Sági György összes bejegyzése

Budapesten születtem 1957. tavaszán. Minden felmenőm szabó volt. Nagyapámék tizenketten, anyámék tizenheten voltak testvérek. Apám a világháború éveit munkaszolgálatban, anyám munkatáborban, Ausztriában élte túl. Sosem beszéltek ezekről az évekről. Tíz évesen, a hat napos háború első napján tudtam meg, hogy zsidók vagyunk. Én is kitanultam a szabóságot, utána jelentkezhettem jogi egyetemre. Jogtanácsos lettem egy ruhagyárban, közben egy szatirikus hetilapban mutattak be, mint fiatal humoristát. A rendszerváltáskor saját jogi irodát nyitottam. Néhány évre megválasztottak a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnökévé. Több évtizednyi csend után újra írni kezdtem. Első regényem 2012-ben jelent meg. Azóta hét könyvemet adták ki Magyarországon, kettőt-kettőt Spanyolországban és Olaszországban, egyet Franciaországban.

A párosodás joga

 

Elephantine szigete, Egyiptom, időszámítás előtt 402

 

Valójában menekülünk. Nem a múlt elől. Miért tennénk? Jól élünk. A jövőnk elől futunk. Nem félelemből, mert a jövőtől, ismeretlensége miatt félni szokás. Tudjuk mi vár ránk, attól félünk. A bizonyosságtól, aminek elkövetkezésében biztosak lehetünk.

Elephantine még áll, és kövei elégett homokként párolognak a hőségben. Otthonaink falai lassan emelkednek egymás fölé, mint óriás lépcsőfokok, akár mint lejjebb a Níluson, Thébánál vagy Luxornál a fáraók sírjainál, ahol piramisok épülnek. Azt mondják, amikor a zsidók rabszolgák voltak a fáraó birodalmában, ők is dolgoztak valamelyik építésénél. De én tudom, hogy ez csak mese, ott nem épültek a fáraóknak sírok, mint itt, a folyó felső folyásánál.

Ezek az eléget kövek ma még az otthonunk. Holnap már sem otthonunk, sem a kövek nem lesznek velünk. A pusztulás sem lesz látható. Csak az elhagyott kövek, amelyek nem adják indokát annak, hogy miért hagyjuk el azokat. Nem adnak magyarázatot arra, miért temetjük alájuk edényeinket, amelyekben étellel várták a nők a férfiakat, és az edényekbe, amelyekben hús főtt, miért rejtjük el ékszereinket, amikkel férjeink halmozták el asszonyaikat.

Ezekben az edényekben őrzünk minden papirost, amely az életünket rendezte el. Amelyikkel apám váltotta ki anyámat és elsőszülöttjét, a bátyámat a rabszolgaságból, még a születésem előtt, a zsidó Meshullamtól, és annak fiától, akiknek rabszolgája volt az anyám. A megegyezést, amellyel megvette házunkat a perzsa katonától, és annak feleségétől, aztán továbbadta anyámnak, annak a papírját is itt rejtettük el. Későbbről, amivel nekem és a férjemnek ajándékozta a ház részeit. De még azt is, amit Jeruzsálemből kaptunk a tanítással, hogyan tartsuk meg a pészach ünnepét, Széderkor, mennyi bort és milyen fajtát ihatunk. Mindez ott marad, a kövek, házunk padlója alatt. Az ünnepi kerámiaedényekben, és ami nem fér azokba, a többi, napi használatos edényeinkbe. Mindig is azokban tartottuk.

 Nem viszünk magunkkal semmit. Mindentől megszabadulunk. Az is lehet, hogy az edények, a fövő hús, az ékszerek, meg ezek a papírok szabadulnak meg tőlünk. Nincs ránk szükségük, csak a történetre, amit elmesélnek. Mindig is fontosabb volt a történet, mint az események, amelyek velünk estek meg. Fontosabb volt, hogy elmeséljük fiainknak, és ők továbbadják az ő fiainak, hogy végül megíródjon a kivonulás története. Az elhagyás története. Könnyebb másokat okolni, és mindig a maradók tehetnek mindenről. Akik vándorolnak, azok nem lehetnek bűnösök, hiszen menniük kell. A kérdés az, ki írja meg a történetet? Akik maradnak, vagy akik mennek?

Úgy tudtuk, zsidó katonák vagyunk. A legjobb fajta. Akik a perzsa szatrapa parancsára és megbízásából őriztük Egyiptom núbiai határait. Akik pénzért teszik dolgukat. Úgy tudtuk, különbek vagyunk mindenkinél. Isten kiválasztott népe.

Ezt hívják az öregek az egy Isten hitének. Úgy tudjuk magunkról, hogy Menelik herceg kíséretének gyermekeitől vagyunk. A herceg úgy hasonlított apjára, Salamon királyra, hogy csak bőrének sötétségét örökölte anyjától, Sába királynőjétől. Ezt mesélik. De a kíséret itt maradt, félúton, a Nílus szigetén, ahol elefántok agyarával kereskednek. Ezért is Elephantine a falu neve. Ezért kell őrizni, hogy ne rabolhassák el kincseit. Itt alapították meg őseink, és nem törődtek a herceggel, aki Isten szövetségének jelét, a frigyládát lopta magával Jeruzsálemből.

Apám nem hitt ebben. Mese, mondta, amikor szombat este körül ültük az asztalt. Ő úgy tartotta, Manasse, Izrael királya vétkezett a teremtő ellen és előle menekültünk. Akkor is magunk elől, a magunk királya elől. Izrael túl gyakran vétkezik, vezetőik pedig még sűrűbben. És ha csak az úr ellen tenné, azt tán még megbocsátaná, de önmagunk, népünk ellen. Amikor ilyenekről beszélt, lehalkította hangját, mintha olyat mondana, amit nem szabad. Mélységesen megvetette azokat, akik számára a törvénynek csak írott betűi voltak. Mint azokat is, akik nem hajlandók engedményt tenni az életnek. Mintha Izrael legfőbb törvénye nem az volna, hogy az élet minden más rendelkezést felülír.

Ahogyan Afrika vándorló állatai, hatalmas gnú és zebra csordák, a megszokott, vagy ismeretlen utakat követve vágnak neki a kiszáradó füvel borított mezőknek, jobb élet reményében és vándorolnak napkeltétől napnyugtáig, hosszú napokon, heteken át, mindegy, hogy szombat van, vagy sem, úgy vágunk neki mi is, ennek az útnak. Ezt látjuk magunk előtt. A vándorlás végén dús legelő és megáradt folyók vize várja az éhes és szomjas állatokat. A csordák a megérkezés örömére párosodásba kezdenek. És mert mind tovább akarja örökíteni magjait, a hímek egymásnak esnek, hogy megszerezzék maguknak a párosodás jogát. Valamennyi nősténnyel, mint az a perzsa uralkodókat, vagy a fáraókat illeti. Nem eggyel, vagy kettővel, mint nálunk szokás, hanem minddel, mint azt Egyiptom uralkodói szokták. Minden nővel, aki a fáraó útjába akad, mindnek megtölti a hasát.

Azt mondják, akik jártak a palotájában, hogy a hercegek, akik ott élnek körülöttük, mind úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Azt is beszélik, hogy ezek a tojás emberek, nem épelméjűek, annyira egyformák az egyforma vértől. Ezért tiltja nekünk a törvény, hogy ne háljunk apánkkal vagy testvéreinkkel. De az egyiptomiaknak nem tiltja és egyébként sem érdekli őket a mi törvényünk. A mi Dávid, vagy Salamon királyunk sem volt más, ha megkívánták valamelyik alattvalójuk lányát vagy asszonyát. Vagy másik ország királynőjét, mint Sába uralkodóját. Ámbár ezzel az előkelő asszonyok sem lehetnek másképpen, máskülönben miért látogatta volna meg Sába Salamont.

Csak az alligátorokkal teli folyók nehezítik a csordák vonulását, az átkelést, de itt, ahol a Kék- és a Fehér Nílus összefolyása alatt csempészek vetik oda a gyengébbeket és fiatalokat, már az emberi élet a tét. Évszázadokig vártuk Menelik herceg, Salamon fia szavát, hogy királyi vérének szüksége van ránk.

Már nincs Perzsia, vagy ha van, nagyon messze. Nincs határ, nincs mit őrizni, nem kellenek katonák, és a sziget körüli népek nem szeretik, hogy itt vagyunk. Ma még csak a szemük mutatja, holnap a karjuk is. Mire várjunk?

A kos, amelynek égő áldozatával tiszteltük az urat, Elephantine lakóiban annak tüze gyűlöletet keltett, hiszen az ő hitük szerint az ő uruk éppen a kos. Ezért rombolták le néhány éve a mi templomunkat. Nem öltek meg senkit, arra vigyáztak, de értésünkre adták, nem szívelik a mi hitünket. És a templom azóta sem épült újjá.

Tegnap újra olvastuk az összes iratot, amiket apám és anyám őriztek meg. Mintha újra élhető volna az élet. És valamely útkereszteződésnél volna jogunk másfelé fordulni, mint tettük korábban. De ez csak illúzió, semmi egyéb. Nincsenek újra élhető napok, és nem hozhatunk másféle döntést, mint akkor, régen, bármilyen rosszul is tettük.

(Illusztráció: Thomb-Chapel of Rekhmire )

A Messiás iskolája

 

Felnyílt az élet könyve. Fehér imaruhába öltözött férfiak a názáreti zsinagógában a zsidó újévet, Ros Hasanát köszöntötték. Sokan voltak. Megtelt a napszívta kövekből emelt épület. Yeshua ben Yosef ott állt közöttük. Mint mindig, ha erre járt. Zsidó a zsidók között. Ott, ahol először hívták fel a Tórához, amikor húsz éve férfivá avatták.

Most szombat volt, az év legszebb szombatja. Az újév beköszönte után, az engesztelés napja előtt. Akik látták felnőni, és hallották a történeteket, amelyek Galileában róla keringtek, arra vártak, hogy kiálljon a gyülekezet elé és felolvasson, mint más közülük. Yesayahu próféta szavait vetette közéjük, a szabadulásról beszélt. A zsidók folyton erről beszélnek, ha van hallgatóságuk. Péntek este a gyülekezet házában mindig akad hallgatóság.

Aztán leül. Mint aki jól végezte dolgát. Hiszen jól végezte. De a többiek még vártak. Talán a szabadulásra, ha már arról beszélt. Néma csend. A zsidók most nem szólalnak meg. Várnak. A zsinagógai csend ritka pillanata ereszkedett közéjük.

Kérdezgetni kezdték egymástól: Talán Józsefnek, az ácsnak a fia ez? A zsidók kérdései persze állítások. Egy volt közülük. Azt felelte: egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában. Kijelentése kérdésként hangzott.

De az élet könyve nyitva maradt. Szándékosan vagy véletlenül, mindegy. Ilyenkor ez a dolgok természetes rendje. Mint egy félbehagyott olvasmány. Belelapoztam, és még nem döntöttem el, onnan folytatom, ahol felálltam, vagy tovább lapozok, érdekesebb részek felé. Mintha megtehetném.

Minden most dől el. Az egész elkövetkező év. Vannak zsidók, akik úgy vélik, amilyen ez a tíz nap, olyan az elkövetkező év. Mintha ezek a napok a jövendőmondás egy formája lennének. Koldus szólítana meg, hogy jósoljon neked, és az Örökkévaló kíváncsi volna arra, hogy a megbocsátással milyen viszonyban állsz. Miért zárnánk ki ezt a lehetőséget?

Persze Yeshua ben Yosef mégiscsak zsidó, hithű zsidó. Előbőrétől megszabadított, Ábrahám szövetségébe tartozó zsidó. Vajon ő mire gondolt, amikor újév éjszakáján felnyílt neki az élet könyve? Milyen évre írta őt be a Jóteremtő, a születése utáni harminckettedik év Ros Hásána napján? Jó lenne tudni erre a választ. Nem is olyan jó.

Lassan harminchárom éves lesz, igazán kezdhetne már magával valamit.

Elvégre tudja, hogy az égi bíróságon három könyv van. Az Örökkévaló, mint valami lusta könyvelő, egész évben nem vezette megfelelően a nyilvántartásokat. Aztán most, pótolva az elmaradást, mindegyikbe bevezetne valamit. Az elsőbe az igazak kerülnek, hosszú és jó életre, a következőbe ennek az ellenkezői. A harmadikba a közepesek, akik sem ide, sem oda nem tartoznak, és akiknek azért mégiscsak van remény. Akiknek ez a tíz nap sorsdöntő, ha megtérnének, ők is jutalmul kapják a hosszú és jó életet.

Názáret, egész Júdea provincia lakóinak nagy többsége ebbe, a közepesek könyvébe kerül beírásra. Akik ezen a tíz napon kívánnak mindent jóvátenni. Mint a Birodalom minden más provinciájának lakói, amikor elkövetkezik a pillanat, hogy alkudozni lehet a sorssal.

De hová kerül az ő neve? Melyik könyv nyílt fel azért, hogy Yeshua ben Yosef neve abba kerüljön beírásra? Nem is ő az érdekes ebben a történetben. Mi lesz azoknak a hitével, akik benne látják az igaz embert? Mit hisznek ezek, ha mégsem az elsőbe kerül az ő neve? Ha nem hosszú és jó életre lesz beírva? Ki hisz majd akkor abban, hogy az élet könyvének megnyílta után van még remény? A megtérésre, amely mindeddig bárki emberfiának lehetőséget adott ezekben a napokban a személyes alkura az Örökkévalóval? Ahogyan az a zsidóknál szokás?

Yeshua ben Yosef nem egyezkedett a Jóteremtővel. Nem kötötte meg az egyezséget, csupáncsak azért, hogy a mindenek felett álló könyvelő az első oszlopba vezesse be őt.

A szombat kimenetelével a zsinagóga kiürült, a zsidók hazamentek. A hosszúnap előtt még sokat ettek, hogy legyen erejük végigimádkozni azt. Yeshua ben Yosef is így tett.

Aztán bezáródott az élet könyve. Ami újév napján megíratik, az tíz nap elteltével megpecsételtetik.

A Názáreti keresztény arabok a Messiás iskolájának nevezik ezt az épületet. Könnyű nekik, hiszen hitükkel tudják azt, hol állt a Megváltó, amikor először szólították a Tórához.

 

(Illusztráció: Valkó László – Tiszta ingek mezeje)

Reines Jüdisches Fett

 

Marhalevél lapult a zakója zsebében. Gondolta, azzal igazolja, hogy ő tisztességes magyar ember. Saját marhákkal, külföldi piacokra hajtott, jól tejelő, finom húsú magyar marhákkal. Mind egytől egyig az ő nevelése.

Ott volt, amikor az anyjuk kipottyantotta magából a borjút. Ha nehezen ment az ellés, akkor a saját kezeivel húzta ki lábánál fogva a gyenge állatot. Ott volt, amikor az növekedni kezdett, amikor először adott tejet, és sokszor követte a hajtást idegen országokba, idegen emberekhez. Büszke pillantásokkal követte állatai lépéseit, ha kellett, még a vágóhidakra is. Szerette a cupákos velős csontból kiomló, remegő velőt pirítósra kenni, jó erős tormával.

Senki, egyetlen ember sem állította azt, hogy az ő állatai nem rendes, magyar alföldi marhák. És most kétségbe vonják azt, hogy ő magyar ember. Pedig már az apja meg a nagyapja is a Duna–Tisza közén gazdálkodott. Az állatokkal keltek és azokkal feküdtek. Éppen úgy bőgtek, mint azok, ha fájdalmuk volt. De ki figyel most erre a bőgésre? Most őket terelik marhavagonokba. Hiába mutogatja a zsebében lapuló marhalevelet. Egyet a több száz közül, amelyhez köze volt.

Ott lapul zsebében a keresztlevele is. Azt mondják az okosok, hogy későn folyamodott ehhez a lépéshez, amikor már senki sem figyelt arra, hogy ki is ő valójában, csak arra, hogy minek született. Felnőtt fejjel hajtotta keresztvíz alá a fejét, de úgy látszik, ez semmit sem ér. Igaz, előtte is, meg utána is került mindenféle templomot. Zsidót is, keresztényt is. Ő nem ért az ilyen szent dolgokhoz. A plébános úr is inkább az állatokról érdeklődött nála. Jobban érdekelte egy kis marhafartő, mint az, hány Miatyánkot mondott fel házi feladatként.

Végül Stutthofban, az ottani lágerben szállt ki a marhavagonból. Az út során ezerszer elpróbálta, hogyan veszi majd elő azt a két papírt diadalmasan, ha majd valahol leterelik innen őket. Őt nem fogják úgy letaglózni, mint a marháit. De erre nem volt módja, csak kilökték, és már vitték a többiekkel és a papírjaival együtt. Azok vele maradtak abban a sötét kamrában, meg utána is, amikor holttestét továbbszállították kísérleti célokra.

A háború alatt a Danzigi Anatómiai Intézetben Rudolf Spanner professzor kísérletei biztatóan alakultak az emberi zsírból készült szappan előállítására. A sorozatgyártásig nem jutott, de az intézet saját használatra előállított százkilónyi szappant. Belefőzve azt, ami hasznosítható, papírt is. Aztán vége lett a háborúnak, és nem maradt ilyen marhás ember sehol. Az intézet eszközeit és eredményeit széthordták. Vitte mindenki, akinek jutott, szappant is.

De a történet nem itt fejeződött be, a marhás ember unokájának elmondása szerint. Néhány éve, szilveszter éjszaka, Köln városában, amikor az a sok ocsmányság történt a főtéri forgatagban, az után, a sok eldobott szemét takarítása közben a földön egy szappan találtak. Rajta alig betűzhető felirat, talán R.I.F.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint – Megfáradt szerelem)