Megfoghatatlan, mi vezette az isteni gondviselést, jó húszezer éve, közel a majdani osztrák – magyar határhoz, a későbbi Willendorfban, amikor kezét megmerítve a szemcsés mészkőben egy barlanglakó gyakorlatlan mozdulataival termékenység-istennőt formázott. A saját gyönyörűségére a Vénusz nevet adományoztatta a néhány centiméteres szobrocskának. Nyitva hagyta a kérdést, hogy a hatalmas mellekkel, a gömbölyű hassal és zsíros farral, valamint hangsúlyozott szeméremajkakkal megáldott alakban a matriarchális közösség által teremtett Földanyát, vagy pusztán a sikert és magabiztosságot kell tisztelni. Amennyiben a kettő nem lenne egy és ugyanaz?

Ruben apja a Természettudományi Múzeumban látta a szobrocskát, amikor Bécsben járt. Azóta annak pontos másolatát ajándékozta esküvőkön minden ifjú párnak, azzal kívánva termékenységet nekik. Többnyire hangosan előadva a tudósok álláspontját, hogy vélhetően kézben tartották bizonyos aktusokkor, de az sem kizárt, mondta, hogy a szobor kialakítása olyan, hogy azt a hüvelybe is fel lehet helyezni, ebben az esetben, mint termékenységi kabala szolgálhatja az ifjú házasokat. Nem tagadta, hogy az esküvői ajándéknak ez a formája neki, az ajándékozónak legalább annyi örömet ad, mint a megajándékozottnak, ha nem sokkal nagyobbat. Még azt is hozzátette, hogy bizony sokba kerül egy ilyen másolat, ha az eredetivel azonos szemcsés mészkőből állítják elő, vörös okkerrel színezve, mint a valódit.

Egy tucatot vásárolt belőle, de az osztrákok így sem adtak kedvezményt, noha a múzeumshop vezetőjét is odahívatta, hogy mennyi engedményt kaphatna nagyobb mennyiség megvásárlása esetén. Így is elégedett volt magával. Az ötlet, az ötlet; senki másnak nem jutott hasonló az eszébe azokon az esküvőkön, amelyeken részt vett.

Én is menyasszony akarok lenni, közölte Ruben unokahúga, a nem teljesen szobatiszta Alma határozottan és elég hangosan ahhoz, hogy mosolyra fakassza a zsinagógában helyet foglaló esküvői meghívottakat. Menyasszony nem visel pelenkát, nézett rá komolyan a nagyanyja, hátha ez a lehetőség eredményre vezet a kicsinél, és végre szobatiszta lesz. Alma nyújtózkodva emelte fel a fenekét a székről, hogy jobban figyelhesse, mi történik az esküvői sátor alatt. Az alig két és fél éves kislány első nyilvános fellépése sikeres jövőt jósolt számára Ruben hetedhét országra szóló lakodalmán. A kislány nagyapjának édes kicsije volt, ahogyan általában zsidó nagyszülők teszik bolonddá magukat első unokájuk kedvéért. A zsidó matriarchátus szerint az ő gyermekei zsidóként fogannak majd meg. Alma születése megnyugtatta a nagypapát. Rajta senki nem kérheti számon Izráel fennmaradását. Az ág, miként magát egy fa erős törzsének látta, legalábbis a következő hajtásai, már nem száradhatnak ki. Tovább ezért felelősség nem terheli isten és ember, de főleg helyi hitsorsosai előtt.

A vasárnapon, amikor Ruben aláírta a mózesi törvények szerinti házasságlevelet, apja biztosítottnak látta a jövőt. Szülővárosa emlékkönyveiben ő is megörökítésre kerül, a sok évszázadra visszatekintő kile, a zsidó közösség krónikáiban. A születendő gyermekeket is a gyülekezet tagjaiként látta maga előtt a zsinagóga széksorai között futkosni, ha behunyta szemét álomképei előtt. Abban biztos volt, hogy Rubent minden körülmények között oda kell láncolnia a városhoz. Sokkal alkalmasabb volt erre a szerepre, mint bátyja és annak párja. Ruben és Ester látható élvezettel vettek részt a zsidó közélet mindennapjaiban. Ezért volt könnyebb Ruben választottjaként Ester befogadása a famíliába, aki éppen erre a Willendorfi Vénuszra formázott szerepkörre vágyott, Ruben apjának megérzése szerint. Ezért válhatott a szemük összevillanásával apósa szövetségesévé.

Az Isteni gondviselés döntött.

Itt marad Ester és Ruben esküvőjén. Mégiscsak más, ha az esküvői baldachin közelségéből érzi a házasság illatát. A jelenlétében megnyilvánuló kóved, a pénzre nem váltható megtiszteltetés megilleti Estert. Távoli nagybácsi képében, némi alkoholfogyasztás után kapatosan ültek szemben egymással. Pertu, ahogy zsidó és teremtője között régen szokásba jött. De az is lehet, hogy ez utóbbit csak a kellő mennyiségben elfogyasztott alkohol ültette le vele szemben. Pertu szólították meg egymást, ahogyan az egy zsidó és teremtője között régen szokásba jött. A múlóban lévő éjszaka után természetesnek tekinthetjük ezt az állapotot. Az isteni gondviselés hajnali három felé fáradtan tartotta nyitva a szemét. A mögöttük hagyott nap sem volt kevésbé fárasztó, mint a teremtés. Lankadt figyelme elkalandozott. Tizedik órájába lépett a látványos nász. Az isteni gondviselés szerette volna végre lezártnak tekinteni azt a bizonytalanságérzést, amelyet Ruben apja érzett, amikor körbenézett szülőhelyén és tekintette elkalandozott egész Európán, hitsorsosai körében, látva elkopásukat. Ámbár gondviselése mélyén sejtette, hogy a neheze csak ezt követően jön.

Attól fogva, hogy Ruben apjának idősebb fia, Alma apja, három éve bejelentette, hogy barátnője gyermeket vár, készült a mai napra. A sebtében összehozott betérés és frigy nem adott módot arra, hogy hagyományos hatunaként[1] tartsa meg fia menyegzőjét. Holott ez volt a szándéka.

Ester azonban alkalmazkodó, aki a család és a társadalom által megszentelt hagyományokkal szemben feltétlen hűséget visel. Erre az elfogadásra épült kérlelhetetlen magabiztossága.

Ruben apja levonta a következtetést abból, ahogyan nagyobb gyermeke esküvője zajlott. Tudta, mi az, amit meg kíván mutatni a világnak. Fél év felkészülés. Ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy a mai nap történései zökkenőmentesen kövessék egymást. Kisebbik fiával és annak választottjával, akiknek kedvéért ez az előadás létrejöhet. A költségeket maga állta, ügyelt arra, hogy ez mindazok tudomására jusson, akik ebből bármilyen következtetést levonhatnak. Noha elhangzott némi látszatmorgolódás a részéről, saját maga méltatlankodott volna leginkább, ha Ruben vállalta volna a költségek egy részét a bemutatóhoz.

Boruh áto ádajnoj, elojhénu meleh haojlam, jajcer hoódom. Áldott légy, te örökkévaló isten, a világ királya, aki megteremtetted az embert. Ruben apja próbálja betanítani a frissen előkerült rokonnak az áldás szövegét. Kóvedként[2], vagyis a kizárólag zsidó közösségekben értelmezhető megtisztelésként a hét áldásból kiosztott harmadikat, a legrövidebbet, és a legkevésbé cáfolhatónak tűnő állítást. A hittel csak távoli és nem túl szoros kapcsolatot tartó rokon, miután kötelességszerűen elhadarta, gyorsan ellép a hüpe[3] mellől, hogy minél hamarabb helyet foglaljon. A zsidó közösség nagyságára és erejére emlékeztetően felújított, pompájára életteli színeivel ráerősítő zsinagóga falai hűvös levegőt árasztottak, a kinti meleg ellenére is. A tóraszekrény előtti emelvény közepére, a négy oszlopon tartott sátor alá vezették Rubent, akinek karjait keményen fogta apja és apósa. Ugyanez a menyasszony sorsa is, anyja és anyósa őrizetében. Mint évszázadok óta minden esetben.

A női szerep ezúttal is nehezebb feladatnak bizonyult. A szűk térben lecövekelt Rubent, aki öntudatosan néz összeszorított fogakkal maga elé, nehogy kiessen betanult szerepéből, hétszer kell körbejárnia fátyla alatt a menyasszonynak, úgy, hogy karjait a kísérői nem engedik el. A rabbi, ahogyan csak tőle telik, a leggyorsabban felolvassa a házassági levelet arámi nyelven, amelyet néhány perccel a szertartás előtt láttak el a szükséges aláírásokkal. Ez válás esetére a feleség anyagi kielégítésének kötelezettségére is megfelelő garanciákról rendelkezik. Előrelátó zsidó szokás szerint. Amely tudja azt, hogy a válás után is van mit kezdeni egy… hm… még egy zsidó nővel is. Az elhadart ismeretlen szöveg fárasztó figyelme közben Alma szólal meg. Arról érdeklődik, hova bújt Ester. Elbizonytalanítja a lefátyolozott nő személye.

A szertartás a vége felé közeledik. A rabbi önmegtartóztatással él. Fiatal még, ezt mindenki tudja róla. Csak annyiban keveri bele mondandójába a vészkorszakot, amennyiben a pár felmenőiről megemlékezve ezt elkerülhetetlennek tartja. Nem csekély áldozat ez egy zsidó tanítótól, amikor a gettó verbális újraélése a zsidó közbeszéd napi része. Elfogyasztva a zsidóknak az önmagukra szánt időt és alkalmakat más lehetőségek elől. Az esküvő az esküvő, a holokauszt meg nem az, de ezt az egyenletet kevesen oldották meg hibátlanul.

Ruben apja nem igyekezett túl nagy kedvet ébreszteni elsőszülöttje választottjában ahhoz, hogy Ábrahám hitét magára vegye. Mondanivalóját négyszemközt közölte vele, hogy azon a hangon vésse egy életre az emlékezetébe, ahogyan azt tőle hallja. Utána elmondta a nem zsidó lány apjának és anyjának is. Az elmúlt évtizedek során meggyőződésévé erősödött a gondolat: Mózes törvényeit még saját gyermekének is nehéz betartani, nemhogy egy idegennek, akit semmi sem köt ahhoz. Tudta, hogy a távoltartás a zsidó hittől ősi rítus szerint zajlik. Többször is el kell küldeni a jelentkezőt, és ha ezt követően is erős a szándéka a zsidóvá válásra, üsse kő.

Ruben apjának megvolt a véleménye a divatos izraeli turistautakról. Arról, hogy túlbuzgó szülők a csemetéiket elviszik a Szentföldre, hogy bár micvójukat[4] ott, a Siratófal előtt teljesítsék. Ezzel látványosan ünnepeltethetik a személyükben újra önmagára lelt zsidót, kiengesztelve apáik, nagyanyáik szellemét, ismét a hagyományos zsidó pályára állítva az elkövetkező nemzedéket. Persze csak akkor, ha létezik még a zsidó felvilágosodást követő életút. Erről más közösségek is hasonlóan vélekedtek. Budapesttől Amszterdamig, egész Európában egymás mellett masíroztak a szélsőjobb és a zsidó haszkalát[5] újraálmodók.

Mit keresnek ott, azok a halbe jiddis, halbe goj gyerekek? Feszültségéről árulkodó gyorsasággal tette fel a kérdést Ruben apja minden alkalommal, amikor csak lehetett. Nem is figyelt arra, hogy jöttment askenázi szavakat vesz a szájára. Előretartott karjának szitáló mutatóujjával utalt arra, hogy egyre több vegyes házasságból született csemete jön világra. Akiket mérhetetlenül megvetett. Lesajnálóan porciózta ki részesedésüket a zsidóságból. Nem különösebben zavarta a tény, hogy akihez e teátrális előadással fordult, annak is éppen ilyen, a halacha[6] szerint nem zsidónak számító kölykei születtek, siksze anyjuktól. Erősen megnyomta a szót, a sikszét, ahogyan nem túl hízelgően a nem zsidó nőt egymás között leszólták. Egyből megadta a választ is. Semmi dolguk sincs ott! Dühe, efelől kétsége sem lehetett látogatójának, félelemből táplálkozott. Mi lesz, ha netán neki is… a fiai miatt majd szégyenkeznie kell? Főleg ha a tükörbe, vagy apjának és anyjának az antik bútorokkal zsúfoltan berendezett hatalmas nappaliban lévő festett olajportréjára néz.

Elképzelhetetlennek tartotta, hogy felette is valaki pálcát törjön, nem nevelte jó zsidónak a fiait. Amikor a fiú nem zsidó párt választ, az csak a szülő hibája lehet, vagy ami még ennél is rosszabb, szembeszegül az apai akarattal. Csak a rettegés maradt, amitől meg kellett szabadulnia. Ha másképpen nem, a betérés által. A fia választottjának betérítésével.

Ruben apja, már a szertartás után, de még a vacsora előtt mikrofonhoz lép. Végre annak öltözhetett, amely szerepre az idők kezdete óta készült. A magára öltött gúnya a cári Oroszországból, Anatevka lakójának mutatja, nem holmi Galíciai jöttmentnek.

Hegedűs a háztetőn, mint minden zsidó. Egyszerre Lázár Wolf, a gazdag mészáros, és Tevje, a tejesember, a hagyományok őrzője, aki kapcsolatokat ápol a helyi hatalmasságokkal, mégis minden porcikájában megkülönbözteti magát, tőlük. Ha nem is a háztetőn, de fia menyegzőjén, leszedheti a szekrény tetejéről negyven éve kézbe nem vett hegedűjét, hogy az étterem alkalmi színpadán beálljon zenélni. Tetszeleg a gondolattal, hogy vándorló őseihez hasonlóan neki is négy évtized kellett, hogy elérjen az isten által ígért földre. A leporolt hangszer tévelygései tükörképeként néz vissza rá.

Feszült ábrázattal emeli álla alá a régen használt zeneszerszámot. Gumicsizmában, mint aki a földekről tért be, forró aratásvégi napon, hazafelé menet a kocsmába, hogy kizárólag a társaság kedvéért legurítson valami nedűt a torkán. Fehér, álló nyakú gimnasztyorkában, amit ünnepi alkalommal visel az orosz paraszt, simléderes, fekete sapkában, amelynek két oldalán, a fülei előtt, odaerősített és bepödört, megnyúlt pajesz tette autentikus zsidóssá kinézetét. Láthatóan komolyan veszi szerepét. A produkcióhoz csatlakozik felesége is, régimódi szűkszoknyát és kosztümkabátot húzott magára, fejére nagykendőt kötött, hogy a nélkülözni kénytelen falusi gazdálkodó asszonyát lássák benne. Duettben adták elő a lakodalmas népnek, amint Tevje és felesége, Golde meséli el életüket, hogy gyermekeik nevelése egyetlen céljuk és örömük.

Tegnap még gügyögő kis pólyás, bölcsőből nevetett még rám. – kezdi Ruben apja, amihez párja teszi hozzá kicsit hamisan: – És most már szerelemtől rózsás, szép, nagylány. –  Tessék, a fiút is megnézni, tegnap még ölbe kaptam őt, veszi vissza a szólamot Rúben apja, . Most már nagy, komoly férfi, jól megnőtt.

A refrént közösen ismételték: Így mennek homokórán évek, porszem lesz, ami most oly szép. Hajnal, alkony, újból új nap jő.

Mit mondjak okosat most nékik? Útjukra, ami támaszt nyújt, éneklik, hiszen évek óta mást sem tettek, minthogy a saját képükre formálják kisebbik fiukat.

Színházban sem kaphat nagyobb tapsot jelenet, ha színészek adják elő. Senki nem számított a vendéglátóktól ilyen fordulatra. Senki sem? Az isteni gondviselés tudta, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik ez a pillanat. Ruben fiai megszületésétől fogva erre készült.

Három évvel korábbi jelenet jutott eszébe. Az idősebb fia esküvője előtti este. Akkor ismerkedett meg nagyobb gyermeke menyasszonyának szüleivel. Azok is éppúgy tisztelték a hagyományt, mint ő.  Csak éppen egy másikat. Az ismerkedési sör mellett, az első személyes találkozón derült ki, hogy a menyasszonnyá lett lány az előírt rituálé szerint még a frigy előtt betért Ábrahám szövetségébe.

A lány apja csak kérdez: Mi lesz akkor, ha netán elválnak? Mit lehet akkor kezdeni, mit kezdjen ő, a lányával, egy betért zsidóval? Senki sem felelet a kérdésre akkor.

Tényleg, ismételte bővített mondatban a nagybácsivá előlépett isteni gondviselés a kérdést, mit lehet kezdeni egy, a férje kedvéért zsidóvá lett, egyébként keresztény, több diplomás, gyermekét egyedül nevelő, önálló, okos nővel, ha elválna?

Az apja nyakán marad. Ez lett volna a helyes válasz, ebben így utólag már biztos.

A rabbi közösségszervezőként jól vizsgázott. A vacsora első fogásait követően kezébe kaparintotta a mikrofont és az előimádkozó férfi szopránjával párban rázendített a havana gilára. Az izraeli folklór közismert darabjára megmozdulnak a lábak. Magasba emelkedett a menyasszony, és a vőlegény is egy-egy karosszékben. Erős férfiak ugrándozva tartották maguk fölé, ahogy az ilyen alkalommal dukál. Aztán kettéváltak, Ruben és Ester földet érését követően két távoli körben mulatták az időt. Külön a férfiak és külön a nők. Ahogyan a dallam és az ének egyre gyorsult, és a nők gyűrűje egyre lassult, majd leállt, úgy lett mind fékevesztettebb a férfiak tánca. Fejük búbján már csak néhányuknak libegett a kipa. Minek maradt volna rajtuk, hiszen isten házát rég elhagyták.

A végkimerülés előtt egyszerre megszakadt az őrült iram, és ahogy voltak, lehuppantak a földre ott, ahol álltak. Akkor Ruben apja figyelmet kért, a rabbi asztalához bencsolásra[7] hívta hitsorsosaiból azokat, akik ehhez kedvet éreztek. A tíz férfi nehezen, de összejött. A terem legtávolabbi sarkában egyetlen nőként a férfiak között helyet foglalt Ester. Mielőtt a széket maga alá húzta, fedetlen vállaira kiskabátot borított, és komoly arccal hallgatta a férfiak imáját, amely érte és a férjéért szól. Előzőleg, a szombat bejövetele előtt a mikvében[8] is megfordult, melyet vallásos zsidó asszonyok a házasságkötéstől a menopauzáig látogatnak, hogy havonta egyszer megmerítkezzenek a vizében, megtisztuljanak a tisztátlan vértől, és újra érintkezhessenek a férjükkel. Aki ezen egyszer túljut, az bizonyosan a közösség tagjává válhat.

Ester ott ül a rabbi asztalánál és komolyan ránéz. Koncentrálni próbál arra, amit megért a héber szövegből. Tanulása okán sokkal többet tud, mint sokan mások. Tanulása okán igen. Péntek esténként majd meggyújtja a lángot, lefelé fordított tenyerével köröz a tűznyelvek fölött, aztán kézfejét behunyt szeméhez emeli, ahogyan szombatot, a szép arát fogadják. Férjével közösen. Majd gyermekeikkel. Időnként apósával és anyósával. Olykor-olykor a saját szüleivel is. De válhat belőle valódi jiddise máme, aki nem riad vissza semmitől, ha gyerekeiről van szó? Aki végtelenül elviselhetetlen tud lenni, amikor mindent nemcsak tud, de jobban is tud? Bekerülhet mindez a véráramba egyáltalán? Az első rituális fürdést követően?

Ruben apja persze nem tesz mást, mint körömszakadtáig védi azt, amit a magáénak tudhat. Úgy véli, vállalnia kell az ő számára fontos tennivalókat, amiért érdemes itt maradni. A péntek estét, a zsinagógában elmondott ima utáni kiduson együttesen elfogyasztott bort. A tucatnyi öregasszony és néhány gyermekkori barát, megszokásból betérő ötvenes és ezek csemetéi kedvéért. A reggeltől estig folyamatos jelenlétet igénylő hosszúnapi imát és böjtöt, ami csakis itt, helyben bír jelentőséggel. Viszonyulási pontok nélkül az egész semmit sem ér. Ezek a pontok azonban nem akarják kimozdítani sarkából a világot. Ahhoz ragaszkodik, aminek létezésében talán maga sem bízik. A nász talán éppen ezért fontosabb mindennél.

Elhiteti saját magával is, hogy léteznek még. Úgy, ahogyan emlékezetében megőrződött a jom kippuri fehérbe öltözött közösség. Mindent megbocsát a megőrzött zsidóságért. Amiben ő, Ruben apja megálmodta álmait, amelyeket nem akar elhagyni. Mert az ő apja és annak apja is ebben hitt. Nekik akarja megmutatni, hogy a fiai is ezt választották. Esterben bízik, benne látja azt, aki ragaszkodik ehhez a környezethez. Itt nőtt fel. Nincsenek világmegváltó álmai, amelyek vagy megvalósulnak, vagy nem, de mindenesetre elszólítják azt, aki álmodik.

Sokan elmentek közülük. Álommal vagy álom nélkül, önként vagy kényszerből, itthon vagy külföldre, hát nem mindegy? Dezertáltak, magára hagyták, neki kell helyettük is helytállnia! Ő a felelős jom kipurért. Ő itt maradt, senki sem kényszerítette erre, így látta helyénvalónak. Ő és az ő családja testesíti meg Izraelt itt, a világnak ebben a szegletében. Ők a figyelmeztetés arra, hogy itt laktak évszázadokon át. Hogy nem lehet kiretusálni a városi fotókról sem őket, sem a zsidókat. Tudja, hogy zsidó az, akit a környezete annak tart. Ester a jövő itt, ebben a városban. Az egész európai zsidóságnak. Ester mérhetetlen tiszteletet érdemel, mert magára vállalta az ő terhét. Ester itt és most egyszerre Sára, Rebeka, Ráchel és Lea is egy személyben. Az új ősanya, akitől sokan származnak, akik az ő nevét viselik majd. Mert Ester gyerekei között egészen biztosan lesz olyan, akik itt maradnak. Akik nem vágynak el. Mint elsőszülöttje, aki elhagyta a várost, és a saját álmait választotta, de ha megvalósítja, a városnak ehhez semmi köze sem lesz. Csupán a maga álmait váltja valóra.

Ruben apja nem kozmopolita. Ő galuti zsidó, a szétszóratás zsidója.

Másnap reggel, inkább már déltájban, amikor a násznép ébredezni kezd, az éjszakáról megmaradt finomságokat szolgálják fel az étteremben a búcsúzkodó új és régi hozzátartozóknak. A hazafelé indulás előtt jólesik néhány utófalattal felidézni az este ízeit. Az új rokonok komoly vagy komolytalan fogadkozásával, hogyha arra járnak, akkor biztosan nézzenek be. Ester ölében Alma alszik. Alma kezét nem kérte meg egyetlen ifjú lovag sem az éjszaka, így ma még nem lesz menyasszony. Újdonsült nagynénje néha megsimogatja magára maradt fürtjeit, miután megszeppenve tapasztalta, hogy apja és anyja az új családtagra hagyták néhány órára. Piciny kezében egy kis szobrot tart. Ester kapta nászajándékként előző nap, a zsinagógából kifelé jövet. Ruben apja nyomta a kezébe egy bársonyos kék díszdobozba szépen becsomagolva, a gratulációk fogadása közben. Azzal adta át, hogy csak éjszaka, mikor már visszavonultak nászéjszakájuk szobájába, bontsák fel együtt, a férjével. A fáradtságtól mindketten megfeledkeztek az ígéretről. Másnap reggel, nem zavartatva magát, Alma rontott be hozzájuk. A kislány állt neki kihámozni, a többi bontatlan ajándékkal együtt.

Az érdektelen, felnőttes butaságok után lát neki eltávolítani a csomagolópapírt a nagyapja ajándékáról. Sok réteget kell lefejtenie, hogy előbukkanjon végre az elrejtett meglepetés. Ester és Ruben még az ágyban ülnek, onnan utasítják a kicsit, hogy mire vigyázzon. Végre előkerül az elrejtett tárgy. Ruben értetlenül elhúzza a száját. Felvont szemöldökkel a feleségére néz. Ester szemében súlyos megrökönyödés, ahogyan lebiggyeszti alsóajkát. Perverziónak, otromba idétlenségnek tartja azt, amit lát. Nem szokott hozzá. Az előbukkanó, szabadon hagyott gömbölyded formák és főleg a méretes fenék meggondolatlan férficsínynek mondható. Közömbösen megvonja vállát. Az álmok beteljesülését követő napon mindent lehet. A szemcsés mészkő nyomot hagy maga után, ahogy az apró kezek kíváncsian körbe forgatják. A kislány a Willendorfi Vénusz-szobrot tartja maga előtt. Neki tetszik, és ki sem adja ujjai közül addig, amíg álomba nem ringatja magát, míg a többiek a vacsora maradékával foglalják le magukat.

[1] Zsidó esküvőként.

 

[2] Igen nagy, de anyagi előnyt nem biztosító megtisztelés.

 

[3] Az esküvői baldachin.

 

[4] A zsidó szokás szerinti férfivá avatás.

 

[5] A XVIII. századi zsidó felvilágosodás.

 

[6] A zsidó vallási törvény.

 

[7] Étkezés utáni áldásmondás.

 

[8] Rituális fürdő.