Elephantine szigete, Egyiptom, időszámítás előtt 402

 

Valójában menekülünk. Nem a múlt elől. Miért tennénk? Jól élünk. A jövőnk elől futunk. Nem félelemből, mert a jövőtől, ismeretlensége miatt félni szokás. Tudjuk mi vár ránk, attól félünk. A bizonyosságtól, aminek elkövetkezésében biztosak lehetünk.

Elephantine még áll, és kövei elégett homokként párolognak a hőségben. Otthonaink falai lassan emelkednek egymás fölé, mint óriás lépcsőfokok, akár mint lejjebb a Níluson, Thébánál vagy Luxornál a fáraók sírjainál, ahol piramisok épülnek. Azt mondják, amikor a zsidók rabszolgák voltak a fáraó birodalmában, ők is dolgoztak valamelyik építésénél. De én tudom, hogy ez csak mese, ott nem épültek a fáraóknak sírok, mint itt, a folyó felső folyásánál.

Ezek az eléget kövek ma még az otthonunk. Holnap már sem otthonunk, sem a kövek nem lesznek velünk. A pusztulás sem lesz látható. Csak az elhagyott kövek, amelyek nem adják indokát annak, hogy miért hagyjuk el azokat. Nem adnak magyarázatot arra, miért temetjük alájuk edényeinket, amelyekben étellel várták a nők a férfiakat, és az edényekbe, amelyekben hús főtt, miért rejtjük el ékszereinket, amikkel férjeink halmozták el asszonyaikat.

Ezekben az edényekben őrzünk minden papirost, amely az életünket rendezte el. Amelyikkel apám váltotta ki anyámat és elsőszülöttjét, a bátyámat a rabszolgaságból, még a születésem előtt, a zsidó Meshullamtól, és annak fiától, akiknek rabszolgája volt az anyám. A megegyezést, amellyel megvette házunkat a perzsa katonától, és annak feleségétől, aztán továbbadta anyámnak, annak a papírját is itt rejtettük el. Későbbről, amivel nekem és a férjemnek ajándékozta a ház részeit. De még azt is, amit Jeruzsálemből kaptunk a tanítással, hogyan tartsuk meg a pészach ünnepét, Széderkor, mennyi bort és milyen fajtát ihatunk. Mindez ott marad, a kövek, házunk padlója alatt. Az ünnepi kerámiaedényekben, és ami nem fér azokba, a többi, napi használatos edényeinkbe. Mindig is azokban tartottuk.

 Nem viszünk magunkkal semmit. Mindentől megszabadulunk. Az is lehet, hogy az edények, a fövő hús, az ékszerek, meg ezek a papírok szabadulnak meg tőlünk. Nincs ránk szükségük, csak a történetre, amit elmesélnek. Mindig is fontosabb volt a történet, mint az események, amelyek velünk estek meg. Fontosabb volt, hogy elmeséljük fiainknak, és ők továbbadják az ő fiainak, hogy végül megíródjon a kivonulás története. Az elhagyás története. Könnyebb másokat okolni, és mindig a maradók tehetnek mindenről. Akik vándorolnak, azok nem lehetnek bűnösök, hiszen menniük kell. A kérdés az, ki írja meg a történetet? Akik maradnak, vagy akik mennek?

Úgy tudtuk, zsidó katonák vagyunk. A legjobb fajta. Akik a perzsa szatrapa parancsára és megbízásából őriztük Egyiptom núbiai határait. Akik pénzért teszik dolgukat. Úgy tudtuk, különbek vagyunk mindenkinél. Isten kiválasztott népe.

Ezt hívják az öregek az egy Isten hitének. Úgy tudjuk magunkról, hogy Menelik herceg kíséretének gyermekeitől vagyunk. A herceg úgy hasonlított apjára, Salamon királyra, hogy csak bőrének sötétségét örökölte anyjától, Sába királynőjétől. Ezt mesélik. De a kíséret itt maradt, félúton, a Nílus szigetén, ahol elefántok agyarával kereskednek. Ezért is Elephantine a falu neve. Ezért kell őrizni, hogy ne rabolhassák el kincseit. Itt alapították meg őseink, és nem törődtek a herceggel, aki Isten szövetségének jelét, a frigyládát lopta magával Jeruzsálemből.

Apám nem hitt ebben. Mese, mondta, amikor szombat este körül ültük az asztalt. Ő úgy tartotta, Manasse, Izrael királya vétkezett a teremtő ellen és előle menekültünk. Akkor is magunk elől, a magunk királya elől. Izrael túl gyakran vétkezik, vezetőik pedig még sűrűbben. És ha csak az úr ellen tenné, azt tán még megbocsátaná, de önmagunk, népünk ellen. Amikor ilyenekről beszélt, lehalkította hangját, mintha olyat mondana, amit nem szabad. Mélységesen megvetette azokat, akik számára a törvénynek csak írott betűi voltak. Mint azokat is, akik nem hajlandók engedményt tenni az életnek. Mintha Izrael legfőbb törvénye nem az volna, hogy az élet minden más rendelkezést felülír.

Ahogyan Afrika vándorló állatai, hatalmas gnú és zebra csordák, a megszokott, vagy ismeretlen utakat követve vágnak neki a kiszáradó füvel borított mezőknek, jobb élet reményében és vándorolnak napkeltétől napnyugtáig, hosszú napokon, heteken át, mindegy, hogy szombat van, vagy sem, úgy vágunk neki mi is, ennek az útnak. Ezt látjuk magunk előtt. A vándorlás végén dús legelő és megáradt folyók vize várja az éhes és szomjas állatokat. A csordák a megérkezés örömére párosodásba kezdenek. És mert mind tovább akarja örökíteni magjait, a hímek egymásnak esnek, hogy megszerezzék maguknak a párosodás jogát. Valamennyi nősténnyel, mint az a perzsa uralkodókat, vagy a fáraókat illeti. Nem eggyel, vagy kettővel, mint nálunk szokás, hanem minddel, mint azt Egyiptom uralkodói szokták. Minden nővel, aki a fáraó útjába akad, mindnek megtölti a hasát.

Azt mondják, akik jártak a palotájában, hogy a hercegek, akik ott élnek körülöttük, mind úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Azt is beszélik, hogy ezek a tojás emberek, nem épelméjűek, annyira egyformák az egyforma vértől. Ezért tiltja nekünk a törvény, hogy ne háljunk apánkkal vagy testvéreinkkel. De az egyiptomiaknak nem tiltja és egyébként sem érdekli őket a mi törvényünk. A mi Dávid, vagy Salamon királyunk sem volt más, ha megkívánták valamelyik alattvalójuk lányát vagy asszonyát. Vagy másik ország királynőjét, mint Sába uralkodóját. Ámbár ezzel az előkelő asszonyok sem lehetnek másképpen, máskülönben miért látogatta volna meg Sába Salamont.

Csak az alligátorokkal teli folyók nehezítik a csordák vonulását, az átkelést, de itt, ahol a Kék- és a Fehér Nílus összefolyása alatt csempészek vetik oda a gyengébbeket és fiatalokat, már az emberi élet a tét. Évszázadokig vártuk Menelik herceg, Salamon fia szavát, hogy királyi vérének szüksége van ránk.

Már nincs Perzsia, vagy ha van, nagyon messze. Nincs határ, nincs mit őrizni, nem kellenek katonák, és a sziget körüli népek nem szeretik, hogy itt vagyunk. Ma még csak a szemük mutatja, holnap a karjuk is. Mire várjunk?

A kos, amelynek égő áldozatával tiszteltük az urat, Elephantine lakóiban annak tüze gyűlöletet keltett, hiszen az ő hitük szerint az ő uruk éppen a kos. Ezért rombolták le néhány éve a mi templomunkat. Nem öltek meg senkit, arra vigyáztak, de értésünkre adták, nem szívelik a mi hitünket. És a templom azóta sem épült újjá.

Tegnap újra olvastuk az összes iratot, amiket apám és anyám őriztek meg. Mintha újra élhető volna az élet. És valamely útkereszteződésnél volna jogunk másfelé fordulni, mint tettük korábban. De ez csak illúzió, semmi egyéb. Nincsenek újra élhető napok, és nem hozhatunk másféle döntést, mint akkor, régen, bármilyen rosszul is tettük.

(Illusztráció: Thomb-Chapel of Rekhmire )