy fogadj szót nevelőapádnak, maradj Breatgne-ban, és tanuld ki a halászatot.
Kis gondolkodás után odaborította a gyerek lábához az egész tarisznyát. – Tizenöt aranyat küldött. De ötre nekünk van szükségünk. Sjön és én új életet akarunk kezdeni.
A kilenc éves Vilmos, mintha Riolda valami titokzatos üzenetet adott volna át, elmélyülten bólogatott. A két kicsi közben felmászott az ölébe, megkóstolták a pecsenyét, leszopogatták a csontokat, az orrukat beletörölték szoknyájába, míg ő szép lassan visszacsúszott a hercegi dadus szerepébe. Töröld-meg-a-kezed! Rendesen-rágj-nem-a-disznóólban-vagyunk!
Hiába voltak szánalomraméltók ezek a gyerekek a rongyaikban a koszos körmükkel, a maszatos arcukkal, azért igazi hercegi árvák voltak: magabiztossá tette őket a félelem nélkül töltött napok emléke. A két kicsinek talán nem is az értelme, hanem a csontjai emlékeztek a normann udvarra. Báeldun, az ír királyfi egyszer találkozott Vilmos nagyra nőtt gyerekeivel – csak az a kérdés: élőn vagy holtan látta őket?
Riolda gyorsan megrázta magát. Túl kellett élniük a háborút, nem akart az idő csapdáira vagy a Gyerekek völgyére gondolni.

A halász és Sjön közben olyan békésen társalgott egymással, mint a rokonok, akik hosszú távollét után ismerik fel egymás ábrázatán a családi hasonlóságot. És Hildi „jóembere” nem is tűnt annyira bárdolatlan fickónak! Fiatalabb éveiben bejárta a tengereket. – Tizenhét életem van – magyarázta Sjönnek – és ebből csak tizennégyet használtam el. A maradék hármat ezeknek a gyerekeknek szentelem.
És milyen rátarti ember! Nem kapkod, nem hajolgat a lapockacsontokért – nem alkuszik, nem hálálkodik, tomboljon errefelé akármekkora éhínség.
No de hogy képes Sjön bárkivel ilyen hamar megszerettetni magát? Az ilyen magukat tizenhétszeres hősnek képzelő vénemberekkel is? És mi az, amivel én, Riolda taszítom el magamtól az egyszerű embereket? Végigsimított az arcán, a haján, aztán újra megnézte a tenyerén a körkörösen egymásba futó vonalkákat.
Talán egy szörnyeteg tenyere, akinek nem tizenhét, hanem csak fél élet jutott.
És a kezét nézegetve csak későn vette észre, hogy a lábánál játszó Vilmos micsoda bosszúterveket motyog! Támadás Dánia felől a piktekkel szövetségben!  A segédcsapatok Bretagne felől lezárjuk a kikötőket!  Felperzselem-megölöm-agyönütöm-kiirtom! Mígnem elérkezett Hogmur síkjához, és felkészült a nagy párviadalra, ahol majd édesanyjának megrontója, a gaz trónbitorló Henrik holtan végzi.
Halálos sasok marcangolják a szemét és a szívét.
Riolda lehajolt, és a kisfiú helyett folytatta a mesét. A gaz trónbitorló fiai majd némi lótás-futás után majd megérkeznek Bretagne-ba, talán ehhez a körtefához. – És meglátod, Vilmos! Hamarosan az anyád második házasságából való gyerekek ábrándozni kezdenek, és pár év múlva, talán épp azon a Hogmur melletti síkon párbajra szólítanak téged. Halálos sasok kaparják ki a szemed, és a fiaid földönfutók lesznek. Hát nem lenne jobb rögtön véget vetni az egésznek?
A kis Vilmos megrendülten hallgatott.
– Te nem közénk való vagy – szólt közbe a halász nyugodtan. – A te véred nem a mi vérünk. Te megrontod ezeket a gyerekeket és az én álmaimat.
És mint valami mesebeli, jóságos nagyapa, végighúzta a kezét Riolda fürtjein: – Nem a hajad a furcsa, és nem is a kék szemed. Hanem hogy milyen tompán csillog a bőröd, hogy milyen furcsa a pupillád, és hogy a kisujjad helyén egy csonk van. No, de hadd lássam a tenyered!
És nevetve lefogta a kapálózó Rioldát.
– Ilyen furcsa keze csak a szorgoknak van. Talán jobban tennéd lányom, ha a szigeteken túl megkeresnéd a tieidet! Ott találhatnál olyan álmokat, amiket nem szégyellsz.
Sjön, mint egy kard, amit egy láthatatlan hüvelyből pattintottak elő, rögtön ott termett közöttük. – Hát mit képzelsz? – fújt a halászra. –Az én Rioldám szép, kedves, okos, hűséges. Süt, főz, hímez, énekel. Ha te még egyszer…
A halász elnevette magát, és gyorsan elengedte Rioldát: – Mindennel együtt derék fiatalok vagytok. De mivel kettőtök közül a lány az okosabb, talán mégsem ártana megkeresni a tengeren túli rokonokat. Nem csellenghettek fel-alá ebben az országban.
Sjön sóhajtott, mert tulajdonképpen a tengeren túli rokonság ellen sem volt semmi kifogása. És mivel mindenkivel gyorsan megbékélt, gyorsan a halász családjára terelte a szót.
Hogy van a kedves felesége? Hol van az a derék asszony, akiről a hercegné beszélt?
A halász büszkén kihúzta magát: – Hozzám nem valók se az öregasszonyok, se az ok nélkül óbégató, fiatal lányok. Három napig volt itt a ti hercegnőtök. És három éjszakát szánt rá, hogy gondoskodjék a gyerekeiről. Pompás, friss özvegy! Ha nem is süt, és nem is főz, azért szép és ügyes. Én már megleszek nő nélkül a hátralévő életemben. Itt vannak a csemetéi.
Riolda gyorsan lehajtotta a fejét. Hildi, a hajdani szolgáló hát semmit sem bízott a véletlenre! Felkészülvén a háborúra, felkészülvén a békére is, mindent gondosan kitervelt.
A halász dudorászva javítgatott valamit, ők pedig egymás kezét fogva hallgattak.
Riolda érezte, hogy ind a kettőjükön mulat.

1792524_original

AZ IDŐ MESSZE VAN

Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is.
Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a sikolyait. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: ma sem fogsz, király, kenyeret enni. Mert a szigetlakók megfogadták: amíg az örökös meg nem érkezik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz.
Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.

Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy egy faágakból összetákolt viskóban az egyik katona felesége is vajúdott. Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve burkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak ezek a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.
Ám aki meg akarja látni a napot, meg is látja.
Az asszonynak csak kevés idő adatott. Még eltépte a magzatzsinórt, kitisztította az orrlyukakat, a nyálkás kis testet gyorsan begöngyölte a köpenyébe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…
Ám talán az ő sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát. A köd felszakadt, a bokrokat megrázta egy láthatatlan szélroham. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: még csak most jön a java, mondogatták.
De a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és a fegyvereit hátrahagyva rohant haza. A felhők szétoszlottak, és most már az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, tágra nyitott, kék, violaszín pupillájú szempár…
Berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a combok közt vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.
És a ház…! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel, friss élettel, mintha a gyerek játékosan elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan ostoba asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett vajúdiki?
Kitámolygott az udvarra. A boróka és a szeder hajtásai óvatosan meglebbentek. Mire várjon? Várjon-e valamire? Behajította a pajzsát is a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.

A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, de erős és szíjas, talán ezért is maradt életben az éhezés után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég engedelmes, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.
Fargein minden őse katona volt, ereiben az ulsteri tündérek vére folyt. De már annyi éve éhezett becsületesen a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették a nászéjszakán, a másodikat, mikor megérezték, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat pedig mikor megjósolták, hogy kislány lesz. Fargein felesége a szigeten született, és mégcsak közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mint az ékszereket.
Az útmenti kunyhókból most sült hús illata csapott a levegőbe. Gyomorforgatón, éhesen. Mért is ne? Ünnep van, ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen.
Ámde milyen sorsra jutna egy kislány anya nélkül egy kopár szigeten? Bandemag alattvalói hajdan a Tündérek kútjához hordták az anyátlan vagy csenevész gyerekeket. Aki elrabolta az ő lányát, töprengett Fargein, az – meglehet – csak jót tett vele. Anyatej nélkül a csecsemők hamar öklendezni kezdenek, aztán a tehetetlen apák kiteszik őket a tündéreknek. A tündéreknek, ízlelgette a szót Fargein, és kiköpött, mert a gyűlölet, mint nyílt sebből a váladék, kibuggyant belőle. Ha nem kell három napon át a király szeretője, a tündér mellett virrasztania, akkor a felesége is életben lehetne. De kinek panaszkodjon? Az egész hegyoldal nyüzsgött, sietett, főzött, kiabált, mintha az ellopott napokat most kapnák vissza. És Fargein csak egy idegen volt, ugyan ki hívta volna be a házába, hogy a feleségéről érdeklődjön?
Odaért a palotához, egy hatalmas kőkunyhóhoz, ami illett is egy királyhoz, akit a szerencse elhagyott. De Bandemag y most végre boldognak látszott. Az előtérben pihenő testőröknek is csillogott a szeme, nyilván már belekortyoltak Urraca királynő méhserébe, és várták a lakomát.
Egyszercsak megtelt az előtér a tündér illatával.
Mint valami aranyló köntös, körbeölelte   a szülő nők méltósága.
– Elfárad a szelek dühe is – kezdte –, eljön a nap, amikor a tenger már nem haragszik többé az emberekre. És én most örököst adtam nektek. Egy örököst, hogy a vitorlák újra nekifeszülhessenek a tengernek.
Aprókat lépegetve fel-alá járt köztük.
No de hány földi asszony tudna szülés után egyenes derékkal, illatosan, szépen befont hajjal a vendégek között mutatkozni! De ki törődött most ezzel? Belenézett a katonák szemébe, és így rebegett a sok álmatlan éjszakáért köszönetet. – A kenyér és a hús a fogadóteremben van! Gyertek! – mondta, mintha az egész sziget az övé lenne.
Bandemag mint valami boldog törpe, úgy sürgött-forgott körülötte.

A fogadóterem a még mindig bizalmatlan tengerre nézett.
De micsoda gazdagság! Kékes fényű, sárgás fényű kagylók, amiket senki sem látott, mióta a tenger megátkozta a szigetet. Friss lepényhalak, tengeri csillagokat formázó mézes sütemények, tőkehal-falatok, langyos osztrigák, és közben minden asztal fölött ott lebegett az ürühús győztes illata.
Hordták a szorgok a nagy ezüsttálakat, mindegyiküknek ráncos volt az arca, hisz ők éheztek a legtöbbet.
– Visszaadom az elvesztett időtöket – búgta a tündér az ünnepi fáklyák fénykörében, és most olyan érinthetetlennek látszott, mint a király előtt lobogó viaszgyertyák.
De Fargein nem figyelt rá. Rögtön az egyik, üres tálcával igyekvő szorg nyomába eredt.
Kislány, gondolta elégedetten. Kislány, ahogy megjósolták. Ha fiú lenne, akkor a tündér már régesrég a nemzetség új aranyágacskájáról beszélne.
Kislány, és valahol itt rejtegetik a palotában. Meglehet, a király örököse holtan született, és az ő feleségén kívül nem akadt más nő, aki szült volna a szigeten…
Benyitott egy ajtón, ahol az aranyvért mögött egy roskatag árnyék, talán Bandemag apjának szelleme várakozott. És mintha csak álomban járná végig ezeket a homályos, rémült szobákat – de nem itt, ezen az álomtalan, kopár szigeten, hanem a szülőhazájában, Írországban.
Végre elérte a padlásra vezető lépcsőt.
No de miféle erő van az asszonyokban, hogy néha ők parancsolnak? A felesége kék köpenyében egy termetes dajka állt a folyosó végén. És nem tartott a kezében lángpallost, de Fargein mégsem merte arrébb taszigálni.
– Jól van a gyerek? Ha nem felelsz, megöllek.
Az asszony elmosolyodott, mintha sebezhetetlen lenne. És ekkor, a nyitva hagyott ajtón át, a nő zömök válla fölött Fargein megpillantotta a gyereket.
– Eredj innen! Meglátod, majd jó sora lesz.
Fargein bólintott. Most is a Tündérek kútja, a sok fehér gyerekcsontváz járt a fejében. De úgy érezte, tartozik valamivel a feleségének.
– Riolda. Rioldának hívták az anyját – motyogta.
Az asszony a lépcső felé tolta Fargeint.
– A halott szülők neve ott lebeg a csecsemők felett. Na, de menj innen végre! Nem lesz könnyű halálod, ha valaki itt talál.
Szeplős kézfejével megtörölte az orrát, és hamisan mosolygott. Csak egy közönséges rabszolganő volt.

Vajon mennyi időt töltöttem fent, töprengett Fargein, mikor visszasurrant a helyére.
– Ti nem is emlékeztek, milyen messziről jöttünk! mennyi rettenetes dolgot éltünk át együtt – kezdte Bandemag. A méhser meglágyította a hangját, ami olyan szelíden remegett, mint a gyertyafény.
– Mikor apám apja kikötött a szigeten, senki sem gondolta, hogy fel kéne jegyezni a hősök tetteit. Apám apja kijelölte letette a palota alapkövét aztán indult vissza, hogy juhokat és mestereket hozzon a szárazföldről. Mert akkoriban még ismertük az évszakokat. És mint annyi más népnek, nekünk is kikötőből kikötőbe jártak a hajóink.
A teremben (Fargeinen kívül) nem volt senki, aki látta volna a napot a szárazföldön.
– De a tenger nem ereszt el minket ötvenöt éve – sóhajtozott tovább Bandemag. –. Szolgálnunk kell valakit? Vagy talán vétkeztünk, mikor gyermeket nemzettünk a rabszolgáinknak, a szorgoknak? – Ahogy a kupát a szájához emelte, a hangja megint öregesen sírós lett. – Most végre gyermek született, egy csodálatos gyermek, aki talán kiengeszteli a tengert.
Mennyi-mennyi kótyagosság, gondolta Fargein dühösen. És most is azon töprengett, vajon mi történhetett a tündér gyermekével. Talán a tündérek magzatai is meghalnak?
Fargein hunyorított a többieknek, aztán indult kifelé, hisz el kellett temetnie a feleségét.

images

Hideg szél fújt, és Fargein a talpán át érezte, milyen dermedtek és megátalkodottak a kövek.
A meleg – úgy tűnt – ma is csak játszott a szigettel.
De nem akart többé a felesége arcába nézni, minél előbb végezni akart a temetéssel. A zsigereiben is érezte, hogy akkor van biztonságban – ő is és a gyerek is – ha elnyeli a föld a feleségét.
A szorgok nem tudnak beszélni, így aztán Fargein nem is ijedt meg, mikor egy púpos árny csapódott hozzá az ösvényen. Olyan óvatos alázattal lépkedett mellette, mintha Fargein várná az alkalmat, hogy megüsse.
De miért is ütném meg, töprengett Fargein. A lovakat nem gyűlöli senki. Ahogy a kutyákat vagy a juhokat sem. De ők olyan szolgák, akik nem tudnak az emberek lányainak gyermeket nemzeni, és nem értik az emberi beszédet.
Lassan elérték a beléndekkel borított völgyet. Elől Fargein lépkedett, utána a púpos szorg, akinek senki emberfia nem tudta a nevét – ha egyáltalán volt neve.
A holtak lelkei pár órára visszatérnek, hogy fogadják a gyászolókat. Riolda szerencsére már nem vicsorgott, a takarójára száradt vér is olyan volt, mint a legfinomabb kibomló selyem. Fargein kicipelte a holttestet a tisztásra, a szorgot meg elküldte vízért, hogy az arcát megmoshassa. Néhány elviselhetetlen percig egyedül maradt az asszonnyal.
Bocsánatot kért tőle, hogy nem rendez igazi temetést, és hogy nem tudta visszaszerezni a gyermekét. A halott Riolda pillantása végre megenyhült, mintha várná, hogy Fargein folytassa. – Tudod, hogy senki sem hagyhatja el a szigetet. Senki! De én hadifogoly vagyok, egyszer hajóra szállok, és elviszem innen a lányunkat is.
Aztán erőt vett magán, és megcsókolta a feleségét.
A szél finoman megrebbent, mintha álmából felébresztett madár lenne. A szorg visszatért a vízzel, egy-két percig téblábolt, aztán segített lemosni Riolda arcát. Fargeinnek feltűnt, milyen félénk szeretettel ér hozzá. Ugyan kik lehettek Riolda ősei? A felesége se az anyjáról, se az apjáról nem mesélt semmit.
– Vigyük a mocsárhoz! – rendelkezett Fargein, és míg ő az asszonyt cipelte-húzta a köveken, a szorg vonszolta Riolda véres takaróit. És a mocsárnál, ahol a hajdani, Zöld Palota állt, Riolda leereszkedett a mélybe, hogy megtalálja az őseit.
Fargein kenyérhéj után kotorászott a zsebében. De a szorg – ugyanolyan rejtélyesen, ahogy feltűnt az ösvényen – köddé vált megint.
Ez a szigetre ereszkedő köd talán a tenger érzékszerve lenne?
Fargein lehúzta a gyűrűjét, és bedobta a felesége után. De már nem az asszonyra gondolt, hanem hogy miképp maradhat életben. Érezte, ha most tenne egy lépést, azonnal megsemmisülne.
Ugyan mért volt véres a felesége arca? Gyenge asszony volt Riolda, félt a napfénytől, félt saját magától, de talán megküzdött azokkal, akik a gyerekét el akarták rabolni. Talán nem is a szülés végzett vele, hanem egy késszúrás. Ha pedig így történt, akkor bölcs élővigyázatosság volt a tetemét a mocsárba rejteni.
De ha így történt, akkor nem leskelődnek orgyilkosok hazafelé? Saját katonatársai? Akik ma este elegendő ürühúst faltak, és most készek a tündöklő jövőt megvédeni?
Résen kell lenni, mondogatta hazafelé.

                    ujnautilus.info_nyugati-szel-szigete

digital book of kells

Mi az igazság?

Illighaen tanult fia volt egy tudatlan országnak.
Mert hiszen kicsodák a királyok? Parázna bábok: hangosak, tudatlanok, ostobák. Nyernek vagy vesztenek – véres sisakkal lebuknak a lóról a csatatéren, vagy boroskupával a kezükben ünnepelnek. Persze még itt, a normannok földjén is akadnak tudós férfiak, akik ismerik a természet törvényeit. Varázslók, akik hókusz-pókuszaikkal felkorbácsolják a tengert, vagy meghosszabbítják a napéjegyenlőség óráit.
Illighaen lenézte a jövendőmondókat, és nemcsak az ilyen csavargó-féléket, hanem a rangosakat is. A valóságot lehet persze befolyásolni  – hiszen mi más a valóság, ha nem a szavak és a tárgyak bonyolult kölcsönhatása, amit a költők, a törvények és a szokások egyszerre alakítanak? Változtat-e egy mondaton, ha gyönyörű kódexlapra, hajlékony virágindák közé pingálod? Valamit igen, de ki tudná az igent nemmé, a tengert szárazzá, a havat vörössé, a földet hófehérré változtatni?
A világ igenis érthető. És csak a tompa agyúak remélik, hogy nem lehet rajta változtatni. De ostobák azok is, akik azt remélik, hogy a valóságot kiismerhetetlenné tehetik.
Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a kenyere. Kényelmes tengerparti házban élt a nagyapjával és az édesapjával, a másik két  Illighaennel. És ez a szép, tengerparti ház minden percben egy  boldogabb világra emlékeztette. Ismeretlen kezek még azelőtt emelték a falakat, mielőtt Normandiát elöntötte volna a féktelenség és a szenvedély..

imgres

Őket, az Illighaeneket a tudásuk védelmezte. Meg természetesen maga a villa, hiszen minden ház őriz az építőiből egy lélegzetvételnyi életet. Kéziratok, szökőkutak, íriszek, hajlongó boltívek. A könyvtár tele ismeretlen, ráncos kézirattekercsekkel, melyeket a modern kor elméi tisztelnek, ámde nem értenek meg. Illighaen nagyapja arra azért képes volt, hogy a ház fölé örökös alkonyt varázsoljon, és a kertben az íriszeket halhatatlanná tegye. De nem ilyen hókuszpókuszokkal kereste a pénzt, hanem a józan eszével.
Minden tavasszal barbár királyok keresték fel, hogy véleményét kérjék a csillagok állásáról, étvágytalan trónörökösökről, vagy egy később megindítandó hadjáratról. Nem volt nehéz: csak mérlegelnie kellett. És minden télen összekulcsolt kezű, meddő hercegnék érkeztek, hogy örökösük szülessen. Ha a hercegné nem volt túl öreg, akkor hagyták, hogy a férje nélkül találkozzon egy szélszellemmel. Ha pedig se a szellemek, se a varázsfőzetek sem segítettek, akkor a hercegné karjára tettek egy árva gyermeket. A tündérek ajándéka! Vigyázz rá nővérem!
Mert hiszen volt miből válogatni. Normandia földjén több árva gyerek élt, mint örökös után sóvárgó hercegné. És az Illighaenek rejtélyekből sem szenvedtek hiányt. Járvány terjed a szigetekről? Túl sok eső hullott? Késik a tavasz? Egy Illighaennek mindenre volt magyarázata. Sőt nemcsak magyarázata. Aki a három Illighaen tanácsait megfogadta, az meghosszabította az életét.Ne veszítsd el a fejed! Ne szomorkodj túl sokat, és naponta kétszer moss kezet! Ne menj a halottak közelébe!
Ezekért a tanácsokért a királyok pénzzel, rabszolgákkal és védelemmel fizettek. Ám néha tündérek is megkeresték őket, tán hogy jobban kiismerhessék magukat. De mivel fizet egy tündér, akit csak mások vágyakozása tart életben? Az Illighaenek felsöpörtették velük az udvart, vagy a konyhában dolgoztatták őket. Számos ellenállhatatlan pillantású tündér súrolta már náluk az üstöket.
Mert az Illighanek mintaszerű házaséletet éltek. Nem lehetett sóhajtásokkal kifizetni őket.
De most ez a barátságosan kimért világ is összeomlani látszott.
Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amiből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet. Hiszen a tegnapra holnap jön. Minden csatában vannak vesztesek és győztesek. Az átkok – ha gyakran ismételgetik őket – beteljesednek. Az Illighaenek krónikások is voltak, így aztán életük minden percében rászorultak a józan észre. Miközben jövendő csaták kimenetelét latolgatták, a könyvtáruk félhomályában évkönyveket szerkesztettek. Csaták, mennyegzők, békekötések – egymás után, tanulságos rendben. Ha majd eljő az utókor, úgy találják majd, hogy ebben a tengerparti házban bölcs férfiak éltek.

No, de a zavar mindig a fejekben kezdődik el.
Partra száll egy szedett-vedett sereg Normandiában, és a támadók úgy látják, hogy az emberek szőrén-szálán eltűntek! Miközben a normannok – persze láthatatlanul – követik őket az erdőbe, és kényelmesen lemészárolják őket! A támadókkal érkező királyfit eközben még meg nem született normannok rejtegetik az erdőben.
Vagy az a bizarr história, ami a galegók földjén esett meg! Egy kis csitri a kútba dobja a titokban szült kisfiát, de a gyerek feltámad, és mint valami rosszindulatú kísértet, egész Hispániát átjátssza a mórok kezébe.  És mindezt nem babonás vénasszonyok mesélgetik, hanem a vizigót király tanácsadói!
De mi is az igazság? Hiszen ki hallott olyan krónikáról, ahol a halottak visszatérnek, és az ugyanabban az időben élők hol látják egymást, hol nem? A legfiatalabb Illighaenre hárult a feladat, hogy ezt a rengeteg gyanús jelet kiértékelje.

images

Hol zavarodott meg az idő először?
Illighaen gondosan számba vette a gyanús jeleket. Járványokat, gyanús szélrohamokat, betegségeket. Különös helyeket, amik nincsenek alávetve a józan észnek.

Ott az a semmibe vesző, kopár, csúf sziget Írország mellett!  Mintha ez a szigetecske – aminek még a nevét sem merik a tengerészek kimondani – lenne minden zavar eredője. Azt mondják,  ki lehet kötni a partjain, de sohasem lehet a szigetről visszatérni. Hát micsoda botránya ez a tengernek! Vagy a józan észnek! És amit a királynéról, Bandemag feleségéről rebesgetnek! A dán Bilgerdis, ez a megbízható, csak az alattvalók jóllétével törődő hölgy állítja, hogy minden nap verssorokat csereberélnek… De nem álmok vagy egy titokzatos küldönc, hanem a szél hozza-viszi a szavakat…
Ha nők nem alusszák ki rendesen magukat, képesek a történelmet is kiforgatni, töprengett Illighaen. No de  mi lehet az igazság? Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt –, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalanságtól való mániákus irtózással. A krónikások ezeket persze kihagyják az elbeszéléseikből. Látott-e valaki olyan ledobott követ, ami nem lefelé, hanem felfelé esik?
Pedig megtörténhet, csakhogy az ilyen kövecskéknek nincs helye a krónikákban. Hiszen a történészek mindig a rendet kutatják. Nem a félelmeket és nem az előjeleket. Egy jó krónikás feljegyzi a győztes nevét, aztán (utólag) számba veszi azokat az okokat, amiért ennek vagy amannak kellett győznie.
No de egy sziget, ahol a természet törvényei sem érvényesek?
Illighaen azon töprengett, hogy a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? Egy krónikás idővonalat húz, és azon lépeget, pedig tudja, hogy a múlt sohasem ér véget végérvényesen. A bölcsek azt mondják, hogy a Krisztus utáni VIII. században élünk. Na de mit jelent ez? Hisz a kereszténység ma már véget érni látszik. A Feröer-szigeteken Kirklan király ledobta a válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.
Na de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Ő, Illighaen csak a tényeket szerette, és közben magának sem merte bevallani, hogy unatkozik, az apja, a nagyapja, az anyja, a nagyanyja, a felesége, a gyerekei és a halhatatlanná tett íriszei között.

Illighaen harminchárom hajóskapitánnyal tárgyalt, hogy melyikük kötne ki Bandemag király országában, azon a törvénytelen kis szigeten.De a kikötőben mindenki kinevette.
Pedig Illighaen érvelt, perelt, vitatkozott, magyarázott. Hiszen a  hullámok nem tesznek különbséget a sziget és sziget között! De a hajósok nevettek. Azon a szigeten – mesélték – ma már csak halottak élnek. Szép időben a fedélzetről látni, ahogy Bandemag király a sziklákon ruha nélkül csúszik-mászik. Talán elpusztult valami járványban, és azért bolyong fel-alá, mert nem akadt senki, hogy eltemesse.
Illighaen csak nevetett ezeken a képtelen rémségeken. Magában persze nem zárta ki, hogy a szigeten valami kínos betegség tört ki, és ez – sajnálatos, de érthető módon – megzavarta az a szigetlakók elméjét. De közben a babonákat szidta: a tudatlanságot és a hiszékenységet, amely életerős férfiakat is képes nyávogó vénasszonyokká változtatni…

A rakparton csend támadt. Az egyik fickó, egy ingerült dán hajós nem hallgathatott tovább: – Ne sipítozz tovább! – sziszegte dühösen. – Felszállsz a hajómra, és ha egész úton tartod a szád, egy csónakon kiraklak a sziget közelében. Aztán majd meglátjuk, visszatérsz-e.

marginalia5

MEGÉRIK, MINT A KESERŰSÉG

Türelmes nyarakon gyorsan beérik az édesség a gyümölcsökben. Luarcában májusban megpirul az eper, júniusban öklömnyi almák növekednek, és mikor a szél ősszel visszafoglalja az utakat, a bokrok szedrektől feketéllnek.
Aldorát az ilyen nyarak növesztették nagylánnyá. Tizenkét évesen már ágaskodott a melle, és úgy tűnt, akkor is táncol, ha csak engedelmesen lépeget a bátyjai után. Kilenc bátyja volt, a szüleit már korábban elvesztette. De hogyan lehet egy egész nyarat végigtáncolni? Mikor a bátyjai nem találnak maguknak feleséget.
Luarcában a temetők túl közel épültek a kutakhoz. Gyakoriak a járványok, vagy talán errefelé a halottak mérgezik az élőket. Aldora kikerekedett, de a kilenc testvér bízott benne, hogy húguk még a szülés előtt visszaadja a lelkét a teremtőjének. Vagy ha Krisztus nem kegyelmez, akkor a szülés után legalább. De Aldora túlélte a lázat, a vajákoskodó bábákat, hol a gyerekem, kérdezgette a cselédeket. Eltelt egy nap, eltelt két nap, de a szolgák nem feleltek. Aztán a dajka megmutatta a hegyekben a kiszáradt kutat, ahova a kilenc fiú beledobta a gyereket.
A fiúk köveket is görgettek rá, hogy a gyerek vissza ne jöjjön, és ne mérgezze az élőket. Aldora vihogott, mintha a kutat vagy a testvérei zavarát mulatságosnak tartaná.

Ám lassan eltelt a tél, és ilyenkor boldog-boldogtalan táncol Luarcában. Aldora arca meg majd kicsattant a jó falatoktól, a sok mulatságtól, a betegség úgy hullt le róla, mint a kinőtt ruhája. De sokáig nem érzett semmit. Gyakran el is kísérte vadászni a bátyjait, és ilyenkor azt sem bánta, ha a zsákmányt a betemetett kútnál nyúzzák meg.
Kell az idő a haragnak, ahogyan napsütés az út szélén feketéllő szedreknek.
Ha a gyerek akarja, majd megtalálja. De azért Aldora segített neki: álmában minden éjjel elmozdított egy-egy követ a kút fölül  puszta kezével. A legnagyobb titokban, hisz májusban már egy gót nagyúr, Alarik jelentkezett Aldora kezéért. A kilenc testvér igent mondott, és Aldora már indulhatott is Alarik palotájába, Zaragozába.
Zaragoza zárkózott, gazdag város volt, itt hírét sem hallották a járványoknak és a galego hegyek közt terjengő szóbeszédeknek. És kit érdekelnek a falusi pletykák, mikor testvér testvérre támad! Nem a járvány vagy más alattomos betegség végzett a nagy Alarikkal, hanem a sógora, Witiza. De a vizigótok nem barbárok. Ha a le is gyilkolják a rokonaikat, az volt a szokásuk, hogy rögtön oltár elé vezetik az áldozat özvegyét. Aldora ugyanabban a ruhában esküdött örök hűséget Witizának, amiben Alarikkal táncolt az esküvőjén.
Eggyel több mulatság már nem számít! Aldora épp a lakodalma utáni éjszakán mozdította el a kút fölül az utolsó követ. Most már szabadon, széttárt karokkal, varázsigéket mormolva hevert a holdfényben.
Várta a gyermeket.
Az öcsikém, mondta Witizának, mikor a kisfiú váratlanul felbukkant Zaragozában. Ő az én Gerhardtom, ő az én édes, kicsi testvérem. A bátyáim nem tudnak róla gondoskodni, ezért küldték hozzám.  Babusgasd csak, mondta Witiza jóságosan, és sietett Toledóba, ahol a Witizához hasonló nagyurak messzetekintettek és aggodalmaskodtak. Rá is fért az aggodalmaskodás a vizigótokra: azt mesélték, hogy a latin parasztok már mindenhol várják a mór szabadítókat.
Csak Aldorát, Witiza feleségét nem aggasztották ezek a híresztelések. Imádkozni soha nem imádkozott, beszélgetni senkivel nem beszélgetett, rendre átaludta azt az időt, amit nem a kisfiával töltött kettesben. Félt a kutaktól, félt a napsütéstől, és soha nem ivott mást, csak bort és tejet. Azt sem látta senki, hogy a kis szörnyszülött evett vagy aludt volna, bár éjjel-nappal ott ólálkodott Witiza hálószobájában. Ám ki törődik egy asszonnyal, akinek megvan a két combja, szép, friss, egészséges és szendereg egész nap?
Witiza öreg volt. Talán már elfáradt a messzetekintésben  ezért ha hazatért, csak az ujját dugta bele a felesége ölébe – igaz, oly mohón, mintha kincset keresne.
Aldora szeme-fénye, Gerhadt, a hű kistestvér  addig a küszöbön várakozott.
Mint valami pók, gondolta Witiza.
Ez a furcsa „kistestvérke” volt az egyetlen, aki Witizát aggodalommal töltötte el az otthonában. Hiszen a feleségére nem haragudhatott: Aldora pihent reggel, pihent délben, pihent délután és pihent éjszaka. De mit csinál egész nap?, töprengett Witiza.
Együtt álmodik azzal a korcs fiúval a szobájában?
Kilenc testvére van, kilenc ragyogó harcos, de a drága Aldora még senkinek sem említette a nevüket. Nem lehet, hogy ez a kis vakarcs a gyereke? Kémeket küldött hát Witiza Luarcába, hogy bizonyítékokat találjon Aldora bűnösségére. De hiába próbált nyomozni, hiába próbált messzetekinteni, rá kellett jönnie, hogy nincs olyan állítás, amit ilyen távolság, ennyi hegy, ennyi völgy ne tenne bizonytalanná. És Witizának ideje sem maradt a pletykákra. Miután körültekintően leszúrta a törvényes királyt, rá várt a királyság egyesítése – fegyverben és lélekben egyaránt.
A rá váró szendergésben és nyugalomban Aldorát csak egy magas fiatalember, az új király zavarta meg. Roderik jóképű, becsvágyó ifjú volt, akit ha izgalomba jött, rögtön elöntött a veríték. Ahogy eltette láb alól az agg királyt, rohant a palotába, hogy a vén király mellett senyvedő Aldorát kiszabadíts és boldoggá tegye. Roderik fátylakat és cukrozott gyümölcsöt hozatott Cartagenából, selymeket Ceutából  – no, és persze Aldora lába helyezte elé tulajdon életét és minden reménységét.
De persze ezek a megpróbáltatások sem tartottak örökké. Aldora unta a selymeket, a cukrozott fügéket, az ígéreteket, de végre valahára eljutott hozzá a híre, hogy Gerhardt, a fia megérkezett a mórok főhadiszállására. És míg ő maga illatos párnákon pihent, vagy a gondolatait szőtte-szőtte-szőtte, addig Gebal Tarik, a fővezér partra szállt Gibraltárnál.
Az idő! Egyszercsak beérik, mint a szeder az utak mentén.
Vagy a szívek mélyén a keserűség.
És miközben szegény, jó Roderik izzadtságát törölgetve panaszos kürtszóval hívta hadba a fővezéreit, Aldora is titokban seregszemlét tartott a javai felett. Ingek, alsószoknyák, törlőkendők, az a vörös köpeny, amiben menyasszonynak elhozták Luarcából.
Most már csak a mindent eldöntő csatára várt. A szabadulásra.
Először arra gondolt, hogy a királyi kincstárat is magával viszi. De ugyan mért hurcolná végig egész Hispánián ezt a limlomot, a gót királyok ereklyéit? És miért cammogna Írország felé ökrös szekéren, mikor lóháton is menekülhet? És mért rostokolna itt tovább, mikor még soha életében nem látta a tengert?
A toledói érsek a kezét tördelte – Ez a Gebal Tarik csak egy fattyú. Melyik törvényes fiú vetemedne ilyen aljasságra? Ne siessen el semmit, felséged! Mi, gótok holnapra megrázzuk magunkat, visszaverjük az ellenséget.
Aldora megrendült: tudni mindent tudott az érsek, és mégsem tudta elhinni a vereséget. Akár a gyermek kivégzése után. Pedig már a palotáig hallatszik a mórok diadalkiáltása.

Keleten már pirkadt, és nemcsak a hajnal volt indulásra kész, hanem a királyné is.
Önfeledt, boldog reggel. Aldora már csak Cantabriában tudta meg, hogy csata előtti éjjel Gebal Tarik küldönce, Gerhardt felbukkant a keresztény táborban, és azzal hitegetett néhány gótot, megtarthatják a birtokait, ha Roderikkel szembefordulnak. Mert-ki-is-az-a-Roderik? Egy-fattyú-akinek-ott-a-folt-a-származásán.
De Aldorát meglehetősen untatták a vereségről szóló, cirkalmas és hosszú beszámolók, melyeket a kikötőben rostokló gót asszonyok  adtak szájról-szájra tovább. Már a fiát, Gerhardtot sem várta vissza.
A szabadító, tengerparti szélben úgy érezte, képes lesz az ő kezét is elengedni, és végre valahára egyedül útnak indulni.
Burgundia? Szászország? A frankok földje? Ha van kedve, útba ejtheti az összeset. Élvezheti a száműzött királynéknak járó együttérzést és tiszteletet.
Lágyan megérintette a palástja alatt feszülő combjait. A derekát, a vállát a csípőjét – az egyetlen igazi örökségét, amit el akar vinni magával Hispániából.
És hogy mit fog tenni a fia, miután kikergetik a kastélyokból a gótokat? Visszatér a halottakhoz, vagy elfogad Gebal Tarik, a legyőzhetetlen kezéből egy földbirtokot?
Talán a luarcai kastélyt, ahol meglátta a napvilágot.

Forditotthoz

Gabriel Pacheco  (12)

A NYUGATI SZÉL SZIGETE

– Itthon vagytok – mondta a tengeri ember.
Riolda végigsimított az összegubancolódott haján, rápillantott a hasán domborodó köpenyre, Hildi ajándékára, aminek a színét már elképzelni sem lehetett, és csak annyit mondott, igen, igen.
Szegényebb vagyok, mint mikor eljöttem.
És ahogy a sziklákra léptek, két makogó, meztelen törpe rohant feléjük. Talán meggyilkolnak, elrabolnak, talán berángatnak maguk közé, gondolta, de hiába fordult már vissza, a hajót és a tengeri embert magába szippantotta a köd.
Tenyérnyi hely maradt a világból: kókadozó füvek, csúszás sziklák, sovány, ide-oda ugráló lények.
– Micsoda kutyák ezek! – nevetett Sjön.
– Szorgok. Talán a rokonaim. Tőlük örököltem a hajlamot a szerencsétlenségre.
Sjön felnevetett, mintha a lábánál ugráló lényeknél semmi sem lehetne viccesebb. – De most már ideje reggeliznünk – mondta derűsen.
De Riolda lerogyott egy gonoszul kiálló kőre és sírva fakadt.

Aztán körbejárták a hajdani kunyhókat.
Bűz, bomlás, reménytelenség, imbolygó kecskék, össze-vissza dobált, penészes vicik-vacakok. Minden szétrohad a nedvességben, dünnyögte Riolda, előbb az edények, az ágyak, a ruhák… aztán a gyerek hasamban. És csak félóra botladozás után hasított bele: nemcsak élők, de holtak sincsenek.
No persze a lucsok és a szegénység minden akaraterőt megemészt, de megsemmisíti-e vajon a csontokat? Ránézett az egyik, lába körül nyihogó szorgra, és elnevette magát. – Ugye, eltemettétek az utolsó embereket!
A szorg nyiffantott valamit, de Sjön inkább arra volt kíváncsi, hogy jutottak ide, mért nem hordanak ruhát, és mért nem beszélnek. És ha már mindenkit eltemettek, akkor mért nem költöznek be a viskókba, legalább lenne tető a fejük felett.
– Négykézláb járnak, és elfelejtették az emberi beszédet – magyarázta Riolda – de a nőstényeik egészséges gyerekeket szülnek. Igazi embergyerekeket, már ha valaki veszi a fáradtságot, hogy megerőszakolja őket. Apám úgy mesélte, ez történt a nagyanyámmal.
És a lakatlan kunyhókat kerülgetve majd betemette a fáradtság. Álmodni egy kicsit, aztán megsemmisülni… megérkezni N. herceg szerelmei közé… Aludni, aludni…
De Sjön nem mondott le ilyen könnyen a reggeliről.

1378208_234999839988742_428014370_n

Ahol eleven lények vannak, ott esznek is valamit. Megfejik a kecskéket, összesöprik a magokat, és talán már csak egy messziről jött fiatalemberre várnak… Úgy döntött, lesz, ami lesz, megkeresi a szorgok üregeit.
Ahogy kikeveredett a völgyből, a köd kitisztult, és ő szinte hátravágódott a felszálló füstként imbolygó palotától. – Riolda! Gyere! Nézd! Ott vannak emberek!

A köveket legyalulta, a kárpitokat elmállasztotta az idő, de Bandemag király ott hevert a terem közepén félig elevenen.
A csörtetésre elmosolyodott, és hályogos szemét Sjönre és Rioldára emelte.
– Hát itthon vagy végre, drága gyermekem – mondta Rioldának, és sajnálkozott, hogy csak kagylóval tudja megkínálni őket.
– A szolgálóim – mutatott két lélegző rongycsomóra –, olyan öregek, hogy felváltva laknak az élők és holtak országában. Hideg és vak lettem, mióta az utolsó hű katonám meghalt. De nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rád, gyermekem.
Riolda megsimította a nedves hínárhoz hasonló ujjakat. A király szemhéja megrebbent, ahogy a kezét megpróbálta rákulcsolni a csuklójára.
Erőtlen, öreg ujjak, amik évek óta csak álmokba kapaszkodnak.

images

– Nagyon sovány vagy, gyermekem! Hogy fogod kibírni itt a telet! Ha nem fogsz tudni szoptatni, mi lesz a kicsinyeddel? Micsoda nyomorúság is az emberi élet! Nem lehet szavakkal etetni a csecsemőket.
– No de én kinek a gyereke vagyok? És mi történt ezzel a szigettel?
Bandemag olyan régóta túlozta el vagy másította meg a dolgokat, hogy úgy hangzott, mintha már maga sem hinne a szavaiban. – Mi mind tévedésre vagyunk ítélve, gyermekem.  Hogy életben maradjunk, gondolkodnunk kell, de nincs kihez-mihez mérni a kijelentéseinket. Mikor nagyapám hosszú harcok után elfoglalta a szigetet, rabszolgáivá tette a szorgokat. És hogy engedelmes rabszolgák legyenek, megtiltotta a beszédet. Megtiltotta, hogy házakban éljenek, hogy két lábon járjanak, hogy ruhát hordjanak. Ám ahogy a szorgok elfelejtettek beszélni, a szigeten soha nem látott furcsaságok kezdődtek. Idesodort a szél álmokat Írországból, embereket a jövőből, meg nem írt könyveket, elveszett rémálmokat és csodákat. És ez a sok látomás mind itt kevergett-kavargott a levegőben. A gondolatainkat már mi sem bíztuk a nyelvre, hanem megpróbáltuk a tekintetünkkel irányítani. Hiszen szerelem nélkül is beleláttunk egymás fejébe, és átéltük egymás álmait. Micsoda alávaló élet! Ahogy a képzelet jármába kerültünk, nem hajóztunk többé, és nem születtek többé gyermekeink. Aztán mégiscsak! Hát hogyne tartanálak hús-vér lányomnak Riolda! Nem atyád-e neked az a normann krónikás, akivel több időt töltöttél, mint velem vagy azzal a koszos katonával?
Újabb szélroham nehezedett a palotára.
Honnan tudhat ennyi mindent ez a haldokló öregember?
– Igazi kiválasztott vagy! – folytatta Bandemag. – Az ereidben ott kering az ír királyok és a szorg rabszolgák vére! Kiskorodban velünk éheztél, de utána egy igazi hercegi udvarban nevelkedtél! A nyugati szél lánya vagy!  A te ivadékaid fogják majd lakni a palotámat! Mert-téged-választott-a-sors, mert-te-vagy-az-aki-mindhalálig…
Riolda majdnem elnevette magát. Még egy biztonságos zugot sem látott ezen a földdarabon: de még egy nyugodt szobát, egy ágyat vagy egy takarót sem, ahol átengedhetné magát a vajúdásnak. És a vesztesek ismérve, a kiválasztottság!
A szeme sarkából Sjönre pillantott. Hűnek és bátornak lenni mért lenne az agyafúrtságnál kevésbé titokzatos dolog?
– Hogyan halt meg az édesanyám? Fargein úgy mesélte, hogy meggyilkolták.
– Édesanyád illő áldozatot hozott. Ha nem hal meg, te nem járhattad volna be a világot.
Riolda a húsos, vak szemekbe nézett. A hályog most már mindörökre eltakarta a kegyetlenséget. – A két szolgálón és a szorgokon kívül mások nem élnek a szigeten?
– Ó, gyermekem! Az utolsó két katonám megőrült a magányosságtól. Gyenge jellemű fickók! Nyáron még jajgatva jártak-keltek a palotában, aztán fogták magukat, és beköltöztek a szorgokhoz. – Sarkán himbálózva próbált felemelkedni a földről: – De  most már engedjétek meg, hogy a könyvtáram kincseit megmutassam!
Sjön mosolyogva megjegyezte, hogy egy takaróval vagy egy hajóval nagyobb örömöt szerezhetne.
Előbb-utóbb halászniuk kell, ha nem akarnak éhen halni.
Bandemag megdöbbent: – Hajó? Hát nem mondtam még nektek? – és foghíjas ínyével Rioldára nevetett. – Ha takarónk nincs is, azért egy hajó még nálunk is akad. Tavaly nyáron igen messziről érkeztek hozzánk követek. Napbarnított, sudár, barna férfiak, olyanok mint a pálmafák a régi mesekönyvekben. Az a krónikás küldte őket, aki itt turkált a könyvtáramban, és elvitt téged Normandiába. Téged kerestek, Riolda, élve vagy holtan: merthogy te vagy az utolsó láncszem…a legfontosabb alkatrész a gépükben, mert-rólad- az- egész-világ-tudja- hogy-kiválasztott-vagy.
Mintha egy láthatatlan végigvágott volna Riolda magzatán. A gyerek úgy ficánkolt, hogy ő hétrét görnyedt a fájdalomtól. – A kalifa katonái? Mit akartak itt?
Bandemag reszelősen felnevetett. – Ne félj, a mi álmaink megvédték ezt a szép szigetet! A mórok itt ragadtak, mert a nyugati szél nem engedte kihajózni őket. Aztán a többit elvégezte a köd és a kétségbeesés, mert napfényes országokban született emberek nem bírják elviselni az itteni teleket. Elcsábították őket a tündérek, hangokat hallottak, hogy öljék meg magukat. A kapitányuk, egy jókedvű, nyurga fickó itt akasztotta fel magát a trónteremben.
Riolda úgy érezte, ha most mindent végiggondol, a méhe szétrobban, és majd csdak szaladgál fel-alá, mint a ködtől megzavarodott katonák. Odatámolygott a falhoz, maga alá gyűrte a köpenyét, és átadta magát a tompaságnak.
Csak félfüllel hallgatta, ahogy Bandemag a kiválasztottság jeleiről értekezik Sjönnek és a két szunyókáló öregasszonynak.

Ő ezen a szigeten született, úgyhogy tudta, hogy kell túlélni a telet.
Nem szabad mozogni, nem szabad ábrándozni, nem szabad az éjszakai hangokra figyelni – és persze nem szabad soha, sehova egyedül sétálni. De még egyedül aludni sem szabad, mert a ködben alvó betegségek gyorsan megtalálnak. Ám Sjönt nem kényszeríthette, hogy lehunyt szemmel, éjjel-nappal gubbasszon mellette! Sjön összebarátkozott a hasadékban lakó katonákkal, és megállás nélkül ismételgette: igen-igen, a tenger iszonyatos… de ha egyetlen percre kimerészkednek, akkor halat süthetnek a trónteremben, és a kísértetek sem veszik észre őket. A katonák – szeplős, rémült fiúk, a hajdani udvari főkamarás és a két főkönyvtáros – több száz éves átkokról beszéltek. No de mit számít több száz, vagy akár többszáz-ezer-millárd-év? Ha mindannyian éhesek és közbenmég  szánalmasan fiatalok is.
Így érnek véget a legszebb legendák, gondolta Riolda, mikor a trónterem közepén tüzet gyújtottak. De ő maga sem örült ezeknek az „egyperces” kirándulásoknak: félt, hogy a szülés óráján majd ugyanaz a kéz éri utol, ami végzett az édesanyjával.

No de mi történhetett itt tizenhét éve?
Ezen a nyomorúságos szigeten, ki lehetett ennyire féltékeny egy terhes cselédlányra? A király vagy a királyné tartotta botrányosnak a terhességet? Vagy sokan gondolták úgy, hogy egy cselédlánynak és egy katonának egy csecsemő túl nagy kitüntetés lenne?
És mi az igazság a tündér körül, akinek a hangját Fargein a szülést követő éjszakán hallotta? Akire a szíve mélyén mintha maga is emlékezne? Riolda minden este elnézte ezt a trónterem közepén szunyókáló királyt, és elfogta az undor és a rettenet. Az édesanyja, Riolda netán a szeretője volt ennek a hazug, önimádó vénembernek?
A jövő-menő Sjön mellett a halottak – ósdi, elfelejtett titkaikkal – halottabbak már nem is lehettek volna, de szinte elevenen itt voltak a szülés órájában. Fargein, a halott katona és a lehajtott arcú cselédlány, az édesanyja. Mert mit számít a vér igazsága, töprengett. Mit számítanak a jövendölések, az álmok, a tenyérbe írt jelek? Ő mindent ennek a két embernek, a vele tengereket átutazó Fargeinnek és a halott Rioldának köszönhet. A többi ember csak elmosódó folt össze-vissza kuszálódó álomképek felfejthetetlen szőttesében.
Az óra úgy jön el, mint az igazság.
Míg a fia, a kis Sjön megszületett, az agg Bandemag király átszunyókálta magát a megsemmisülésbe.

A szülés aztán még apróbbá tette a szigetet.
Riolda gyerekkorától tudta, hogy a szorgok nőstényei – akik félnek a fénytől, és amolyan bosszúálló istenként tisztelik az őket alávető első Bandemag királyt – szinte soha nem mozdulnak ki a hasadékaikból. No de egy kisbabát, bármit mondanak az isteni törvények, látni kell, megszagolgatni, megtapogatni, hogy megvan-e mindene.
Az első szorg asszony egy mellére szorított kislánnyal éjszaka lopódzott a trónterembe. Megszagolgatta a kisfiút, elégedetten nyiffantott, és egy marék áfonyát szórt Sjön ölébe. Aztán kezüket az arcukkal takarva burkolózva többen és többen jöttek. éjszaka lopóztak a trónterembe, megszagolgatták a kisfiút, aztán ahogy Riolda megszólalt, szétrebbentek.
Rioldának feltűnt, hogy nem a kisfiútól, nem a nyakigláb Sjöntől, hanem tőle félnek. Tőle, a rózsaszín pupillájú Rioldától, aki egészen olyan, de mégsem… Akinek a hadaró beszéde az ő rettenetes idegenségükre figyelmeztet. Már attól összerándultak, ha Riolda véletlenül hozzáért a csecsemőjükhöz. De hát a félelmek nem tartanak sokáig egy szigeten, ahol a férfiak (már a szorgok is) halászni járnak, és nincs más szórakozás, mint borzongani vagy kitakarítani a tróntermet.
Vagy meghasonlottak volna magukkal? Összezavarták őket a normann mondókák, amiket Riolda tanított a gyerekeiknek? Egy, kettő, három, négy… hányat ugrik az egér?
Még nagyon sok ugrás volt hátra, ámbár a szorgok kicsinyei élvezték a kiszámolókat és találós kérdéseket, amivel egy másik valóságban, testőrök és virágzó körtefák között herceg-palántákat mulattattak. Ezeken a kölykökön vette észre Riolda, hogy értik, amit mond, és a mondókákat elismételgetik egymásnak.
De csak egymásnak. Mert a beszéd még olyan titkos tudás, olyan szégyenletes adottság, amivel nem volt szabad megharagítani az édesanyjukat.

Aztán májusban megjöttek a méhek, és az angolszászok is felfedezték a szigetet.
A szászok nyomorúságos bárkán érkeztek.
Öt halálra rémült, farkaséhes legény, öt halász, akik nem ismerték a normannok módjára az áramlatokat, és most fedelet, ivóvizet, útmutatást akartak. De akármilyen törődöttek voltak, elszörnyedve bámulták a sziklákon ugráló szorgokat, aztán a kidobójáték pályáját, ahol a két katona, Sjön és az egyik bátor szorg hajigálta meghatározott szabályok szerint a kavicsokat. A két testőr csak halálra váltan pislogott. Bandemag hajdani katonái hiába nevezték magukat főkamarásnak és főkönyvtárosnak, nemhogy írni-olvasni nem tudtak, még idegeneket sem láttak.
De Sjön miért nem beszél? Meg kéne nyugtatni a szászokat, akik nem is tudják, mi a fenyegetőbb, ez a sziget vagy a tenger a maga gonosz áramlataival.
Riolda előbbre lépett, és mintha mi sem lenne természetesebb, monoton hangon a szászok hazájáról és az időjárás viszontagságairól érdeklődött. Először kérdezz olyat, amire mások örömmel és könnyedén felelnek – így tanították a normann udvarban.
Mmmmmm… Rrrrrr…Brrrr
Olyan rémültek és zavartak voltak a szász tengerészek, hogy Riolda kénytelen volt hosszan mesélni a kisfiáról, a náluk szokásos játékokról, a sziget környékén felbukkanó halakról, az időjárásról, és természetesen saját „jóindulatáról”.
Aki éhes, annak nincs sok vesztenivalója.
Lassan-lassan a szászok is megmozdultak. Mert mi félnivalójuk lehetne egy fiatal, nyugodt anyától, aki elnyújtott hangon társalog, kidobójátékot játszik az „alattvalóival”, és néha félrevonul, hogy kettesben maradjon a kisfiával.
– Ti nem próbáljátok ki? – mutatott a kidobójátékra Riolda. – Ha akarjátok, most rögtön elmondom a szabályokat.

Két hétig maradtak az angolszászok.
Segítettek megjavítani a királyi palota tetőjét, megcsodálták a mórok kis hajóját, és miután kellőképp és szörnyűségesen felháborodtak, hogy egészen emberi katonák úgy élnek szorg nőkkel, mint a feleségeikkel, ünnepélyesen meglátogatták őket a sziklahasadékokban.
Egy ilyen kis szigeten megbecsüli az ember az összes szórakozási lehetőséget.
Rioldának most már elég ideje maradt, hogy a könyvtárban, a régi kéziratok között azon töprengjen, milyen üzenetet küldjön Etelridnek, az angolszászok fejedelmének.
No de tudnak-e az angolszász udvarban olvasni? Ismernek-e más betűket a rúnákon kívül? Ha nem tudnak olvasni, vannak-e szerzetesek, akik segítenek a levelet kisilabizálni?
És hogy nevezze el a szigetet?
Kinek a nevében írja alá a levelet? Kicsoda ő, aki ezen a szigeten egyedül tud írni és olvasni? Akire immár rábízattak az idő titkai? Ő lenne a szökött dadus, a normann királyné bizalmasa, a nagy bajkeverő, akit a dán királyné és a kalifa is próbált utolérni… Már látta az angolszász udvaroncokat, akik ezt hallva, hasukat fogják a nevetéstől.
Illighaen tintatartója még nem száradt ki. Mint a könyvtárszobát elöntő, soha ki nem hunyó fény ez is a palota olyan csodáihoz tartozott, ami miatt Sjön nem mert a nyugati szárny folyosóin egyedül végigmenni. És az a sok titokban szaporodó, hófehér könyvtekercs, amivel ismeretlen betűkkel egy láthatatlan anya üzen. De még nincs idő ezekre.
No, lám! Van egy tenyérnyi üres lap N. herceg kódexében, talán épp azért, hogy egy józan híradásba belekezdjen.

Testvérem, Etelrid király!

 

Szigetünk nem érdemelte ki azt a sok rosszindulatú híresztelést, rágalmat, pletykát, amivel az utóbbi időkben tudatlan tengerészek  elárasztották.  Földje jó, vize üdítő, kikötője védett és kényelmes, palotája pedig dicséretére válna a föld bármely királyának is. Pusztító viharok nem háborgatnak minket. A sziget házait békeszerető, barátságos népek lakják, akik örömmel látnak itt minden szorgos idegent. Mert nemcsak szárnyas állatokban, gyümölcsfákban és zöldségfélékben szenvedünk hiányt, hanem hajóépítőkben és képzett mesteremberekben is.
Vendégszerető karokkal várjuk hát országod betelepülni kívánó alattvalóit.
 

                                   Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője

 994799_453763414737737_368684466_n

Csóka Kata fordítása

beauty11

HIÁBAVALÓ JELEK

Azon a tavaszon, mikor Riolda megszületett, az ulsteriak háborúra készültek. De nem a szomszédokat, az öntelt szászokat vagy a pikteket akarták megtámadni, hanem a dúsgazdag normann hercegséget. Az asszonyok csodákat meséltek az ottani gyümölcsökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos, nagy könyvekről, amiknek a normannok egész életükben nem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.
Bőség, reménység. Gazdagság, termékenység. Hát  mért rostokoljunk itthon? Egy keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! Hiszen mint a felcicomázott, terhes  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók. Halix harcosai másra sem gondoltak, csak a normannok érett körtékhez hasonló, pompás asszonyaira.
A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Annál a sziklánál, ahol Brán királyfi eltűnt, egy szélroham megfordította a vitorlákat. De az írek azért gond nélkül partra szálltak Vientrogixban.
No, de láss csodát, a városban egy teremtett lelket sem találtak! Mintha egy szélroham felkapta volna a lakosokat a munkájuk mellől, és elröpítette volna a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyokhoz, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kiszámított lassúsággal a fonál.
A katonák éhesek és zavarodottak voltak, de nem ehették meg az ezerlapos nagy kódexeket vagy a körtefákat! Ámde a városban még egy eleven macskát sem találtak, mintha normannokkal a halottak és az állatok is kiköltöztek volna.
De Halix nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteriek híre! A normannok értesültek a támadásról, ezért kimenekítették az asszonyaikat és a javaikat az erdőkbe. – Gyáva kutyák, krrrr, mrrrr, vrrrr – tette hozzá önérzetesen.
A harcosok csak félfüllel hallgattak oda.  Alig merték megfogdosni a normannok által otthagyott fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat, járványtól féltek mindannyian. A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak – hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.
De az út azért volt út, hogy végigmenjenek rajta. Összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lélek! Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy az elrejtett asszonyok nyomára bukkanjanak. – Legfeljebb a nőket esszük meg! – tréfáltak.
Halix gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg a tündérek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem.
Vajon nem az ő, Halix király életének fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?
Délre Halix talált egy szolid, takaros tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött. – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor üres gyomorral kell vitorlát bontanunk.
Két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák, szrrr, mrrrr, vrrrr – sziszegte dühösen.
De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényeken.
Hiszen teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem emberi lépteket.

Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, Báeldun.  Ez csak egy óvó-név volt, hiszen az igazit a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől – Halix király hajdani ádozataitól, akinek az átka bármikor utolérheti a gyereket. Szegény királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy ahogy ő mondta: a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, az éjszaka megnevezhetetlen kísértetei.  A hercegen aztán rajta maradt a Báeldun; megszokta ezt az álnevet, ahogy lassan megszokta a bőrét és a saját gyávaságát is.
Ám mire gondol egy tizenöt éves herceg, aki remegő szívvel lépked az erdőben? A a tündérekre, a virágzó körtefákhoz hasonlatos hercegnőkre… vagy egy szolgálólányra legalább. Hiszen a nők szégyenlősek, az erdő rejtekébe húzódva várják, hogy beavassák a hercegeket, és megajándékozzák egy legyőzhetetlen, pompás, sebezhetetlen névvel.
Már nem bánta, hogy apja kísérői hátramaradtak. Halix királyt a saját katonái sem szerették, erélytelen, durva fráternek tartották, őt, Báeldunt pedig nevetséges nyápicnak. Ha a herceg kimondott egy parancsot, egy egészen kicsike parancsot, mindig volt egy pillanatnyi késlekedés. Mit is mondanak a költők? Ahogy a düh feszíti meg a csontokat, / úgy kelti életre a szél a tengert. / Meg kell a szívet sértened, / hogy a kar állhatatos legyen. / De akinek nincs neve, / az szolgája marad a szüleinek.
No de Báeldun parancsolgatni sem szeretett. Mióta egy késve teljesített parancs miatt az apja puszta kézzel agyonverte az anyját, nem szeretett az apjával kettesben lenni sem. Nem lehet, hogy az anyja nem a tündérektől, az időszellemektől, a bosszúálló rokonoktól, hanem saját apjától féltette?  A dühtől szinte szétpattanó, véreres szemektől. Ne ugass, ne mozogj! Ha a kezed-lábad összetöröd, akkor is az apád vagyok. A Herceg már régesrég eltávolodott a tisztástól, de még érezte az arcán az apja lehelletét. Az izzadtság-, győzelem- és méregszagot. Azt a rettenetes, szörnyű apaszagot.
De hiába ment-ment, hiába szaladt előre, még mindig nem talált semmilyen titkos palotát. Fák, fák, fák, mindenhol ugyanazok a fák – mégcsak nem is titokzatosabbak, vagy különösebbek, mint Írországban. Báeldun elhaladt egy kökénybokor mellett, csak ment egyre sebesebb léptekkel, aztán megint egy kökénybokor… de mintha ez pontosan ugyanaz a bokor lenne! Vagy mégsem…? És ez a csend, ez a mindent elnyelő, félálomból ismerős csend!

hartya

Árulás vagy valami időcsapda lehet, gondolta a herceg. Egyre szaporábban haladt előre, de ugyanaz a kökénybokor harmadszor vagy negyedszer került elé, mint egy másik valóságból leselkedő árnyék. Ez a kísérteties csend csak növelte a várakozását – nincsenek-e királyfiak, akik földöntúli utazás során jutnak el a tündér palotájához, ahol egyetlen, csodásan gyönyörteli nap tíz évnek felel meg! Aztán visszatérnek a hazájukba, de már csak apjuk fehérlő csontjait láthatják…
Gyönyörteli, ismételgette, és csak most vette észre, hiába halad nyílegyenesen, csak köröz apja sátra, a tisztás körül. Talán meg is pillanthatná a sátor csúcsát? Lábujjhegyre ágaskodott, de hiába, sehol se látta a diadalmasan égnek meredő sátrat. Túl sűrűek a fák, gondolta, és már indult visszafelé, nem törődve az apja  szemrehányásával: na mi van, fattyú, máris inadba szállt a bátorságod?
De soha többé nem hallotta meg az apja hangját.

A visszautat két fiatal, magas harcos zárta el és egy mellvértet viselő, csodásan szőke, fiatal lány… Mégcsak az sem igaz, hogy elzárták volna előle az utat, csak ott álltak előtte barátságos mosollyal, leeresztett fegyverekkel.
Mintha ők négyen testvérek lennének. És most együtt sétálnának haza élvezve egymás társaságát, a napsütést élvezve, nyugodtan pletykálkodva.
Normannok, gondolta Báeldun. Én, egy közönséges ír kalóz pedig azért jöttem ide, hogy felperzseljem a városaikat. Saját ütött-kopott fegyvereit összehasonlította a normannok csodálatosan megmunkált vértjeivel, a fiatal lány napfényben hunyorgó ékszereivel. Ha ez a lány tényleg hercegnő… na de ő, Báeldun nem így képzelte a találkozást! A bátyjai igazi óriások, csak akkor merne kiállni ellenük, ha… de ugyan mért állna ki ellenük?
– Eltévedtél, jó lovag? Épp azon töprengünk, miben segíthetünk.
Ezer szerencse, hogy Halix király normann dajkát fogadott fel az egyetlen fia mellé. Vagy akkor is megértette volna őket, ha egyetlen szót sem beszél normannul? A fiúkból áradó szívélyességet ugyan melyik bolond értené félre? És a lánynak nemcsak a haja volt aranyosan csillogó, hanem a szürkéskék szemében villogó, apró, barátságos pontocskák is. Báeldun megrettent attól, mennyire közelről látja őket – mennyire közelről, pedig legalább tíz lépésnyire  állt tőlük. De hát hány lépés a barátság? És ilyen kivételesen szép embereknek mi titkolnivalójuk lehetne?
A két fiú nem is várt válaszra. Elmondták, hogy ők Vilmos herceg gyermekei, egy fiatal csapattal itt tanyáznak a völgyben, és most sétára indultak a nővérükkel. Olyan gyönyörű az erdő, hogy vétek lenne egy sátorban kuksolni. Járni kell egyet, nemde? Nekik fogalmuk sincs, mivel szórakoznak az ifjak Ulsterben, de ha a hercegnek van egy csepp esze, és nincs terhére a társaságuk, akkor velük tart. Akár együtt is ebédelhetnének.
Honnan tudják, hogy ír vagyok, kérdezte magától Báeldun döbbenten.
– Vagy az írek csak halat esznek? – kérdezte a legidősebb. Erre mind a hárman nevettek.
Az apám, akarta a Herceg mondani, de a gyűlölet vagy a félelem vagy a két érzés keveréke nem engedte a mondatot befejezni.
Galagonyabokrokkal szegett, fényes sétaúton jutottak el a völgyig. És Báeldun megrendülten tapasztalta, hogy már hallja is az erdő hangjait: a madarak csattogását, a kakukk diadalkiáltását, a szél könnyed rezdüléseit. Hát nem járvány pusztít, akarta volna tőlük kérdezni, de Vilmos gyermekei oly magabiztosak és olyan makulátlanok voltak, hogy kikacagták volna. Mint három gyönyörű kristálykehely, amit a gazdagság, a jó idő, a szerencse teletöltött fiatalsággal.
Meglehet, túlságosan is elevenek, gondolta a Herceg, és újra elszégyellte magát a sáros cipője, a szakadt nadrágja, az ütött-kopott vértje miatt. A lány nevetése, mint a galambok hangja, úgy búgott-suhogott  az ösvényeken. Báeldun  részegnek érezte magát, pedig egy kortyot sem ivott a sörükből. Csak tántorgott, mintha alvajáró lenne.
És a tisztás! Szolgafiúk, apródok, rabszolgagyerekek, szurtos szobalánykák, brokátruhákban pompázó hölgyikék – és sehol egy mord katona, sehol egy ilyen néne, vagy olyan néne, egy gyerekekre felügyelő, pufók asszonyság! Mintha a fiatalok merő szórakozásból kiköltöztek volna a városból!
– Pihenj le, barátom! Csak egy órácskára! – mondta a legidősebb normann herceg, és odakormányozta Báeldunk egy brokáttal bevont, fejedelmi sátorhoz. A lány forrásvízzel teli kupát hozott, és rászólt a nagyobbacska gyerekekre: ne zavarják a vendégük álmát. Báeldun lehunyta a szemét, és most is a lány aranyfürtös, vidám arcocskája lebegett előtte. Úgy érezte, egészen közel van hozzá, pedig a lány hangja már a tisztás túlsó oldaláról érkezett.
Csak egyetlen perc, gondolta Báeldun.
És máris elnyelte valami sötét és rettenetes álom.

 1383670_642606272457837_1516475165_n

Csak este riadt fel. A völgy szürke lett, és nyoma sem volt benne a vidáman bugyborékoló jókedvnek, a hatalmas gyerekseregletnek.
A háta mögött olyan semmitmondón és névtelenül nyúlt el az erdő, mint a bűntudat.
Valami varázslat történt, gondolta a nyakát forgatva. Ezek a szép fiatalok túl elevenek voltak. Túl erősek, túl barátságosak, túl magabiztosak. Felkapta a fegyvereit, és rohant, hogy jelentkezzen az apjánál: igen, nem volt szerencséje, ma sem volt szerencséje, nem talált semmilyen vadat. De legalább nem esett bajod, fog erre felelni az apja. Nem buktál orra, nem szakítottad el a nadrágodat. Végignéz az emberein, és együtt hahotáznak. Báeldunt elfogta a vágy, hogy a másik irányba rohanjon, kifelé ebből az elviselhetetlen és csalóka erdőből.
De már késő volt. A tenger felé vivő ösvényen fáklyák lobogtak, ám a fáklyákat nem bőrmellényes ír harcosok tartották, hanem szakállas normann férfiak. Már nem lehetett megfordulni: érezte a düh szagát a levegőben. Ezek az állig felfegyverzett katonák őt keresték.
Az egyik rávetette magát, és a tisztás felé kezdte rángatni. – Szolgafajzat, gyilkos, fattyú, leprás! Míg a normann hercegek lágy beszéde úgy hangzott a fülének, mint a zene, ebből a szitokáradatból csak egy-két szót értett. – Rabló! Kutya! Gyilkos! Krrrr, Brrrr, Mrrrr! Hol bujkáltál?
Báeldun hunyorgott, erre az egyik vaskezű normann az arcába vágott.
A tisztáson kiterítve feküdtek az ír harcosok. A felzavart madarak rikoltoztak, a bokrok között harsány lángnyelvek csaptak az égig. A lefejezett, kibelezett katonák között feküdt Gulterix, a kormányos, a vörös Hallighaen, aki eddig hétszer jött vissza a halálból, és a saját apja, Halix. A kezével egy félig sült fácáncombot markolt, összevert arcából csak az egyik szeme maradt, és most ez a fél szem bámult rá gonoszul.
De-legalább-nem-buktál-orra. De-legalább-nem-szakítottad-ki-a-nadrágodat.
A herceg már-már hányni tudott volna a megkönnyebbüléstől.
Egy-két óra, és ezt a megmaradt szemet is elnyeli majd a föld.
A normannok nyilván falatozás közben támadtak az írekre.
Az egyik katona előrelökte Báeldunt, és ekkor megpillantotta Normandia urát, Vilmos herceget.
A hatalom úgy beleivódik egyesek vérébe, hogy nem kell magasabbra nőni, mint a katonáik. Vilmos – vele ellentétben – született herceg volt.
– Hagyjátok! Ez még gyerek! – kiáltott a katonáira. Lecsillapította a harcosokat, és közelebb lépett. – Hát nem érted? Azt kérdezem, fiú, hol bujkáltál eddig?
Báeldun összeszedte a bátorságát.  Igen, ő is vadászni ment, mint a többiek. Aztán az egyik ösvényen találkozott a két ifjú herceggel és a hercegnővel. Együtt mentek el a Gyerekek völgyébe. Nem is érti, hogy a fiatalok hova tűnhettek… Hogy mi lett velük, és merre mentek…
Minden harcos döbbenten rámeredt.
– Nekem nincs gyermekem – mondta Vilmos herceg.