Milyen lenne a világ, ha a középkorra Platón és Arisztotelész összes könyve elveszik, Démokritoszé, a nagy materialistáé pedig fennmarad? Ne legyenek illúzióink, a természettudomány nem biztos, hogy fejlettebb lenne, a „haladáshoz” ugyanis nemcsak Démokritosz anyagelvűsége és atomelmélete kellett, hanem idealista filozófusok nézetei is, Arisztotelész páratlan rendszerező képessége, Platón matematikáért való megszállott rajongása („az istenek a matematika nyelvén szólnak az emberekhez.”) A reneszánsz idején aztán mindhárom eszmerendszer ismert lesz – vagy valamennyire ismert. Démokritosz anyagelvűsége az akkoriban megtalált Lucretius révén befolyásolja a nyugati gondolkodást (Pl. Giordano Brunót.)

Azért mégiscsak furcsa lenne, ha például Shakespeare teljes életművét idézetekből, gondolatfoszlányokból, drámáiról írt tankölteményekből kéne rekonstruálni. Márpedig Démokritosszal pontosan ez a helyzet. Ami számomra, egy matektanár lánya számára döbbenetes: Démokritosz, úgy tűnik, mindenféle kísérlet és számítás nélkül, tisztán spekulatív úton jutott el oda, hogy az anyag (de még a fény, sőt a téridő is) szemcsés szerkezetű, ezeknek a szemcséknek / atomoknak a végeláthatatlan mozgásából áll a világ. Igen, az emberi lélek is. Vannak az atomok és van az üresség – isten(ek)re immár semmi szükség.

(Az ókori ateizmus igen különös dolog. Számomra nem is teljesen világos, mikor jelent lélekállapotot, spirituális tapasztalatot, filozófiai felismerést.) Van a görög mitológiában egy félisteni származású hős, Bellerophontész, aki élete egy bizonyos pontján azt hirdeti, „istenek márpedig nincsenek”. Ezt meg hogy…? Épp a görög mitológia kellős közepén?)

Ha a modern természettudomány nem is lenne talán teljesen más Démokritosz konkrét szövegeit ismerve, az bizonyos, hogy a nyelvünk, a gondolkodásmódunk más lenne. Kevesebb szavunk lenne a bűnre, a halálra, a túlvilágra, több az örömre és a természetre. Démokritosz elég sok etikai művet is írt, a természettudomány mellett nagyon érdekelte az ember és a művészet, a zene is. Ezekre a nézetekre kevesebbet utalnak a kortársai, de most egy érdekes tanulmányban megpróbálták rekonstruálni. (Stefano Martini: Democrito: filosofo della natura o filosofo dellʹuomo? Roma, 2002.)

Ami azt illeti, a Biblia egynémely szereplőjétől sem idegen a természettudományos érdeklődés. Jób beszélgetőpartnereinek nagyon érdekes megfigyelései vannak az időjárásról, az állatokról, a természeti világ páratlan sokszínűségéről. De vizsgáljuk csak meg a szituációt! Ezek a lelkes okostojások éppen egy szenvedő, Istennel perben-haragban álló ember előtt „osztják az észt”, egzisztenciális krízisben lévő barátjuknak tartva kiselőadást pl. a csapadékeloszlás rejtelmeiről… Nagyon érdekes, hogy ennek a gondolkodásmódnak (miért olyan a világ amilyen) a nyomai megtalálhatók az Ószövetségben – de persze meglehetősen ironikus fényben. A természet titkait kutatók fellengzősek, bénák és valamiképp embertelenek.

Ilyen gondolkodó lett volna Démokritosz? Őt életigenlése, emberszeretete miatt „nevető filozófusnak” hívták a kortársai. Fennmaradt művek híján nem tudunk a stílusában és a világszemléletében gyönyörködni, de a tanait visszhangzó tanköltemény, a Lucretius-féle De rerum natura ránk maradt. Olvasnom kellett volna ebből valamelyik vizsgámra? Ha kellett is, én nem olvastam. Csak most került a kezembe Lucretius, és teljesen elbűvölt a soraiból áradó ontológiai derűvel és életvidámsággal.

“Széttöri mégis a vágy a szerelmes bosszu-szerelmét,

megzabolázza a vak harapást gyöngéd gyönyörével.

Mert hiszen ott a remény: aki fellobbantja a lángot,

azt hiszik ők, ugyanúgy, ugyanazzal a testtel eloltja.

Ábránd ez, mi nem ismer nagy természeti törvényt,

mert ez az egy dolog az, hol mennél több a miénk lesz,

annál jobban emészt kielégítetlen a vágyunk.

Étel, ital lenyelődik, szervezetünkbe szívódik,

biztos helyre kerülhet mind, nem téved a testünk,

éhünket, szomjunkat könnyü elűzni eképpen.

Ámde az emberi arcból, kényes rózsaszinéből

nem jut a testbe egyéb, mint kép és kép-gyönyörüség,

s máris a gyönge remény nyomorultan foszlik a szélbe.”

(Nemes Nagy Ágnes)

Ezért kicsit utána is olvastam a „láthatatlan” Démokritosznak.