Ámde milyen sorsra jutna egy kislány anya nélkül egy kopár szigeten? Bandemag alattvalói a Tündérek kútjához hordták az anyátlan vagy csenevész gyerekeket. Aki elrabolta az ő gyerekét, az csak jót tett vele. Anyatej nélkül a csecsemők öklendezni kezdenek, aztán a tehetetlen apák kiteszik őket a tündéreknek. A tündéreknek, ízlelgette a szót Fargein, és az állkapcsa megrándult dühösen. A gyűlölet, mint nyílt sebből a váladék, kibuggyant belőle. Ha nem kell három napon át a király szeretője, a tündér mellett virrasztania, akkor a felesége is életben lehetne. De kinek panaszkodjon? Az egész hegyoldal nyüzsgött, sietett, főzött, kiabált, mintha az ellopott napokat most kapnák vissza. És Fargein csak egy idegen volt, ugyan ki hívta volna be a házába, hogy a feleségéről érdeklődjön?

            Fargein megtörölgette a homlokát. Odaért a palotához, egy hatalmas kőkunyhóhoz, ami illett is egy királyhoz, akit a szerencse elhagyott. De Bandemag király most végre boldognak látszott. Az előtérben pihenő testőröknek is csillogott a szeme, nyilván már belekortyoltak Urraca királynő méhserébe, és már várták a lakomát, a sült húst. Fargein is éhes volt, de a szíve a torkában dobogott.

          Egyszercsak megtelt az előtér a tündér illatával.

         – Segíteni jöttem közétek. – A tündért körbevette a szülő nők méltósága. Olyan finom és áttetsző volt a bőre, hogy a férfiak már látták, ahogy a csecsemője torkán végigömlik a tej. – Elfárad a szelek dühe is, eljön a nap, amikor már nem haragszik az emberekre. És én most örököst adtam nektek. Egy örököst, hogy a vitorlák megint nekifeszülhessenek a tengernek.

            Aprókat lépegetve járt fel-alá köztük. Hány földi asszony tudna szülés után egyenes derékkal, illatosan, szépen befont hajjal a vendégek között mutatkozni? De most ki törődött ezzel? A katonák a saját édesanyjukat látták a rózsás illatú tündérben, és csak Fargein vette észre, hogy piszkos a körme, rideg a szeme szürkéje, és tiszta vonású arca olyan, mint egy halotti maszk.

       Most mandulás kalácsot kínált körbe. Mélyen belenézett a katonák szemébe, és így rebegett a sok álmatlan éjszakáért köszönetet. – A kenyér és a hús a fogadóteremben van! Gyertek, katonák – mondta, mintha az egész sziget az övé lenne.

            Bandemag király, mint valami boldog törpe, úgy sürgött-forgott körülötte.

            A fogadóterem a még mindig bizalmatlan tengerre nézett. De micsoda terített asztal várta őket, micsoda gazdagság! Kékes fényű, sárgás fényű kagylók, amiket senki sem látott, mióta a tenger megátkozta a szigetet. Puha testű, friss lepényhalak, tengeri csillagokat formázó mézes sütemények, tőkehal-falatok, langyos osztrigák, és közben minden asztal fölött ott lebegett az ürühús győztes illata. Hordták a szorgok a nagy ezüsttálakat, mindegyiküknek ráncos volt az arca, hisz ők éheztek a legtöbbet.

       – Visszaadom nektek az elvesztett időtöket – búgta a tündér az ünnepi fáklyák fénykörében, és most olyan érinthetetlennek látszott, mint a király előtt lobogó viaszgyertyák.

            Fargein nem figyelt rá. Azon nyomban az egyik, üres tálcával igyekvő szorg nyomába eredt.

            Kislány, gondolta elégedetten. Kislány, ahogy megjósolták. Ha fiú lenne, akkor a tündér már régesrég a visszeszerzett erőről, a nemzetség új aranyágacskájáról beszélne. Kislány, és itt rejtegetik a palotában. Talán a király örököse holtan született, és az ő feleségén kívül nem akadt más nő, aki szült volna a szigeten… Ki tudhatná?

      Benyitott egy ajtón, ahol az aranyvért mögött egy roskatag árnyék, talán Bandemag apjának szelleme várakozott. Aztán egy másikon, ahol a királynő rabszolganői görnyedtek valami hímzés fölött. Mintha csak álomban járná végig ezeket a homályos, rémült szobákat – de nem itt, ezen az álomtalan, kopár szigeten, hanem a szülőhazájában, Írországban. Végre elérte a padlásra vezető lépcsőt. Elvonult egy szövőszékre görnyedő anyóka, aztán két szorg kisfiú mellett, de a harmadik szobába nem léphetett be…

       Ugyan mi van az asszonyokban, miféle akarat, hogy néha ők parancsolnak? A felesége kék bársonyköpenyében egy termetes dajka állt a folyosó végén, és ugyan nem tartott a kezében lángpallost, de Fargein mégsem merte arrébb taszítani. Vaskos, mindennapi asszony volt.

         – Jól van a gyerek? Ha nem felelsz, megöllek.

           Az asszony elmosolyodott, mintha sebezhetetlen lenne. És ekkor, a nyitva hagyott ajtón át Fargein megpillantotta a gyereket.

         – Eredj innen! Meglátod, majd jó sora lesz a gyereknek. – Fargein bólintott. Mert most is a Tündérek kútja, a sok fehér gyerekcsontváz járt a fejében. De úgy érezte, valamivel tartozik a feleségének.

          – Riolda. Rioldának hívták az anyját – motyogta.

            Az asszony a lépcső felé tolta Fargeint.

          – Nem mi döntünk ebben. Nem is a tündérek. A halott szülők neve ott lebeg a csecsemők felett. Aztán vagy fogva tartják, vagy szabadon eresztik őket. – A lépcső megint himbálózni látszott, mintha földrengés rohanna végig a szigeten. – De menj! Nem lesz könnyű halálod, ha valaki itt talál.

      Szeplős kézfejével megtörölte az orrát, és hamisan mosolygott. Csak egy közönséges rabszolganő volt. 

         Vajon mennyi időt töltöttem fent, töprengett Fargein, ahogy visszasurrant

a katonák közé. Zsírosan ragyogtak az arcok, ernyedten dőltek hátra a vendégek a székeken.