És mire gondol egy tizenöt éves herceg, aki remegő szívvel lépked az erdőben? A tündérre, a tündérekre, a virágzó körtefákhoz hasonló normann hercegnőkre, vagy egy szolgálólányra legalább. Hiszen a nők szégyenlősek, az erdő rejtekébe húzódva várják, hogy beavassák a hercegeket, és megajándékozzák egy legyőzhetetlen névvel. A Herceg már azt is egy tündér varázslatának tulajdonította, hogy a partmenti városok olyan kihaltak voltak, ahogy csak álmunkban látjuk a városokat. Valaki, igen, valaki…

         Nem bánta, hogy apja kísérői hátramaradtak. Halix királyt a saját katonái sem szerették: egy erélytelen, durva fráternek tartották, őt a fiát pedig egy nevetséges nyápicnak. Ha a harcosok megtudják, hogy Ulster törvényes királya életben van, azonnal végeztek volna velük. Ha a Herceg kimondott egy parancsot, egy egészen kicsike parancsot, mindig volt egy pillanatnyi késlekedés. Mit is mondanak a költők? Ahogy a düh feszíti meg a csontokat, / úgy kelti életre a szél a tengert. / Meg kell a szívet sértened, / hogy a kar állhatatos legyen. De akinek nincs neve, / az csak szolgája a saját szüleinek.

         De a herceg parancsolgatni sem szeretett. Ahogy hajózni sem. Mióta egy késve teljesített parancs miatt az apja puszta kézzel agyonverte az anyját, nem szeretett az apjával sem kettesben lenni. Nem lehet, hogy az anyja nem a tündérektől, az időszellemektől, hanem a saját apjától féltette?  A dühtől majd szétpattanó, véreres szemektől. Ne ugass, ne mozogj! Ha a kezed-lábad összetöröd, akkor is az apád vagyok. A Herceg már régesrég eltávolodott a tisztástól, de még érezte az arcán az apja mérges, sértődött lehelletét. Az izzadtság-, győzelem- és méregszagot. Az apaszagot.

         De hiába távolodott el, hiába ment-ment, még mindig nem talált semmilyen titkos barlangot vagy palotát. Fák, fák, fák, mindenhol ugyanazok a fák – mégcsak nem is titokzatosabbak, nem is mesebelibbek, mint Írországban. A Herceg elhaladt egy kökénybokor mellett, csak ment egyre sebesebb léptekkel, aztán megint egy kökénybokor… Mintha ugyanaz a bokor lenne! És ez a csend, ez a mindent elnyelő, ez a félálomból ismerős csend…

         Időcsapdába kerültem, gondolta a Herceg. Előre ment, mindig előre, de ugyanaz a kökénybokor harmadszor vagy negyedszer került elé, mindig ugyanabból az irányból, mint valami másik valóságból leselkedő árnyék. Dehát nem ijedt meg, ez a kísérteties csend csak növelte a várakozását – hiszen nincsenek-e királyfiak, akik földöntúli utazás során jutnak el a tündér palotájához, ahol egyetlen, végtelen gyönyörökkel teli nap tíz évnek felel meg… Aztán visszatérnek a hazájukba, de már csak apjuk fehéren porló csontjait láthatják…

         Gyönyörteli, ismételgette, és csak most vette észre, hiába halad nyílegyenesen, csak köröz apja sátra, a tisztás körül. Talán meg is pillanthataná a sátor csúcsát, ha lábujjhegyre ágaskodna? Lábujjhegyre ágaskodott, de hiába nézett a tisztás irányába, sehol se látta a diadalmasan égnek meredő sátrat. Túl sűrűek a fák, gondolta, és már indult visszafelé, nem törődve az apja  szemrehányásával: na mi van, fattyú, máris  inadba szállt a bátorságod?

         De soha többé nem hallotta meg az apja hangját. Soha többé. A visszautat három fiatal, magas harcos zárta el és egy mellvértet viselő, csodásan szőke, fiatal lány… Mégcsak az sem igaz, hogy elzárták volna az utat, csak ott álltak előtte leeresztett fegyverekkel, barátságos tartásban. Minthacsak ők négyen testvérek volnának.

         Normannok, gondolta a Herceg. És én azért jöttem ide, hogy apám katonáival felperzseljem a városaikat. Csak egy kalóz vagyok, egy ír kalóz, gondolta, és a saját ütött-kopott fegyvereit összehasonlította a normannok csodálatosan megmunkált, makulátlanul tiszta fegyvereivel, a fiatal lány napfényben hunyorgó ékszereivel. Ha ez a lány hercegnő, ha tényleg hercegnő… na de ő nem így képzelte el a találkozást! A fiúk igazi óriások, csak akkor merne kiállni ellenük, ha… De mért is állna ki ellenük? Olyan testvéries szívélyesség áradt belőlük, hogy legszívesebben kezet fogott volna velük

         – Eltévedtél, jó lovag? Épp arról beszélünk, miben segíthetünk.

         Ezer szerencse, hogy Halix király normann dajkát fogadott fel az egyetlen fia mellé. Vagy akkor is megértette volna őket, ha egyetlen szót sem beszél normannul? A fiúkból áradó barátságot ugyan melyik bolond ír értené félre? És a lány – talán igazi hercegnő – bátorítóan rámosolygott. Nemcsak a haja volt aranyosan csillogó, hanem a szürkéskék szemében villogó, apró pontocskák is. A Herceg megrettent attól, mennyire közelről látja őket – mennyire közelről, pedig legalább tíz lépésnyire  állt tőlük.

         De hát hány lépés is a barátság? És ilyen kivételesen szép, magabiztos embereknek ugyan milyen titkaik lehetnének?

         A három fiú nem is várt válaszra. Elmondták, hogy ők Vilmos herceg gyermekei, egy fiatal csapattal itt tanyáznak a völgyben, és most egy kis sétára indultak a nővérükkel, hiszen olyan gyönyörű az erdő, olyan kívánatos a tavasz, hogy vétek lenne egy sátor mélyén kuksolni. Járni kell egyet, nemde? Nekik fogalmuk sincs, mivel szórakoznak az ifjak Ulsterben, de ha a Hercegnek van egy csepp esze, és nem terhes az ő társaságuk, akkor velük tart. Akár együtt is ebédelhetnének is, ha a Herceg úgy gondolja.

         Honnan tudják, hogy én ír vagyok, kérdezte magától a Herceg döbbenten.

         – Vagy az írek csak halat esznek? – mind a négyen nevettek.

         Az apám, akarta a Herceg mondani, de a gyűlölet vagy a félelem vagy a két érzés keveréke nem engedte a mondatot befejezni. – Én, én… szívesen… – dadogta.