a „nagy dallam” hiányzott a rendszerváltásból.
(Bánki Éva: Apjalánya)

azt mondták, apám hamvait a búzával együtt szórták ki. úgy temették, hagyták temetetlen. az a tábla törvényt termett. mikor ahhoz a hajnalhoz keltek az aratók, amikor sorra jött a parcella, mindnek hólyagos lett álmában a tenyere. mint asztagba rakott holtaknak, annyi erejük sem volt magasodni. megálltak a tábla szélén. mikor felnéztek hólyagos tenyerükből, négy lovat láttak legelni a búzában. mindnek olyan volt a szőre, mintha a naplementében állnának. úgy ették a búzát, mintha minden más ehető eltűnt volna a földről. a felhők zabálják így fel az eget. a lovak kövéredtek, a szérű zsugorodott. és egyre fehérebb lett. benne a lovak rőt foltjaival. mígnem egyetlen megváltott sírhely lett az egész föld. mikor hazatértek a munkások, az, akinek nemcsak a tenyere, de a szája is felhólyagosodott, csak annyit mondott: ki az eget ostromolja, a földben keressétek! az ürest sírt a halál előtt hiszitek, nem utána. tán ezért nem engeditek, hogy eltemesse rég feltámadott atyját a lány. ti csak méltán tudtok felejteni. ő méltón. hagyjátok a földet is kelni. nyugodni. a földnek kelés és nyugvás ugyanaz. a halottak földnyugta. és földtámadat. ha nem is ismeritek sem keltének sem nyugtának fényét, idejét. mert nem ismerhetitek. mégis van egy belső óra bennetek, mikor tudjátok, most ennek van ideje. zóna ez az emberben, ahol felismeri, nincs út, bolygópálya van. az élet és a halál gyújtópontjaival. zóna, amibe annyira nem temettetek, hogy elérhetetlenné vált benneteket. a halál dallamtapadás. a csend tragikus hirtelenség. ezeket már elhallgatásából tudtam meg. az ég zabálja fel így a felhőket. a búza emészti a lovakat. a lovak fogynak, a szérű nő. egyre fehérebb. benne a lovak rőt foltjaival. mígnem egyetlen megváltott sírhely lesz az ég. nem aszály ez. csak a vízözön miatt elmaradt életek esőnapjai.