Megfoghatatlan, mi vezette az isteni gondviselést, jó húszezer éve, közel a majdani osztrák – magyar határhoz, a későbbi Willendorfban, amikor kezét megmerítve a szemcsés mészkőben egy barlanglakó gyakorlatlan mozdulataival termékenység-istennőt formázott. A saját gyönyörűségére a Vénusz nevet adományoztatta a néhány centiméteres szobrocskának. Nyitva hagyta a kérdést, hogy a hatalmas mellekkel, a gömbölyű hassal és zsíros farral, valamint hangsúlyozott szeméremajkakkal megáldott alakban a matriarchális közösség által teremtett Földanyát, vagy pusztán a sikert és magabiztosságot kell tisztelni. Amennyiben a kettő nem lenne egy és ugyanaz?

Ruben apja a Természettudományi Múzeumban látta a szobrocskát, amikor Bécsben járt. Azóta annak pontos másolatát ajándékozta esküvőkön minden ifjú párnak, azzal kívánva termékenységet nekik. Többnyire hangosan előadva a tudósok álláspontját, hogy vélhetően kézben tartották bizonyos aktusokkor, de az sem kizárt, mondta, hogy a szobor kialakítása olyan, hogy azt a hüvelybe is fel lehet helyezni, ebben az esetben, mint termékenységi kabala szolgálhatja az ifjú házasokat. Nem tagadta, hogy az esküvői ajándéknak ez a formája neki, az ajándékozónak legalább annyi örömet ad, mint a megajándékozottnak, ha nem sokkal nagyobbat. Még azt is hozzátette, hogy bizony sokba kerül egy ilyen másolat, ha az eredetivel azonos szemcsés mészkőből állítják elő, vörös okkerrel színezve, mint a valódit.

Egy tucatot vásárolt belőle, de az osztrákok így sem adtak kedvezményt, noha a múzeumshop vezetőjét is odahívatta, hogy mennyi engedményt kaphatna nagyobb mennyiség megvásárlása esetén. Így is elégedett volt magával. Az ötlet, az ötlet; senki másnak nem jutott hasonló az eszébe azokon az esküvőkön, amelyeken részt vett.

Én is menyasszony akarok lenni, közölte Ruben unokahúga, a nem teljesen szobatiszta Alma határozottan és elég hangosan ahhoz, hogy mosolyra fakassza a zsinagógában helyet foglaló esküvői meghívottakat. Menyasszony nem visel pelenkát, nézett rá komolyan a nagyanyja, hátha ez a lehetőség eredményre vezet a kicsinél, és végre szobatiszta lesz. Alma nyújtózkodva emelte fel a fenekét a székről, hogy jobban figyelhesse, mi történik az esküvői sátor alatt. Az alig két és fél éves kislány első nyilvános fellépése sikeres jövőt jósolt számára Ruben hetedhét országra szóló lakodalmán. A kislány nagyapjának édes kicsije volt, ahogyan általában zsidó nagyszülők teszik bolonddá magukat első unokájuk kedvéért. A zsidó matriarchátus szerint az ő gyermekei zsidóként fogannak majd meg. Alma születése megnyugtatta a nagypapát. Rajta senki nem kérheti számon Izráel fennmaradását. Az ág, miként magát egy fa erős törzsének látta, legalábbis a következő hajtásai, már nem száradhatnak ki. Tovább ezért felelősség nem terheli isten és ember, de főleg helyi hitsorsosai előtt.

A vasárnapon, amikor Ruben aláírta a mózesi törvények szerinti házasságlevelet, apja biztosítottnak látta a jövőt. Szülővárosa emlékkönyveiben ő is megörökítésre kerül, a sok évszázadra visszatekintő kile, a zsidó közösség krónikáiban. A születendő gyermekeket is a gyülekezet tagjaiként látta maga előtt a zsinagóga széksorai között futkosni, ha behunyta szemét álomképei előtt. Abban biztos volt, hogy Rubent minden körülmények között oda kell láncolnia a városhoz. Sokkal alkalmasabb volt erre a szerepre, mint bátyja és annak párja. Ruben és Ester látható élvezettel vettek részt a zsidó közélet mindennapjaiban. Ezért volt könnyebb Ruben választottjaként Ester befogadása a famíliába, aki éppen erre a Willendorfi Vénuszra formázott szerepkörre vágyott, Ruben apjának megérzése szerint. Ezért válhatott a szemük összevillanásával apósa szövetségesévé.

Az Isteni gondviselés döntött.

Itt marad Ester és Ruben esküvőjén. Mégiscsak más, ha az esküvői baldachin közelségéből érzi a házasság illatát. A jelenlétében megnyilvánuló kóved, a pénzre nem váltható megtiszteltetés megilleti Estert. Távoli nagybácsi képében, némi alkoholfogyasztás után kapatosan ültek szemben egymással. Pertu, ahogy zsidó és teremtője között régen szokásba jött. De az is lehet, hogy ez utóbbit csak a kellő mennyiségben elfogyasztott alkohol ültette le vele szemben. Pertu szólították meg egymást, ahogyan az egy zsidó és teremtője között régen szokásba jött. A múlóban lévő éjszaka után természetesnek tekinthetjük ezt az állapotot. Az isteni gondviselés hajnali három felé fáradtan tartotta nyitva a szemét. A mögöttük hagyott nap sem volt kevésbé fárasztó, mint a teremtés. Lankadt figyelme elkalandozott. Tizedik órájába lépett a látványos nász. Az isteni gondviselés szerette volna végre lezártnak tekinteni azt a bizonytalanságérzést, amelyet Ruben apja érzett, amikor körbenézett szülőhelyén és tekintette elkalandozott egész Európán, hitsorsosai körében, látva elkopásukat. Ámbár gondviselése mélyén sejtette, hogy a neheze csak ezt követően jön.

Attól fogva, hogy Ruben apjának idősebb fia, Alma apja, három éve bejelentette, hogy barátnője gyermeket vár, készült a mai napra. A sebtében összehozott betérés és frigy nem adott módot arra, hogy hagyományos hatunaként[1] tartsa meg fia menyegzőjét. Holott ez volt a szándéka.

Ester azonban alkalmazkodó, aki a család és a társadalom által megszentelt hagyományokkal szemben feltétlen hűséget visel. Erre az elfogadásra épült kérlelhetetlen magabiztossága.

Ruben apja levonta a következtetést abból, ahogyan nagyobb gyermeke esküvője zajlott. Tudta, mi az, amit meg kíván mutatni a világnak. Fél év felkészülés. Ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy a mai nap történései zökkenőmentesen kövessék egymást. Kisebbik fiával és annak választottjával, akiknek kedvéért ez az előadás létrejöhet. A költségeket maga állta, ügyelt arra, hogy ez mindazok tudomására jusson, akik ebből bármilyen következtetést levonhatnak. Noha elhangzott némi látszatmorgolódás a részéről, saját maga méltatlankodott volna leginkább, ha Ruben vállalta volna a költségek egy részét a bemutatóhoz.

Boruh áto ádajnoj, elojhénu meleh haojlam, jajcer hoódom. Áldott légy, te örökkévaló isten, a világ királya, aki megteremtetted az embert. Ruben apja próbálja betanítani a frissen előkerült rokonnak az áldás szövegét. Kóvedként[2], vagyis a kizárólag zsidó közösségekben értelmezhető megtisztelésként a hét áldásból kiosztott harmadikat, a legrövidebbet, és a legkevésbé cáfolhatónak tűnő állítást. A hittel csak távoli és nem túl szoros kapcsolatot tartó rokon, miután kötelességszerűen elhadarta, gyorsan ellép a hüpe[3] mellől, hogy minél hamarabb helyet foglaljon. A zsidó közösség nagyságára és erejére emlékeztetően felújított, pompájára életteli színeivel ráerősítő zsinagóga falai hűvös levegőt árasztottak, a kinti meleg ellenére is. A tóraszekrény előtti emelvény közepére, a négy oszlopon tartott sátor alá vezették Rubent, akinek karjait keményen fogta apja és apósa. Ugyanez a menyasszony sorsa is, anyja és anyósa őrizetében. Mint évszázadok óta minden esetben.

A női szerep ezúttal is nehezebb feladatnak bizonyult. A szűk térben lecövekelt Rubent, aki öntudatosan néz összeszorított fogakkal maga elé, nehogy kiessen betanult szerepéből, hétszer kell körbejárnia fátyla alatt a menyasszonynak, úgy, hogy karjait a kísérői nem engedik el. A rabbi, ahogyan csak tőle telik, a leggyorsabban felolvassa a házassági levelet arámi nyelven, amelyet néhány perccel a szertartás előtt láttak el a szükséges aláírásokkal. Ez válás esetére a feleség anyagi kielégítésének kötelezettségére is megfelelő garanciákról rendelkezik. Előrelátó zsidó szokás szerint. Amely tudja azt, hogy a válás után is van mit kezdeni egy… hm… még egy zsidó nővel is. Az elhadart ismeretlen szöveg fárasztó figyelme közben Alma szólal meg. Arról érdeklődik, hova bújt Ester. Elbizonytalanítja a lefátyolozott nő személye.

A szertartás a vége felé közeledik. A rabbi önmegtartóztatással él. Fiatal még, ezt mindenki tudja róla. Csak annyiban keveri bele mondandójába a vészkorszakot, amennyiben a pár felmenőiről megemlékezve ezt elkerülhetetlennek tartja. Nem csekély áldozat ez egy zsidó tanítótól, amikor a gettó verbális újraélése a zsidó közbeszéd napi része. Elfogyasztva a zsidóknak az önmagukra szánt időt és alkalmakat más lehetőségek elől. Az esküvő az esküvő, a holokauszt meg nem az, de ezt az egyenletet kevesen oldották meg hibátlanul.

Ruben apja nem igyekezett túl nagy kedvet ébreszteni elsőszülöttje választottjában ahhoz, hogy Ábrahám hitét magára vegye. Mondanivalóját négyszemközt közölte vele, hogy azon a hangon vésse egy életre az emlékezetébe, ahogyan azt tőle hallja. Utána elmondta a nem zsidó lány apjának és anyjának is. Az elmúlt évtizedek során meggyőződésévé erősödött a gondolat: Mózes törvényeit még saját gyermekének is nehéz betartani, nemhogy egy idegennek, akit semmi sem köt ahhoz. Tudta, hogy a távoltartás a zsidó hittől ősi rítus szerint zajlik. Többször is el kell küldeni a jelentkezőt, és ha ezt követően is erős a szándéka a zsidóvá válásra, üsse kő.

Ruben apjának megvolt a véleménye a divatos izraeli turistautakról. Arról, hogy túlbuzgó szülők a csemetéiket elviszik a Szentföldre, hogy bár micvójukat[4] ott, a Siratófal előtt teljesítsék. Ezzel látványosan ünnepeltethetik a személyükben újra önmagára lelt zsidót, kiengesztelve apáik, nagyanyáik szellemét, ismét a hagyományos zsidó pályára állítva az elkövetkező nemzedéket. Persze csak akkor, ha létezik még a zsidó felvilágosodást követő életút. Erről más közösségek is hasonlóan vélekedtek. Budapesttől Amszterdamig, egész Európában egymás mellett masíroztak a szélsőjobb és a zsidó haszkalát[5] újraálmodók.

Mit keresnek ott, azok a halbe jiddis, halbe goj gyerekek? Feszültségéről árulkodó gyorsasággal tette fel a kérdést Ruben apja minden alkalommal, amikor csak lehetett. Nem is figyelt arra, hogy jöttment askenázi szavakat vesz a szájára. Előretartott karjának szitáló mutatóujjával utalt arra, hogy egyre több vegyes házasságból született csemete jön világra. Akiket mérhetetlenül megvetett. Lesajnálóan porciózta ki részesedésüket a zsidóságból. Nem különösebben zavarta a tény, hogy akihez e teátrális előadással fordult, annak is éppen ilyen, a halacha[6] szerint nem zsidónak számító kölykei születtek, siksze anyjuktól. Erősen megnyomta a szót, a sikszét, ahogyan nem túl hízelgően a nem zsidó nőt egymás között leszólták. Egyből megadta a választ is. Semmi dolguk sincs ott! Dühe, efelől kétsége sem lehetett látogatójának, félelemből táplálkozott. Mi lesz, ha netán neki is… a fiai miatt majd szégyenkeznie kell? Főleg ha a tükörbe, vagy apjának és anyjának az antik bútorokkal zsúfoltan berendezett hatalmas nappaliban lévő festett olajportréjára néz.

Elképzelhetetlennek tartotta, hogy felette is valaki pálcát törjön, nem nevelte jó zsidónak a fiait. Amikor a fiú nem zsidó párt választ, az csak a szülő hibája lehet, vagy ami még ennél is rosszabb, szembeszegül az apai akarattal. Csak a rettegés maradt, amitől meg kellett szabadulnia. Ha másképpen nem, a betérés által. A fia választottjának betérítésével.

Ruben apja, már a szertartás után, de még a vacsora előtt mikrofonhoz lép. Végre annak öltözhetett, amely szerepre az idők kezdete óta készült. A magára öltött gúnya a cári Oroszországból, Anatevka lakójának mutatja, nem holmi Galíciai jöttmentnek.

Hegedűs a háztetőn, mint minden zsidó. Egyszerre Lázár Wolf, a gazdag mészáros, és Tevje, a tejesember, a hagyományok őrzője, aki kapcsolatokat ápol a helyi hatalmasságokkal, mégis minden porcikájában megkülönbözteti magát, tőlük. Ha nem is a háztetőn, de fia menyegzőjén, leszedheti a szekrény tetejéről negyven éve kézbe nem vett hegedűjét, hogy az étterem alkalmi színpadán beálljon zenélni. Tetszeleg a gondolattal, hogy vándorló őseihez hasonlóan neki is négy évtized kellett, hogy elérjen az isten által ígért földre. A leporolt hangszer tévelygései tükörképeként néz vissza rá.

Feszült ábrázattal emeli álla alá a régen használt zeneszerszámot. Gumicsizmában, mint aki a földekről tért be, forró aratásvégi napon, hazafelé menet a kocsmába, hogy kizárólag a társaság kedvéért legurítson valami nedűt a torkán. Fehér, álló nyakú gimnasztyorkában, amit ünnepi alkalommal visel az orosz paraszt, simléderes, fekete sapkában, amelynek két oldalán, a fülei előtt, odaerősített és bepödört, megnyúlt pajesz tette autentikus zsidóssá kinézetét. Láthatóan komolyan veszi szerepét. A produkcióhoz csatlakozik felesége is, régimódi szűkszoknyát és kosztümkabátot húzott magára, fejére nagykendőt kötött, hogy a nélkülözni kénytelen falusi gazdálkodó asszonyát lássák benne. Duettben adták elő a lakodalmas népnek, amint Tevje és felesége, Golde meséli el életüket, hogy gyermekeik nevelése egyetlen céljuk és örömük.

Tegnap még gügyögő kis pólyás, bölcsőből nevetett még rám. – kezdi Ruben apja, amihez párja teszi hozzá kicsit hamisan: – És most már szerelemtől rózsás, szép, nagylány. –  Tessék, a fiút is megnézni, tegnap még ölbe kaptam őt, veszi vissza a szólamot Rúben apja, . Most már nagy, komoly férfi, jól megnőtt.

A refrént közösen ismételték: Így mennek homokórán évek, porszem lesz, ami most oly szép. Hajnal, alkony, újból új nap jő.

Mit mondjak okosat most nékik? Útjukra, ami támaszt nyújt, éneklik, hiszen évek óta mást sem tettek, minthogy a saját képükre formálják kisebbik fiukat.

Színházban sem kaphat nagyobb tapsot jelenet, ha színészek adják elő. Senki nem számított a vendéglátóktól ilyen fordulatra. Senki sem? Az isteni gondviselés tudta, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik ez a pillanat. Ruben fiai megszületésétől fogva erre készült.

Három évvel korábbi jelenet jutott eszébe. Az idősebb fia esküvője előtti este. Akkor ismerkedett meg nagyobb gyermeke menyasszonyának szüleivel. Azok is éppúgy tisztelték a hagyományt, mint ő.  Csak éppen egy másikat. Az ismerkedési sör mellett, az első személyes találkozón derült ki, hogy a menyasszonnyá lett lány az előírt rituálé szerint még a frigy előtt betért Ábrahám szövetségébe.

A lány apja csak kérdez: Mi lesz akkor, ha netán elválnak? Mit lehet akkor kezdeni, mit kezdjen ő, a lányával, egy betért zsidóval? Senki sem felelet a kérdésre akkor.

Tényleg, ismételte bővített mondatban a nagybácsivá előlépett isteni gondviselés a kérdést, mit lehet kezdeni egy, a férje kedvéért zsidóvá lett, egyébként keresztény, több diplomás, gyermekét egyedül nevelő, önálló, okos nővel, ha elválna?

Az apja nyakán marad. Ez lett volna a helyes válasz, ebben így utólag már biztos.

A rabbi közösségszervezőként jól vizsgázott. A vacsora első fogásait követően kezébe kaparintotta a mikrofont és az előimádkozó férfi szopránjával párban rázendített a havana gilára. Az izraeli folklór közismert darabjára megmozdulnak a lábak. Magasba emelkedett a menyasszony, és a vőlegény is egy-egy karosszékben. Erős férfiak ugrándozva tartották maguk fölé, ahogy az ilyen alkalommal dukál. Aztán kettéváltak, Ruben és Ester földet érését követően két távoli körben mulatták az időt. Külön a férfiak és külön a nők. Ahogyan a dallam és az ének egyre gyorsult, és a nők gyűrűje egyre lassult, majd leállt, úgy lett mind fékevesztettebb a férfiak tánca. Fejük búbján már csak néhányuknak libegett a kipa. Minek maradt volna rajtuk, hiszen isten házát rég elhagyták.

A végkimerülés előtt egyszerre megszakadt az őrült iram, és ahogy voltak, lehuppantak a földre ott, ahol álltak. Akkor Ruben apja figyelmet kért, a rabbi asztalához bencsolásra[7] hívta hitsorsosaiból azokat, akik ehhez kedvet éreztek. A tíz férfi nehezen, de összejött. A terem legtávolabbi sarkában egyetlen nőként a férfiak között helyet foglalt Ester. Mielőtt a széket maga alá húzta, fedetlen vállaira kiskabátot borított, és komoly arccal hallgatta a férfiak imáját, amely érte és a férjéért szól. Előzőleg, a szombat bejövetele előtt a mikvében[8] is megfordult, melyet vallásos zsidó asszonyok a házasságkötéstől a menopauzáig látogatnak, hogy havonta egyszer megmerítkezzenek a vizében, megtisztuljanak a tisztátlan vértől, és újra érintkezhessenek a férjükkel. Aki ezen egyszer túljut, az bizonyosan a közösség tagjává válhat.

Ester ott ül a rabbi asztalánál és komolyan ránéz. Koncentrálni próbál arra, amit megért a héber szövegből. Tanulása okán sokkal többet tud, mint sokan mások. Tanulása okán igen. Péntek esténként majd meggyújtja a lángot, lefelé fordított tenyerével köröz a tűznyelvek fölött, aztán kézfejét behunyt szeméhez emeli, ahogyan szombatot, a szép arát fogadják. Férjével közösen. Majd gyermekeikkel. Időnként apósával és anyósával. Olykor-olykor a saját szüleivel is. De válhat belőle valódi jiddise máme, aki nem riad vissza semmitől, ha gyerekeiről van szó? Aki végtelenül elviselhetetlen tud lenni, amikor mindent nemcsak tud, de jobban is tud? Bekerülhet mindez a véráramba egyáltalán? Az első rituális fürdést követően?

Ruben apja persze nem tesz mást, mint körömszakadtáig védi azt, amit a magáénak tudhat. Úgy véli, vállalnia kell az ő számára fontos tennivalókat, amiért érdemes itt maradni. A péntek estét, a zsinagógában elmondott ima utáni kiduson együttesen elfogyasztott bort. A tucatnyi öregasszony és néhány gyermekkori barát, megszokásból betérő ötvenes és ezek csemetéi kedvéért. A reggeltől estig folyamatos jelenlétet igénylő hosszúnapi imát és böjtöt, ami csakis itt, helyben bír jelentőséggel. Viszonyulási pontok nélkül az egész semmit sem ér. Ezek a pontok azonban nem akarják kimozdítani sarkából a világot. Ahhoz ragaszkodik, aminek létezésében talán maga sem bízik. A nász talán éppen ezért fontosabb mindennél.

Elhiteti saját magával is, hogy léteznek még. Úgy, ahogyan emlékezetében megőrződött a jom kippuri fehérbe öltözött közösség. Mindent megbocsát a megőrzött zsidóságért. Amiben ő, Ruben apja megálmodta álmait, amelyeket nem akar elhagyni. Mert az ő apja és annak apja is ebben hitt. Nekik akarja megmutatni, hogy a fiai is ezt választották. Esterben bízik, benne látja azt, aki ragaszkodik ehhez a környezethez. Itt nőtt fel. Nincsenek világmegváltó álmai, amelyek vagy megvalósulnak, vagy nem, de mindenesetre elszólítják azt, aki álmodik.

Sokan elmentek közülük. Álommal vagy álom nélkül, önként vagy kényszerből, itthon vagy külföldre, hát nem mindegy? Dezertáltak, magára hagyták, neki kell helyettük is helytállnia! Ő a felelős jom kipurért. Ő itt maradt, senki sem kényszerítette erre, így látta helyénvalónak. Ő és az ő családja testesíti meg Izraelt itt, a világnak ebben a szegletében. Ők a figyelmeztetés arra, hogy itt laktak évszázadokon át. Hogy nem lehet kiretusálni a városi fotókról sem őket, sem a zsidókat. Tudja, hogy zsidó az, akit a környezete annak tart. Ester a jövő itt, ebben a városban. Az egész európai zsidóságnak. Ester mérhetetlen tiszteletet érdemel, mert magára vállalta az ő terhét. Ester itt és most egyszerre Sára, Rebeka, Ráchel és Lea is egy személyben. Az új ősanya, akitől sokan származnak, akik az ő nevét viselik majd. Mert Ester gyerekei között egészen biztosan lesz olyan, akik itt maradnak. Akik nem vágynak el. Mint elsőszülöttje, aki elhagyta a várost, és a saját álmait választotta, de ha megvalósítja, a városnak ehhez semmi köze sem lesz. Csupán a maga álmait váltja valóra.

Ruben apja nem kozmopolita. Ő galuti zsidó, a szétszóratás zsidója.

Másnap reggel, inkább már déltájban, amikor a násznép ébredezni kezd, az éjszakáról megmaradt finomságokat szolgálják fel az étteremben a búcsúzkodó új és régi hozzátartozóknak. A hazafelé indulás előtt jólesik néhány utófalattal felidézni az este ízeit. Az új rokonok komoly vagy komolytalan fogadkozásával, hogyha arra járnak, akkor biztosan nézzenek be. Ester ölében Alma alszik. Alma kezét nem kérte meg egyetlen ifjú lovag sem az éjszaka, így ma még nem lesz menyasszony. Újdonsült nagynénje néha megsimogatja magára maradt fürtjeit, miután megszeppenve tapasztalta, hogy apja és anyja az új családtagra hagyták néhány órára. Piciny kezében egy kis szobrot tart. Ester kapta nászajándékként előző nap, a zsinagógából kifelé jövet. Ruben apja nyomta a kezébe egy bársonyos kék díszdobozba szépen becsomagolva, a gratulációk fogadása közben. Azzal adta át, hogy csak éjszaka, mikor már visszavonultak nászéjszakájuk szobájába, bontsák fel együtt, a férjével. A fáradtságtól mindketten megfeledkeztek az ígéretről. Másnap reggel, nem zavartatva magát, Alma rontott be hozzájuk. A kislány állt neki kihámozni, a többi bontatlan ajándékkal együtt.

Az érdektelen, felnőttes butaságok után lát neki eltávolítani a csomagolópapírt a nagyapja ajándékáról. Sok réteget kell lefejtenie, hogy előbukkanjon végre az elrejtett meglepetés. Ester és Ruben még az ágyban ülnek, onnan utasítják a kicsit, hogy mire vigyázzon. Végre előkerül az elrejtett tárgy. Ruben értetlenül elhúzza a száját. Felvont szemöldökkel a feleségére néz. Ester szemében súlyos megrökönyödés, ahogyan lebiggyeszti alsóajkát. Perverziónak, otromba idétlenségnek tartja azt, amit lát. Nem szokott hozzá. Az előbukkanó, szabadon hagyott gömbölyded formák és főleg a méretes fenék meggondolatlan férficsínynek mondható. Közömbösen megvonja vállát. Az álmok beteljesülését követő napon mindent lehet. A szemcsés mészkő nyomot hagy maga után, ahogy az apró kezek kíváncsian körbe forgatják. A kislány a Willendorfi Vénusz-szobrot tartja maga előtt. Neki tetszik, és ki sem adja ujjai közül addig, amíg álomba nem ringatja magát, míg a többiek a vacsora maradékával foglalják le magukat.

[1] Zsidó esküvőként.

[2] Igen nagy, de anyagi előnyt nem biztosító megtisztelés.

[3] Az esküvői baldachin.

[4] A zsidó szokás szerinti férfivá avatás.

[5] A XVIII. századi zsidó felvilágosodás.

[6] A zsidó vallási törvény.

[7] Étkezés utáni áldásmondás.

[8] Rituális fürdő.

Égő emberhús szaga töltötte meg a teret a hídon túl, a piac közelében. Hatan, férfiak és nők voltak a mai napra rendelt látványosság. Szabályozott rendben történt minden: vád, nyomozás, letartóztatás, kihallgatás, kínzás, büntetés és végül auto da fe. Magukon viselték a gyanú jeleit, ahogyan azt a szent inkvizíció előírta a legkatolikusabb királyok, Ferdinánd és Izabella jóváhagyásával: a tunikát és a hegyes kalapot, mutatva mindenkinek, hogy vizsgálat alatt állnak.

Lehet, hogy a megpörkölődött bőrt éreztem az orromban. A máglya lassan égett. Nagyon lassan. Az is lehet, hogy nem is volt olyan lassú az égés, de még soha nem vettem részt autodafén. Nem is így ejtették a szavakat a városban, hanem úgy: auto de fe. Így, ügyelve a három kiejtett szó tiszta hangzására, különös ritmusban, himnikus zengéssel énekelve, minden szavát külön. Milyen szép elnevezést adott a katolikus egyház az általa teremtett halálos körmenetnek. Hitbéli aktus, a hit cselekménye, hitítélet, mintha a hitnek bármi köze is volna ehhez. Leginkább szent színjátéknak nevezhető az, amiért a tömeg eljött. Szent, amely elkülönítette a mindennapostól a nem mindennapit, a szokásostól a rendkívülit. A közösséget a közösségen kívül rekedtektől.

Nem tudom, milyen a természetes égése a máglyának. Azt mondják, a hóhér tudja azt, hogyan kell népünnepéllyé tenni a máglyára ítéltek kivégzését, mit kell tennie a máglyával, hogy meglegyen a közönség szórakozása. Avram teste megvonaglott rögtön azt követően, hogy alatta a fahasábok tüzet fogtak a mester fáklyájától.

Hirtelen erős szembe szél támadt. A füst megsötétedett, bolyongott az oszlop körül, amihez Avramot kötözték, majd újra fehérré vált és felfelé indult. Avram szeme csillogott, a füstön keresztül. A farakás vizes volt az éjszakai esőtől. Látszott, ahogyan pára lebeg a tűz felett. Millió parányi vízcsepp cikázott felette. A szél füstöt és lángnyelveket kavart. Időnként fellobbant a tűz, de nem tudott magasra csapni. Mint valami óriási fujtatótól, alulról izzásnak indult a farakás, a levegő rezgése a pára ködjén is átlátszott. Fényes fekete selyembe bújt fiatal nemes asszony, aki nyilvánvalóan látott már ilyet, szenvtelen hangon megjegyezte: előfordulhat, hogy leég Avram lába térdig, vagy feljebb, akár combig, de még mindig életben lesz. Avram üvöltött. Nem is üvöltött, inkább sikoltott. Magas fejhangon, akár valami nő szülés közben. Zsidós volt. Olyan, ahogyan szombaton a zsinagógából kihallatszik a gajdolás.

Hosszú, sárgás szakállán néhányszor végigsimított egy közelben álló öregember. Lassan bólogatott, mint aki a reményeit akarja visszahallani. Mintha a kimondott szó bizonyosságot jelentene. Alig lehetett hallani, amit maga elé motyogott: Ezt nem lehet elviselni. A szerencsétlen mióta félrebeszél. Ennyi szenvedés után már nem ura akaratának a máglyára ítélt. A testnek természetes válasza a delírium ilyen erős behatásokkal szemben.

Avram már elájult, önkívületi állapotba került, az agya talán már elzárta mindentől, talán már semmit sem érzékelt, valószínűleg már fájdalmat sem érez a szerencsétlen. A sikoltozást nem hagyta abba, bár láthatóan nem volt tudatánál, szájából öntudatlanul tört fel az üvöltés. Mintha az ordítástól, sikoltástól a torokban ébredt volna fájdalom és az a fájdalom cselekedett, csakis a fájdalom. Már vér jött fel a száján. Talán a gyomrából, talán a torkából, vagy a tüdejéből. Már nem is az ordítás hallatszott, csak saját feltörő vérének a bugyborékoló hörgése. Aztán elnémult minden, csak a szikrák pattogása hallatszott, és egy pillanatra a tömeg is lecsendesedett, mintha megdöbbent volna a látottaktól. A szikrák életre keltek, és minden felé elindultak, de meggondolták magukat, tüzük kigyúlt, felszálltak, majd hirtelen kialudtak és koromként zuhanni kezdtek. Csak az ott állókat ijesztgették, más céljuk nem lehetett. Akkor a csendben az iménti öreg hangja szólt. Most tisztán és érthetően beszélt, nem maga elé mormogott: Végül a saját vérébe fulladt bele. A vénség hangja a borzalmat hordozta. A borzalmat, amely akár Avramé is lehetne, ha nem az öregé lenne, aki kimondta.

Avram fekete haja összetapadt, csatakos csomókban lóg. Hullámai kisimultak. Az elmúlt napok izzadtsága kisimította. A langyos májusi szél alákap. A parázsló hasábokról szikrák röppennek közé. Az anyjának, Eszternek volt ilyen haja, egészen a derekáig ért.

Eszter volt a legszebb zsidó lány Sevillában, és szebb, mint bármely szenyorita a városban. Azt mondták, nem akart megválni a hajától, azért keresett magának kikeresztelkedett férfit. Hogy ne kelljen levágatnia, ha férjhez megy. Könnyen talált. A gazdag, hitehagyott orvost, aki a szenyorokat gyógyította a városban. Mire az esküvő napja felvirradt, Eszter is a katolikus anyaszentegyház tagja lett. Fekete haja ráömlött hófehér ruhájára. Nem volt nála szebb lány sem előtte, sem azóta, abban a templomban. Minden kaput megnyitott a férje előtt. Aztán csak szült, mint zsidó lányok szoktak. Mindig terhes volt. És könnyes a szeme.

De az egyik gyermek nem akart kibújni. A férje, az orvos sem tudott segíteni. Együtt pusztultak el, anya és magzata.

Avram, a legidősebb akkor múlt tíz éves. Az apjuk nem sokat törődött velük. Csak járta Sevilla urainak házait. Az öregek azt kérdezték, milyen zsidó az ilyen. Jobb is, hogy kitért a hitéből. Avram sokat volt a kicsikkel. Azok mentek utána mindenüvé. Amikor az apja meghalt, maga lépett a helyébe. Bejáratos lett a fekete ruhás előkelőségekhez. Csak ő nem viselt tőrt az oldalán, mint az apja. Sötét szeme villogott, ahogy sietve közlekedett. Aztán összeszűrte a levet valamelyik andalúz szépséggel. Azt mondják szerették egymást.

Az iménti fiatalasszony, felemelt fejjel körbetekintve magyarázni kezdett: Ha olajjal vagy kátránnyal öntik le a máglyát, az is előfordulhat, hogy a hirtelen felcsapó lángokba beleszippant az elítélt és a tüdejében a hörgők azonnal tönkremennek, hiába kapkod levegő után, a tüdő képtelen ellátni a feladatát, és ettől fullad meg az illető.

A pünkösd után következő első vasárnap volt. A Spiritus Sanctus, a Szentléleknek az apostolokra való kiáradás napja. Pedig a zsidóknak nem volt az más, mint a Sínain kötött szövetség ünnepe. Amit istennel kötöttek, hogy az ő népe lesznek. Közelebb hozzá, mint bárki ember fia. Sávout volt, a tóraadás napja.

Aztán eljött Jézus, a názáreti zsidó. És már nem a tóraadás, hanem az aratás ünnepe lett. Sevilla püspöke az elmúlt héten az Apostolok Cselekedetei 2:1-6 versét idézte híveinek: “hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy ahogy a Szellem adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a Föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni.” Most már erős hangon, kíméletlen szavakkal folytatta a püspök, mint akinek nincsenek kétségei afelől, hogy mondatai Isten szavait ismétlik el.

A szélzúgás és a tűz. Isten jelenlétének, a kegyelem kiáradásának jelei. Keresztelő János jövendölése szerint Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni. (Máté 3,11)

Megérkezett a tűz, itt volt és égett, mert meggyújtották. Ez volt a rendelése. És a szélzúgás sem akart csendesedni. Pünkösd itt maradt. Övék volt a hatalom. És ők tudták ezt. Tűzzel kereszteltek, ahogy Keresztelő János jövendölte. Eretnekek voltak, mint minden zsidó.

A kivégzésre szánt eretnekek első körmenete volt ebben az évben. A zsidó étkezési szokások betartásával, és a zsidó vallás más előírásainak tiszteletben tartásával vádolták őket. Sárga keresztet viseltek, fejükön magas kalapot, amelyre ördögi képeket festettek. Amikor a tűzbe vetették őket, a tömeg lelkes kiabálásban tört ki, elnyomva az ő imájukat, amellyel a Jóteremtőt szólították meg: Smá Jiszroel, Halljad Izrael!

Napfelkeltekor megkondult a város főtemplomának harangja. Látványosságra hívta a népet. Azok nagy tömegben tódultak ide, abban a hitben, hogy a zsidókat emésztő tűz puszta megszemlélése is érdemeket szerez nekik Isten előtt. A legelőkelőbb férfiak is tisztességet találtak abban, ha e kivégzéseknél, mint a szent törvényszék poroszlói szerepelhettek. Merthogy zsidók azok, akik a máglyán égnek, ahhoz kétség sem férhet, Avram, meg a többi, titkos zsidók. Akik elrejtik valós hitüket a római anyaszentegyház előtt. Eretnekek ők.

Azt hitték megmenekülnek akkor, ha kitérnek hitükből és felveszik a keresztséget. Sokan maradtak, akik ellenálltak a nyomásnak és igyekeztek hűségesek maradni szüleik hitéhez, és tovább folytatni életüket, amíg el nem múlik a baj a fejük fölül, ád jáávor záám.  Nyilvánvalóan nem tarthat örökké. Nemhogy örökké, sokáig sem. Hasana haba be-Jerusalaim. Jövőre Jeruzsálemben. Megszabadulnak a megaláztatástól, a király megszabadítja őket azoktól, akik a vesztükre törnek. Mint Ahasvérus, a perszák királya tette Hámánnal, gonosz főminiszterével, kétezer éve. Ha igaz a történet. Az utolsó pillanatban elkövetkezik a csoda, és azok pusztulnak el, akik őket akarták elpusztítani. Csak Eszter kell hozzá, a szép és okos zsidó nő, akinek a kedvéért a Ahasvérus király rátalál a helyes útra és a zsidók számára eljön a szabadulás.

Addig is, van megbocsátás az erőszakkal megkeresztelteknek, az ánuszimoknak. Akik megkeresztelve is hűek maradtak apáik hitéhez. Noha a vallásos kettős élet nagy megterhelést és veszélyt jelentett nekik.

Reggel, amikor elindultak, a menetet domonkos– rendi barátok nyitották, az inkvizíció zászlajával. Utánuk a megtértek lépkedtek, akiket a törvényszék vezeklésre ítélt. Ezek után a halálra ítéltek vonultak mezítláb, szűk tunikába és hegyes sipkába öltöztetve. A templomban a halálra ítélteket, kezükben kioltott gyertyával a feszület elé állították, hogy meghallgassák halálos ítéletüket. Az ítélet kihirdetése után az elítélteket átadták a világi hivatalnoknak, aki megbilincseltette őket, és a zárkába visszaszállíttatta, hogy onnan vitesse a kivégzés helyére. Az inkvizíció embere a halálraítélteknek öklével a mellére ütött, annak jeléül, hogy ezzel már kiszolgáltatja őket a világi hatalomnak. Ez volt az utolsó pillanat, hogy visszavonják, és megtagadják eretnekségüket. Akkor enyhítésül csak kötéllel fojtanák meg őket. Senki nem szólt. Maradt az elevenen való elégetés. Melléjük vetve a korábban elhaltak tetemeit is.

Aztán egész Spanyol földön lobogni kezdtek a máglyák, amelyeken marannusok lelték halálukat, miközben vagyonuk a koronára szállt. Az inkvizíció nem moshatta le magáról annak bélyegét, hogy tevékenységének középpontjában nem a lélek megtisztítása, hanem az áldozatok vagyona állt, amit az udvar a zsidók kivégzése után haladéktalanul elkobzott.

Ezt a levelet 1482 forró nyarától őrzi nagymama családja. Otthon, hétpecsétes titokként. Őket nem találták meg a katolikus királyok emberei. Nem voltak elég gazdagok. Gyakran olvasták azóta. Mindig, amikor füst szállt fel az égre. Akkor is, amikor nem. A megírását követő napon az, aki lejegyezte, elhagyta az Ibér félszigetet. Testvéreit kereste Kréta szigetén, de nem találta ott őket. Sehol sem. Zsidók ritkán találtak rá elveszett testvéreikre. A dalmát tengerparton élő marannusok fogadtak maguk közé. Akik újra zsidók akartak lenni, mint szüleik és nagyszüleik. Megnősült, és gyermekeket nemzett. Egy újból zsidóvá lett nőnek.

(Illusztráció: Francisco Rizzi)

Lucius Tarquinius Priscus király utasítására eltűnt a szenny Róma utcáiról. A város polgárai derűsen, minden újra nyitott lélekkel léptek ki reggelente házuk ajtaján. Nem kellett tartaniuk attól, hogy lábuk emberi ürülékbe süllyed. Etruszk vízmérnökök csapolták le a dombok közötti mocsarat, és épült meg a Cloaca Maxima, a nagy szennycsatorna.

Tufakő-tömbökből, kötőanyag nélküli dongaboltozat nyugodott falain. Az első ismert fedett csatornarendszer, a hozzáillesztett utcai beömlőnyílásokkal nem csupán a szennyvizet fogadta magába, de elvezette az esővizet is. A város nem kívánatos szennyét az átfolyó patakok, a város fürdőiből, szökőkútjaiból leengedett vizek, a városi vízvezetékek természetes sodrása vitte a Tiberisbe, amely végül a tengerbe juttatta. Ahogy az ivóvízhálózatra, úgy erre is a módosabb rómaiak csatlakoztak rá. Bő tere nyílt a naponta hatalmas mennyiségben termelődő emberi fekáliától való megszabadulásnak. Nagymértékben járult hozzá a járványok megelőzéséhez.

A Cloaca Maxima a birodalom mindenhatóságát mindenek felett állóságát tükrözte. Azé a rend, aki a szennyet elvezeti.

Róma ad arra, hogy elvezesse. Kényszer- és közmunkások serege, a rabszolgaság politikailag korrekt elnevezése szerint, mossa tisztára csatornáit. Épül a fal, amely képes eltakarni és magába fogadni minden ürüléket, embertől, állattól és várostól egyaránt. A mocsok zárt rendszerben hömpölyög. A tiszta, rendezett város a nagyság jelképe.

Ámbár ez túlságosan is birodalmi szemlélet, így szólt a mester és felé fordulva, tanítványának nevezve őt, még hozzátette: Tudhatod, hogy a virágot nem te kapod és a köszöntőket sem hozzád írják majd. Homlokodat nem ékesíti babérkoszorú, nem vonulsz át csapataid élén a rólad elnevezett diadalív alatt. Csak a seprűt nyomják a kezedbe, hogy takaríts. Ez a feladatod. Naponta seperd fel Róma mocskát és szemetét. Ereszd rá a csatornák vizét. Tüntess el minden szennyet, tisztának lássák lakói.

A polgárok szeretnek rendben élni. Ez az ő kiváltságuk. Előjog, amely a születésüknél fogva jár nekik. Civitas Romana, a közösség tagja, akinek joga van. Szabad, teljes értékű ember. Rendelkezik szavazati joggal, szerződést és házasságot köthet. Adót fizet, és katonai szolgálatot teljesít. Hűséggel tartozik a városnak, amely felruházta őt mindezen jogokkal. A Városnak, amely vagyont és státuszt ad hűségéért. És viseletet. Jó minőségű fehér vászonból, bíborszegéllyel. A tógaviselés jogát, ami csak a szabad, római férfit, a polgárt illeti. Akit szeretnek. Akinek ruháját nem szennyezi be az utca mocska. Mert nincs az utcának mocska.

A tanítvány, aki a köz szolgálatára készült, mióta az eszét tudta, de lehet, hogy már az anyatejjel szívta magába ezt, örömmel tette magáévá a birodalmi szemléletet. Mást sem kívánt, mint hogy ne csak szíve, de gondolatai is ezt tükrözzék: Értelme van a birodalomnak. Pax Romana, Róma békéje. Bárki élhet vele. Bárki szabad római polgár. Aki génjeiben hordozza a szabadságot. A gének öröklődnek és csak ritkán emlékeznek.

Szabadnak és polgárnak születni kell. Nem akárkié a kiváltság. A békét meg kell kötni. Azé a béke, aki szerződik rá. Nem holmi pitiáner, haszonelvű béke. Évszázadok nyugalma az.

(Illusztráció: Jackson Pollock )

Sólem Aléchem, eredeti nevén Sólem Rabinovics (Perejaszlav, 1859. március 2. – New York, 1916. május 13.) jiddis nyelven alkotó orosz író. Tóbiás, a tejesember című írásának musicalváltozata, a Hegedűs a háztetőn. Színpadra írta Joseph Stein, zeneszerzője Jerry Bock, szövegírója Sheldon Harnick, 1964. szeptember 22-én mutatta be az Imperial Theater, Broadway, New York.

Ez már azt követően történt, hogy a hegedűs lekászálódott a háztetőről. Kopott keménykalapját félrecsapta, zöld lebernyegének szárait kék nadrágja alá húzta és leült Avram, a könyvárus háza elé. Felhúzott lábakkal, hegedűjét keresztbe fektetve térdein, nézte Anatevka lakóinak vonulását. A többség Amerikába indult. Sietősen, ahogyan az ilyen események idején szokásban van.

Mótl, a szabó kitakarította a műhelyt, az ollót gondosan megélezte indulás előtt, úgy tette ládájába. Lázár Wolf, a mészáros vashorgon hagyta az utolsóként levágott marha fejét. Alatta az állat belsőségei egy halomban. Reb Wolf nem tett maga után rendet. Nem olyanféle. A kaput beláncolta, ne legyen könnyű dolguk a helyi ingyenélőknek. Azok néhány napig még próbálkoztak bejutni az üresen maradt házakba, de nem akadt sok elhordanivaló.

A lomha, göcsörtös utcákat szélfújta szemét gyűrte maga alá. A sár mocskos iszapfolyammá formázta a járhatatlanná lett utakat. A falevelek aztán ezt is betakarták, elzárt oszlássá változtatták a föld szintjét. A fák, furcsamód, törzsükben alig erősödtek tovább, alig növekedtek. Gyökereik bolondul áttörték ezt a rothadást, felemelkedtek, hogy levegőt vegyenek. Mint óriáskígyók csavarodtak saját törzsük köré. Megfojtva azt, ami volt.

Egyszerre csak megmozdult a volt rabbiház. Kicsit elemelkedett a földtől, mintha az erős gyökerek nyomnák feljebb. Ez akkor történt, amikor a rebbét a közeli Lembergben, a tanulóasztalából összeeszkábált faládában a földbe leengedték, hogy megjelenhessen jóteremtője színe előtt. És a rebecen szaggatott zokogásba kezdett a gyászolók serege előtt, elősorolva elhunyt párja jótetteit.

Aztán, nem olyan sokára eltemették Yentét, a házasságközvetítőt is. Mint a péntek esti gyertyák fénye, amely az első csillag feljövetelével kigyúl és így körbejárja a földet egy álló nap alatt, úgy szállt városról városra halálhíre. Elment mindenfelé, ahol az általa összehozott párok éltek, meg azok gyerekei. A viskók majd mindegyike légiessé vált. Mint megannyi díszlet kezdtek lebegni a fák között. Mind, ahogy cselszövéseinek részesei felidézték, hogy párokká tegyen lányokat és ifjakat, férfiakat és nőket, özvegyeket és elváltakat. A gyökerek követték csak a házak mozgását, megkésve, lemaradva.

Elment Tevje, a tejesember, meg Lázár Wolf is. És a házak egyre csak emelkedtek. Egyre magasabbról néztek le az ablakok. Egyre halkult a széljárta ajtók vaspántjainak csikorgása, ahogy mind magasabbról hallatszott le, a nagy ritkán arra járóknak. A földbe rejtették Goldét is, meg Náhumot, a koldust, mindet, akik elsiratták Anatevkát. A rög, amely befogadta őket, a faluról mesélt. A gyökerek lassan a felhőkig emelték a házakat. Mindig, amikor egy elszármazott az imájában a szülőföldjéről emlékezett meg, felidézve a történteket, a házak egyre távolabb kerültek a földtől, mesévé vált a valóság és valósággá a mese.

Végre Percsik sem akart hivatásos forradalmár lenni, a Jásszl által hordott vizet sem itta senki. Cejtel meg Hódl, Tevje lányai is csak emlékek lettek szeretteik imájában. Ekkorra már az egek magasságából nézett le a falu.

Mendel, a rabbi unokája ekkor ért oda. A házakat kereste, amelyekről meséltek neki. Nem talált semmit. Csak fát és gyökereket. Hosszú, göcsörtös, talajba kapaszkodó indákat. Meg egy apró kis emberkét, hegedűvel a kezében. Kék nadrágban, zöld lebernyegekkel. Aki egyre csak kapaszkodott. Fel, aztán meg le. A lentről láthatatlanná vált házak és a gyökerek között. Oda és vissza. Oda és vissza, szakadatlanul. Hogy összekösse a fentet lenttel. Mintha az olyan fontos volna. Ismeretlen dallamot dúdolt, a hagyományról, meg a száműzött Percsik forradalmáról.

Ha Mendel jól értette.

(Illusztráció: Marc Chagall – La vie)

Elephantine szigete, Egyiptom, időszámítás előtt 402

Valójában menekülünk. Nem a múlt elől. Miért tennénk? Jól élünk. A jövőnk elől futunk. Nem félelemből, mert a jövőtől, ismeretlensége miatt félni szokás. Tudjuk mi vár ránk, attól félünk. A bizonyosságtól, aminek elkövetkezésében biztosak lehetünk.

Elephantine még áll, és kövei elégett homokként párolognak a hőségben. Otthonaink falai lassan emelkednek egymás fölé, mint óriás lépcsőfokok, akár mint lejjebb a Níluson, Thébánál vagy Luxornál a fáraók sírjainál, ahol piramisok épülnek. Azt mondják, amikor a zsidók rabszolgák voltak a fáraó birodalmában, ők is dolgoztak valamelyik építésénél. De én tudom, hogy ez csak mese, ott nem épültek a fáraóknak sírok, mint itt, a folyó felső folyásánál.

Ezek az eléget kövek ma még az otthonunk. Holnap már sem otthonunk, sem a kövek nem lesznek velünk. A pusztulás sem lesz látható. Csak az elhagyott kövek, amelyek nem adják indokát annak, hogy miért hagyjuk el azokat. Nem adnak magyarázatot arra, miért temetjük alájuk edényeinket, amelyekben étellel várták a nők a férfiakat, és az edényekbe, amelyekben hús főtt, miért rejtjük el ékszereinket, amikkel férjeink halmozták el asszonyaikat.

Ezekben az edényekben őrzünk minden papirost, amely az életünket rendezte el. Amelyikkel apám váltotta ki anyámat és elsőszülöttjét, a bátyámat a rabszolgaságból, még a születésem előtt, a zsidó Meshullamtól, és annak fiától, akiknek rabszolgája volt az anyám. A megegyezést, amellyel megvette házunkat a perzsa katonától, és annak feleségétől, aztán továbbadta anyámnak, annak a papírját is itt rejtettük el. Későbbről, amivel nekem és a férjemnek ajándékozta a ház részeit. De még azt is, amit Jeruzsálemből kaptunk a tanítással, hogyan tartsuk meg a pészach ünnepét, Széderkor, mennyi bort és milyen fajtát ihatunk. Mindez ott marad, a kövek, házunk padlója alatt. Az ünnepi kerámiaedényekben, és ami nem fér azokba, a többi, napi használatos edényeinkbe. Mindig is azokban tartottuk.

 Nem viszünk magunkkal semmit. Mindentől megszabadulunk. Az is lehet, hogy az edények, a fövő hús, az ékszerek, meg ezek a papírok szabadulnak meg tőlünk. Nincs ránk szükségük, csak a történetre, amit elmesélnek. Mindig is fontosabb volt a történet, mint az események, amelyek velünk estek meg. Fontosabb volt, hogy elmeséljük fiainknak, és ők továbbadják az ő fiainak, hogy végül megíródjon a kivonulás története. Az elhagyás története. Könnyebb másokat okolni, és mindig a maradók tehetnek mindenről. Akik vándorolnak, azok nem lehetnek bűnösök, hiszen menniük kell. A kérdés az, ki írja meg a történetet? Akik maradnak, vagy akik mennek?

Úgy tudtuk, zsidó katonák vagyunk. A legjobb fajta. Akik a perzsa szatrapa parancsára és megbízásából őriztük Egyiptom núbiai határait. Akik pénzért teszik dolgukat. Úgy tudtuk, különbek vagyunk mindenkinél. Isten kiválasztott népe.

Ezt hívják az öregek az egy Isten hitének. Úgy tudjuk magunkról, hogy Menelik herceg kíséretének gyermekeitől vagyunk. A herceg úgy hasonlított apjára, Salamon királyra, hogy csak bőrének sötétségét örökölte anyjától, Sába királynőjétől. Ezt mesélik. De a kíséret itt maradt, félúton, a Nílus szigetén, ahol elefántok agyarával kereskednek. Ezért is Elephantine a falu neve. Ezért kell őrizni, hogy ne rabolhassák el kincseit. Itt alapították meg őseink, és nem törődtek a herceggel, aki Isten szövetségének jelét, a frigyládát lopta magával Jeruzsálemből.

Apám nem hitt ebben. Mese, mondta, amikor szombat este körül ültük az asztalt. Ő úgy tartotta, Manasse, Izrael királya vétkezett a teremtő ellen és előle menekültünk. Akkor is magunk elől, a magunk királya elől. Izrael túl gyakran vétkezik, vezetőik pedig még sűrűbben. És ha csak az úr ellen tenné, azt tán még megbocsátaná, de önmagunk, népünk ellen. Amikor ilyenekről beszélt, lehalkította hangját, mintha olyat mondana, amit nem szabad. Mélységesen megvetette azokat, akik számára a törvénynek csak írott betűi voltak. Mint azokat is, akik nem hajlandók engedményt tenni az életnek. Mintha Izrael legfőbb törvénye nem az volna, hogy az élet minden más rendelkezést felülír.

Ahogyan Afrika vándorló állatai, hatalmas gnú és zebra csordák, a megszokott, vagy ismeretlen utakat követve vágnak neki a kiszáradó füvel borított mezőknek, jobb élet reményében és vándorolnak napkeltétől napnyugtáig, hosszú napokon, heteken át, mindegy, hogy szombat van, vagy sem, úgy vágunk neki mi is, ennek az útnak. Ezt látjuk magunk előtt. A vándorlás végén dús legelő és megáradt folyók vize várja az éhes és szomjas állatokat. A csordák a megérkezés örömére párosodásba kezdenek. És mert mind tovább akarja örökíteni magjait, a hímek egymásnak esnek, hogy megszerezzék maguknak a párosodás jogát. Valamennyi nősténnyel, mint az a perzsa uralkodókat, vagy a fáraókat illeti. Nem eggyel, vagy kettővel, mint nálunk szokás, hanem minddel, mint azt Egyiptom uralkodói szokták. Minden nővel, aki a fáraó útjába akad, mindnek megtölti a hasát.

Azt mondják, akik jártak a palotájában, hogy a hercegek, akik ott élnek körülöttük, mind úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Azt is beszélik, hogy ezek a tojás emberek, nem épelméjűek, annyira egyformák az egyforma vértől. Ezért tiltja nekünk a törvény, hogy ne háljunk apánkkal vagy testvéreinkkel. De az egyiptomiaknak nem tiltja és egyébként sem érdekli őket a mi törvényünk. A mi Dávid, vagy Salamon királyunk sem volt más, ha megkívánták valamelyik alattvalójuk lányát vagy asszonyát. Vagy másik ország királynőjét, mint Sába uralkodóját. Ámbár ezzel az előkelő asszonyok sem lehetnek másképpen, máskülönben miért látogatta volna meg Sába Salamont.

Csak az alligátorokkal teli folyók nehezítik a csordák vonulását, az átkelést, de itt, ahol a Kék- és a Fehér Nílus összefolyása alatt csempészek vetik oda a gyengébbeket és fiatalokat, már az emberi élet a tét. Évszázadokig vártuk Menelik herceg, Salamon fia szavát, hogy királyi vérének szüksége van ránk.

Már nincs Perzsia, vagy ha van, nagyon messze. Nincs határ, nincs mit őrizni, nem kellenek katonák, és a sziget körüli népek nem szeretik, hogy itt vagyunk. Ma még csak a szemük mutatja, holnap a karjuk is. Mire várjunk?

A kos, amelynek égő áldozatával tiszteltük az urat, Elephantine lakóiban annak tüze gyűlöletet keltett, hiszen az ő hitük szerint az ő uruk éppen a kos. Ezért rombolták le néhány éve a mi templomunkat. Nem öltek meg senkit, arra vigyáztak, de értésünkre adták, nem szívelik a mi hitünket. És a templom azóta sem épült újjá.

Tegnap újra olvastuk az összes iratot, amiket apám és anyám őriztek meg. Mintha újra élhető volna az élet. És valamely útkereszteződésnél volna jogunk másfelé fordulni, mint tettük korábban. De ez csak illúzió, semmi egyéb. Nincsenek újra élhető napok, és nem hozhatunk másféle döntést, mint akkor, régen, bármilyen rosszul is tettük.

(Illusztráció: Thomb-Chapel of Rekhmire )

Felnyílt az élet könyve. Fehér imaruhába öltözött férfiak a názáreti zsinagógában a zsidó újévet, Ros Hasanát köszöntötték. Sokan voltak. Megtelt a napszívta kövekből emelt épület. Yeshua ben Yosef ott állt közöttük. Mint mindig, ha erre járt. Zsidó a zsidók között. Ott, ahol először hívták fel a Tórához, amikor húsz éve férfivá avatták.

Most szombat volt, az év legszebb szombatja. Az újév beköszönte után, az engesztelés napja előtt. Akik látták felnőni, és hallották a történeteket, amelyek Galileában róla keringtek, arra vártak, hogy kiálljon a gyülekezet elé és felolvasson, mint más közülük. Yesayahu próféta szavait vetette közéjük, a szabadulásról beszélt. A zsidók folyton erről beszélnek, ha van hallgatóságuk. Péntek este a gyülekezet házában mindig akad hallgatóság.

Aztán leül. Mint aki jól végezte dolgát. Hiszen jól végezte. De a többiek még vártak. Talán a szabadulásra, ha már arról beszélt. Néma csend. A zsidók most nem szólalnak meg. Várnak. A zsinagógai csend ritka pillanata ereszkedett közéjük.

Kérdezgetni kezdték egymástól: Talán Józsefnek, az ácsnak a fia ez? A zsidók kérdései persze állítások. Egy volt közülük. Azt felelte: egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában. Kijelentése kérdésként hangzott.

De az élet könyve nyitva maradt. Szándékosan vagy véletlenül, mindegy. Ilyenkor ez a dolgok természetes rendje. Mint egy félbehagyott olvasmány. Belelapoztam, és még nem döntöttem el, onnan folytatom, ahol felálltam, vagy tovább lapozok, érdekesebb részek felé. Mintha megtehetném.

Minden most dől el. Az egész elkövetkező év. Vannak zsidók, akik úgy vélik, amilyen ez a tíz nap, olyan az elkövetkező év. Mintha ezek a napok a jövendőmondás egy formája lennének. Koldus szólítana meg, hogy jósoljon neked, és az Örökkévaló kíváncsi volna arra, hogy a megbocsátással milyen viszonyban állsz. Miért zárnánk ki ezt a lehetőséget?

Persze Yeshua ben Yosef mégiscsak zsidó, hithű zsidó. Előbőrétől megszabadított, Ábrahám szövetségébe tartozó zsidó. Vajon ő mire gondolt, amikor újév éjszakáján felnyílt neki az élet könyve? Milyen évre írta őt be a Jóteremtő, a születése utáni harminckettedik év Ros Hásána napján? Jó lenne tudni erre a választ. Nem is olyan jó.

Lassan harminchárom éves lesz, igazán kezdhetne már magával valamit.

Elvégre tudja, hogy az égi bíróságon három könyv van. Az Örökkévaló, mint valami lusta könyvelő, egész évben nem vezette megfelelően a nyilvántartásokat. Aztán most, pótolva az elmaradást, mindegyikbe bevezetne valamit. Az elsőbe az igazak kerülnek, hosszú és jó életre, a következőbe ennek az ellenkezői. A harmadikba a közepesek, akik sem ide, sem oda nem tartoznak, és akiknek azért mégiscsak van remény. Akiknek ez a tíz nap sorsdöntő, ha megtérnének, ők is jutalmul kapják a hosszú és jó életet.

Názáret, egész Júdea provincia lakóinak nagy többsége ebbe, a közepesek könyvébe kerül beírásra. Akik ezen a tíz napon kívánnak mindent jóvátenni. Mint a Birodalom minden más provinciájának lakói, amikor elkövetkezik a pillanat, hogy alkudozni lehet a sorssal.

De hová kerül az ő neve? Melyik könyv nyílt fel azért, hogy Yeshua ben Yosef neve abba kerüljön beírásra? Nem is ő az érdekes ebben a történetben. Mi lesz azoknak a hitével, akik benne látják az igaz embert? Mit hisznek ezek, ha mégsem az elsőbe kerül az ő neve? Ha nem hosszú és jó életre lesz beírva? Ki hisz majd akkor abban, hogy az élet könyvének megnyílta után van még remény? A megtérésre, amely mindeddig bárki emberfiának lehetőséget adott ezekben a napokban a személyes alkura az Örökkévalóval? Ahogyan az a zsidóknál szokás?

Yeshua ben Yosef nem egyezkedett a Jóteremtővel. Nem kötötte meg az egyezséget, csupáncsak azért, hogy a mindenek felett álló könyvelő az első oszlopba vezesse be őt.

A szombat kimenetelével a zsinagóga kiürült, a zsidók hazamentek. A hosszúnap előtt még sokat ettek, hogy legyen erejük végigimádkozni azt. Yeshua ben Yosef is így tett.

Aztán bezáródott az élet könyve. Ami újév napján megíratik, az tíz nap elteltével megpecsételtetik.

A Názáreti keresztény arabok a Messiás iskolájának nevezik ezt az épületet. Könnyű nekik, hiszen hitükkel tudják azt, hol állt a Megváltó, amikor először szólították a Tórához.

(Illusztráció: Valkó László – Tiszta ingek mezeje)