–Ti nem is emlékeztek, milyen messziről jöttünk! – kezdte a király. Bandemag egyik oldalán Urraca foglalt helyet, a másik oldalán pedig az aranyköpenybe burkolózó tündér. A méhser meglágyította Bandamag hangját, ami olyan szelíden reszketett, mint a gyertyafény. 

     – Mikor apám apja kikötött a szigeten, senki sem gondolta, hogy fel kéne jegyezni a hősök tetteit. Hogy térképeket kéne készítenünk. Apám apja kijelölte letette a palota alapkövét aztán indult vissza, hogy juhokat és mestereket hozzon a szárazföldről. Mert akkoriban még kikötőből kikötőbe jártak a hajók. Nem volt ebben semmi különös. – A király maga elé meredt. A teremben – Fargeinen kívül – nem volt senki, aki látta volna a napot a szárazföldön.

   – A tenger nem ereszt el minket ötvenöt éve – folytatta Bandemag. – Az ellenség partra szállhat nálunk, de a mi hajóink közül egy sem térhet haza. Mi nem hagyhatjuk el a szigetet. Szolgálnunk kell valakit? Egy láthatatlan urat? Talán egy láthatatlan istent? De megkeseredett a szívünk, hiszen egyre többet vakoskodunk és éhezünk. Talán vétkeztünk, mikor gyermeket nemzettünk a rabszolgáinknak, a szorgoknak? – Ahogy a kupát a szájához emelte, a hangja megint öregesen fátyolos lett. – Most végre gyermek született, egy olyan csodálatos gyermek, aki talán kiengeszteli a tengert, és hazavezet bennünket.

      Oldalán a tündér rejtelmesen elmosolyodott. Virág volt ő, almavirág. De ki küldte ide?

    Fargein megrázta magát. Ő még látott a szülőföldjén duzzadó vitorlákkal útnak induló hajóhadat. Egy kislány vezetné el a szárazföldre a szigetlakókat?  A lányok arra valók, hogy a férfiak álmai megtermékenyítsék őket, hogy imbolygó fáklyák közt hallgassák a hősök történetét… hogy ne érjen véget soha a történet. 

       Mire menne Bandemag egy közönséges, visítozó lánygyerekkel?

    – A tündérek azt ígérték – folytatta a király –, hogy leveszik rontást a szigetről, ha megszületik a gyermekem. – De úgy bámult maga elé, mintha mégsem hinne ebben egészen.

       Most a sziget jótevője, az aranyköpenyes tündér kezdett beszélni. Napfényes öblökről,  a tenger titkos életéről, a szelek házáról mesélt, amiket a szigetlakók közül senki sem látott a saját szemével. De ami azt illeti, Fargein sem. Mennyi kótyagosság, gondolta dühösen. Most is azon töprengett, mi történhetett a tündér gyermekével. Egy pillanatra mintha látta is volna a tündér karjában! De az egyik csecsemő olyan, mint a másik – vagy ha nem olyan, neki csak a sajátja járt az eszében. Vagy a tündérek gyermekei is meghalnak? Elrabolhatja őket is valamelyik időszellem? Fargein barátságosan hunyorított a többieknek, és kifelé indult, hisz hátra volt még a legfontosabb: el kellett temetnie a feleségét.

      Hideg szél fújt. Fargein a talpán át érezte, milyen dermedtek és jéghidegek a kövek. A meleg, úgy tűnik, ma csak játszott a szigettel. Nem akart többé a felesége arcába nézni, minél hamarabb végezni akart a temetéssel. A zsigereiben érezte, hogy csak akkor van biztonságban – akkor van biztonságban ő is, a gyerek is – ha elnyeli a föld a feleségét. Mert kit láthatott Riolda a legutolsó pillanatban? Kinek az arca tükröződik a szembogarában?

     A szorgok nem tudnak beszélni, így Fargein nem is ijedt meg, mikor egy púpos árny csatlakozott hozzá az ösvényen. Talán ennivalót akar, gondolta. Olyan óvatos alázattal lépkedett mellette, mintha Fargein meg akarná ütni vagy rá akarna ugrani, és csak lesné a pillanatot.

      De miért is, töprengett Fargein. Miért is fél ennyire? A lovakat nem gyűlöli senki. Ahogy a kutyákat vagy a juhokat sem. Ám olyan szolgák csak, akik nem értik az emberi beszédet, akik nem tudnak nevetni és az emberek lányainak gyermeket nemzeni. Ezért nem is szokás lakodalmak végén juhokat vagy kutyákat egymás ellen uszítani. Ez barbárság lenne. Kíméletlenség vagy könyörtelenség.

     Lassan elérték a beléndekkel borított völgyet. Elől Fargein lépkedett, utána a púpos szorg, akinek senki emberfia nem tudta a nevét – ha egyáltalán volt neve, és nem csak a tenger küldte. A hold kíváncsian utánuk hajolt. Talán mind a ketten úgy érezték, senki sem alszik ma éjjel.

    Riolda már nem vicsorgott. A hold végigsimított az arcán, a keze finoman elernyedt, és a takarójára száradt vér is olyan volt, mint a kibomló selyem. A holtak lelkei pár órára visszatérnek, hogy üzeneteket hozzanak, és fogadják a gyászolókat. Ámde Riolda most is olyan visszahúzódó volt, mint egész életében.

    Fargein kicipelte a holttestet a tisztásra, és a szorgot meg elküldte vízért, hogy az arcát megmoshassa. Néhány elviselhetetlen percig egyedül maradt az asszonnyal. Bocsánatot kért tőle, hogy nem rendez igazi temetést, és hogy nem tudta visszaszerezni a gyermekét . A felesége pillantása végre megenyhült.

      – Tudod, senki sem hagyhatja el a szigetet. Senki! De én hadifogoly vagyok, én nem ezen a szigeten születtem. Teljék el néhány év! Ha hajóra szállok, elviszem a lányunkat is.

     Erőt vett magán, és megcsókolta a felesége száját. A szél most finoman megrebbent, mintha csak álmából felébresztett madár lenne. A szorg közben visszatért a vízzel, egy-két percig téblábolt, köhécselt, aztán segített lemosni Riolda arcát. Fargeinnek feltűnt, milyen félénk szeretettel ér hozzá. Ugyan kik lehettek Riolda ősei? A felesége se az anyjáról, se az apjáról nem mesélt semmit.

       A föld jéghideg volt, akár a megbánás. – Vigyük a mocsárhoz! – rendelkezett Fargein, és míg ő az asszonyt cipelte-húzta a köveken, a szorg a véres takarókat. És a mocsárnál, ahol a hajdani, titokzatos Zöld Palota állt, Riolda leereszkedett a mélybe, hogy megtalálja az őseit.

     Fargein kenyérhéj után kotorászott a zsebében. De a szorg – ugyanolyan rejtélyesen, ahogy feltűnt az ösvényen – most megint köddé vált megint. A nesztelen fehérség lassan beburkolt mindent. Vagy ez a sandán a szigetre ereszkedő köd nem lenne más, mint a tenger érzékszerve? Fargein lehúzta a gyűrűjét, és bedobta a felesége után. De nem az asszonyra gondolt, hanem hogy miképpen maradhat életben. Van-e még remény, vagy jobb lenne mindörökre beleveszni a ködbe? Fargein érezte, ha most tenne egy lépést, azonnal megsemmisülne.

     Felrikoltott egy madár. Még nem lehet, gondolta. De ugyan mért volt véres a felesége arca? Gyenge asszony volt Riolda, félt a napfénytől, félt saját magától, de talán megküzdött azokkal, akik a gyerekét el akarták rabolni. Talán nem is a szülés utáni kimerültség végzett vele, hanem egy késszúrás. Ha pedig így történt, akkor bölcs élővigyázatosság volt a tetemét a mocsárba rejteni.

     De ha így történt, akkor nem leskelődnek orgyilkosok hazafelé? Talán a saját katonatársai? Akik ma este elegendő ürühúst faltak, és most készek a tündöklő jövőt, a ragyogó reményt megvédeni. 

    Résen kell lenni, mondogatta hazafelé.