Galagonyabokrokkal szegett, napfényes sétaúton jutottak el a völgyig. És megrendülten tapasztalta, most már hallja is az erdő hangjait: a madarak csattogását, a kakukk diadalkiáltását, a bokrok oldaláról fel-felcsapó pacsirtát.

      Hát nem járvány pusztít, akarta volna tőlük kérdezni, de ezek négyen olyan elevennek, magabiztosnak és makulátlannak látszottak, hogy a járvány szóra talán csak kacagtak volna.

         Mint négy kristálykehely, amit teletöltöttek fiatalsággal.

         Meglehet, túlságosan is elevenek, gondolta a Herceg, és újra elszégyellte magát a sáros cipője, a szakadt nadrágja, az ütött-kopott vértje miatt. A lány nevetése, mint a galambok hangja, úgy búgott-suhogott  az erdei ösvényeken. A Herceg részegnek érezte magát, pedig egy kortyot sem ivott a sörükből. Tántorgott, mintha alvajáró lenne.

         Mintha a tavasz érkezésének az örömére kiköltöztek volna a városból, a völgyben csak fiatalok tanyáztak.

         Talán a járvány csak az öregeket pusztította el, morfondírozott a Herceg. Szolgafiúk, apródok, rabszolgagyerekek, szurtos szobalánykák, brokátruhákban pompázó hölgyikék – és sehol egy pufók asszonyság, sehol egy gyerekekre felügyelő, idősebb varázsló.

           És hogy-hogy mi nem hallottuk ezt az égtelen gyerekzsivajt a tisztásról?

         – Pihenj le, barátom! Csak egy órácskára! – mondta a legidősebb normann herceg, ahogy odaértek egy brokáttal bevont, fejedelmi sátorhoz – Nagy a szarvas, nem is tudnánk egyszerre megenni. Meghagyjuk majd a legjobb falatokat.

         A hercegnő forrásvízzel teli kupát hozott, és rászólt a sátor körül játszó nagyobbacska gyerekekre: ne zavarják az ő vendégüket. A Herceg egy pillanatra lehunyta a szemét, de így is a lány aranyfürtös, vidám arcocskája lebegett előtte. Most is úgy érezte, egészen közel van hozzá, pedig a lány hangja már a sátoron kívülről érkezett.

         Csak egyetlen perc, gondolta a Herceg, és máris elnyelte valami sötét és rettenetes álom.

 

         Csak este riadt fel. A völgy szürke és halott volt, nyoma sem volt benne a vidáman bugyborékoló jókedvnek, a hatalmas gyerekseregletnek. Olyan szépek voltak, és mégis mind elmentek mind, gondolta a nyakát vakargatva. Megtalálta a kupát, amiben a hercegnő friss forrásvizet hozott, de semmi nyomát annak, hogy itt egy egész társaság táborozott volna. A háta mögött úgy nyúlt el az erdő, olyan semmitmondón és névtelenül, mint a bűntudat. Fázott.

         Valami varázslat történt, gondolta a nyakát forgatva. Ezek a szép fiatalok túl elevenek voltak. Felkapta a fegyvereit, és rohant, hogy jelentkezzen az apjánál: igen, nem volt szerencséje, ma sem volt szerencséje, nem talált semmilyen vadat. De legalább nem esett bajod, fog erre felelni az apja. Nem buktál orra, nem szakítottad el a nadrágodat. Végignéz az emberein, aztán a sebhelyes harcosok szeme majd összevillan…

         A Herceget elfogta a vágy, hogy a másik irányba rohanjon, kifelé ebből az elviselhetetlen, ördögi és csalóka erdőből.

         De késő volt. A tenger felé vivő ösvényen fáklyák lobogtak, de a fáklyákat nem bőrmellényes ír harcosok tartották, hanem szakállas normann férfiak. Már nem lehetett megfordulni: érezte a düh szagát a levegőben. Ezek az állig felfegyverzett katonák mind őt keresték.

         Az egyik rávetette magát, és a tisztás felé kezdte rángatni. – Szolgafajzat, gyilkos, fattyú, leprás!

         Míg a normann hercegek lágy beszéde úgy hangzott a fülének, mint a zene, ebből a rázúduló szitokáradatból csak egy-két szót értett. – Rabló! Kutya! Gyilkos! Hol bujkáltál? Hogy kerülsz ide?

         A Herceg hunyorgott, erre az egyik vaskezű normann az arcába vágott.

        A tisztáson kiterítve feküdtek az ír harcosok. A felzavart madarak rikoltoztak, a bokrok között harsány lángnyelvek csaptak az égig. A lefejezett, kibelezett katonák között kiterítve feküdt Gulterix, a kormányos, a vörös Hallighaen, aki eddig hétszer jött vissza a halálból, és a saját apja is , Halix király. A kezével egy félig sült fácáncombot markolt, összevert arcából csak az egyik szeme maradt, és most ez a fél szem bámult rá gonoszul, üvegesen.

          De legalább nem buktál orra. A herceg mátr-már hányi tudott volna a megkönnyebbüléstől.

         Egy-két óra, és azt a megmaradt szemet is elnyeli majd a föld.

         A normannok nyilván falatozás közben támadtak az írekre.

         Az egyik normann előrelökte, és ekkor megpillantotta végre Normandia urát, Vilmos herceget. A hatalom úgy beleivódik némelyek vérébe, hogy nem is kell magasabbra nőni, mint a katonáik.

         Vilmos született herceg volt.

         – Hagyjátok! Ez még gyerek! – kiabált a katonákra. Lecsillapította a harcosokat, és közelebb lépett.

           – Hát nem érted? Azt kérdezem, eddig hol bujkáltál?

         A Herceg összeszedte a bátorságát.  Igen, ő is vadászni indult. Akár a többiek. De az ösvényen találkozott a három ifjú herceggel és a hercegnővel. Együtt elmentek a Gyerekek völgyébe. Nem is érti, hogy mi lett velük, hova tűnhettek.

         Minden harcos meghökkenve rámeredt.

         – Nincs is gyermekem – mondta Vilmos herceg.