Csóka Kata bejegyzései

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Törik és szakad (Patrick de Mela: Fordított)

Knut itt, Knut mindenhol. Akár a szerelem.
Csak szólj, ha nem érted! Csak szólj, ha kényelmetlen…, ha nem elég világos, ha fázol, ha fáj valamid, ha nem találod… És a dán királynő, Bilgerdis ugyanilyen tolakodóan szívélyes volt. Csak mondd meg, mi a kedvenc ételed, és én azonnal megfőzetem, legeslegszívesebbenNe szégyelld magad, egyetlen szavadba kerül, gyermekem… De Rioldának nem volt kedvenc étele – hogy is lett volna? –  ezért csak hümmögött, bólogatott, és próbált résen lenni.
Ez a lármásan nagylelkű udvar vajon kivel téveszti össze?
Mi folyik itt Dániában? Egyetlen szavadba kerül, erősködött mindenki – de ő tudta, itt egyetlen szó nem deríthet fényt minden titokra. Mert nem a dánok szokásai, hanem a habitusuk volt furcsa. Még az is lehet, hogy részegek, vélekedett Sjön. Ha a méhserbe gyümölcsöt és virágszirmot kevernek, akkor álló nap vigyorogsz, és nem érzel fájdalmat, sem fáradtságot. És már-már el is hitte volna Riolda, hogy néhány bogyó vagy szirom elegendő az általános és tökéletes boldogsághoz – de ha így van, akkor más bajkeverők mért nem élnek vele? A frankok, a mórok, a görögök? Mire való a háború, ha már néhány szem áfonya is gyógyítja nyugtalanságot?
Akár a konyhai praktikáknak, akár Bilgerdis királyné lármás jóindulatának köszönhetően a dánok soha nem voltak nyugtalanok. Talán a napkövek miatt? Az is lehet. Aki minden alkonyatkor megpillanthatja egy kristályon keresztül a felhők fölött vonuló napot, az talán tényleg boldogabb. Meglehet, mégiscsak jó valamire az egyistenhit: helyes és hasznos, ha valaki a pillantását egyetlen pontra szegezi…
Bilgerdis királynő azonban nem tűnt vallási fanatikusnak. Megtermett asszony volt, de csak távolról emlékeztetett a bizánci császárnőkre, akik egyetlen nyavalyás szó vagy kép miatt máglyára küldik az alattvalóikat. Ez a dán őfőnagysága mindig úgy tett, mintha semmi sem érdekelné a konyhán és az időjáráson kívül. Igen, igen néha rosszalkodnak a fiai, felfedeznek ezt-azt, harcolnak a szelekkel, de aztán hazatérnek, mert jól akarnak lakni az anyjuk főztjével… Bilgerdist a normann politikai viszonyok sem érdekelték, viszont hosszan tanulmányozta Riolda tenyerét, mintha jeleket keresne benne. Vagy egy halott rokona üzenetét. Hány gyermeke van a felséges királynőnek? A pontos számot senki sem tudta. Még a királynő legbelsőbb cselédjei is hatvanhétre tippeltek.
Hatvanhét? Riolda nevetett. Aztán eszébe jutott, a mondák szerint épp hatvanhét gyermeke van az északi szélnek.
Minden pompás. Minden nagyszerű. A halottak nem is halottak, csak valahogy eltévedtek szegények a királyi várat körbevevő ködben. Mindenki alig várja, hogy visszatérjenek, és hogy a királynő megkérdezhesse, mit ennének ebédre. No, igen, Vilmos herceg hősi halált halt a mórokkal hadakozva – ha már halál, akkor az a királynő udvarában csak hősies lehet – de a jóságos Bilgerdis gondoskodott róla, hogy özvegye a trónra méltó módon visszatérhessen.
A legelső lakomán Riolda célozgatni próbált, hogy az arabokat a normannok hívták be – a hazafiak, a harcosok, a „testvérek” –, hogy a dánok pártütőket támogatnak végtelen nagylelkűségükben, de senki sem hallgatta végig. Hogy  micsoda irigy és rosszindulatú kislány, néztek rá a dánok az ürühússal teli tányérok felett.. – Nem szabadna ennyi zsírosat enned – figyelmeztette jóságosan a dán királynő. Még a végén a szívedre megy. – És felajánlotta, hogy Riolda kedvenc ételét haladéktalanul megfőzeti…, ha törik, ha szakad, egy pillanat késlekedés nélkül. – És alárulhatnád, gyermekem, mi a kedvenc virágod. Bár tél van, mi szívesen meghozatjuk neked még Indiából is.
Az érvekre jókívánságok és a be nem teljesült ígéretek szolgáltak ellenérvül. Riolda, mint ahogy a többiek, csak húslevessel, ürücombbal és szóvirágokkal lakhatott jól a királynő lakomáin.
Talán épp túléltek egy polgárháborút, gondolta Riolda. És megfogadták, hogy úgy tesznek, mintha a halottaik csak elkóboroltak volna. És mivel annyi halott „kóborolt el” – nagyapák, nagybácsik, unokaöccsök –, ezért úgy döntöttek, hogy leteszik a hatalmat a nagy túlélő, az anyakirálynő kezébe.
– És a vajas-áfonyás tekercset szereted-e?
Riolda bólintott, de persze ezt a nevezetes tekercset sem szolgálták fel. Három tagbaszakadt szakácsnő dolgozott a konyhán, ők sütötték az ürühúst, a lepényt, pontosan úgy, ahogy a legelső vikingek.
De azért minden étel pompás volt. Lenyűgöző, csodálatos, mi több, változatos. Mint a messze földön híres kínai almák, amiből egyetlenegyet Riolda is megkóstolt Vilmos herceg lakomáján.

A húsa elomló és selymesen lágy, a bőre hamvas, sárga és vörös színekben pompázó, a magja pedig különleges, kemény, rovátkált, már-már fúrtonfúrt, mesélte Knut hercegnek. No és az íze! Ilyennek képzeli az ember a reménységet, de semmilyen szó ki nem fejezheti, mert annyira valóságos! A szavak nem helyettesíthetik az emberi tapasztalatot. Csak akkor képesek egy ízt felidézni, ha kóstoltad előtte…
Knut nem vitatkozott. Reggel óta Riolda nyomában járt, és most szétfeszítette a lány tenyerét, hogy belecsókolhasson a csillagszerűen szétfutó barázdákba. – De én, Riolda, szeretem az olyan gyümölcsöket, amik semmire sem emlékeztetnek.
Riolda kirántotta a kezét Knut markából.
Szerelmi vallomást várt, de Knut – egyedüli dánként – megpróbált felelni a kérdésre.
– Te is tudod, Riolda hogy a szégyen pusztítja el a leggyorsabban az embereket. Mert nem a tűz, nem a beszéd, nem a munka különböztet meg az állatoktól, hanem a megbánás. A farkas megérzi, hogy a többi állat fél tőle, de nem akar mentséget a tetteire. Akár győz, akár veszít, nem szégyenkezik, nem fájdítja magát.
– És ti feltaláltátok a köntörfalazást? Amivel óvni próbáljátok a többi dán becsületét?
– Nem a becsületét. Hanem az életét – felelt a herceg.
Az életét? Talán bizony nem halunk meg többé, ha kerülünk bizonyos kifejezéseket? Ha nem mondunk ki bizonyos szavakat? És megváltozik-e az emlékezet, ha egy királynő – természetesen merő szívjóságból – megtiltja a folyamatos múltat? Vagy élet és halál nem egy olyan nyelv, aminek nem értjük még jól a grammatikáját, de állandóan befolyásolni akarjuk? Hogy ért véget a nagy költő, Maximus kísérlete? Aki a verslábaival és költői szabályaival pedáns rómaiakká akart változtatni minden normann alattvalót?

De Knut herceget nem érdekelte a grammatika és a normann történelem. – Nekünk nincs szavunk a szégyenre, Riolda. De van egy váram, gyere el, és ott vitatkozz velem! Én majd titokban tartalak, folyamatos titokban, szeretni foglak, és nem engedlek el.
– Ha jól értelek, egy dán herceg nem engedhet meg magának fekete hajú feleséget.
A herceg bólintott. De hát persze nem gondolta volna, hogy sértő lehet egy ilyen ajánlat! Hiszen Riolda nem akar királynőkkel, feleségekkel, udvarhölgyekkel vagy akár kínai almákkal cseverészni. Hát mit számít akkor a törvényesség? – És téged, Riolda, egy zavart és tudatlan mamlasz nem érthet meg. Neked egy komoly ember kell…, egy idősebb, nyugodt ember, aki az összes tapasztalatával…Minden tekintélyével… Mert ne feledkezz meg róla, hogy nemcsak a szavak védenek, hanem a kőfalak.
Neked-egy-komoly-ember-kell.
Talán ilyen egyszerű minden, gondolta Riolda. Belelépni egy kincseket gyűjtő, nagynénje udvarában unatkozó, nem egészen törvényes örömökre áhítozó nagyúr, egy nagyon-nagyúr meséjébe. Akinek a fanyarsága keserű, de közben mégiscsak üdítő, ahogy a legfinomabb árpasör.  Vajon milyen lehet…? No de a valóság szilárdabb és biztosabb, mint a legkáprázatosabb, a leglehetetlenebb ígéretek. Azok a reggeli rosszullétek! Az a feszülő érzés a hasában, ami egy valóságosan létező lény érkezését jelentette. És hét meg kettő egyenlő kilenc. A dánok talán nem beszélnek szégyenről, de talán összeadni mégiscsak képesek.
– Sjönnek én jelentek mindent.
– Derék fiú, ügyes fiú. Majd talál egy másik mindenséget. – felelt a herceg.

800px-Autumn_Red_peaches

Bilgerdis palotájában hét szoba volt, és a hét szobának a hét égtájra nyíltak az ablakai. Az ír bölcsek szerint hét kapuja van a testünknek. A hetes szám jelenti a teljes odaadást és a figyelmet. A csodás hét égtájat egy álombéli sárkány mutatta meg, mikor Bilgerdis megfogadta, hogy felszámol minden egyenetlenséget. – És talán ez a híres sárkány reformálta meg az igeidőket? – kérdezte Riolda. A grimasz a királynő arcán gyorsan átváltott üdvözült mosolygássá.
Olyan ez a Bilgerdis, mint a kínai alma, gondolta Riolda. Mézédes, puha rostok ölelik körül a kőkemény magot. A másokba zavarba ejtő agyafúrtságot.
– Az a szerencséd, Riolda, hogy az ilyen gúnyolódás egyelőre nem zavarja Knutot, az unokaöcsémet. Ha majd az ágyasa leszel, bezárkózhatsz a lakótornyába, és kedvedre köszörülheted a nyelvedet. Ugyanolyan odaadóan, ahogy más ágyasok reszelgetik a körmeiket. De most jól figyelj! Akár Sjön, akár a herceg a gyereked apja, a magzatot nem tarthatod meg. Te idegen vagy, más a hajad, más a tenyered, más a pupillád, az a kisbaba nem a mi fajtánk lenne. Megértettél, ugye, gyermekem?
– Hogyan? – sikított Riolda. – Ki-vagy-te! Hogy-láthatsz-bele-a testembe!
A királynő mosolya most már egészen megbocsátóvá szelídült. Mert hiszen ő nem az a kíváncsiskodós-sertepertélő-akadékoskodó fajta. Csak a józan belátás, az alattvalókért érzett aggodalom… Riolda is megértheti: egy jó gazda nem keveri a kecskéket a bárányokkal, az embereket a szorgokkal. Hiszen róluk mindenki tudja, hogy nem férfi és nő öleléséből, hanem a tenger mocskából születnek. Akiket felismerhetünk a pupillájukról. – De ha te visszaadod a tengernek a gyermeked, ha helyesen és udvariasan viselkedsz, akkor közöttünk maradhatsz egész életedre. Megértetted, ugye?

Nem volt mit megérteni, nem volt mit válaszolni, hisz kezdődött a vacsora. Ünnepélyes lárma támadt, ahogy a szakácsnők körbehordozták az ürühúst. A királynő nagylelkűségét, a királyi konyha pompás változatosságát dicsérve, mind a hét irányból sereglettek   köréjük az udvaroncok. És nemcsak az udvaroncok, hanem a követek, a sógorok, a sógornők, az unokaöccsök és az unokahúgok. És legesleghátul, a testőrök és a léhűtők között feltűnt Sjön. Boldogan és éhesen.
– Nagy nap ez a mai, kedves gyermekeim! – kezdte a királynő ünnepélyesen. De mivel Bilgerdis udvarában minden nap egyformán nagy és ünnepélyes volt, ezért még a leglelkesebb udvaroncok sem figyeltek. – Mi, dánok, figyelemreméltó levelet kaptunk a córdobai kalifától. Aki amellett, hogy jókívánságait küldi, részletesen beszámol az udvarában folyó kutatásokról. Mennyi tanulság! És mennyi izgalmas hír! Míg mi északon a napköveinket csiszolgatjuk, ők az idő titkait fürkészik! – Ám hiába volt minden igyekezete, az asztal körül csak ernyedt csámcsogás hallatszott. – De most lássátok, micsoda ajándékot küldött a mi fényességes barátunk!
És azzal az egyik testőr egy letakart kalitkából egy nevetségesen horgas csőrű, rikító színű, méltatlankodva rikácsoló madarat engedett elő. A királynő pedig folytatta: – És csak annyit kér tőlünk a kalifa, a mi kedves barátunk, hogy küldjük el hozzá vendégségbe a mi normann tündérünket!
– De én nem akarom! – ordított Riolda. – A kalifa ölt meg annyi embert! A kalifa dúlta fel Normandiát. Nem akarok Hispániába menni! Nem akarok a rabszolgája lenni!
Az ordítást elnyomta a madár felháborodott rikácsolása és az udvaroncok jóllakott lármája.
Nézd-csak-azt-a-kék-foltot! Nézd-csak-a-bóbitáját! Micsoda-vicces-micsoda-dühös-madár!
– No de nem értem a dühöngésedet, Riolda. Hiszen élvezheted a napsütést, és még világot is láthatsz! Ahogy a tanítómestered, a nagy Illighaen. Úgy tudom, ő ajánlott téged a fényességes kalifa figyelmébe.
– Nem akarok menni! Kiveszik a szívemet!
– Ha valamelyik férfi igényt tart a szívedre, az persze más dolog, gyermekem. Megírhatom a jóságos kalifának, hogy legnagyobb bánatunkra már nem tudjuk viszonozni az ajándékát, mert te Knut háza népéhez tartozol. És ha betartasz néhány aprócska szabályt, akkor élvezheted a  vendégszeretetünket. Mert hisz én soha nem lennék annyira szívtelen, hogy Knut ágyasát, egy ilyen szófogadó, gyengéd lányt elküldjek az ismeretlenbe… A derék Knut! Ugyan mit gondolna rólam…? Te azt el sem tudod képzelni, gyermekem.

Riolda a kamrájában zokogott tovább. Ostobaság lenne menekülni, hiszen a dánok királynője mindent tud, mindent lát. Az ő kamrácskájában is hét apró ablak van – talán ez a hét kis lőrés jelképezi a mindenséget és a teljes odaadást.
Bilgerdis a saját szemével látja a hasában a gyereket, a keze pedig elér Hispániáig… vagy azon túl, a képzelet legszélső határáig. Hova mehetne? A kőfalon túl itt a tél és a holtan is ellenséges tenger. És már nincs egyedül. Talán soha nem lesz egyedül. Egy egészen pici, mindentudó sárkány növekszik a hasában, aki belelát az álmaiba, és éjjel-nappal figyeli a lépteit. Ám ez a nyavalyás Bilgerdis talán nem tudhat mindent! Hogy terhes, azt megjósolhatta az arcszínéből  is. És ahol víz van, folyó vagy tenger, onnan menekülni sem lehetetlen.

Kényszerítette magát, hogy ne összegörnyedve zokogjon, hanem végignyúljon a kőpadlón. Mert Illighaen szerint a kuporgás beletörődővé tesz mindenkit.
– Te most mit bőgsz? – kérdezte a szobába benyitó Sjön.
Enyhe sörszagot, mégis valami földöntúli nyugalmat árasztott. – Minek így nyúzni magad, ha úgyis menekülni kell.
–Te maradhatsz – mondta Riolda. – Knutnak azt ígérte, hogy mint valami nemesembert, befogad a kíséretébe.
Sjön legyintett. – Ezek reggeltől estig csak ürühúst zabálnak, talán ettől ilyen érzéketlenek. És ugyan mit képzelsz, Riolda? Mért maradnék? Hisz te vagy a feleségem.

 Csóka Kata fordítása

 

 

 

marginalia14

Haza, haza (Patrick de Mela: Fordított)

Ahol nincsenek romló-bomladozó városok, ott nehéz menedéket lelni. És a tisztaság! Itt a csillagok is úgy ragyognak, mintha óráról órára kisuvickolnák őket. Dánia megbízható és vadonatúj ország volt, ahol a királynő név szerint ismert minden tutajt, gályát, lélekvesztőt. No és talán minden alattvalót.
– Csak a lótolvajok és gyilkosok menekülnek novemberben, nem a becsületes emberek  – mondták a hajósok a kikötőben. – Várjátok meg a tavaszt! Béküljetek meg a királynővel!
De békülés helyett Riolda a szolgálatot választotta.  Hiszen még a királyi udvarhoz leghűségesebb családokban is vannak szomorú, életunt kamaszok, akik rászorulnak egy idegenből jött lány figyelmére.
– Nem találják a szájukat! Szegénykéééék!– dünnyögött Sjön.
És talán tényleg nem találják, gondolta Riolda. Mert nem az ütések, a daganatok gyilkolnak, hanem az elfertőződött titkok. A hallgatás, ami nem hagyja beforrni a sebeket. Így ahogy alkalom nyílt rá, elfogadta Knut sógorának meghívását egy Hjelmarkinden melletti várba.
Fizetség semmi. Csak a nagyúr jóindulata.
A tizennégy éves Otridot feleségül ígérték egy izlandi harcoshoz, Hjalmarsson vagy Ingerborsson vagy valami hasonló fiához. De a család szeme fénye, az édes, kicsi Otrid mégsem tudott az apai parancsnak engedelmeskedni. – Másfél éve emészti a kórság – mesélte az apja, és Riolda arra gondolt, ő sem „találná a száját”, ha egy ismeretlenhez kéne elindulnia Izlandra.
De a baj nagyobb volt. És Otrid édesapja, ez a lóképű, mélabús nagyúr aggodalmasabb, mint azt sejteni lehetett az első beszélgetéskor. A lányt tizenkét éves kora óta gyötörte barnás vérfolyás, kóros álmatlanság és – az apja szavaival – „eltúlzott” szégyenérzet.  Az „izlandi vőlegény”, a „sürgős házasság” csak amolyan metaforák voltak, Knut sógora ezzel akarta leplezni, hogy mennyire aggódik egyetlen gyerekéért. Egy olyan országban, ahol az aggódás, leginkább az „eltúlzott” aggódás felért egy felségsértéssel.
Én már hagytam meghalni egy vérfolyásos gyereket, gondolta Riolda. Mert az az átkozódó, magányos ír lány a tengerparton azt sem hagyta, hogy a kezét megfogjam. De ha megfogtam volna… ugyan mit csináltam volna a halálos kórral? Csak a fájdalmat lehet csillapítani, nem a méhben vagy a lélek legmélyén meglapuló sorvadást.
– Én-nem-vagyok -gyógyító, nem-tudok-csodát-tenni.
– Akkor menj és beszélgess vele! Mondj el néhány érdekes mesét!

Otridot még nem sötétítette úgy el a félelem, mint a többi haldokló gyereket. És nem is volt annyira „aggodalmas”, mint szegény édesapja. A görcsök szüneteiben kíváncsi volt, hogy Riolda hasában mozog-e a kisbaba, hogy a lányok hogy hordják a hajukat Normandiában, hogy Riolda hol született, hogy hány évig élnek a kalitkában a madarak… De az arca ráncos volt, a szeme karikás, a hasa duzzadt, mintha fertőzés vagy valami kimondhatatlan bánat gyengítené.
És ha Otrid – valami csoda folytán – jobban lesz, őt elkergetik vagy megölik. És szerencséje van, ha nem adják át a királynőnek. De minden nap életet jelent.
És ez a dán lány ugyanúgy élni akart, mint a magzat hasában, gyorsan, szenvedélyesen. Rioldának nem is maradt ideje a rettegésre.
Varázsigék, jóslókövek, főzetek híján maradtak hát a szavak. Nem, semmi szükség porrá tört rubinra vagy kígyóméregre. A nagyúr megvonta a vállát, és ők egyszerűen csak beszélgetni kezdtek. Először a szerelemről, aztán a kisbabákról, végül Otrid édesanyjáról, akit a várat elfoglaló varég kalózok erőszakoltak meg, és belehalt a szégyenbe. Otrid féltestvéreiről, akik valami borzasztó járványnak estek áldozatul, és itt estek össze a vár kapujában. És végül a legeslegszörnyűbb dologról, hogy apja búskomorsága miatt nem maradnak meg a várban a háziállatok. Se kutyák, se birkák, se madarak, senki, senkiévek óta. Riolda régebben még idegenkedett volna egy olyan lánytól, akinek kutyák, macskák, anya és féltestvérek nélkül is volt fedél a feje fölött, volt támasza, de a terhesség megváltoztatta a szívét. Egyszerűen nem tudott Otrid élni akarásának ellenállni?
Ez a lány talán tényleg nem találja a száját. Megpróbálták hát szépen, lassan szétszálazni az összegubancolódó történetszálakat. Ülni a sötétben. Beszélgetni, beszélgetni, megint elölről kezdeni. Hogyan is történt? Anya, apa, féltestvérek, varégok… Aztán három magányos, rettenetes tél a várban, míg apa Bilgerdis királynő udvarában próbálja a dán nyelvet a múltba nézéstől, a káros igeidőktől megtisztítani. És mikor szegény Otrid feloldódott és megkönnyebbült, akkor beszélgetés közben eljutottak egy hét évvel ezelőtti vendégségbe. Ahol a málnabokrok között egy fekete csuklyás férfi… De ezt már nem bírom elmesélni! Menj-innen, hagyj-békén, ne-akard-hogy-meghaljak…
Riolda nem akarta. Idegen volt itt, ezért még csak a csuklyát viselő férfi nevére se volt kíváncsi. De férfi vagy férfiak? Milyen járvány az, ami „életerős” féltestvérekkel végez – nem is akárhol, a „vár kapujában” –, de ezt a „kicsi lányt” élve hagyja? – Most már ha meg akarsz gyógyulni, meggyógyulsz. Most már rajtad múlik, Otrid. És ne felejts el minden nap sétálni! Beszélgetni, énekelni.
Sjönnel együtt egy kutyát akartak a várba csalogatni, egy vidáman csaholó, eleven kutyát, ami ha a kalózokat nem is, de a rémálmokat elűzi. De Otrid nem tartott tovább igényt a szolgálataikra. – Csak akkor vagy bizalmas barátnőm, ha a titkaimat elviszed magaddal a tengeren túlra. – Riolda bólintott: – Meg fogsz gyógyulni, erős lány vagy. Elviselsz bármilyen igazságot.
– De úgy tudom, neked menned kell, a királynő el akar küldeni a kalifa országába.
– Ott majd olyan messze leszek, hogy biztonságban lesznek a titkaid.
Otrid felnevetett, és Riolda most először látta az arcán a gödröcskéket. – Ugyan mért nem szöktök el, Riolda? Mért nem keresitek mega tengeri embereket, akik télen is kihajóznak, nincs házuk, és nem tartoznak a királynőnek semmivel?

A fekete arcú hajóst Sjön találta meg.
– Mintha várt volna – mesélte Sjön döbbenten –, de csak a sziklákon ugrálva beszélgettünk, mert nem léphet ki a szárazföldre. Azt mondja régtől ismer téged.
A sziklák közt várakozó, ködben elbújó várakozó, fekete arcú ember  furcsa emlékeket ébresztett. – Hát persze! – kiáltott fel Riolda. –A jó Noric! Ő hozott engem Normandiába!
De Noricot – ha ugyan így hívták – egy cseppet sem érdekelte, hogy Riolda mire vagy kire emlékszik. csak a szabályok, amik tizenhárom év alatt sem változtak. Nem-szabad-este-indulni. Nem-szabad a hajón-ugrálni. Nem-szabad-hangosan-beszélni…Nem, nem! Fecserészni sem szabad! Jobban tennék, ha mind a ketten aludnának. Riolda elképedt, hogy a fekete hajós nem kíváncsi a régi útitársak sorsára, nem érdekli, mi történt Illighaennel vagy az édesapjával, hogy most honnan jönnek, és miért menekülnek.
Sjön nem képedt el.
Beszállt a hajóba, maga alá húzta a lábait, felkészülvén arra az unott révületre, arra a kába félálomra vagy inkább állatias bizalomra, ami minden átkelést megkönnyített. – Te nem bántál meg semmit? – kérdezte suttogva Riolda. – Nem sajnálod az anyádat? A testvéreidet? Nem sajnálod, hogy másfél éve csak menekülünk? – Sjön ki sem nyitotta a szemét, csak dünnyögött valamit.
Mert nem ugyanabból az anyagból szövik az álmainkat. A vikingek a tengeren alszanak téli álmot, a medvék a barlangban, a denevérek a hasadékokban. Miután kikerülte a szirteket, aludni látszott a fekete ember is, a feje előrebukott, a válla összegörnyedt, mintha csak szenderegne az északi szélben. Ha egy gálya vagy hadihajó jönne szembe, azt hinnék, gondolta Riolda, két halottal és egy meg nem született élettel sodródik a megsemmisülésbe.
De hát nem így van-e?
Anya-apa. És a hasában a meg nem született gyerek, ami úgy hajtja előre a hajót, ahogy a szív korbácsolja egyre magasabbra a madarakat. Félálomban elsodródott mellettük a Kék kövek szigete, aztán egy szomorú földdarab, aminek a dánok nem adtak babonából nevet. Ám lassan a hasában alvó gyerek is elfáradt az örökös ringásba, émelygésbe, a rugdosást Riolda a harmadik nap már a torkában érezte. A térdét, mint a vérfolyásos gyerekekét, maszatos lé öntötte el.
–Ó, istenem! Ilyen hamar… Ki kéne kötni!
A tengeri ember egyszer csak megrázta magát. – Nincs itt más, csak Szirben, a gyerekek szigete! Az a gyerekeké.
Riolda könyörgött, hogy keressék meg a szigetet, keressenek meg bármilyen szigetet, a gyerekekét, a kiskutyákét, a madarakét, csak álljanak meg, de a tengeri ember csak nevetett. – Szirben szigetén nem lakik senki. Eleven gyerek nélkül meg se találjuk, ki se tudunk kötni a partján Egy asszony jár oda, megsüti a kenyeret, megágyaz, talán a széllel jön-megy, és várja a házában a gyerekeket. – Tudom – mondta Riolda. – Jártam már ott. Emlékszem a víz ízére. Oda akarok visszajutni.
A tengeri ember megfordult, és rátette a hasára a kezét. – Még korán van. Csak ha velünk van egy eleven gyerek, akkor tudunk kikötni.
– És ha senki sem találkozott még a sziget úrnőjével, akkor honnan tudjuk, hogy Szirbennek hívják a helyet? – Ezt már kérdezted tizenhárom éve. De ne félj! Minden hullám közelebb visz a megsemmisüléshez.
És ez így is volt. A görcsök Rioldát már egész testében rázták. – Ha már mindent tudsz, és úgyis meghalok, akkor nem árulod el, hogy mért kellett a saját szigetemről eljönnöm? Hogy kik a szüleim? És hogy mi fog Sjönnel történni ezután? Látod,  a kíváncsiság még nem enged meghalni.
A tengeri ember visszasüppedni látszott a korábbi közömbösségébe. Talán megfordult volna a szél? – Nem olyan könnyű meghalni – felelte.
De akár nehéz, akár könnyű volt a halál, a hideg, ez az éles hideg, a hányinger és ez a tomboló rugdosódás elviselhetetlen volt. Talán ezért küzd ennyire ez a gyerek, mert neki egy lélegzetvételnyi élet sem jutott?
Mit mondott N. herceg a szigeten hallott versekben? A meg nem született gyerekeket a tenger tartja fogságban. A nemlét megaláztatása. A könyörtelen, halálos hideg.
– Fogódzkodjatok össze! – szólt a tengeri ember. – Ha összefogódzkodtok, akkor nem fagytok meg! Sjön félálomban magához húzta Rioldát.
De ő is hideg és kemény volt, mint a szigetek szélén sodródó faágak. Pedig minden test üzenet, gondolta Riolda, nekem is vigyáznom kell…
A hullámok és a szél végül  elkábították.
Aztán reggel elzsibbadt tagokkal hallgatta, hogy Sjön és a tengeri ember árpasörökről vitatkoznak. Árpasörökről?  Teremtett lélek a tengeri embert kenyeret enni vagy vizet inni sem látta. De hát mi az, amivel Sjön a legrettenetesebb emberek rokonszenvét is elnyeri? És vajon nem az a törvény, hogy a tengeri ember hajóján nem szabad fecserészni? De Sjön végzett a sörökkel, és szépen rátért a kisbaba születésére. Hogy kire fog majd a gyerek hasonlítani, kinek a szemét, száját, pupilláját, vállát örökli? És hogy fogják majd a születést megünnepelni… Egyelőre nincs semmije, úgyhogy az is lehet, hogy egy tánccal fog a babának kedveskedni… Észre se vette, hogy egy viharfelhő felé hajókáznak a novemberi ködben, és épp egy tengeri embert próbál rábeszélni, hogy jelenlétével tisztelje meg az ünnepséget… legalább egy órára vagy félórára! Mert egy félórácskára a tengernek se hiányozhat annyira… Egy elátkozottnak mondott sziget felé tartva, kölcsönbundával a vállán, fagyoskodva és éhesen, boldog és büszke…
Boldog és büszke. Mégiscsak és mindazonáltal
És még a vérfolyás is elmúlt, mintha sohasem lett volna. Az éjszakai rosszullétre már csak egy folt emlékeztette a szoknyáján.
A tengeri ember végre elnevette magát: – Mi ez a kis vihar? Gyorsan túlleszünk rajta, és meglátjuk Riolda szigetét.  Aztán kiderül, majd lesz-e kedved gyakorolni a tánclépéseket. De mielőtt fogadnánk a gyereked fülcimpájára, Sjön, jegyezz meg valamit. A legtöbb gyerek nem egyetlen anyára vagy apára hasonlít, hanem mindazokra, akik gondoltak rá, amikor megszületett. Nézd csak meg a feleséged tenyerét! – Riolda felsikoltott, és a háta mögé rejtette a kezét, nem mintha Sjön nem látta volna még a furcsa, pókhálószerű mintákat. – Minden test üzenet. Ennek a szigetnek a bolond királynője evvel a furcsa ábrával üzent a nővéreinek. Az egyik meghalt, mielőtt Riolda odaért, a másik pedig gonosz lett. De mit számít? Minden jelet meg kell fejteni. Mert ha valamelyik elveszik, az idő is megzavarodik.

Az áthatolhatatlan ködfüggönybe furcsa folyosót vágott a napfény.
– Most már nem kell sietünk – mondta a tengeri ember. – Akinek oda kell érni, az odaér.

forditott3

Csóka Kata

dark-medieval-manipulation

TÖRIK, SZAKAD

 

Knut itt, Knut mindenhol. Akár a szerelem.
Csak szólj, ha nem érted! Csak szólj, ha kényelmetlen…, Ha nem elég világos, ha fázol, ha valami baj van, ha nem találod… És a dán királynő, Bilgerdis ugyanilyen tolakodóan szívélyes volt. Csak mondd meg, mi a kedvenc ételed, és én azonnal megfőzetem. Ne szégyelld magad, egyetlen szavadba kerül, gyermekem… De Rioldának nem volt kedvenc étele – hogy is lett volna? –  ezért csak hümmögött, bólogatott, és próbált vigyázni magára.
Ez a lármásan nagylelkű udvar kivel téveszti össze?
Mi folyik Dániában?
Egyetlen szavadba kerül, erősködött mindenki – de ő tudta, itt egyetlen szó nem deríthet fényt minden rejtélyre. Az is lehet, hogy csak részegek, vélekedett Sjön. Ha a méhserbe gyümölcsöt és virágszirmot kevernek, akkor álló nap vigyorogsz, és nem érzel fájdalmat, sem fáradtságot. Már-már el is hitte volna Riolda, hogy néhány bogyó vagy szirom elegendő az általános és tökéletes boldogsághoz – de ha ez így van, akkor más bajkeverők mért nem élnek vele? A frankok, a mórok, a görögök? Mire jó a háború, ha már néhány szem áfonya is gyógyítja nyugtalanságot?
Akár a konyhai praktikáknak, akár Bilgerdis jóindulatának köszönhetően a dánok soha nem voltak nyugtalanok. Talán a napköveik miatt? Az is lehet. Aki minden alkonyatkor egy kristályon át megpillanthatja a felhők fölött vonuló napot, talán tényleg boldogabb. Meglehet, mégiscsak jó valamire az egyistenhit: helyes és hasznos, ha valaki a pillantását egyetlen pontra szegezi…
Ám Bilgerdis királynő nem tűnt vallási fanatikusnak. Megtermett asszony volt, de csak távolról emlékeztetett a bizánci császárnőkre, akik egyetlen nyavalyás szó vagy csak egy nyavalyás kép miatt máglyára küldik az alattvalóikat.. Igen, igen néha rosszalkodnak a fiai, hadakoznak a szelekkel, felfedeznek ezt-azt, de aztán hazatérnek, mert jól akarnak lakni az anyjuk főztjével… Bilgerdist mintha a normann politikai viszonyok sem érdekelték, hosszan tanulmányozta viszont Riolda tenyerét, mintha jeleket keresne rajta. Vagy egy halott rokona üzenetét.

images

Minden pompás. Minden nagyszerű. A halottak nem is halottak, csak valahogy eltévedtek szegények a királyi várat körülvevő ködben. Mindenki alig várja, hogy visszatérjenek, és hogy a királynő megkérdezhesse, mit ennének ebédre. No, igen, Vilmos herceg hősi halált halt a mórokkal hadakozva – ha már halál, akkor az csak hősi lehet – de Bilgerdis gondoskodott róla, hogy özvegye a trónra méltó módon visszatérhessen.
A legelső lakomán Riolda célozgatni próbált, hogy az arabokat a normannok hívták be – a hazafiak, a harcosok, a „testvérek” –, hogy a dánok árulókat támogatnak végtelen nagylelkűségükben, de nem hallgatták végig. Hogy  micsoda irigy és rosszindulatú kislány vagy, néztek rá a dánok az ürühússal teli tányérok fölött megbotránkozva. Nem szabadna ennyi zsírosat enned, figyelmeztette jóságosan a dán királynő, még a végén a szívedre megy. És felajánlotta, hogy haladéktalanul, azon nyomban megfőzeti Riolda kedvenc ételét…a legnagyobb örömmel, pillanat késlekedés nélkül. – És elárulhatnád, gyermekem, mi a kedvenc virágod. Bár tél van, mi szívesen meghozatjuk neked Indiából is.
Az érvekre jókívánságok vagy be nem teljesülő ígéretek szolgáltak ellenérvül. Riolda, mint ahogy a többiek, csak ürücombbal és szóvirágokkal lakhatott jól a királynő lakomáin.
Talán épp túléltek egy polgárháborút, gondolta Riolda. És megfogadták, hogy úgy tesznek, mintha a halottaik csak elkóboroltak volna. És mivel annyi halott „kóborolt el” – nagyapák, nagybácsik, unokaöccsök –, ezért úgy döntöttek, hogy leteszik a hatalmat a nagy túlélő, az anyakirálynő kezébe.
– És a vajas-áfonyás tekercset szereted-e?
Riolda bólintott, de ahogy a fogolypecsenyét gesztenyével, úgy ezt a nevezetes tekercset sem szolgálták fel. Három tagbaszakadt szakácsnő dolgozott a konyhán, ők sütötték az ürühúst, a lepényt, pontosan úgy, ahogy a legelső vikingek.
De azért minden étel pompás volt. Lenyűgöző, csodálatos, mi több, változatos. Mint a messze földön híres perzsa almák, amiből egyetlenegyet Riolda is megkóstolt Vilmos herceg lakomáján.

 800px-Autumn_Red_peaches

A húsa elomló és selymesen lágy, a bőre hamvas, sárga és vörös színekben pompázó, a magja pedig különleges, kemény, rovátkált, már-már fúrtonfúrt, mesélte Knut hercegnek. No és az íze! A szavak persze nem helyettesíthetik az emberi tapasztalatot, de ilyennek képzeli az ember a reménységet.

Knut nem vitatkozott. Reggel óta Riolda nyomában járt, és most szétfeszítette a lány tenyerét, hogy belecsókolhasson a csillagszerűen szétfutó barázdákba. – Látod? Én sszeretem az olyan gyümölcsöket, amik semmire sem emlékeztetnek.
Riolda rémülten bókot várt, de Knut – egyedüli dánként – megpróbált komolyan beszélni vele. – Te is tudod, Riolda hogy a szégyen pusztítja el a leggyorsabban az embereket. Mert nem a tűz, nem a beszéd, különböztet meg az állatoktól, hanem a megbánás. A farkas megérzi, hogy a többi állat fél tőle, de nem akar mentséget a tetteire. Akár győz, akár veszít, nem szégyenkezik, nem fájdítja magát.
– És ti feltaláltátok a köntörfalazást? Amivel óvni próbáljátok a többi dán becsületét?
– Nem a becsületét. Hanem az életét – felelt a herceg.
Az életét? Talán bizony nem halunk meg többé, ha nem mondunk ki bizonyos szavakat, vagy kerülünk bizonyos kifejezéseket? És megváltozik-e az emlékezet, ha egy királynő – természetesen merő szívjóságból – megtiltja a folyamatos múltat? No de vajon hogy ért véget a nagy költő, Maximus kísérlete? Aki minden normannt pedáns rómaivá akart változtatni…
Ám Knut herceget igazából nem érdekelte sem a poétika, sem a normann történelem. – Nekünk szerencsére már nincs szavunk a szégyenre, Riolda. De van egy váram, gyere el, és ott vitatkozz velem! Én majd titokban tartalak, folyamatos titokban, szeretni foglak, és többé nem engedlek el.
– Ha jól értem, egy dán herceg nem engedhet meg magának fekete hajú feleséget.
Knut bólintott. De hát persze nem gondolta volna, hogy sértő lehet egy ilyen ajánlat! Hiszen Riolda nem akar királynőkkel, feleségekkel, udvarhölgyekkel vagy akár perzsa almákkal cseverészni. Akkor az egész mit számít…? – Mert téged, Riolda, egy zavart és tudatlan mamlasz nem érthet meg. Neked egy komoly ember kell, egy idősebb, nyugodt ember, aki az összes tapasztalatával, minden tekintélyével… Mert ne feledkezz meg róla, hogy nemcsak a szavak védenek. Hanem a kőfalak és a származás.
Minden-tekintélyével… Neked-egy-komoly-ember-kell… Talán ilyen egyszerű minden, gondolta Riolda. Belépni egy nagynénje udvarában unatkozó, nem egészen törvényes örömökre áhítozó nagyúr, egy igazi nagyon-nagyúr meséjébe. Akinek a fanyarsága keserű, de mégiscsak üdítő, ahogy a legfinomabb árpasör.  No de a valóság szilárdabb és biztosabb, mint a legkáprázatosabb, a leglehetetlenebb ígéretek. Azok a reggeli rosszullétek! Az a feszülő érzés a hasában, ami egy valóságosan létező lény érkezését jelentette. És hét meg kettő egyenlő kilenc. A dánok talán nem beszélnek szégyenről, de összeadni talán képesek.
– Sjönnek én jelentek mindent.
– Derék fiú, ügyes fiú. Majd talál egy másik mindenséget.

Bilgerdis palotájában hét szoba volt, és a hét szobának a hét égtájra nyíltak az ablakai. Mert az ír bölcsek szerint hét kapuja van a testünknek: a hetes szám jelenti a teljes odaadást és a figyelmet. A csodás hét égtájat egy álombéli sárkány mutatta meg a dánoknak, mikor Bilgerdis megfogadta, hogy felszámol minden egyenetlenséget. – És talán ez a híres sárkány reformálta meg az igeidőket? – kérdezte Bilgerdis ebédlőjében Riolda.
A grimasz a királynő arcán gyorsan átváltott üdvözült mosolygássá.
Olyan ez a Bilgerdis, mint a perzsa alma, gondolta Riolda. Mézédes, puha rostok ölelik körül a kőkemény magot.
A másokba zavarba ejtő, már-már megközelíthetetlen agyafúrtságot.
– Az a szerencséd, Riolda, hogy az ilyen gúnyolódás egyelőre nem zavarja Knutot, az unokaöcsémet. Ha az ágyasa leszel, akkor bezárkózhatsz a lakótornyába, és kedvedre köszörülheted a nyelvedet. Olyan odaadóan, ahogy más ágyasok reszelgetik a körmeiket. De jól figyelj! Akár Sjön, akár a herceg a gyereked apja, a magzatot nem tarthatod meg. Te idegen vagy, más a hajad, más a tenyered, más a pupillád, az a kisbaba nem a mi fajtánk lenne. Megértettél, ugye, gyermekem?
– Hogyan? – sikított Riolda. – Ki-vagy-te! Hogy-láthatsz-bele-a testembe!
Az uralkodónői mosoly megint megbocsátóvá szelídült.
Mert hiszen Bilgerdis nem az a sertepertélő-akadékoskodó fajta. Csak a józan belátás, az alattvalókért érzett aggodalom… Riolda megértheti: egy jó gazda nem keveri a kecskéket a bárányokkal, az embereket a szorgokkal. Hiszen róluk mindenki tudja, hogy nem férfi és nő öleléséből, hanem a tenger mocskából születnek. És akiket, amíg a világ a világ, felismerhetünk a pupillájukról. – De ha te visszaadod a tengernek a gyermeked, ha helyesen és udvariasan viselkedsz, akkor köztünk maradhatsz egész életedre. Megértetted?

Nem volt mit megérteni, nem volt mit válaszolni, hisz kezdődött a vacsora. Ünnepélyes lárma támadt, ahogy a szakácsnők körbehordozták az ürühúst. A királynő nagylelkűségét, a királyi konyha pompás változatosságát dicsérve, mind a hét irányból seregleni kezdtek köréjük az udvaroncok. És nemcsak az udvaroncok, hanem a követek, a sógorok, a sógornők, mígnem legesleghátul, a testőrök és a léhűtők között feltűnt Sjön.
Boldogan és éhesen.
– Nagy nap ez a mai, kedves gyermekeim! – kezdte a királynő ünnepélyesen. De mivel Bilgerdis udvarában minden nap egyformán nagy és ünnepélyes volt, ezért még a leglelkesebb udvaroncok sem figyeltek. – Mi, dánok, figyelemreméltó levelet kaptunk a córdobai kalifától. Aki amellett, hogy legeslesleg-jókívánságait küldi, részletesen beszámol az udvarában folyó kutatásokról. Mennyi-mennyi tanulság! Mennyi izgalmas hír! Míg mi északon a napköveinket csiszolgatjuk, ők az idő titkait fürkészik! – Ám hiába volt minden igyekezete, az asztal körül csak ernyedt csámcsogás hallatszott. – De most lássátok, gyermekeim, micsoda ajándékot küldött a mi fényességes barátunk!
És azzal az egyik testőr egy letakart kalitkából egy nevetségesen horgas csőrű, rikító színű, méltatlankodva rikácsoló madarat eresztett szabadon. A királynő pedig folytatta: – És csak annyit kér tőlünk a kalifa, hogy küldjük el hozzá vendégségbe Rioldát, a mi normann tündérünket!
– De én nem akarom! – ordított Riolda. – A kalifa dúlta fel Normandiát. Nem akarok Hispániába menni! Nem akarok a rabszolgája lenni!
Az ordítást elnyomta a madár felháborodott rikácsolása.
Nézd-csak-azt-a-kék-foltot! Nézd-csak-a-bóbitáját! Micsoda-vicces-micsoda-dühös-madár!
– No de én nem is értem a dühöngésedet, Riolda. Hiszen élvezheted a napsütést, és még világot is láthatsz! Ahogy a tanítómestered, a nagy Illighaen. Úgy tudom, ő ajánlott téged a fényességes kalifa figyelmébe.
– Nem akarok a kalifa udvarában élni! Ott kiveszik a szívemet!
– Ha valamelyik férfi igényt tart a szívedre, az más dolog, gyermekem. Megírhatom ennek a barátságos kalifának, hogy legnagyobb bánatunkra már nem tudjuk viszonozni az ajándékát, mert te Knut háza népéhez tartozol. És ha betartasz néhány aprócska szabályt, akkor természetesen holtodig élvezheted a  vendégszeretetünket. Hiszen soha nem lennék annyira szívtelen, hogy Knut ágyasát, egy ilyen szófogadó, gyengéd lányt elküldjek az ismeretlenbe… A derék Knut! Ugyan mit gondolna rólam? Te azt el sem tudod képzelni, gyermekem.

Riolda a kamrájában zokogott tovább. Ostobaság lenne menekülni, hiszen a dánok királynője mindent tud, mindent lát. Az ő kamrácskájában is hét apró ablak van –ez a hét lőrés jelképezi a mindenséget és a teljes odaadást.
Bilgerdis a saját szemével látja a hasában a gyereket, a keze pedig elér Hispániáig vagy azon túl, a képzelet legszélső határáig. És hova menekülhetne? A kőfalon túl itt a tél és a holtan is ellenséges tenger. És már nincs egyedül. Egy egészen pici, mindentudó sárkány növekszik a hasában, aki belelát az álmaiba, és éjjel-nappal figyeli a lépteit. Ám ez a nyavalyás Bilgerdis talán nem tudhat mindent! Hogy terhes, azt megjósolhatta az arcszínéből  is. És ahol víz van, folyó vagy tenger, onnan menekülni se reménytelen…

Illighaen szerint a kuporgás mindenkit beletörődővé tesz. Ezért kényszerítette magát, hogy ne görnyedten zokogjon, hanem a hátát kiegyenesítve végignyúljon a kőpadlón.– Te most mit bőgsz? – kérdezte a szobába benyitó Sjön.
Enyhe sörszagot, mégis valami földöntúli nyugalmat árasztott. – Minek így nyúzni magad, ha úgyis menekülni kell.
–Te maradhatsz – mondta Riolda. – Knutnak a királyné azt ígérte, hogy mint valami nemesembert, befogad a kíséretébe.
Sjön legyintett. – Ezek reggeltől estig csak ürühúst zabálnak, talán ettől ilyen érzéketlenek. Ugyan mit képzelsz, Riolda? Mért maradnék itt? Mit csinálnék egyedül? Hisz te vagy a feleségem.

images

A szél gyökere a tenger

A szél gyökere a tenger… Ezért szerette a királyné annyira a vizet, ami elválasztotta (úgy tűnik most már, mindörökre) a szülőföldjétől. A rettenetes távolság megvédte attól, hogy hogy a régi barátok megpillanthassák.

Jól van ez így. A szél olyan, mint egy vak futár: átadja az üzeneteket, és már fordul is. Őt, Urraca királynét egyetlen rokona sem szégyenítheti meg azzal, hogy végigméri a kiszikkadt testét, hogy megbámulja az arcát…
És hát itt van a kert, az ő kertje! Régebben hogy hitte volna, hogy a titokzatosan újjászülető, fátyolszerűen egymásba hajló növények sokaságát is a tenger lélegezteti! A tenger – mi más! Hiszen az ő birodalma, a sziget terméketlen volt, szikkadt, kimerült. Hiába becézgette a virágmagvakat nedves rongyok között, az életerő egy-két hónap alatt kimerült bennük. Mikor serdülő lányként megérkezett a szigetre, megtapasztalta, hogy semmilyen bokrot sem sikerül meggyökereztetnie. És a virágok! Egy-két hónapig viaskodtak a halállal, aztán a leveleik is kifakultak az északi szélben.
És sehol sem látott méheket. Ez volt ezen a szigeten a legkülönösebb.
A szél kényére-kedvére volnának bízva a virágmagvak! Ez csak megerősítette a királyné félelmét: a szigetet azoknak a hajósoknak az álmai éltetik, akik megpillantják a nyílt tengerről, de nem mernek a partjain kikötni. Hiszen ki ne tudná?… maradni lehet, de elmenni sohasem… Ennek ellenére megérezte a szélből a hajósok vágyakozását.
A szél gyökere a tenger. Ki tudja, hány mérföldet tettek meg a magvacskák a szélben, mielőtt megérkeztek az ő halálos szigetére? Ezek a zöldes, sárgás, szemmel alig látható magvak! Az első tavasszal kikapargatta a sziklák repedéseiből, aztán összezárt tenyerében átvitte őket a kertjébe. Néhány hónap, és ezekből a kis magvacskákból levélkék, soha nem látott szirmok, áttetsző hártyácskák, csontokhoz hasonló ágak sarjadtak.
Egy szigeten, ahol szinte semmi sem terem meg.
A szél gyökere a tenger. Ahogy a szenvedélyé is. Ha nem lesz kire várnom, elcsitul bennem a reménység.
Korábban senki sem látott itt efféle csodát. Bandemag király szigetén csak szúrós tövis és állatoknak való fű termett. Mire eljött a tavasz, már az életerős férfiak is támolyogtak az éhségtől. Hiszen egész télen csak rossz kenyeret és faggyas birkahúst ettek, és abból sem eleget, sohasem eleget. Életerős férfiak! – ugyan! Az életerős, izmos, határozott férfiak mind ott éltek az ő szülőföldjén: telente belaktak hússal, elandalodtak a régi, nagy királyok hőstetteitől, aztán tavaszonként elindultak új asszonyokért a szigetekre. Mert erős a vágy, és szűk a tenger. Elfér egyetlen pohárban vagy egyetlen cseppben…
Urraca királyné már nem is emlékezett, hogy ő miféle alku révén került erre a szigetre. Az életerős férfiak  nem tárgyalnak asszonyokkal – ugyan ki tárgyalna a széllel, még ha ezen az élete is múlna…? Ő volt a legkisebb, a legjelentéktelenebb, a legcsenevészebb lány a családban. És mikor már nem volt szükség rá a konyhában, vagy a nővérei esküvőjénél, akkor becsomagolták a ruháit, és megmagyarázták neki, hogy egy távoli szigetre viszik. Olyan távoli szigetre – magyarázták  a szülei – ahonnan, ha egyszer visszatér, nem ismeri fel senki. De akkoriban jöttek-mentek a hajók tengeren, és a történet a kopár szigetről, egyszerű dajkamesének tűnt.
Palotám lesz! Sok-sok gyerekem! Egész nap rózsát nevelek
Ámde nem kapott sok hozományt. A szülei összedobálták egy ládába, amire a nővéreinek már nem volt szüksége, gyorsan megáldották, aztán kikísérték egy gyanúsan jelentéktelen kis hajóhoz. És még a kelengyeládát is rosszul bélelték ki, mire partra szállt az „új országban”, az arannyal átszőtt ruhái mind megpenészesedtek. Egy foltos, rossz  köpenyben dideregte végig a saját esküvőjét.
De az álmok nem fáradnak el! És a gyűrűsujján még ott volt a kék vágás, a dinasztia jele. És nem is volt végig egyedül, ahogy teltek az évek, egyre szebb lett a kertje. A virágmagvak onnan jöttek, a saját világából, és a királyné nem tett mást, mint dédelgette ezeket a sziklahasadékokban megbúvó emlékeket. És ha rázúdult a délnyugati szél, már a reszketéséből kiolvasta, mit üzen a legkisebb nővére, Bilgerdis, a dán királyné.

De a szigeten – a királyné őszinte bánatára – voltak valóságos alattvalók is: örökké éhes rabszolgák és örökké éhes emberek. Márciusban, mikor a betegségek elkezdtek pusztítani, a szorgok átmásztak a kőfalon, hogy lecsippentsék a bokrok éretlen bogyóit, és betömjék velük az örökké síró csecsemőik száját. Nyáron ronda, sovány gyerekek másztak elő a bokrokból, és kezüket összetéve rimánkodtak egy-egy szem málnáért. Urraca gyakran ostort ragadott, és egyszer – életében csak egyetlen egyszer – könyörögve berohant Bandemag királyhoz.
Követelte, hogy a király a kártevőket akasztassa fel…! Hogy temettessen el egy éhes szorgot elevenen…
– Neked elment az eszed – nevetett Bandemag király. – Ötvenkét ember él a szigeten. Ha magunkhoz számítjuk a rabszolgákat, akkor összesen kilencvenegy lélek. Kilencvenegy lélek! Hát csak nem képzeled, hogy bárkit megöletek azért, mert beugrott a kertedbe! Összeszedsz mindenféle vicik-vacakot a parton, aztán a szigetlakók azt hiszik, élelmet rejtegetsz.
Urraca királyné uralkodott magán. Bólintott és sarkon fordult.  Visszatért a pelyhes magvacskáihoz, a hártyás, szélben hajladozó virágaihoz – ám most már jobban figyelt az emberekre. A szigetet az itt élők nem hagyhatták el. De amíg ő a szelekkel társalgott, a királyhoz idegen asszonyok érkeztek. Ők parancsolgattak a palotában, és lassan elhitették a vén bolonddal, hogy egyszer majd örököst szülnek. Hiszen mire menne a király a szigeten élő fiatal nőkkel! Ők túlélték a járványokat, túlélték az északi szél rettenetes pusztításait , de olyan soványak, hogy nem tudják a magzatukat kihordani.
A szigeten évek óta senki nem látott  kisgyereket.
Elfogyott volna a jövő? Ez lenne a következő járvány előjele? Neki nem volt szüksége ennivalóra, őt a keleti szél tartotta életben.

Egyszercsak látott egy katonát – a férfiak itt mind harcosnak nevezték magukat, noha az „ellenségnek”  esze ágában nem volt kikötni a szigeten –, aki egy nagyhasú, félénk szolgálólányt kísérgetett. A felesége lenne? A király ágyasa netalán? Urraca annyira lenézte a szigetlakókat, hogy a harmincöt esztendő alatt egyetlen eggyel sem barátkozott össze. Ám ez az alázattal mozgó, beesett orcájú lány megdöbbentette. Mekkora lehet a magocska a hasában? Megmozdult-e? Megpróbálta valamelyik kunyhóban megtalálni a terhes asszonyt, de a királynétól a fiatalok féltek, ő viszont nem alacsonyodott le odáig , hogy az idősebbeket kikérdezze.
Fargein – így hívták a katonát – lacsony volt, szívós, jelentéktelen. Az ilyen kis mitugrászokra az ő hazájában csak a lovakat bízták.
De mit számít? Megfogadta, hogy egy eleven gyerekkel fog üzenni a legkedvesebb nővérének.

Hiábavaló jelek

Azon a tavaszon, amikor a tündér – oly különös módon – életet adott Rioldának, az ulsteriak háborúra készültek. De nem a szomszédokat, az öntelt szászokat vagy a feketeszívűeket akarták megtámadni, hanem a dúsgazdag normann hercegséget! Az asszonyok csodákat meséltek az ottani gyümölcsösökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos nagy könyvekről, amiknek a normannok egész életükben nem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.

Bőség, reménység. Termékenység.
Hát  mért rostokoljunk itthon? Egy keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! Hiszen mint a felcicomázott  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók.   Ulsterben hosszú volt a tél. Halix harcosai másra sem gondoltak, csak a normannok éléskamráira és az érett körtékhez hasonló, pompás asszonyaikra.
A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Annál a sziklánál, ahol Brán királyfi eltűnt a hajójával, egy furcsa szélroham megfordította a vitorlákat. De Halix király gond nélkül partra szállt harcosaival Vientrogixban.
Ám láss csodát, a városban egy teremtett lelket nem talált. Mintha egy szélroham felkapta volna a lakosokat a munkájuk mellől, és elröpítette volna őket a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyok lakrészébe, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kínos, kiszámított lassúsággal a fonál.
A katonák éhesek és zavarodottak voltak, de nem ehették meg a virágba borult körtefákat! Vagy az ezerlapos nagy kódexeket! De még egy eleven macskát sem találtak, mintha az emberekkel a halottak és az állatok is elköltöztek volna.
De Halix király nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteri harcosok híre! A normannok értesültek a támadásról, ezért menekítették az asszonyaikat és a javaikat az erdőkbe. – Gyáva kutyák – tette hozzá önérzetesen.
A harcosok csak félfüllel hallgattak oda.  Alig merték megfogdosni a normannok által hátrahagyott javakat, a fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat – járványtól féltek mindannyian. A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak. Hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.
De az út azért volt út, hogy végigmenjenek rajta. Összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lélek! Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy az elrejtett asszonyok nyomára bukkanjanak. – Legfeljebb a nőket esszük meg – tréfálkoztak néhányan.

Halix király gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg az időszellemek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem. Nem az ő életének fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?
Egy öreg és boldogtalan gyilkos volt. nem szerette az erdőket, ahol minden árnyék a bűneire emlékeztette. Végre talált egy szolid, takaros tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött. – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor üres gyomorral kell vitorlát bontanunk.
Két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák – sziszegte dühösen.
De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényeken.
Hiszen teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem a vadakat, sem emberi lépteket.

Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, Báeldun.  Ez csak egy óvó-név volt, hiszen az igazit a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől. A nevek erősek, ámde közben mégis sebezhetők, és a királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy éppenséggel a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, az éjszaka megnevezhetetlen kísértetei.  A hercegen aztán rajta maradt a Herceg; megszokta ezt az álnevet, ahogy lassan megszokta a bőrét is.
És mire gondol egy tizenöt éves herceg, aki remegő szívvel lépked az erdőben? A tündérre – a tündérekre, a virágzó körtefákhoz hasonlatos hercegnőkre… vagy egy szolgálólányra legalább. Hiszen a nők szégyenlősek, az erdő rejtekébe húzódva várják, hogy beavassák a hercegeket, és megajándékozzák egy legyőzhetetlen, pompás, sebezhetetlen névvel.
Már nem bánta, hogy apja kísérői hátramaradtak. Halix királyt a saját katonái sem szerették, erélytelen, durva fráternek tartották, őt magát pedig egy nevetséges nyápicnak. Ha a Herceg kimondott egy parancsot, egy egészen kicsike parancsot, mindig volt egy pillanatnyi késlekedés. Mit is mondanak a költők? Ahogy a düh feszíti meg a csontokat, / úgy kelti életre a szél a tengert. / Meg kell a szívet sértened, / hogy a kar állhatatos legyen. De akinek nincs neve, / az zolgája a saját szüleinek.
De a herceg parancsolgatni sem szeretett. Mióta egy késve teljesített parancs miatt az apja puszta kézzel agyonverte az anyját, nem szeretett az apjával sem kettesben lenni sem. Nem lehet, hogy az anyja nem a tündérektől, az időszellemektől, hanem saját apjától féltette?  A dühtől szinte szétpattanó, véreres szemektől. Ne ugass, ne mozogj! Ha a kezed-lábad összetöröd, akkor is az apád vagyok. A Herceg már régesrég eltávolodott a tisztástól, de még érezte az arcán az apja lehelletét. Az izzadtság-, győzelem- és méregszagot.
Az apaszagot.
De hiába ment-ment, hiába szaladt előre, még mindig nem talált semmilyen titkos palotát. Fák, fák, fák, mindenhol ugyanazok a fák – mégcsak nem is titokzatosabbak, vagy különösebbek, mint Írországban. Báeldun elhaladt egy kökénybokor mellett, csak ment egyre sebesebb léptekkel, aztán megint egy kökénybokor… De mintha ez ugyanaz a bokor lenne! És ez a csend, ez a mindent elnyelő, félálomból ismerős csend…
Valami időcsapda , gondolta a Herceg. Egyre szaporábban haladt előre, de ugyanaz a kökénybokor harmadszor vagy negyedszer került elé, mint valami másik valóságból leselkedő árnyék. Ez a kísérteties csend csak növelte a várakozását – nincsenek-e királyfiak, akik földöntúli utazás során jutnak el a tündér palotájához, ahol egyetlen, csodásan gyönyörteli nap tíz évnek felel meg… Aztán visszatérnek a hazájukba, de már csak apjuk fehérlő csontjait láthatják…
Gyönyörteli, ismételgette, és csak most vette észre, hiába halad nyílegyenesen, csak köröz apja sátra, a tisztás körül. Talán meg is pillanthatná a sátor csúcsát? Lábujjhegyre ágaskodott, de hiába, sehol se látta a diadalmasan égnek meredő sátrat. Túl sűrűek a fák, gondolta, és már indult visszafelé, nem törődve az apja  szemrehányásával: na mi van, fattyú, máris  inadba szállt a bátorságod?
De soha többé nem hallotta meg az apja hangját.
A visszautat két fiatal, magas harcos zárta el és egy mellvértet viselő, csodásan szőke, fiatal lány… Mégcsak az sem igaz, hogy elzárták volna előle az utat, csak ott álltak előtte leeresztett fegyverekkel, barátságos tartásban.
Mintha ők négyen testvérek lennének. És most együtt sétálnának haza, leeresztett fegyverekkel, nyugodtan pletykálkodva.

Normannok, gondolta Báeldun. Én meg azért jöttem ide, hogy apám katonáival felperzseljem a városaikat. Csak egy közönséges ír kalóz vagyok, és saját ütött-kopott fegyvereit összehasonlította a normannok csodálatosan megmunkált fegyvereivel, a fiatal lány napfényben hunyorgó ékszereivel. Ha ez a lány hercegnő, ha tényleg hercegnő… na de ő nem így képzelte a találkozást! A bátyjai igazi óriások, csak akkor merne kiállni ellenük, ha… De ugyan mért állna ki ellenük?
– Eltévedtél, jó lovag? Épp azon töprengünk, miben segíthetünk.
Ezer szerencse, hogy Halix király normann dajkát fogadott fel az egyetlen fia mellé. Vagy akkor is megértette volna őket, ha egyetlen szót sem beszél normannul? A fiúkból áradó szívélyességet melyik bolond ír értené félre? És a lánynak nemcsak a haja volt aranyosan csillogó, hanem a szürkéskék szemében villogó, apró, barátságos pontocskák is. Báeldun megrettent attól, mennyire közelről látja őket – mennyire közelről, pedig legalább tíz lépésnyire  állt tőlük.
Dehát hány lépés a barátság? És ilyen kivételesen szép, magabiztos embereknek mi titkolnivalójuk lenne?
A három fiú nem is várt válaszra. Elmondták, hogy ők Vilmos herceg gyermekei, egy fiatal csapattal itt tanyáznak a völgyben, és most sétára indultak a nővérükkel. Olyan gyönyörű az erdő, hogy vétek lenne egy sátorban kuksolni. Járni kell egyet, nemde? Nekik fogalmuk sincs, mivel szórakoznak az ifjak Ulsterben, de ha a Hercegnek van egy csepp esze, és nem terhes az ő társaságuk, akkor velük tart. Akár együtt is ebédelhetnének is, ha a Herceg úgy gondolja.
Honnan tudják, hogy ír vagyok, kérdezte magától Máeldun döbbenten.
– Vagy az írek csak halat esznek? – mind a négyen nevettek.
Az apám, akarta a Herceg mondani, de a gyűlölet vagy a félelem vagy a két érzés keveréke nem engedte a mondatot befejezni.

Galagonyabokrokkal szegett, fényes sétaúton jutottak el a völgyig. És Báeldun megrendülten tapasztalta, hogy már hallja is az erdő hangjait: a madarak csattogását, a kakukk diadalkiáltását, a szél könnyed rezdüléseit. Hát nem járvány pusztít, akarta volna tőlük kérdezni, de Vilmos gyermekei oly magabiztosak és olyan makulátlanok voltak, hogy kikacagták volna.Mint három gyönyörű kristálykehely, amit a gazdagság, a jó idő, a szerencse teletöltött fiatalsággal.
Meglehet, túlságosan is elevenek, gondolta a Herceg, és újra elszégyellte magát a sáros cipője, a szakadt nadrágja, az ütött-kopott vértje miatt. A lány nevetése, mint a galambok hangja, úgy búgott-suhogott  az  ösvényeken. Báeldun  részegnek érezte magát, pedig egy kortyot sem ivott a sörükből. Csak tántorgott köztük mintha alvajáró lenne.
És a tisztás! Szolgafiúk, apródok, rabszolgagyerekek, szurtos szobalánykák, brokátruhákban pompázó hölgyikék – és sehol egy mord katona, sehol egy gyerekekre felügyelő, pufók asszonyság! Mintha a fiatalok és a gyerekek a tavasz tiszteletére kiköltöztek volna a városból.
– Pihenj le, barátom! Csak egy órácskára! – mondta a legidősebb normann herceg, és odakormányozta Báeldunk egy brokáttal bevont, fejedelmi sátorhoz. A lány forrásvízzel teli kupát hozott, és rászólt a nagyobbacska gyerekekre: ne zavarják az ő vendégüket. Báeldun lehunyta a szemét, de most is a lány aranyfürtös, vidám arcocskája lebegett előtte. Mért is ne? Mért ne aludna egy szemhunyásnyit? Úgy érezte, egészen közel van hozzá, pedig a lány hangja már a tisztás túlsó oldaláról érkezett.
Csak egyetlen perc, gondolta a Herceg. És máris elnyelte valami sötét és rettenetes álom.

Csak este riadt fel. A völgy már szürke és nyoma sem volt benne a vidáman bugyborékoló jókedvnek, a hatalmas gyerekseregletnek. A háta olyan semmitmondón és névtelenül nyúlt el az erdő, mint a bűntudat.
Valami varázslat történt, gondolta a nyakát forgatva. Ezek a szép fiatalok túl elevenek voltak. Túl erősek, túl magabiztosak. Felkapta a fegyvereit, és rohant, hogy jelentkezzen az apjánál: igen, nem volt szerencséje, ma sem volt szerencséje, nem talált semmilyen vadat. De legalább nem esett bajod, fog erre felelni az apja. Nem buktál orra, nem szakítottad el a nadrágodat. Végignéz az emberein, és együtt hahotáznak. Báeldunt elfogta a vágy, hogy a másik irányba rohanjon, kifelé ebből az elviselhetetlen és csalóka erdőből.
De késő volt. A tenger felé vivő ösvényen fáklyák lobogtak, de a fáklyákat nem bőrmellényes ír harcosok tartották, hanem szakállas normann férfiak. Már nem lehetett megfordulni: érezte a düh szagát a levegőben. Ezek az állig felfegyverzett katonák őt keresték.
Az egyik rávetette magát, és a tisztás felé kezdte rángatni. – Szolgafajzat, gyilkos, fattyú, leprás! Míg a normann hercegek lágy beszéde úgy hangzott a fülének, mint a zene, ebből a szitokáradatból csak egy-két szót értett. – Rabló! Kutya! Gyilkos! Hol bujkáltál?
Báeldun hunyorgott, erre az egyik vaskezű normann az arcába vágott.
A tisztáson kiterítve feküdtek az ír harcosok. A felzavart madarak rikoltoztak, a bokrok között harsány lángnyelvek csaptak az égig. A lefejezett, kibelezett katonák között kiterítve feküdt Gulterix, a kormányos, a vörös Hallighaen, aki eddig hétszer jött vissza a halálból, és a saját apj, Halix király. A kezével egy félig sült fácáncombot markolt, összevert arcából csak az egyik szeme maradt, és most ez a fél szem bámult rá gonoszul.
De legalább nem buktál orra. De legalább nem szakítottad ki a nadrágodat.
A herceg már-már hányi tudott volna a megkönnyebbüléstől.
Egy-két óra, és ezt a megmaradt szemet is elnyeli majd a föld.
A normannok nyilván falatozás közben támadtak az írekre.
Az egyik katona előrelökte Báeldunt, és ekkor megpillantotta végre Normandia urát, Vilmos herceget. A hatalom úgy beleivódik egyesek vérébe, hogy nem kell magasabbra nőni, mint a katonáik. Vilmos – vele ellentétben – született herceg volt.
– Hagyjátok! Ez még gyerek! – kiáltott a katonáira. Lecsillapította a harcosokat, és közelebb lépett.
– Hát nem érted? Azt kérdezem, fiú, hol bujkáltál eddig?
Báeldun összeszedte a bátorságát.  Igen, ő is vadászni ment, mint a többiek. Aztán az egyik ösvényen találkozott a két ifjú herceggel és a hercegnővel. Együtt mentek el a Gyerekek völgyébe. Nem is érti, hogy a fiatalok hova tűnhettek… Hogy mi lett velük, és merre mentek…
Minden harcos döbbenten rámeredt.
– Nekem nincs is gyermekem – felelte Vilmos herceg.

Az idő messze van

Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is.
Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a sikolyait. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: ma sem fogsz, király, kenyeret enni. A szigetlakók megfogadták: amíg az örökös meg nem érkezik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz. Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.
Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy az egyik katona felesége egymaga vajúdott. És mit tehet egy asszony, akit a csontjáig átjár a hideg egy faágakból összetákolt viskóban? Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak ezek a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.
Ám aki meg akarja látni a napot, meg is látja.
De az asszonynak kevés idő adatott. Eltépte a magzatzsinórt, kitisztította az orrlyukakat, a nyálkás kis testet gyorsan begöngyölte a feje alatt tartott köpönyegbe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…
Ám talán az ő sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát.
A köd felszakadt, a bokrokat megrázta egy láthatatlan szélroham. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: még csak most jön a java, mondogatták.
De a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és úgy száguldott, mintha nem ő, hanem az út rohanna. A felhők szétoszlottak, most már az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, tágra nyitott, kék, violaszín pupillájú szempár.
Berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a combok közt vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.
És a ház…! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel, friss élettel, mintha a gyerek csak elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akar vajúdni?
Kitámolygott az udvarra. A boróka és a szeder hajtásai óvatosan meglebbentek.
Mire várjon? Behajította a pajzsát a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.

Közben a palotában lakomához terítettek.
Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza. – A kék a halhatatlanság színe – búgta titokzatosan.
A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, nagykezű, inas, de aprócska, talán ezért maradt életben az éhezés után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég engedelmes, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.
Fargein minden őse kovács volt, az ereiben az ulsteri tündérek vére folyt. De már annyi éhezett éhezett becsületesen a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették a nászéjszakán, a másodikat, mikor megérezték, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat pedig mikor megjósolták, hogy kislány lesz. Fargein felesége a szigeten született, és mégcsak közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mint az ékszereket.    A szolgálólányok mindentől és mindenkitől félnek, se tulajdonuk nincs, se történetük. De a gyerek, a gyerek!
Az útmenti kunyhókból sült hús illata csapott a levegőbe. Gyomorforgatón, éhesen. Mért is ne? Ünnep van, ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen. Tavasz volt, gyönyörű, lélegzetelállító. És türelmetlen.
No de milyen sorsra jutna egy kislány anya nélkül egy kopár szigeten? Bandemag alattvalói hajdan a Tündérek kútjához hordták az anyátlan vagy csenevész gyerekeket. Aki elrabolta az ő lányát, az csak jót tett vele. Anyatej nélkül a csecsemők öklendezni kezdenek, aztán a tehetetlen apák kiteszik őket a tündéreknek. A tündéreknek, ízlelgette a szót Fargein, és kiköpött, mert a gyűlölet, mint nyílt sebből a váladék, kibuggyant belőle. Ha nem kell három napon át a király szeretője, a tündér mellett virrasztania, akkor a felesége is életben lehetne. De kinek panaszkodjon? Az egész hegyoldal nyüzsgött, sietett, főzött, kiabált, mintha az ellopott napokat most kapnák vissza. És Fargein csak egy idegen volt, ugyan ki hívta volna be a házába, hogy a feleségéről érdeklődjön?
Odaért a palotához, egy hatalmas kőkunyhóhoz, ami illett is egy királyhoz, akit a szerencse elhagyott. De Bandemag király most végre boldognak látszott. Az előtérben pihenő testőröknek is csillogott a szeme, nyilván már belekortyoltak Urraca királynő méhserébe, és várták a lakomát.
Egyszercsak megtelt az előtér a tündér illatával.
Körbeölelte  egy aranyló köntös, a szülő nők méltósága. – Elfárad a szelek dühe is, eljön a nap, amikor a tenger már nem haragszik többé az emberekre. És én most örököst adtam nektek. Egy örököst, hogy a vitorlák újra nekifeszülhessenek a tengernek.
Aprókat lépegetve fel-alá járt köztük.
Hány földi asszony tudna szülés után egyenes derékkal, illatosan, szépen befont hajjal a vendégek között mutatkozni? De ki törődött ezzel? Belenézett a katonák szemébe, és így rebegett a sok álmatlan éjszakáért köszönetet. – A kenyér és a hús a fogadóteremben van! Gyertek! – mondta, mintha az egész sziget az övé lenne.
Bandemag mint valami boldog törpe, úgy sürgött-forgott körülötte.
A fogadóterem a még mindig bizalmatlan tengerre nézett.
De micsoda gazdagság! Micsoda pompa! Kékes fényű, sárgás fényű kagylók, amiket senki sem látott, mióta a tenger megátkozta a szigetet. Friss lepényhalak, tengeri csillagokat formázó mézes sütemények, tőkehal-falatok, langyos osztrigák, és közben minden asztal fölött ott lebegett az ürühús győztes illata. Hordták a szorgok a nagy ezüsttálakat, mindegyiküknek ráncos volt az arca, hisz ők éheztek a legtöbbet.
– Visszaadom az elvesztett időtöket – búgta a tündér az ünnepi fáklyák fénykörében, és most olyan érinthetetlennek látszott, mint a király előtt lobogó viaszgyertyák.
De Fargein nem figyelt rá. Rögtön az egyik, üres tálcával igyekvő szorg nyomába eredt.
Kislány, gondolta elégedetten. Kislány, ahogy megjósolták. Ha fiú lenne, akkor a tündér már régesrég a visszeszerzett erőről, a nemzetség új aranyágacskájáról beszélne.
Kislány, és valahol itt rejtegetik a palotában. Meglehet, a király örököse holtan született, és az ő feleségén kívül nem akadt más nő, aki szült volna a szigeten…
Benyitott egy ajtón, ahol az aranyvért mögött egy roskatag árnyék, talán Bandemag apjának szelleme várakozott. És mintha csak álomban járná végig ezeket a homályos, rémült szobákat – de nem itt, ezen az álomtalan, kopár szigeten, hanem a szülőhazájában, Írországban. Végre elérte a padlásra vezető lépcsőt.  Ugyan miféle erő van az asszonyokban, hogy néha ők parancsolnak? A felesége kék köpenyében egy termetes dajka állt a folyosó végén. És nem tartott a kezében lángpallost, de Fargein mégsem merte arrébb taszigálni.
– Jól van a gyerek? Ha nem felelsz, megöllek.
Az asszony elmosolyodott, mintha sebezhetetlen lenne. És ekkor, a nyitva hagyott ajtón át, a nő zömök válla fölött Fargein megpillantotta a gyereket.
– Eredj innét! Meglátod, jó sora lesz a gyereknek.
Fargein bólintott. Most is a Tündérek kútja, a sok fehér gyerekcsontváz járt a fejében. De úgy érezte, tartozik valamivel a feleségének.
– Riolda. Rioldának hívták az anyját – motyogta.
Az asszony a lépcső felé tolta Fargeint.
– A halott szülők neve ott lebeg a csecsemők felett. – A lépcső himbálózni látszott, mintha földrengés rohanna végig a szigeten. – Na, menj! Nem lesz könnyű halálod, ha valaki itt talál.
Szeplős kézfejével megtörölte az orrát, és hamisan mosolygott. Csak egy közönséges rabszolganő volt.
Vajon mennyi időt töltöttem fent, töprengett Fargein, ahogy visszasurrant a katonák közé.

–Ti nem is emlékeztek, milyen messziről jöttünk! – kezdte Bandemag. A méhser meglágyította Bandamag hangját, ami olyan szelíden remegett, mint a gyertyafény.
– Mikor apám apja kikötött a szigeten, senki sem gondolta, hogy fel kéne jegyezni a hősök tetteit. Apám apja kijelölte letette a palota alapkövét aztán indult vissza, hogy juhokat és mestereket hozzon a szárazföldről. Mert akkoriban még ismertük az évszakokat. Ismertük a madarakat. És kikötőből kikötőbe jártak a hajóik.
A király maga elé meredt. A teremben – Fargeinen kívül – nem volt senki, aki látta volna a napot a szárazföldön.
– A tenger nem ereszt el minket ötvenöt éve. Az ellenség partra szállhat nálunk, de a mi hajóink közül egy sem térhet haza. Szolgálnunk kell valakit? Talán vétkeztünk, mikor gyermeket nemzettünk a rabszolgáinknak, a szorgoknak? – Ahogy a kupát a szájához emelte, a hangja megint öregesen sírós lett. – Most végre gyermek született, egy csodálatos gyermek, aki talán kiengeszteli a tengert.
Oldalán a tündér rejtelmesen elmosolyodott. Ahogy a dal mondja, virág volt ő, almavirág. De ki küldte…?
Fargein megrázta magát. Egy kislány vezetné vissza a szárazföldre a szigetlakókat? Egy nyivákoló, kényes lánygyerek?
Most a sziget jótevője, az aranyköpenyes tündér emelkedett szólásra. Napfényes öblökről,  a tenger titkos életéről, a szelek házáról mesélt, amiket a szigetlakók közül senki sem látott a saját szemével. Ami azt illeti, Fargein sem. Mennyi-mennyi cukormáz, kótyagosság, gondolta dühösen. De most is azon töprengett, mi történhetett a tündér gyermekével. Talán a tündérek magzatai is meghalnak? Elrabolhatja őket valamelyik időszellem? Fargein barátságosan hunyorított a többieknek, aztán indult kifelé, hisz el kellett temetnie a feleségét.
Hideg szél fújt, és Fargein a talpán át érezte, milyen dermedtek a kövek. És milyen megátalkodottak! A meleg – úgy tűnik – ma is csak játszott a szigettel.
De nem akart többé a felesége arcába nézni, minél előbb végezni akart a temetéssel. A zsigereiben is érezte, hogy akkor van biztonságban – nemcsak ő, hanem a gyerek is – ha elnyeli a föld a feleségét. Vajon kinek az arca tükröződik Riolda szembogarában?

A szorgok nem tudnak beszélni, így aztán Fargein nem is ijedt meg, mikor egy púpos árny csapódott hozzá az ösvényenOlyan óvatos alázattal lépkedett mellette, mintha Fargein meg akarná ütni vagy csak várná az alkalmas pillanatot.
De miért is, töprengett. Miért fél ennyire? A lovakat nem gyűlöli senki. Ahogy a kutyákat vagy a juhokat sem. Ám ők olyan szolgák, akik nem tudnak nevetni, és nem tudnak az emberek lányainak gyermeket nemzeni.
Lassan elérték a beléndekkel borított völgyet. Elől Fargein lépkedett, utána a púpos szorg, akinek senki emberfia nem tudta a nevét – ha egyáltalán volt saját neve. Mind a ketten úgy érezték, senki sem alszik ma éjjel.
Riolda már nem vicsorgott. A takarójára száradt vér is olyan volt, mint a legfinomabb kibomló selyem. A holtak lelkei pár órára visszatérnek, hogy fogadják a gyászolókat. Ámde a halott Riolda most is olyan visszahúzódó és zárkózott volt, mint életében.
Fargein kicipelte a holttestet a tisztásra, és a szorgot meg elküldte vízért, hogy az arcát megmoshassa. Néhány elviselhetetlen percig egyedül maradt az asszonnyal. Bocsánatot kért tőle, hogy nem rendez igazi temetést, és hogy nem tudta visszaszerezni a gyermekét . A felesége pillantása végre megenyhült. – Tudod, hogy senki sem hagyhatja el a szigetet. Senki! De én hadifogoly vagyok, egyszer hajóra szállok, és elviszem innen a lányunkat is.
Erőt vett magán, és megcsókolta a felesége száját. A szél finoman megrebbent, mintha csak álmából felébresztett madár lenne. A szorg visszatért a vízzel, egy-két percig téblábolt, aztán segített lemosni Riolda arcát. Fargeinnek feltűnt, milyen félénk szeretettel ér hozzá. Ugyan kik lehettek Riolda ősei? A felesége se az anyjáról, se az apjáról nem mesélt semmit.
A föld jéghideg volt, akár a megbánás. – Vigyük a mocsárhoz! – rendelkezett Fargein, és míg ő az asszonyt cipelte-húzta a köveken, a szorg vonszolta a véres takarókat. És a mocsárnál, ahol a hajdani, titokzatos Zöld Palota állt, Riolda leereszkedett a mélybe, hogy megtalálja az őseit.
Fargein kenyérhéj után kotorászott a zsebében. De a szorg – ugyanolyan rejtélyesen, ahogy feltűnt az ösvényen – köddé vált megint. A nesztelen fehérség beburkolt mindent. Ez a szigetre ereszkedő köd nem lenne más, mint a tenger érzékszerve? Fargein lehúzta a gyűrűjét, és bedobta a felesége után. De már nem az asszonyra gondolt, hanem hogy miképp maradhat életben. Érezte, ha most tenne egy lépést, azonnal megsemmisülne.
Mert ugyan mért volt véres a felesége arca? Gyenge asszony volt Riolda, félt a napfénytől, félt saját magától, de talán megküzdött azokkal, akik a gyerekét el akarták rabolni. Talán nem is a szülés végzett vele, hanem egy késszúrás. Ha pedig így történt, akkor bölcs élővigyázatosság volt a tetemét a mocsárba rejteni.
De ha így történt, akkor nem leskelődnek orgyilkosok hazafelé? Saját katonatársai? Akik ma este elegendő ürühúst faltak, és most készek a tündöklő jövőt megvédeni? Résen kell lenni, mondogatta hazafelé.