A Lombriac melletti erdőt elővigyázatosságból vagy félelemből hívták Kék völgynek. Nem volt igazi völgy, nem volt igazi erdő, csak egy rosszindulatú kipárolgásokkal teli, sötét bozótos.
A normannok, a frankok és a kelták messziről elkerülték. Ezért is lehet ideális mór főhadiszállás, gondolta Illighaen. Allah meggyógyítja a földet, kiigazítja az időt, és megvédi a babonáktól a katonáit.
Az idő eleven szörnyeteg. Húst eszik, álmokat és emlékeket, és halad a maga titokzatos útján, könyörtelenül előre. A rend áldozatokat követel. Az ő világa megérett a pusztulásra, úgyhogy a szökése óta megfogadta, nem gondol többé a gyerekeire. Csak a tudásvágyó, bölcs kalifára, aki betöri az északi népeket, megregulázza az álmokat, és rendbe teszi az egész világot ezzel az elátkozott bozótossal egyetemben.

De a nagy rendet még nem látta itt, a Lombriac melletti völgyben. Talán mert a kapzsiság és a düh annyira egyformává torzítja a fiatal férfiakat? Ez volna a remény hadserege, ez a sok, indulattól lihegő, fiatal katona? Illighaen átverekedte magát a testőrökön, hogy a hadvezérnek kifejezhesse hódolatát, és lába elé helyezze „észak tudományát”.
Mit láttak a vikingek a köd függönyén keresztül a messzi tengereken?

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Illighaen nem volt egyedül, mások is jöttek, roskadozva „észak tudományától”, a titkoktól, amiket fel akartak a kalifa hadseregének ajánlani. Lenhajú szászok, egy frank nagyúr valami titkos térképpel, és hoppá… még két ír költő is, hogy a diadalmasan előretörő mór hadsereget rávegye valami reménytelenül ostoba tengerparti kalandra.
Vannak esték, mikor a színek erőszakosabbak, mint ahogy képesek lennénk elviselni.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

A nagyvezér segédje láthatóan megveti ezeket az éjjel a sátrak közt lopakodó, tervektől és kincsektől roskadozó, kihallgatásért és kegyelemért esedező hadsereget. De ki lehet ez a nagyhatalmú szárnysegéd? Ez a kellemetlen mindenes?
Vannak arcok, amiket akkor sem jegyzel meg, ha századszor, ezredszer látod, szemek, melyekbe napról napra egyre kellemetlenebb belenézned. A frankok Gerhart vezérnek szólítják, de nem csak a neve, a viaszfehér bőre miatt sejthető, hogy gót, hanem a hideg dölyfössége miatt is.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Illighaen sokadszorra bólintott, és belenézett a zavaros, kék szemekbe, és már a nyelvén volt a kérdés: rád vajon hogy tudott Al Manszúr időt szakítani? Te hogy kerültél a közelükbe? A kalifa bizalmát milyen titkokkal érdemelted ki?
Mert a völgyben lábatlankodó renegátoknak nem maradt más, csak ez a fekete ruhás, sápadt kis ember, aki mindenkivel tökéletesen beszélt az anyanyelvén, aki elől még a kardcsörtetéssel járó mór hadurak is alázatosan kitértek. A sápadt Gerhart, ha megvető mosollyal is, de mindenkit végighallgatott: az ír trónkövetelőket, akik bizonygatták, hogy a tenger hosszú életűvé tesz, egy szász özvegyasszonyt, aki annyira gyűlölte a fiait, hogy a bosszú kedvééért hajlandó lett volna iszlám hitre is áttérni, a frankokat, akik leginkább csak kíváncsiskodtak, és a mórok haderejét akarták felmérni.
A mór taktikára és stratégiára Illighaen is kíváncsi lett volna.
A lótrágyától és illatszerektől bűzlő, még a kútvíztől is részegnek látszó mór harcosokról azt sem lehetett elhinni, hogy tudják, milyen országban járnak. De ha ők nem, akkor kicsoda tudja? A kalifa Hispániában? A gonoszul sompolygó Gerhardt? Vagy a nagyvezéri sátorban pihenő Al Manszúr?
De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani.
No, de akkor ki ér rá, kiabált a bosszúálló szász asszony.
Mi a tervük? Mit akarnak? Kivel lehet itt komolyan beszélni?
Illighaen nem szokott még hozzá a barna arcokhoz, úgyhogy alig tudta az arab katonákat egymástól megkülönböztetni.  De nocsak… mégis van itt egy ismerős! Al-Jabí, a lókereskedő! És ki lehet az a lefátyolozott asszony, aki ajándékba három parasztlányt hoz? Ő kit szeretne megöletni, mit szeretne megtudni, kin akar bosszút állni? Az ajándék kislányok eltűntek a nevető katonák gyűrűjében, az asszony pedig egyenes derékkal odalép Gerhardthoz, mint aki fontoskodva akar súgni valamit.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Aztán Illighennek mégiscsak sikerül Al manszúr tanácsadóját meglepni.
Hajnalok hajnalán odalopózik Gerhardthoz, mesél krónikás őseiről, a házáról, ahol ma is halhatatlanok az íriszek, a dánok napköveiről és a normann udvar híres széltérképéről, amiről egy másolatot szívesen a jövő birodalma rendelkezésére bocsát. Végül előhúz egy tervezetet Normandia átalakításáról, egy rövid elmélkedést az idő természetéről és egy krónikát a hetven éves normann uralomról.
A halaszthatatlan ügyekre való tekintettel csak egy perc kihallgatást kér az offenzíva szellemi irányítójától.
Gerhardt bólogat, aztán viszolyogva a ruhájába süllyeszti a pergamenlapokat.
Nem ígér semmit.
Még vár.
– Kedves barátom, én a normann udvar krónikása vagyok.  Illighaennek hívnak.
Gerhardt leeresztett szemhéjjal mosolyog. – Neked már nincs neved, barátom. Holnaptól gyereked sem lesz. És eljön az idő, mikor a betűket is elfelejted.