Felnyílt az élet könyve. Fehér imaruhába öltözött férfiak a názáreti zsinagógában a zsidó újévet, Ros Hasanát köszöntötték. Sokan voltak. Megtelt a napszívta kövekből emelt épület. Yeshua ben Yosef ott állt közöttük. Mint mindig, ha erre járt. Zsidó a zsidók között. Ott, ahol először hívták fel a Tórához, amikor húsz éve férfivá avatták.

Most szombat volt, az év legszebb szombatja. Az újév beköszönte után, az engesztelés napja előtt. Akik látták felnőni, és hallották a történeteket, amelyek Galileában róla keringtek, arra vártak, hogy kiálljon a gyülekezet elé és felolvasson, mint más közülük. Yesayahu próféta szavait vetette közéjük, a szabadulásról beszélt. A zsidók folyton erről beszélnek, ha van hallgatóságuk. Péntek este a gyülekezet házában mindig akad hallgatóság.

Aztán leül. Mint aki jól végezte dolgát. Hiszen jól végezte. De a többiek még vártak. Talán a szabadulásra, ha már arról beszélt. Néma csend. A zsidók most nem szólalnak meg. Várnak. A zsinagógai csend ritka pillanata ereszkedett közéjük.

Kérdezgetni kezdték egymástól: Talán Józsefnek, az ácsnak a fia ez? A zsidók kérdései persze állítások. Egy volt közülük. Azt felelte: egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában. Kijelentése kérdésként hangzott.

De az élet könyve nyitva maradt. Szándékosan vagy véletlenül, mindegy. Ilyenkor ez a dolgok természetes rendje. Mint egy félbehagyott olvasmány. Belelapoztam, és még nem döntöttem el, onnan folytatom, ahol felálltam, vagy tovább lapozok, érdekesebb részek felé. Mintha megtehetném.

Minden most dől el. Az egész elkövetkező év. Vannak zsidók, akik úgy vélik, amilyen ez a tíz nap, olyan az elkövetkező év. Mintha ezek a napok a jövendőmondás egy formája lennének. Koldus szólítana meg, hogy jósoljon neked, és az Örökkévaló kíváncsi volna arra, hogy a megbocsátással milyen viszonyban állsz. Miért zárnánk ki ezt a lehetőséget?

Persze Yeshua ben Yosef mégiscsak zsidó, hithű zsidó. Előbőrétől megszabadított, Ábrahám szövetségébe tartozó zsidó. Vajon ő mire gondolt, amikor újév éjszakáján felnyílt neki az élet könyve? Milyen évre írta őt be a Jóteremtő, a születése utáni harminckettedik év Ros Hásána napján? Jó lenne tudni erre a választ. Nem is olyan jó.

Lassan harminchárom éves lesz, igazán kezdhetne már magával valamit.

Elvégre tudja, hogy az égi bíróságon három könyv van. Az Örökkévaló, mint valami lusta könyvelő, egész évben nem vezette megfelelően a nyilvántartásokat. Aztán most, pótolva az elmaradást, mindegyikbe bevezetne valamit. Az elsőbe az igazak kerülnek, hosszú és jó életre, a következőbe ennek az ellenkezői. A harmadikba a közepesek, akik sem ide, sem oda nem tartoznak, és akiknek azért mégiscsak van remény. Akiknek ez a tíz nap sorsdöntő, ha megtérnének, ők is jutalmul kapják a hosszú és jó életet.

Názáret, egész Júdea provincia lakóinak nagy többsége ebbe, a közepesek könyvébe kerül beírásra. Akik ezen a tíz napon kívánnak mindent jóvátenni. Mint a Birodalom minden más provinciájának lakói, amikor elkövetkezik a pillanat, hogy alkudozni lehet a sorssal.

De hová kerül az ő neve? Melyik könyv nyílt fel azért, hogy Yeshua ben Yosef neve abba kerüljön beírásra? Nem is ő az érdekes ebben a történetben. Mi lesz azoknak a hitével, akik benne látják az igaz embert? Mit hisznek ezek, ha mégsem az elsőbe kerül az ő neve? Ha nem hosszú és jó életre lesz beírva? Ki hisz majd akkor abban, hogy az élet könyvének megnyílta után van még remény? A megtérésre, amely mindeddig bárki emberfiának lehetőséget adott ezekben a napokban a személyes alkura az Örökkévalóval? Ahogyan az a zsidóknál szokás?

Yeshua ben Yosef nem egyezkedett a Jóteremtővel. Nem kötötte meg az egyezséget, csupáncsak azért, hogy a mindenek felett álló könyvelő az első oszlopba vezesse be őt.

A szombat kimenetelével a zsinagóga kiürült, a zsidók hazamentek. A hosszúnap előtt még sokat ettek, hogy legyen erejük végigimádkozni azt. Yeshua ben Yosef is így tett.

Aztán bezáródott az élet könyve. Ami újév napján megíratik, az tíz nap elteltével megpecsételtetik.

A Názáreti keresztény arabok a Messiás iskolájának nevezik ezt az épületet. Könnyű nekik, hiszen hitükkel tudják azt, hol állt a Megváltó, amikor először szólították a Tórához.

(Illusztráció: Valkó László – Tiszta ingek mezeje)

Marhalevél lapult a zakója zsebében. Gondolta, azzal igazolja, hogy ő tisztességes magyar ember. Saját marhákkal, külföldi piacokra hajtott, jól tejelő, finom húsú magyar marhákkal. Mind egytől egyig az ő nevelése.

Ott volt, amikor az anyjuk kipottyantotta magából a borjút. Ha nehezen ment az ellés, akkor a saját kezeivel húzta ki lábánál fogva a gyenge állatot. Ott volt, amikor az növekedni kezdett, amikor először adott tejet, és sokszor követte a hajtást idegen országokba, idegen emberekhez. Büszke pillantásokkal követte állatai lépéseit, ha kellett, még a vágóhidakra is. Szerette a cupákos velős csontból kiomló, remegő velőt pirítósra kenni, jó erős tormával.

Senki, egyetlen ember sem állította azt, hogy az ő állatai nem rendes, magyar alföldi marhák. És most kétségbe vonják azt, hogy ő magyar ember. Pedig már az apja meg a nagyapja is a Duna–Tisza közén gazdálkodott. Az állatokkal keltek és azokkal feküdtek. Éppen úgy bőgtek, mint azok, ha fájdalmuk volt. De ki figyel most erre a bőgésre? Most őket terelik marhavagonokba. Hiába mutogatja a zsebében lapuló marhalevelet. Egyet a több száz közül, amelyhez köze volt.

Ott lapul zsebében a keresztlevele is. Azt mondják az okosok, hogy későn folyamodott ehhez a lépéshez, amikor már senki sem figyelt arra, hogy ki is ő valójában, csak arra, hogy minek született. Felnőtt fejjel hajtotta keresztvíz alá a fejét, de úgy látszik, ez semmit sem ér. Igaz, előtte is, meg utána is került mindenféle templomot. Zsidót is, keresztényt is. Ő nem ért az ilyen szent dolgokhoz. A plébános úr is inkább az állatokról érdeklődött nála. Jobban érdekelte egy kis marhafartő, mint az, hány Miatyánkot mondott fel házi feladatként.

Végül Stutthofban, az ottani lágerben szállt ki a marhavagonból. Az út során ezerszer elpróbálta, hogyan veszi majd elő azt a két papírt diadalmasan, ha majd valahol leterelik innen őket. Őt nem fogják úgy letaglózni, mint a marháit. De erre nem volt módja, csak kilökték, és már vitték a többiekkel és a papírjaival együtt. Azok vele maradtak abban a sötét kamrában, meg utána is, amikor holttestét továbbszállították kísérleti célokra.

A háború alatt a Danzigi Anatómiai Intézetben Rudolf Spanner professzor kísérletei biztatóan alakultak az emberi zsírból készült szappan előállítására. A sorozatgyártásig nem jutott, de az intézet saját használatra előállított százkilónyi szappant. Belefőzve azt, ami hasznosítható, papírt is. Aztán vége lett a háborúnak, és nem maradt ilyen marhás ember sehol. Az intézet eszközeit és eredményeit széthordták. Vitte mindenki, akinek jutott, szappant is.

De a történet nem itt fejeződött be, a marhás ember unokájának elmondása szerint. Néhány éve, szilveszter éjszaka, Köln városában, amikor az a sok ocsmányság történt a főtéri forgatagban, az után, a sok eldobott szemét takarítása közben a földön egy szappan találtak. Rajta alig betűzhető felirat, talán R.I.F.

(Illusztráció: Tényi Bálint – Megfáradt szerelem)