A szárazföld messze van

 

Azon a tavaszon, mikor a hónapok negyven napig tartottak, Riolda meglátta a napvilágot (…)

        Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is. Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a tündér sikolyait.

        Étlen-szomjan teltek a napok. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: király, ma sem fogsz, király, kenyeret enni. Hiszen a szigetlakók megfogadták: amíg Bandemag gyermeke meg nem születik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz. Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.

            Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy az egyik katona felesége egymaga vajúdott. Mit tehet egy asszony, akit a csontjáig átjár a hideg egy faágakból összetákolt viskóban? Akinek a víz sem csillapítja a szomját, akinek egy kutya sem hallgatja a jajgatását? Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.

             Ám aki meg akarja látni a napot, az meg is látja.

       A harcos feleségének csak egy sóhajtásnyi ideje maradt. Eltépte a magzatzsinórt, kitisztította a gyerek orrlyukait, a nyálkás kis testet gyorsan begöngyölte a feje alatt tartott köpönyegbe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Már ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…        

      Ám talán az ő sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát. A visszatartott percek előszáguldottak, a köd felszakadt, a bokrokat meg-megrázta egy láthatatlan szélroham, mintha a fenyéren ismeretlen harcosok száguldoznának. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: nincs vége, most jön a java, mondogatták.

          Csak a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és úgy száguldott, mintha nem ő, hanem az út rohanna. A világ fellélegzett, a felhők szétoszlottak, és az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, gonosz, kék szempár.

            A katona berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a felesége combja között vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.

            És a ház…! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel. Friss élettel, mintha a gyerek csak elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akarna vajúdni?

            Kitámolygott az udvarra. A boróka és a szeder friss hajtásai óvatosan meglebbentek. Mire várjon még, ugyan mire? Behajította a pajzsát a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.

            Eközben a palotában már lakomához terítettek. Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza.

              – A kék a halhatatlanság színe – mondta titokzatosan.

 

 

A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, ezért is hagyták életben a Fehér tó melletti csata után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég alázatos ahhoz, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.

            Fargein minden őse kovács volt, az ereiben az ulsteri tündérek vére folyt. De már annyi ideje éhezett és vakoskodott a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették a nászéjszakán, a másodikat, mikor egy álom figyelmeztette őket, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat meg amikor megjósolták, hogy kislány lesz. Fargein felesége a szigeten született, és soha a közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mintha ékszerek lennének.

            Futás közben Fargein megtorpant. A kunyhóból nemcsak a gyerek tűnt el, hanem a köpeny, amit a felesége – ahogy a szülés órája közeledett – a párnája alá gyűrt. Hisz a szolgálólányok mindentől és mindenkitől félnek, se tulajdonuk nincs, se történetük. De a gyerek, a gyerek! Vibrált a levegő, és a fényben kinyújtózó virágok, a szélben ágaskodó fák, minden róla beszélt.

         Az útmenti kunyhókból sült hús illata csapott a levegőbe. Gyomorforgatón, éhesen. Hiszen ünnep van, és ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen. Tavasz volt, gyönyörű tavasz.