Illighaen megrázkódott, hol az irigységtől, hol a borzongástól.

De nem volt visszaút. Ez a versekből megismert szerelmi udvar, a sok-sok lágy csípő foglyul ejtette.

Engem nők védelmeznek, mindig a nők: lágy
ruhaujjak, puha-fehér mellek, térdhajlatok, combok.
De lehet-e a szelet felitatni? Vagy vörösbort önten
egy harisnyába? A tengert akarni – csak úgy,
rosszaságból? Szakadékokat kínálsz cserébe, 
rejtelmeket, a női szív titkait. És én barangolhatnék
benned fel-alá, hölgyem, hegyre fel, völgynek le,
hágót, meredélyt kerülgetve: míg te elmeséled
mindenkinek: ezt a fiút is megszelídítette a szerelem.

Az ember nevetne, mikor nem lenne szabad.

Pedig inkább kutatni kéne, kutatni, nyomozni, felderíteni, nem léha versikékbe belemerülni. Hamarosan rövidebbek lesznek a nappalok, könyörtelenebbek a szelek. És ki tudja, ezek a szigetlakók mivel fűtenek?

Talán nem is fűtenek, töprengett Illighaen.

Az Aldobaranhoz: hirdette a következő vers.

Novemberben kiszáll ő is a hintójából: őszvégi csillag,
szerény és mégis szemkápráztató. Megáll az égboltozat
legszélén, figyeli a lázas sürgést-forgást, a szenvedélyes
jövés-menést, ahogy mások, a türelmetlenek kimutatják
a szerelmüket. De mást mond a szív, és mást mond a reggel.

Még vár egy kicsit, aztán visszafordul a jéghideg, az időtlen
semmibe. Én a földön vagyok, ő túl korán érkezett.

Őszvégi csillag, szerény és mégis szemkápráztató… Vajon kik olvassák, vagy kik fogják olvasni ezeket a verseket? Illighaen nem a vérig sértett udvarhölgyekre gondolt, hanem hogy mért volt ez a verscsomó a legszembetűnőbb helyen.

Ahol ő él, a vizek feketék és könyörtelenek.
A jóságos, a csacska nőket már elejtette az éjszaka.
Ki emlékszik már a boldog anyákra, ha az enyészet
felfalta már a testüket? De ő itt van, ő velem van,
nyugtalan ujjai engem cirógatnak.

Vagy csak adósa vagyok még anyámnak. Megitat, 
hogy szomjas legyek. Meggyógyít, hogy megsebezzen.
Meg kell halnom, hogy a fiának nevezzen.

Redves, mocskos, félelmetes… De Illighaen nem a versektől ijedt meg, hanem attól, hogy kilobbant a fáklyája, de a falak világítottak – talán szégyenükben. A saját anyjára (nyolc hónappal az ő születése után halt meg) egyáltalán nem emlékezett, de erre a fekete anyára igen.

Kitántorgott a folyosóra, hogy valami alvóhelyet keressen.

A sok kiállhatatlan szokás közül az volt a legutálatosabb, hogy a szigetlakók ott tértek nyugovóra, ahol az álom utolérte őket. Talán a szorgoktól tanulták, töprengett Illighaenn, vagy a köd megrohasztotta őket. Elvackolták magukat a palota konyhájában vagy a romos folyosókon, és nyugtalan álomba merültek.

Nem dolgoznak, nem esznek, ki sem pihenik magukat rendesen.

Pedig férjnek a feleség mellett volna a helye. Az úrnak és úrnőnek az ágyon, a kisgyereknek a bölcsőben, a cselédnek a sarokban. Persze senki nem felelős az álmaiért, de milyen álmokra számíthat az, akit kutyafuttában nyom el az álom? Illighaen kikerült egy hortyogó cselédlányt, egy tátott szájjal alvó öreget, aztán a nagyterem felé lopakodott.

Tanult krónikás volt, de nem akart nyugovóra térni ennyi romlott kézirat között. Meg is fogadta, hogy holnap első dolga lesz beledobni a tengerbe ezeket a gyanús verseket.

Pedig a szigeten nehéz volt betartani bármilyen fogadalmat. Talán az éhezés miatt, vélekedett Illighaen. Reggelre szárított halat esznek, ebédre valami gyanús főzelékből főtt levest, vacsorára egy kis darab kecskesajtot frissen szedett madárbeggyel. És közben hallgatni kell Bandemag király ömlengését: a szigetlakók vendégszeretők, ahogy vendégszeretők… a vér nem válik vízzé, a bátorság talpnyalássá, a hagyomány kecskefossá. A szónoklatok végén vízzel teli kupáját a tudós tiszteletére emelte.

Illihaen már megpróbált tőle érdeklődni a szigetlakókat sújtó betegségekről, Halix király hajdani hadjáratáról, a csillagok itteni állásáról, a sziget nevesebb eseményeiről, de akárha egy vízilovat faggatott volna – egy öreg, bódult vízilovat. A felséges király most nem ér rá beszélgetni, a felséges király most a kislányával kergetőzik. A felséges király most szédül, émelyeg, majd holnap fog a rendelkezésére állni.

A szigetlakók csak birkatejet és poshadt ízű vizet ittak, Illighaen el sem tudta képzelni, miért tűnnek állandóan bódultnak.

Talán az örömtől, töprengett. Hiszen hetente két-három alkalommal felszáll a köd, megtelnek kékes-lilás fényekkel a tócsák, és a napfény boldogan szikrázik, mintha az angyalok kifényesítették volna a felhők mögött. A szigetlakók ujjongva vonulnak le a sziklákra, a szél rózsaszín fergeteget sodort feléjük, és ő, Illighaen sem látta soha a tengert ennyire fiatalnak és magabiztosnak, mint ezekben az órákban. Mintha egy ragyogó asszony lépne ki a hullámokból…  Ilyenkor – hogy jóllakjon a nevetésükkel –  Illighaen is ott ténfergett az öregek háta mögött a parton.

– Ha figyelsz rám, testvér, mesélek valamit!

Illighaen kelletlenül hátra fordult, mire megpillantott egy inas, csapzott fiatal férfit.

Fargein volt az, Halix király fogságba esett hajdani katonája. De azt is jól látta, hogy a napsütésben rózsaszín permet hull végig a sziklákon.

– Gyere hátra most azonnal! Mindent elmondok!

Mindent! Illighaen kelletlenül utána indult. Már sokszor megpróbálta ezt az inas kis katonát szóra bírni, de nem boldogult vele. Nemmm tudom… Nemmmm láttam… Nnnnem emlékszem…

– Gyere hátrébb! Még meglátnak minket!

Kint, a kunyhók között már nyoma sem volt a varázslatnak, vidámságnak vagy tündöklő rózsaszín permetnek. Ahogy nyoma sem volt ajtóknak vagy kerítéseknek. Ezen a nyomorult szigeten bárki beköltözhet a másik életébe. Talán bele is költöznek, talán egymás nevét hordják, gondolta Illighaen.

– Ha segítesz megszökni a lányommal, akkor minden titkukat elmesélem.

A lányommal! Illighaen nagyot nézett. A palota előtti téren gyakran látta a felcicomázott, három-négy év körüli kislányt, Bandemag király büszkeségét.

– Rioldának hívják, ugye? Rioldának hívják azt a kislányt?

– Az az én eleven lányom! – hadarta Fargein. – A születése napján elrabolták tőlem.

Elrabolták? No hiszen! Kinek kell még több éhes száj egy ilyen szigeten?

A szikláknak csapódó permet most mintha megint női alakot öltött volna: női alakot, egy hatalmas, rózsaszín asszonyét.

– Meg kell állapodnunk! – sürgette Fargein. – És neked is segítened kell.

– Ugyan miben? – Illighaennek kényszerítenie kell magát, hogy a partról idehangzó üdvrivalgás közben a katonára figyeljen. – Ugyan miben kéne segítenem? Tán az átokra gondolsz? Arra, hogy erről a szigetről senki sem mehet el?

Fargein dühös lett. A szegények konoksága sugárzott belőle.

– Hogy irányíthatnám a tutajt egy gyerekkel a kezemben? És a pénz! Tudod, milyen fontos a pénz! Egy nagyúr kíséretéhez akarok tartozni Normandiában, hogy fölnevelhessem a gyerekemet.

Nagyúr? Kíséret? Illighaen megrázkódott. A szavak visszavetették az otthon hagyott valóságba.

De talán már túlságosan is megszerettem ezt a szigetet, nyilallt belé.

– És mondd, mi történt Halix király többi katonájával? Ha jól tudom, legalább ötvenen estetek fogságba.

Fargeint megnyugtatta, hogy a saját múltjáról beszélhet.

– Halix király? Ki ne tudná, hogy Halix király bolond volt? Még álmában is folyton átkozódott Ki vagy te, szégyentelen galandféreg? Terohadtanyabaszógennyesszájúszerencsétlen? – Próbálta a király rettenetes rikácsolását utánozni. – Egy férfi, ha ezt hallgatja egy hosszú hajóúton, akkor könnyen megbetegszik. Erős a teste, de azonnal odaadja magát a legelső betegségnek.

Illighaen még soha nem hallott ilyen magyarázatot. Vagy ha hallott is, nem egy katona szájából.

Most már a szedett-vedett kövekből összerakott kunyhók mögött jártak.

– És hogyan tudtak ezek a nyomorultak legyőzni egy hadsereget?

– Hát nem érted? – Fargein megdöbbent. – Ez az ő földjük, az ő szigetük.

– Járványok dúlnak itt? Vagy a foglyok belehaltak valamilyen fertőzésbe?

– A szegénység is betegség – mosolygott Fargein. – Csak az ilyen élőhalottak viselik el. Telente összekapaszkodva alszanak, és néha-néha feltérdelnek, hogy valami fakérget rágcsáljanak. Aztán elfogy a fakéreg is. Én is tudom, talán egymás szagából táplálkoznak.

Egy meztelen lény suhant el a sziklakunyhók között.

– És kik ezek a szorgok? Talán háziállatok?

Fargein megint mosolygott.

– Ha most mindent elmesélek neked, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem? Vagy mi okod lenne, hogy beajánl testőrnek? Sok mindent tudok, de a sok mindent majd csak Normandiában mesélem el.

Illighaen megfordult, és gyorsan lábujjhegyre ágaskodott.

A partmenti sziklák megrezzentek, mintha egy tengerről érkező úrnő most lépne a pallóra a kíséretével. Látni nem látott semmit. De még ebből a távolságból is érezte, mit látnak a többiek.

A felcicomázott kislány kitépte magát Bandemag király karjából, és a partmenti sziklák felé vetette magát: – Anya, anya! – sikoltozott.

Egy világ a képzelet szélén, töprengett Illighaen.

Hát nem lesz könnyű megszökni innen.

– Ne higgy nekik! – dohogott Fargein. – Aki ennyit éhezik, azt megjutalmazza a képzelete.

Csóka Kata fordítása

Az írek május elején csaptak le Normandiára. A normannok minden támadót lemészároltak, csak az ír király fiát nem. Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…

         Mese, mese, gondolta bosszúsan. Ostoba, szentimentális mese.

         De az ő fülébe is eljutott, noha hetek óta ki sem dugta az orrát Marcenda hercegné palotájából. Üldögélt a palota belső kertjében, félig fogolyként, félig vendégként, és közben jóllakott, vagy inkább csordultig telt napfénnyel, nyugalommal és udvariassággal. Ez Normandia volt, egy művelt és kifinom ország, és nem az ír királyi palota, hanem egy nyugodt hercegi udvar. Itt senki sem rikácsolt vele, legkivált a tulajdon apja nem: még azt sem tudod, te, fattyú, hogy mettől, meddig…, mit tátod itt a szád, te anyabaszó szerencsétlen…

         Anyabaszó – Halix király fia elpirult emlékezés közben. Dadogás nélkül még öt összefüggő mondatot sem mert Normandiában elmondani, de az apját már félméteres föld fedte; nehéz, termékeny, jóindulatú föld. Megmenekült, szabad ember volt. Káromkodni itt senki sem káromkodott. Ahogy lökdösődni sem lökdösődött. És még a napszámosokat sem nevezték anyabaszóknak, nemhogy a fogoly hercegeket.

         És Normandia csodása termékeny ország volt. A gyümölcsök édesebbek voltak, a napfény kitartóbb. Vagy talán hűségesebb volt a napfény a normann partokhoz, mint Írországhoz, itt hetek is elteltek egyetlen csepp eső nélkül. És az ételek! Az alma, a saláta, az uborka íze ott maradt a nyelvén, mintha Normandiában jobbkedvű almák teremnének, vagy jobbkedvű mint a szülőföldjén. Nem is beszélve a málnáról, az egresről, a barackról, ribizliről! Mindegyik olyan rafinált és különleges volt, mintha költők találták volna ki valamennyit. Mikor az első őszibarackot meglátta, alig akarta elhinni, hogy ebből a csodálatos, gyönyörű gyümölcsből létezik több is. És a kacéran bólogató, vérpiros ribiszke! Hogy lehet, hogy a költők csak fiatal lányokhoz írnak verseket?

         És természetesen maga Vilmos herceg! Hol láthatott volna ő ennyire barátságos, ennyire előkelő, ennyire méltóságteljes uralkodót! Egy ilyen született herceget! Hát mért nem árulod el a neved, fiam! Nagyon jól tudod, hogy itt barátok között vagy! Tőlünk nem kell tartanod.

         Igen, meglehet. Mert ki haragudna egy megszeppent, mindenkivel udvarias, tizenöt éves trónörökösre? Aki félig-meddig túszként él Sarzac várában? Aki csak a sors különös szeszélye folytán maradt életben? Aki kedvében jár reggeltől-estig Vilmos hercegnek és a feleségének,. Aki szeret napsütötte várudvarokon barackokat enni. És legszívesebben egy ribiszkebokorhoz írna szerelmes verseket.

         A szilva is hamarosan beérik, meglátod, milyen jóízű, biztosította Marcenda.

     Ő, az ír herceg, Halix király fia már rég rájött arra, az uralkodáshoz nem kellenek különösebb képességek. Nincs szükség tündérpalástra, természetfölötti erőre. Hanem pontosan arra, ami belőle annyira hiányzik: önbizalomra, magabiztosságra.

       Vilmos herceg és Marcenda – nos, ők igaziak. Ellentétben vele, egy nevét titkoló királyfival, akit saját apja nevezett anyabaszónak. Még nem is volt becsülete, amikor elvesztette. És az alkalmatlanságát már Vilmos herceg is észrevette, mikor mélyen a szemébe nézve odasúgta: akármi is a te titkos neved, te nem születtél hercegnek.

      Vilmos hercegnek és Marcendának nem született gyermeke. Ilyenkor a férfiak a feleségüket hibáztatják, de a joviális Vilmosnak ez sem adatott meg, Marcendának, a feleségének az előző házasságából három lánya született. Maradj itt velünk, mondogatta Marcenda. Minek mennél haza? Talán hogy megölesd magad?

        Ugyan minek mennél haza? Ha normann uralkodó nem is lehet belőle, de a hercegi pár barátjaként kényelmes életet élhetne. Elkísérhetné Marcendát az erdei rezidenciába, sajnálhatná vele az erdőben elejtett őzeket, és közben találgathatná, hogy az udvarban ki kivel – hogy nyíltan vagy titokban, és hogy a frigy szerencsés lesz-e vagy sem. Mert mint az idősödő,  jóravaló asszonyok, a hercegné is imádta a vajban sütött fánkocskákat, a virágokat, a „kedves és jóravaló” párokat. Az ír királyfi egy meghitt ideálra ismert benne, noha Marcenda semmilyen tekintetben nem hasonlított az anyjára, Mona királynéra, erre a rettegésbe beleszürkült, csontsovány  asszonyra. Jóindulatúan unalmas volt Marcenda, ahogy kopottasan unalmas volt a férje, Vilmos herceg is – de azt legalább senki sem gondolhatta, hogy ez a jólnevelt, idős pár egyszercsak elrikoltja magát: na, mi van, te anyabaszó, mért nem szeded a lábad… Annyit sem érsz, mint a kötél, amire felakasztanak…

         Írországban méregbe mártották a mondatokat, és megsuhogtatták az ellenség feje fölött, akár a kardokat. Vagy csak az ő édesapja, Írország királya volt ilyen? Hol késel, te anyabaszó? A kardodat sem tudod megfogni rendesen…? A Herceg újra összerezzent, mert az apjára való emlékezés a gyümölcsök ízét is megmérgezte. Hiszen ő egy megrontott királyfi. Az emberek között semmi keresnivalója.

         De ugyan mért kéne bárkinek is a saját nevét elárulni? Hisz ő nem nyilvános  ember, ő nem akar kezében karddal ítélkezni vagy hadakat vezetni. Vagy fején virágkoszorúval a mennyegzői menet élén vonulni. Te, anyabaszó, hát te semmire sem vagy jó? Igen, talán semmire sem. Már az anyja kivégzése megbetegítette. És te még sajnálod őt? Azt a szukát? Aki mind a kettőnkre, de még az összes büdös írre szégyent hozott! Ám az apja nemcsak vele, a trónörökössel ordítozott. Emlékezett egy apródra, aki a király őrjöngése közben holtan esett össze. A király pedig, már-már önkívületben, tovább rugdosta a szavaival. Na, mi van, nem hallasz, te kis anyabaszó? A füleden át húzzam ki a gerincedet?

         Itt, Normandiában hál’istennek senki sem beszél ilyen rettenetesen. Ez nem az anyabaszók országa. A normannok mindig úgy szólnak egymáshoz, ahogy művelt, megfontolt embereknek kell. És talán ezért nem tudnak ebben a csodálatos, nyugodt országban verseket írni az emberek! Költőversenyeket rendeznek, rímekkel bűvészkednek, tralala, lalala, csiribu… csiribi, csiribá, de fogalmuk sincs a szavak hatalmáról. Míg tralaláznak, elképzelni sem tudják, hogy egy jó vers életre kelthet valakit vagy birodalmak sorsát döntheti el.

         A világ a szavak hatalmában van, gondolta a Herceg. Te mért nem írsz verseket, kérdezgették a normannok nap mint nap tőle. Vagy mért titkolod, ha írsz? A Herceg hímezett-hámozott, lehajtotta a fejét, és közben érezte, hogy ezek az illedelmes, rózsavíztől illatozó emberek nemcsak gyávának tartják, hanem sunyinak és neveletlennek is.

         Mert tulajdonképp a normannok sem jobbak, mint az írek, ezt érezte. Csak ők nem mernek a gonoszságukkal kérkedni. Vajon nem született-e Marcendának az előző házasságából három lánygyermeke? És mi lett azokkal a kis unokákkal, akikben Vilmos herceg is örömét lelte? Akiket alkalmasnak is tarthatott az uralkodásra… Az egyik kisfiút egy vérfarkas tépte szét – egy különleges, csak a mesékben élő vérfarkas, aki éjszaka beóvakodott Vilmos herceg kastélyába. Ez a farkas szépen, udvariasan fellépkedett a lépcsőn, nesztelenül elhaladt három alabárdos apród mellett, aztán széttépte az alvó gyereket. Hát milyen farkas az ilyen? A másik kisunokát egy álomtündér ölte meg. Felbukkant egy tisztáson, ahol a hercegné unokái kergetőztek, és elcsalta magával a gyereket a rengetegbe. Fél év múlva csak a csontjait találta meg. Falánk álomtündér lehetett…

         Na persze ő, egy ír királyfi, jövendőmondók és költők fia abban egy csöppet sem kételkedett, hogy léteznek természetfölötti lények. Csak éppen a szív titkai – gondolta –, sokkal rettenetesebbek.

         Na de a normannok nem is szavakkal ölnek.

         És sokan vannak, nagyon sokan, akik Vilmos herceg trónjára ácsingóznak.

         Az utolsó harapás barack aztán még jobban megkeseredett a szájában. Ugyan hogy is tudná őt Marcenda, ez az unalmasan korlátolt hölgy megvédelmezni? Akinek az a sok szörnyű baleset érte az unokáit. Vajon a gonoszok hogyan is magyaráznák a hercegné szeretetét őiránta?

      Ámde könnyebb egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket egy bérgyilkossal kivégeztetni, mint megrágalmazni egy majd’ ötven éves hercegnét. Emellett Marcenda az együgyűségig jámbor asszony, pontosan az a fajta, akit a köznép is bálványoz. Mert hiszen nem a kegyes, a derék Marcenda az, aki szépen hímzett kendőcskéket ajándékoz a normann menyasszonyoknak, akihez a szegény özvegyasszonyok is bátorításért fordulhatnak…?

         Anyabaszó, suhant át rajta a szó megint. De szerencsére a hercegné nem az a fajta, aki titkos találkákat tervez túszul ejtett hercegekkel azon az órán „mikor szégyenükben lesütik szemüket a csillagok, és a földön egyedül vadászik a hold”. De vajon Marcenda jámborsága meg tudta-e védeni az unokáit? És képes lesz-e őt megvédeni, akiről a normannok azt gyanítják, egyre csak sertepertél, alakoskodik… Vilmos herceg trónjára ácsingózik?

    Neki már nincs hova hátrálnia. Ma napnyugta előtt meg kell jelennie a jó hölgy fogadótermében, és elkísérni esti sétájára, hogy meglátogassanak egy ablaktalan kunyhóban tengődő szegény asszonyt, aki most adott életet a hatodik gyerekének. Hogy érzed magad, kedvesem, nincs-e valamire szükséged? Mondd, nem segíthetek valamiben?

         És ő csak bólogat a hercegné árnyékában. Mert mi másra való egy udvaronc? Mi másra, mégha tizenöt évvel ezelőtt ír királyfinak is született?

       Felment a kamrájába megmosni az arcát és leverni a port a nadrágjáról. Mert nem szabad a szegényeket megbotránkoztatni, nekik csalódást okozni, szokta mondogatni a hercegné. Marcenda nyilván az unokái temetésén is szépen megfésülve, fényesen csillogó köpenyben jelent meg…

         Hiúság nélkül hogyan is létezne erény?

       Kitekintett az ablakon. Halix király fiának a szíve hirtelen elfacsarodott a bizonytalanságtól vagy éppenséggel a honvágytól. Eljutott-e már a híre az ő rablóhadjáratuknak? Mit gondolnak róla Írországban? Azt vajon tudják-e a komák, a sógorok, az unokatestvérek és a többi anyabaszó, hogy ő még életben van? És mit gondolnak róla, az „egyetlen túlélőről” ebben a kifinomult udvarban?

         Ivott egy korty vizet, aztán leült, mert a kinti nyárfalevelek reszketése őt is nyugtalanná tette. De miért nem hall másféle hangokat? Hova tűntek a palotából az emberek? Kicsi kastély ez, de a hercegné még a délutáni pihenése alatt sem követelt meg tökéletes csendet. (Nem vagyok én akkora boszorkány, kedvesem…) De akkor hova tűntek? Hogy lettek a hercegné apródjai hirtelen ilyen csendesek?

         Kiosont a folyosóra, beódalgott a nagyterembe, de még mindig csak a nyárfalevelek susogását sodorta utána a szél. Sehol semmi lárma. Persze egy foglyul ejtett, majd nagylelkűen vendégül látott királyfi nem kiáltozhat. Hát nem is kiáltozott, hanem csendben osont be a fogadóterembe, ahol a nap minden órájában kicicomázott eladó lányok trécseltek. Az úgynevezett udvarhölgyek.

         De most nem trécselt senki. Ám nem volt visszaút, ámbár minden porcikájában érezte: csapda ez, ravaszul kifundált, szörnyűséges. És hol vannak az apródok, akik éjjel-nappal itt társasjátékoznak a fogadóteremben? Látta a borostyánból faragott, gyönyörű bábukat, az apródok kupáit, egy feldöntött széket. Mert a hercegné nagyon kegyes, az apródjainak megengedi, hogy egész nap bort nyakaljanak – persze mértékkel, illedelmesen.

         Ez a fiú lesz majd Normandia hercege…

         Halix király fia egész testében reszketett. De nem volt egyedül, az a valaki vagy valami ott leselkedett rá a hercegné hálószobájában. És érezte, hogy valakik – valóságosan, de talán egy másik valóságból – most is éberen figyelik.

         Benyomta az ajtót a könyökével.

        Először a hercegné hatalmas combjait látta meg, a fehér húson tekergő kék ereket. Aztán a sötét odúhoz hasonló, nyitott és szétmarcangolt ölet, a széttépett selyemruhát, az elmetszett nyakat, a kék szemekben a felháborodást és a félelmet. És legvégül – mintha csak ebben a pillanatban loccsant volna az ágyneműre – a rengeteg kiömlött vért.

         És a kard! Az az ő kardja! Az az ő kardja ott az ágy végén!

         – Végre megvagy, te varangy!   –  Az apródok a függöny mögül rontottak elő, és úgy teperték le a földre, hogy a válla, az arca, a haja, a keze is véres legyen.

         – Te sunyi! Te mocskos ír! Megerőszakoltad a hercegnénket! Védekezett, ezért megölted!

         Az apródok csak egy színjáték szereplői voltak, most még zavartan, elfogódottan mozogtak. De minden színjáték mély átélést igényel. Ezért felpaprikázták magukat a kiáltozással, és egyre magabiztosabbak lettek. Már beletapostak a derekába, a hátát rugdosták, köpködték az arcát, a vállán táncoltak, ráugrottak a térdére, és szétfeszítették a tenyerét, hogy az ujjaira rátapossanak.

         Mielőtt a Herceg belezuhant volna a saját megsemmisülésébe, hallotta, hogy azt sziszegik fogcsikorgató gyűlölettel:

         – Te anyabaszó! Te sunyi szerencsétlen!

                                                                                                         Csóka Kata fordítása

Hiábavaló jelek

Azon a tavaszon, mikor a tündér – oly különös módon – életet adott Rioldának, az ulsteriak háborúra készültek. De most nem a szomszédokat vagy a feketeszívűeket akarták megtámadni, hanem Normandiát. Az asszonyaik csodákat meséltek az ottani gyümölcsösökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos nagy könyvekről, amiknek soha sem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.

         Bőség, termékenység, reménység.

         Hát  mért rostokoljunk itthon, kérdezgették maguktól az ulsteriak. Egy hosszú, keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! És nincs szebb látvány a rabolt drágaságnál. Hiszen mint a felcicomázott  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók. És a gyümölcsfáik? Mintha a tündérek aggatták volna tele őket aranyalmákkal.

       Ulsterben hosszú volt a tél. Halix király harcosai másra sem gondoltak csak a normannok éléskamráira és az érett körtékhez hasonló, pompás asszonyokra.

         A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Halix király egyszercsak partra szállt harcosaival Vientrogixban, de láss csodát, a városban egy teremtett lelket nem talált. Mintha egy szélroham felkapta volna az embereket a munkájuk mellől, és elröpítette volna őket a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyok lakrészébe, se szoknya, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kínos, kiszámított lassúsággal a fonál. (…)

         A katonák éhesek voltak – éhesek és zavarodottak –, de nem ehették meg a virágba borult körtefákat! Vientrogixban egy eleven macskát sem találtak, a városban szörnyűséges csend honolt, mintha az élőkkel a halottak is elköltöztek volna.

         Az írok csalódottan jártak fel-alá az utcákon.

         De Halix király nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteri harcosok híre! A normannok értesültek a támadásról, és ezért menekítették az asszonyaikat és a javaikat az erőkbe.

          – Gyáva kutyák – tette hozzá önérzetesen.

         A harcosok csak félfüllel hallgattak oda. Már alig merték megfogdosni a normannok által hátrahagyott javakat, a fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat – járványtól féltek mindannyian. Hazaviszel Ulsterbe egy berakásos tükröt a kislányodnak, és mihelyt a gyerek belenéz, fekete foltok torzítják el az arcát.

         A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak. Hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.

         De az út azért volt ott, hogy végigmenjenek. Az írek összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lelket nem találtak. Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy valami vadra akadjanak, vagy megtalálják, hova rejtették a normannok a nyájakat és az asszonyokat.

       – Legfeljebb a nőket esszük meg – tréfálkoztak néhányan.

         Halix király gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg az időszellemek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem.

         Vajon nem az ő életének a fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?

         Öreg volt, egy öreg és boldogtalan gyilkos. Ulsterben mindez eszébe sem jutott volna, de most, hogy végigjárták a két elhagyott várost, olyan gyengének érezte magát, mintha kiszívta volna a vérét a saját árnyéka.

         De nem volt mit tenni, ott bebotorkált az erdőben a katonái után.

         Végre talált egy tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött.

         – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor szégyenszemre éhes gyomorral és üres kézzel kell vitorlát bontanunk.

         Már senki nem hitt abban, hogy az erdő mélyén rábukkannak majd a normannok asszonyaira. Halix király két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák – sziszegte dühösen.

         De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényen.

         Teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem a vadakat, sem emberi lépteket.

         Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, a Herceg.  A fiúnak senki sem tudta a nevét, még maga a király sem, mert a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől. A nevek erősek, ámde közben mégis sebezhetők, és a királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy éppenséggel a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, Olbuinda királyné árvái. A hercegen aztán rajta maradt a Herceg; megszokta ezt az álnevet, ahogy megszokta a haját vagy a bőrét is.

A szárazföld messze van

Azon a tavaszon, mikor a hónapok negyven napig tartottak, Riolda meglátta a napvilágot (…)

        Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is. Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a tündér sikolyait.

        Étlen-szomjan teltek a napok. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: király, ma sem fogsz, király, kenyeret enni. Hiszen a szigetlakók megfogadták: amíg Bandemag gyermeke meg nem születik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz. Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.

            Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy az egyik katona felesége egymaga vajúdott. Mit tehet egy asszony, akit a csontjáig átjár a hideg egy faágakból összetákolt viskóban? Akinek a víz sem csillapítja a szomját, akinek egy kutya sem hallgatja a jajgatását? Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.

             Ám aki meg akarja látni a napot, az meg is látja.

       A harcos feleségének csak egy sóhajtásnyi ideje maradt. Eltépte a magzatzsinórt, kitisztította a gyerek orrlyukait, a nyálkás kis testet gyorsan begöngyölte a feje alatt tartott köpönyegbe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Már ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…        

      Ám talán az ő sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát. A visszatartott percek előszáguldottak, a köd felszakadt, a bokrokat meg-megrázta egy láthatatlan szélroham, mintha a fenyéren ismeretlen harcosok száguldoznának. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: nincs vége, most jön a java, mondogatták.

          Csak a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és úgy száguldott, mintha nem ő, hanem az út rohanna. A világ fellélegzett, a felhők szétoszlottak, és az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, gonosz, kék szempár.

            A katona berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a felesége combja között vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.

            És a ház…! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel. Friss élettel, mintha a gyerek csak elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akarna vajúdni?

            Kitámolygott az udvarra. A boróka és a szeder friss hajtásai óvatosan meglebbentek. Mire várjon még, ugyan mire? Behajította a pajzsát a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.

            Eközben a palotában már lakomához terítettek. Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza.

              – A kék a halhatatlanság színe – mondta titokzatosan.

A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, ezért is hagyták életben a Fehér tó melletti csata után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég alázatos ahhoz, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.

            Fargein minden őse kovács volt, az ereiben az ulsteri tündérek vére folyt. De már annyi ideje éhezett és vakoskodott a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették a nászéjszakán, a másodikat, mikor egy álom figyelmeztette őket, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat meg amikor megjósolták, hogy kislány lesz. Fargein felesége a szigeten született, és soha a közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mintha ékszerek lennének.

            Futás közben Fargein megtorpant. A kunyhóból nemcsak a gyerek tűnt el, hanem a köpeny, amit a felesége – ahogy a szülés órája közeledett – a párnája alá gyűrt. Hisz a szolgálólányok mindentől és mindenkitől félnek, se tulajdonuk nincs, se történetük. De a gyerek, a gyerek! Vibrált a levegő, és a fényben kinyújtózó virágok, a szélben ágaskodó fák, minden róla beszélt.

         Az útmenti kunyhókból sült hús illata csapott a levegőbe. Gyomorforgatón, éhesen. Hiszen ünnep van, és ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen. Tavasz volt, gyönyörű tavasz.