Ez a történet a fantázia szüleménye, ha valaki mégis magára, saját, vagy mások történetére ismer benne, az csak az írói fantázia és a véletlen műve.

Első fejezet

EGYÜTT A NAGYCSALÁD AZ „ÖREGHÁZBAN”  1960.

 

– Második osztályban már másik iskolába fogsz járni – mondta Anya. – Elköltözünk.

A kislány nem értette, miért kell elköltözni a Nagyapa házából, amikor ott olyan jó.

Beleszületett a szegénységbe. Honnan is tudhatta volna, hogy nem az a világ legtermészetesebb dolga, hogy kilenced magával lakjon egy szoba-konyhás családi házban? Neki ez volt a biztonság.

Miért kell elköltözni, amikor itt olyan jó a kemence kuckójába behúzódni. De csak napközben lehetett, mert az Misike helye volt –, a legkisebb nagybátyjáé –, aki már inasiskolába járt. Fodrásznak készült. Vagyis borbélynak. Az nagyon izgalmas volt. Időnként látott nála nagy rajzlapokat, szép frizurákkal. Innen tudta, hogy mi az a loknis frizura.

A nagynénje barátnője is fodrász volt, sőt annak az apukája is. Női fodrász. Gyönyörű, méz szőke, vállig érő haja volt – frufruval –, kifelé göndörítve.

Őneki – Zsófinak – mindig rövidre vágták a haját… fiúsra. Pedig úgy szeretett volna szép, hosszú copfokat, mint amilyen Katinak, a barátnőjének volt. Meg gyönyörű fehér masnikat a hajába, mint az első padban ülő két osztálytársának … Ő soha nem ült az első padban az iskolában. Vagy mégis…? Lehet, hogy általános iskola első osztályában igen. De utána már biztosan nem.

Anya azt mondta, akkor növesztheti meg a haját, ha nagyobb lesz, és saját magának is be tudja fonni. Katinak, a barátnőjének, minden nap fel kell kelnie hajnalban, mielőtt az édesanyja elmegy a földekre dolgozni, hogy megfésülje.

Nagyon szeretett hajakkal bíbelődni, elhatározta, hogy ő is fodrász lesz. Ennek érdekében Nagyapán gyakorolt. Amikor a fáradt kis öregember hazaért a szőlőből, ott sündörgött körülötte és kérlelte: – Nagyapa, ülj le egy kicsit, megfésüllek. Nagyon szép leszel, majd meglátod.

     A vékony testalkatú, munkától mindig fáradt öreg leült a székére – az egyetlen támlás székre –, amelyre más nem is ült, úgy tisztelték az apjukat a gyerekek. Cingár kis unokája körbe járta, és szépen megfésülte, majd amikor kész volt –, arccal a nagyapja felé az ölébe ült, és kétoldalt megemelt egy-egy hajtincset a homlokánál, ujjai közé fogta, majd szorosan összecsavarta, és a tincsek, mint kis szarvak meredeztek a kisöreg fején.

–¬¬ Ide nézz, Anya! Nagyapának szarvakat csináltam!

– Nahát, kislányom! – méltatlankodott az Anyja – Apu, nem kellene mindent megengednie Zsófinak!

– Hagyd csak, lányom – mosolygott Nagyapa szelíden – hadd játsszon.

Földszintes, verandás, szoba-konyhás parasztházban laktak, ahol volt egy nagy kamra, és egy kiskamra is, ami felett lépcső vezetett a padlásra. A nagy kamrában tartották a krumplit, zöldségeket, és más terményeket, a kiskamrában a húsféléket, és a bort, meg azt a kis pálinkát, amit Nagyapa a lehullott szilvából főzetett.

 Emlékszik, amikor kicsi volt, kilencen laktak a kis házban.  A szobában állt egy búbos kemence. Misike aludt a kemence kuckójában, Nagyapa meg a konyhában. De hol aludtak a többiek? A szobában volt egy páros ágy – tűnődött –, meg egy fehér ágy külön, azon aludt Anya és Apa. Mellettük állt az ő fehér kiságya. Sok évig abban aludt, már a lábát sem tudta kinyújtani, de még mindig nem volt más fekvőhelye.  Akkor a két másik nagybátyja és két nagynénje a páros ágyon alhatott. Ahogy így visszagondol, másként nem is lehetett.

Nagymama már nem élt. Őhozzá, a temetőbe kellett kimenni. Nem értette akkor ezt a meghalást sem…. Néha, amikor valamelyik nagynénje vagy nagybátyja beszélgetett, lehalkították a hangjukat, ha arról volt szó, hogy valaki meghalt.

– Miért halnak meg az emberek?

– Mert öregek – hangzott a válasz valamelyik felnőttől.

– De akkor a Pipás Kádár miért nem hal meg? – kérdezte. – Ő is öreg. – A Pipás Kádárt nem szerette. Rossz szaga volt. A ruhájának is, meg a pipájából kiszórt hamunak is.

– Te nem mondhatod azt, hogy Pipás Kádár – utasították rendre, még óvodás korában. A válaszok nem zavarták a kíváncsiskodásban: rendületlenül kérdezett tovább.

– De ő miért nem hal meg?  Elég öreg. – Sehogy sem értette az egészet. – Én is meg fogok halni?

– Ne beszélj butaságot! A gyerekek nem halnak meg. – Ez megnyugtatta.

Kis óvodás korában nem tudta, hogy ők szegénységben élnek. Ezt senki nem mondta. Beleszületett a szegénységbe, számára ez volt a természetes. A családjukban nem volt szokás álmodozni a jobb életről. Dolgozni kellett.

Az a szerény életvitel, azok az egyszerű ételek természetesek voltak számára, hiszen sohasem látott jobbat.

Reggelire néha csak huszár rostélyos. Nagyapa kedvenc étele volt: legalábbis úgy tűnt a kislánynak, mert olyan hamiskás mosollyal tudta mondani Nagyapa az étel nevét, hogy ő azt hitte, ez nagy valami. Huszár rostélyos! Ez volt a kenyérkocka megsózva, megpaprikázva. Sűrűn került az asztalra héjában főtt krumpli is, forró, paprikás zsírban megforgatva.

A búbos kemence fölött hosszú, egymás mellé drótozott nádszálakból álló, sűrű nádszövet függött, azon szárították télen a dughagymát. Az apró kis vöröshagymát hívták így, amit tavasszal a földbe kellett dugni, hogy őszre szép, nagy vöröshagyma fejlődjön belőle. Télen, csak felnyújtották a felnőttek a kezüket, és máris megvolt a finom kis pitlesz hagyma a reggelihez. A szalonna mellé jó ízesítőként szolgált. Ő nem szerette a szalonnát, inkább zsíros kenyeret evett volna, vagy a paprikás zsírban forgatott krumplit, ha lehetett volna választani. De nem nagyon lehetett. Ami az asztalon volt abból lehetett választani, de sokszor csak egyféle étel volt, így aztán vagy evett, vagy nem.

 Disznóvágás után volt csak igazán sok jó étel: hurka, kolbász, töpörtő. Amikor már megfüstölték a szárazkolbászt és kellően ki is száradt, akkor az következett, no meg a füstölt és sózott szalonnák. Minden szépen sorban, időrendben, semmit sem pazarolva, hiszen a kilenc éhes szájnak mindig kellett valami étel.

 A három nagyfiú, Nagyapa, meg Apa elég jó étvágyúak voltak. A lányok: a két nagynénje, meg Anya már nem, ő pedig kifejezetten alig evett, ez volt a család állandó beszédtémája. – Cilike – így becézték időnként –, egyél, mert elfúj a szél! Két téglát kell a zsebedbe tenni, ha szél van! – élcelődtek aggódva a családtagok –, ő pedig ettől mindig megbántva érezte magát. A szalonna nem esett jól: a piros, zsíros lében úszó töltött káposzta, amit az egész család nagy boldogan falt be, számára kellemetlen élmény volt, a nagy káposztaleveleket soha nem ette meg, legtöbbször kivadászta a darált húst, meg a rizst. Miközben étkezési hadműveleteit végezte, valamelyik családtag folyton biztatta, hogy mindent meg kell ennie.  Így aztán nem csoda, ha minden étkezés egy ütközetnek számított, és valójában nem lakott jól, de örült, ha abbahagyhatta az evést. A tejbe mártott, cukorral megszórt kenyér azonban valósággal megédesítette az életét. Ebből persze ritkán lehetett enni, mert “elveszi az étvágyát”. Pedig igazán ez ízlett neki, meg a mákos nudli és a palacsinta.

Első megjelenés: ConstanS  2006.