Allah mindenkit szeret.

De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik kísértetek, nem csorbítják régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, mikor futnak, akkor aludnának, és ha alszanak, akkor pedig… AlFaid csak legyintett: vannak-nincsenek.  Egyedül az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember képzeletét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak a szobád küszöbén, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?

AlFaid, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem saját szolgáival építtetett házat, mert nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik félelmeikkel, rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, újév közeledtével kiszabadulnak a lelkek, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al Faid gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.

Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. A normann vagy frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. Gazdag háziasszonyok talizmánként hajlandók hordani a kalifák aranypénzeit. Hányféle betegséget gyógyít a mentafű? Hány fiút nemzettek egy darabka gyömbér segítségével a magtalanok?

Babonák, mosolygott AlFaid, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehetne egy kiszáradt gyökeret vagy egy fűcsomót a damaszkuszi piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az kiszáradt gyökerek nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.

Oroszlánokat? AlFaid kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a ködös, a napfényes, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását mennyivel könnyebb egy valóságos, azaz valóságosnak is látszó országban átélni. A kilenc közül csak AlFaid harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, és aztán itthagyták az újonnan épült várat, a csődöröket, a reményt, apjuk egész háza népét, a napi ötszöri imát, talán még a nevüket is. Ha már te sem hiszel Bagdadban apa, akkor mi mért ragaszkodjunk a rögeszméidhez?

De hát milyen fiúk voltak?

Néhány paripán észrevenni, hogy fiatalon fognak meghalni.

De csak a hit tartotta vissza AlFaidot, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat, álmokat árulni küldték Bagdadból. Hát ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt, huzatos szellemvárosba, hanem inkább sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt, katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni. Ő beszélt először a kalifa felderítőinek, hogy Anglia fölött van egy másik sziget is, ahol énekszó védi a partmenti öblöket.

Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. AlFaid már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, kiszabadítja a jövőt, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot.  Dehát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó, aki csak ebben a sáros országban levegőt vett. Antrakarantrakarantrakrarum! Öt nap és mindennek vége! Mind halottak vagyunk, akikre egy távoli világból az élők visszaemlékeznek.

A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. AlFaid hízelegve kísérgette őket: milyen volt a termés, barátom, hogy van a kedves feleséged, hol építkezel, hogy építkezel… és közben hallgatta az eltűnt hercegekről, láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És közben észre sem vette, hogy a hite olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.

Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna? Egyáltalán még észrevenné-e?

A felderítőknek persze könnyű volt: megköszönték a vendéglátást, összegöngyölítették a térképeiket, és ahogy pirkadt, mentek is tovább. AlFaid bólogatott, és elnézést kért, hogy nem kíséri el a vendégeket: hiába, no, Allah sasokat küld oda, ahol a verebek elfáradnak. És ittmaradt egymaga a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban, a sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, majd jövőre, meglátod testvérem, hiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor AlFaid reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…

Vajon tényleg mátka- és fűszerillatú-e a Földközi-tenger? Tényleg léteznek a kalifa palotái? Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz…

Ám a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hiszen hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében, ki Jézus Krisztus országában, bár ami azt illeti, erre egyre kevesebben emlékeztek. AlFaid legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.

De az itteni nyughatatlanságok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de AlFaidé bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, az asszonyok áradatára, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Hiszen ezek a nők már átkeltek a Pireneusokon, sürögnek, forognak, térülnek, fordulnak, ők telelélegzik Allah igéje nélkül is a világot, és AlFaid másra sem vágyott, mint megnézni, megszámolni, megkóstolni, megvizslatni őket. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.

Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, AlFaid nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.

Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák….

De néha elcsípett igazi nőket is: szolgálókat, pocakosan vándorló anyákat, a mezőn ide-oda sodródó lányokat, akiket szinte láthatatlan szél emelt az út fölé. És vajon nincs-e valami fonnyadt varázslat a hitetlenek temetőiben? Ahol még mintha a sírokra szórt virágok is az eltemetett asszonyokat éltetnék! A hitetlenek másként viselik magukat, másképp éreznek, nem úgy halnak, és főképp nem úgy temetkeznek, ahogy kéne. Nekik ez az izgatott örökkévalóság jutott.

Ám soha nem mert a felderítőknek, a mór vendégeknek a halott nőkről szóló álmairól beszélni – tudta, elég mondat vagy egyetlen sóhaj és kinevetnék. Allah, meggyógyítja, testvér, a zavaros szíveket.

De a magányosság díszletei, a sáros dombok, kilátástalan utak már összezárultak körülötte. Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma…! Ma, ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.

Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. AlFaidot zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt mindig nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.

Akik most érkeztek, nem látszottak ilyen bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… AlFaid felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta.  Aztán az engedelmes, nyugodt dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.

Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Rokongyerek, szolgáló? Talán ír földönfutók költöztek a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna gyerekkorában. Csak hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt mögötte egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami egy hercegnőhöz illett volna, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.

Az öregasszony elgyötörtnek látszott, ahogy a fegyvereket tisztogató katonák is. AlFaid biztos volt benne, most néhány órára nyugovóra térnek, neki pedig lesz ideje felkantározni a lovát és átvonulni a birtok másik végébe, hogy jobban megfigyelje őket. Mert nincs az a csavargó, aki ilyen köpenyt mások szeme láttára viselne.

Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de AlFaid igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. A csavargók – úgy látszik –, nem voltak hajlandók szó nélkül elvonulni.

De csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.

Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés. Az udvaron megint átszalad a kislány, vizet hoz, rendezkedik, levegőzteti a csecsemőt, ami azért is furcsa, mert hiszen az előkelő férfiaknál csak az előkelő csecsemőknek van nagyobb háreme: mindenféle rendű-rangú száraz- és szoptatósdada, kiscseléd, öregasszony – hát hogy lehet, hogy egy csecsemőt, akit testőrök kísérnek, egyetlen ugrifüles szolgál ki?

Talán van valaki bent, aki küldözgeti ezt a kiscselédet. És a várudvaron egyszercsak tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendesen nyugodt fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek. AlFaid, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.

A serleg, amit csordultig töltöttek…

De AlFaid nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét – márpedig AlFaid mindig nagy súlyt fektetett arra, hogy az uralkodókat illőképp köszöntse az esküvőjükön. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?

A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig? Hány álmatlan éjszaka, hány álmatlan óra, mikor az ablakból a sáros dombokat bámulja? Holnap minden megtörténhet – ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály? AlFaid olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott csodás aranyhalat tartana a kezében.

A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Hispániát nem egy kardcsapással foglalták el az övéi? Vége a sok melankolikus bámészkodásnak! A hajnali szoknyasuhogásnak! Talán kisüt a nap, és ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!

És ha beindul az áradat, akkor ennek a három nőnek, a hercegnének, a kicsikének és a vénasszonynak védelemre lesz szüksége.

Allah majd megbocsát nekik.

                                                                                          Csóka Kata fordítása

Korábbi részek:

 http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/se-nem-rajban-patrick-de-mela-forditott/

Többé nincs többé.

A herceg méltóságteljes, a hercegné kedves, a falak túl nedvesek, a tavasz… nos, igen, a tavasz egyáltalán nem emlékeztette Rioldát semmire. Ilyen csodálatos, meglepő változások nem voltak az ő szigetén.

A hercegnek és a hercegnének kisbabája van – na, de kinek nincs? Egy felnőtt férfinak, egy felnőtt nőnek elég ránézni egymásra, és megvan a gyerek. De Riolda most már nem csellenghetett szabadon, nem várhatott semmit a felnőttektől, betöltötte a hetedik évet: ő volt az, akinek másokon segíteni kellett. Segíteni? Hozd be, vidd ki, fogd meg! Ott aludt a hercegi pár küszöbén, és álmában is ugrani kellett, ha Vilmosnak és Hildinek szüksége volt valamire. Riolda már nem engedhette meg, hogy hóbortos, fura kislánynak tartsák, akinek a különcségein a normannok nevetnek… Mert a hóbortos kislányokon először csak nevetnek, aztán kiküldik őket az istállóba vagy a konyhába, hogy katonákat szórakoztassanak vagy edényeket sikáljanak.

Ezt nem akarhatta; tehát nem is akarta. A kóbor gyerekeket – apja mesélte – az utcákon rabszolgahajcsárok szedik össze, a nagy konyhákban pedig annyit dolgoztatják, hogy nem érik meg a felnőttkort. Hozd be, vidd ki, fogd meg! Hát nem egyszerűbb a hercegné fátylát vinni, mint mezítláb vizet hordani? Mert bármilyen gazdag is Normandia, egy magányos gyereknek, akit a szegények szalajtanak ide-oda, semmi esélye.

De mért is akarunk sokáig élni, töprengett.

És mi szüksége egy gyönyörű, komoly hercegnének egy hétéves kislányra? Hiszen egy teremmel odébb sudár, jó családból való hölgyek várakoznak – udvarhölgyek, igaziak… A füleden ülsz, Riolda? Mért nem szeded a lábad?

De hogy ülhet a saját fülén bárki?

Mennyi sok szó és mennyi-mennyi durvaság: a fejét töri, a lelkét kileheli, a bőrét a vásárra viszi. Az ő szigetén szebben beszéltek az emberek, nem bántak ilyen brutálisan mások testével: kilehel, belehel, kiteker, mi több, otthagyja a fogát… De egyre kevésbé tudott visszaemlékezni a boldog, simogató mondatokra, amik életben tartották Bandemag király palotájában. Ha nincs elég ennivaló, akkor óvatosabbak egymással az emberek. Meg kell elégedniük egymás kedvességével.

De itt, Normandiában? Annyi a gyümölcs, hogy belerokkannak az almafák. És a tej olyan zsíros, hogy már az jól lakik, aki beszippantja az illatát. Egy hercegné kis lótifutijának persze nem kell éhezni – az is elég, ha hegyezi a fülét, és szalad, ha szólítják.

– Te mért eszel ilyen keveset? – kérdezgette a hercegné.

Riolda nem tudott mit felelni. Mondja, hogy kicsi vagyok? Normandiában még a nagyon kicsi gyerekek is hatalmas karaj kenyereket falnak be. És nemcsak többet esznek, hanem másképp nő a hajuk, másképp járnak, másképp beszélnek – és többet alszanak, kevesebbet gondolkodnak, és nemcsak szavakkal ütik-verik egymást, hanem ököllel is.

De nem Riolda volt az egyetlen, aki félt. A hercegné is félt a felcicomázott udvarhölgyeitől és félt a saját testőreitől, akik pedig minden kívánságát teljesítették, de a háta mögött persze úgy hívták, az a kis ribanc, ez az új hercegné.

Bár Riolda nem evett-nem aludt annyit, mint a korabeli normann gyerekek, de mostanra ő is elnehezedett – nem tudott többé a jövőre visszaemlékezni. Ott ült az udvar örökké izgatott, zsíros és tehetetlen tülekedésben és fenekedésében: ült a fülén, vagy hanyatt-homlok rohant, ahogy parancsolta a hercegné. Még egy kis vizet? Hol van a hercegné kedvenc kiskése?

Az apja, Fargein szerint túl sokan élnek itt, Normandiában egymás hegyén-hátán. És nemcsak az emberek! – ó dehogy, hanem az állatok is. A hangyák külön-külön alig nagyobbak a körömpiszoknál, de micsoda váraik vannak, ahova menetoszlopokban, katonás fegyelemmel vonulnak. Vagy nézd meg a sáskákat, Riolda! Milyen könnyen rémüldöző, magányos állatok, de ha sokan vannak, ha átrepülik a tengert, ha hadseregként menetelnek végig a szántóföldeken, így együtt erősebbek a normannoknál is. A sáska is egyetlen állat, ahogy a sáskahad is – egyetlen akarat, egyetlen számítás – de mégis mennyire más! Az egyik óvatos, a másik legyőzhetetlen és hatalmas.

Mint a katonák vagy a locsogó-fecsegő udvarhölgyek. Mintha egymás fülén, talpán, hegyén, hátán ülnének! Mint a támadásra készülő, narancssárga vagy fekete színekben pompázó sáskák, gondolta Riolda. Még a szívük is hangosabban ver, ha együtt susmorognak.

Az ő szigetük azért is volt különleges, mert nem éltek bolyok vagy rajok benne. A parasztok saját nevet adtak a kecskéiknek és a birkáiknak, de még a rabszolgáikat, a szorgokat is egyénekként tartották számon.

Talán a hangyák és a sáskák kerülik a kopár szigeteket?

Pedig akárhogy is, úgy tűnik, a legtöbb állat és a legtöbb ember bolyba tartozik. De vajon ki lehet az ő sáska- vagy hangya-testvére? Hol fogadnák őt be? Hogyan fogadhatnák be, mikor az ő haja fekete, a normannoké pedig úgy ragyog, mint az olvasztott arany? Tágulj innen, Riolda! Nehogy valami boszorkányságot tégy azzal a kisgyerekkel…!

Kilehel, belehel, kiteker… Rioldának volt is félnivalója. Nemcsak poharakkal, fátylakkal, kesztyűkkel rohangált, hanem ő vigyázott a legkisebb Vilmosra, a hercegi pár kisfiára. De mért fél a hercegné a nagymama-korú, tekintélyes normann dadáktól? És mért rándul össze a herceg, ha egy nagyúr vagy nagyúrné (micsoda vasgyúró ez a gyerek! eszem a kis szívét…) édességgel kínálja a kisfiát? Mitől félnek ezek ennyire? Pedig a herceg és a hercegné is a szőkék rajához tartoznak: ragyogó, pompás, aranyszőke, életerős példányok.

Sutyorgások, figyelő tekintetek. Egy palotában nincsenek igazi zúgok, úgy látszik, az csak a szegényeknek adatott meg, hogy elrejtőzzenek. Milyen jót tesz a tavasz a hercegnének! Milyen csodálatos színe van a bőrének! A magányos sáskát egészen mások, mint akik egymás szárnyának zümmögését hallva repülnek.

Riolda ügyelt. Riolda virrasztott. Riolda mindig talpon volt. Persze távolról, szavakkal is meg lehet ölni egy gyermeket, de Riolda vigyázott, hogy – csak egy harapás, fogadd el, kicsi szívem! – senki se közelítsen a bölcsőhöz. Hildi, a hercegné újabb gyereket várt, nem tudott szoptatni, így minden falatról Rioldának kellett gondoskodni. Ő pedig minden morzsa kenyeret a szájába vett, mielőtt odaadta volna a gyereknek.

Egy boly voltak ők ketten, egyetlen raj: az ír kislány és a trónörökös.

Riolda! Rioooolda! A füleden ülsz? Még ezt a pohár tejet se vagy képes kivinni a hercegnének? Te ingyenélő, ronda fattyú! Majd megmondunk a hercegnek!

Riolda először a földe botját sem mozdította. A herceg valami tanácskozáson emelgette a kupákat a katonáival, a hercegné meg kint ábrándozott a kertjében.

Rioooolda! Hát mire tartanak téged? Na, várj csak, te, ír boszorka! Megmondjuk a hercegnek, hogy egész nap csavarogsz!

Riolda kelletlenül feltápászkodott. Csak ki kell szaladnia a konyhába, megfogni azt a nyamvadt tejet, és megkeresni a hercegnét a kertjében.

Frissen fejt ragadós, zsíros, meleg tej. A fődada önti ki, a poharat szép tálcára rakja gondosan. Na de hol a hercegné? Senki se tudja.

A kertet május végére már kövérre hizlalja a sok gondoskodás: fehér virágzuhatagok, húsos, rózsaszín bokrok, diadalmas rózsák. Itt, Normandiában habos színeket visel a tavasz, mint a fiatalasszonyok. De a hercegnét sehol nem látja, se a padon, se a kútnál.

Méhek fúrják bele magukat a jószagú melegbe. Hopp! Egy korty tej máris kilöttyent az ujjára. És milyen furcsa íze van! Olyan meleg, mintha most freccsent volna ki a tehénből, de máris savanykás, mintha a melegtől összezavarodott volna. Hát akkor a hálószoba!

Mindenhol lépések! Riolda nem is a visszhangjukat hallotta, hanem csak a rémületet érezte, amit az előtte járók otthagytak a levegőben.

A hangyák vajon hogy követik egymást? Honnan érzik egymás szárnycsapásait a sáskák?

A hálószoba üres, az öltözőfülke üres, látszik, hogy a hercegné meg se fordult benne.

Riolda! Riooolda! Te megátalkodott, gonosz ír boszorkány! Riolda majd elejtette a tálcát.

Míg te játszol a kertben, a kicsi megfullad a hányadékában! Holcsavarogsztekurva?

Riolda eldobta a tálcát, és hanyatt-homlok rohant a nagyterembe.

A bölcsőt körbeállták a fődadák – és nemcsak a fődadák, hanem Vilmos két nagynénje, az asszonyok a konyháról, miközben a jajgató hercegné egy kétségbeesetten rángatózó csomagot emelt a magasba. Istenem, ne hagyj el!

A gyereknek zöldesbarna lé folyt a szájából, a két karja rángatózott, de a szeme már merev és mozdulatlan volt, mintha apránként akarna meghalni az anyja karjában.

Egy kutyát nem szabadna bízni erre a gyerekre! Na, kapsz majd, te ír fattyú! Na, majd kapsz! Amígélszmegkeserülöd!

Riolda tudta, az élete függ a haldokló gyerektől.  Átfúrta magát az asszonyok dereka között, kitépte a trónörököst a hercegné karjából, és míg az egyik asszony végighúzott rajta egy ostornyéllel, ő letérdelt a földre a rángatózó gyerekkel. Nézzétek ezt a varangyosbékát! Nézzétek csak!

Riolda fejjel lefelé fordítva, a hátát ütögetve próbálta megmenteni a gyereket. Hiszen még két perc sem telt el. Két perc sem! Hányni! Hányni! Hányni! Hogy a kisfiúnak segítsen, Riolda maga is öklendezni kezdett: hányni, okádni, szabadulni – kiokádni ezt az egész hercegi udvart, a rajokat, a bolyokat, az álnok, édes virágillatot…

Nézzétek a varangyosbékát! Nézzétek csak! De egyszercsak a kisfiú szájából előbukkant egy süteménydarab, a hercegi konyha remeke, egyik csodás büszkesége, egy mézes dióba forgatott, jó kemény és száraz, lisztből sütött halacska. Jól van, jól van, jól van. Ilyen ritka édességhez egy szolgagyerek nem juthat hozzá. Vagy ha mégis, nem tömi bele egy másik gyerek szájába.

Ám ki tudja, hogy ezek itt mit gondolnak? Visszaadta a gyereket az anyjának, és a süteményhalat szorongatva végigzuhant a kőpadlón. Várta a halált, a saját halálát.

De most még nem az ő órája jött el, legalábbis nem az ő halála órája. A herceg felbukkant az ajtóban, és mindent tudni akart: hogy mi történt, hogy ki, hova és miért…? Hogy ki öntötte ki a tejet, hogy ki és mikor sütötte ezt a süteményt? És ki volt az, aki ebéd után a padlásra felcsalta a hercegnét? Aztán kiküldték Rioldát, mossa meg az arcát, vegyen tiszta köpenyt, fésülködjék meg. Majd a kisfiút megint a kezébe nyomták, és a gyerekkel és két öreg katonával – ők nem tartoztak a palotához, Riolda még sohasem látta őket – bezárták őket a hercegi pár hálószobájába.

Hol az olló? Merre csörög a dió? Nyuszi hopp, nyuszi hopp, nyuszi egyet elkapott!

Kimehetek pisilni? Sajnálom, kislányom, most nem lehet.

Riolda még az apja lélekvesztőjében sem élt át ilyen szívfacsaróan ideges estét. Hány utat tesz meg egyetlen óra alatt a nap? Egyáltalán mi történt? Hogy jutottak el idáig?

Ma itt alhatsz a szobánkban, az ágyunk mellett, Riolda!

De ő még soha nem látta ilyen rémültnek és nyugtalannak a hercegi párt. Parasztkenyeret ettek az ágy szélén kuporogva: sóhajtoztak, a hercegné sírt, a herceg percenként felállt, és az öklével belecsapott a levegőbe: azt a…! azta…! aztakerejkurujnyilát! A szakálla gubancos volt, a haja szerteszét állt, és Riolda most még jobban félt tőle, mint délután.

Te mért nem eszel, Riolda? Hogy fogod bírni azt a nagy utat?

Riolda hozzányúlni se tudott a kenyérhez. Végignyúlt az ágy mellé szórt takarókon, és fél füllel hallgatta, hogy mit kell magukkal vinni, hogy melyik kastély biztonságos, hogy kik és mért szeretik a tésztából sült halakat, hogy kiket és miket kell majd az útra magukkal vinni… És egyáltalán… nagyon szeretlek, Hildi… Riolda azt is félfüllel hallotta, hogy belép a szobába, Illighaen, és boldogan elújságolja, hogy a sütemény tényleg mérgezett volt, a mogyorókat átitatták valamilyen perzsa földön honos, többszáz éves kígyóméreggel, amit a nílusi tulipán kelyhéből, az első tavaszi este…

Riolda már aludt is. Azt álmodta, hogy egy csodálatos folyó fölött kering, egy csodálatos folyó mélyén úszik, hatalmas rajban, ezernyi hozzá hasonló kicsiny Rioldával.

Aztán különös reggelre virradt. Mivel az udvarhölgyeket összeterelték és bezárták a nagyterembe, a herceg saját kezűleg csomagolt a feleségével: harisnyák, alsószoknyák, zsebkendők, pelenkák, könnyű kendők, őszi kendők… Könnyű neked, Riolda, neked csak ez az egy ruhád van! Legalább fogd meg ezt a gyereket!

Lehet, hogy csak egyetlenegy ruhája volt Rioldának, de ott élt a várban, Fargein, az édesapja. A hercegnek – különös módon – semmi ellenvetése nem volt, hogy kiszaladjon az istállóhoz. Menj csak, Riolda! Majd megvárunk!

Különös, nagyon különös, mintha csak hercegkisasszony lenne, aki nyugodtan elbúcsúzhat a családjától.

Fargein a leghátsó istállóban egy öreg, beteg lovat paskolgatott.

– Egy bolond szigetről egy bolond udvarba hoztalak. Nagyon sajnálom, kislányom.

Riolda bólogatott, és nagyon meglepődött, hogy az apja mennyire hozzáöregedett az apja az öreg állatokhoz.

Kereste a régi szagot rajta, a sziget-szagot.

Talán igaza van Illighaennek, gondolta Riolda, az idő tényleg nagyon összezavarodott.

– Ne bízz meg bennük, kislányom! Azért hurcolnak magukkal, mert úgy képzelik, valami varázserőd van. Azt hiszik, te valami tündérgyerek vagy.

Riolda odadörgölőzött az apjához.

– De legalább te mondd meg, ki vagyok!

Az apja széttárta a kezét, és gyorsan visszafordult az öreg kancához.

A herceg sajnálta a kiszolgált hátaslovakat, nem verette agyon őket, hanem ebben a hátsó, kidőlt-bedőlt istállóban rejtegette az összeset. – Ennek sincs sok hátra – magyarázta Fargein. – És vigyázz magadra nagyon, te gyerek! Ne felejtsd el, hogy a te anyádat meggyilkolták. Csak a nevét, a Rioldát hagyta rád.

Többé nincs olyan hogy többé, gondolta Riolda.

Bólogatott. Hogy az apja kedvére tegyen, ő is megsimította a kancát.

Aztán a cuppogó sárban visszaszaladt a kocsijukhoz. Az éjjel – úgy tűnik – leszakadtak a felhők. Riolda átázva, sárosan kapaszkodott a szekérre.

Mintha a nyár azelőtt végetért volna, hogy elkezdődött.

Csóka Kata fordítása

Korábbi részek:

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

– És ott van Ranhart, a szász! Befogadtad a kíséretedbe, herceg. Mert ez a fiú a vasat is megeszi! Rajta nem fognak a fegyverek! A fegyverek tényleg nem fogtak rajta, de egyik nap túlságosan belebámult a hóesésbe. Annyira boldog vagyok, mondta és összecsuklott. Hét öl mélységben temettetted el, hogy a szellemek a többi katonát ne csábíthassák el.

– Hitvány ábrándozó volt – felelte a herceg.

– És itt van Heidegundis, Marcenda unokatestvére! Őt a mostohaanyja gyilkolta, cseppekkel, főzetekkel, mérges gombákból főtt levesekkel, mindenféle édes tejbe kevert undormánnyal, beléndekkel, amit csak a mostohaanyák ki tudnak eszelni. De Heidegundis túlélte ezt a boszorkányanyát, férjhez ment, gyerekei születtek, ám az öt fia közül egy sem érte meg az első évet. A saját tejével táplálta őket, de a gyerekek szájából fekete nyál csorgott, minthacsak az a rengeteg méreg azért lappangott volna Heidegundisban, hogy annyi év múlva végezzen a gyerekeivel! Szegény nőt a saját férje csapta agyon.

– Borzasztóóó…tényleg… igazán – nyögte Vilmos. – De mondd csak, Illighaen, milyen halál az, ami egy cseppet sem rejtélyes?

– Hát itt van Rigobert! Rádőlt egy fa, mikor az apját kísérte a losaci erdőben. Irdatlan nagy, életerős fa volt. A törzs alól még Rigobert lábfejét sem tudták kihúzni.

Már-már felüdülés volt egy ilyen szokványos balesetről hallani. Ám mit számít egy kidőlt fa? Mikor egy megszokott tavaszi járványban is ezrek vesznek oda, és ő, a herceg semmit sem tehet! Vilmos jó katona volt, de tudta, egy birodalom sorsát nem a fegyverek döntik el, hanem az időjárás és a betegségek. Melyik hadsereg vagy akár kidőlő fa mérkőzhetne meg egy döghalál-járvánnyal?

– És itt vannak a Cancunba tartó katonák, herceg! Tizenöt egészséges, jó kedélyű alabárdos, tizenöt nagy mamlasz, akiket azért indítottál Ors szigetére, hogy gabonát vigyenek a sógornődnek.

Vilmos emlékezett a „mamlaszokra”, akik a legjobb katonái voltak. Elküldte őket egy icinyke-picinyke feladattal, jól felfegyverezve, nem is a kalózok miatt, hanem hogy örömet okozzanak a sógornőnek. Mert hiszen Vilmos megadja a módját! Húsz fegyverest rendel a gabonazsákok védelmére! Húsz fegyverest, akik majd a szigeten lányokat hajkurásznak – mért is ne, egy ilyen kis csinnadratta jól illik a normann hercegek dicsőségéhez.

A fiúkat lemészárolva találták a kikötőben.

Vilmos jól emlékezett arra a szívszorítóan szép tavaszi időre. Ragyogó verőfény, pillangók fogócskáznak a bokrokon, részegek imbolyognak a móló körül, messzebb, a szántóföldön ökrök bőgnek, gyerekek szaladgálnak, az egész világ készül a déli pihenőre – ugyan, mi értelme volt a mészárlásnak? Talán a katonák egymással szólalkoztak össze? De milyen csetepaté az, aminek nincsenek túlélői? Vagy három zsák liszt miatt öltek egy meg húsz normann fegyverest? Na, de aki egy csettintésnyi idő alatt lemészárol húsz felfegyverzett normannt, az miért nem tör be rögtön a hercegi gabonaraktárba? Senki sem hallott semmit, senki sem látott semmit, senki nem vett észre semmit, talán még a bokrokon bolondozó pillangók sem.

– Mint egy féltékeny, rossz kutya. Mindenhol gyanús jeleket kutatsz,  Illighaen.

– Ugyan, herceg! A krónikás vigyáz az időre, még a te idődre is, ne feledd! Különös halálesetek persze mindig vannak, és igaza van a költőknek is, melyik haláleset nem rejtélyes? És persze ott a kérdés: egyáltalán miért halunk meg? De ami még különösebb, ezekkel az agyonvert, megmérgezett szerencsétlenekkel az emberek később is találkoztak! Nem babonás rabszolgák, hanem normannok, igazi normannok, akik minden falatot hétszer rágnak meg. Megesküsznek, hogy haláluk után találkoztak az Ors szigetére küldött fiúkkal, a szerencsétlen Heidegundisszal, vagy a vasfiúval, aki belebámult a hóesésbe…

A palota elcsendesedett. A sötétségbe bele-belekapott egy-két kialvó fáklya, és Vilmos érezte, hogy megborzong a felesége, és nemcsak a felesége, hanem a hasában talán a születendő gyereke.

– Ne nevettesd ki magad, Illighaen! Ha rendesen megfizetik az adót az alattvalóim, ugyan kit érdekel, mit csinálnak a haláluk után. Gyáva jöttment az, aki annyira fél a szolgáktól, hogy az álmukat is ellenőrzi. Én tizenhetedik vagyok a hercegek sorában, én még az őseimtől tanultam uralkodni. Befizették az adójukat? Elindultak katonáskodni? Hát akkor kísértsék egymást nyugodtan!

Illighaen a hercegnét figyelte. Hófehér, nyugodt halmok, néha végigfut rajtuk a remegés, mintha meztelen lenne és a tengeri szél simogatná.

– Ó, ha ilyen egyszerű lenne minden! – sóhajtotta.

– Szerintem régen is ide-oda mászkáltak a halottak. Mért ne tették volna? Ki tiltja meg, hogy egy férfi elmenjen a gyereke keresztelője, akkor is, ha előtte kitörte a nyakát? Mért ne akarná látni egy harcos az unokáit? Vagy a fiatal feleségét talán…?

Ránézett Hildire, de nem tudta folytatni

– A kísértetek nem kíváncsiak a mi életünkre, herceg. Nem akarják látni a gyerekeiket, nem kíváncsiak a feleségükre, ők örökre be vannak zárva a haláluk percébe. A halál csak egy irdatlan megaláztatás. Állnak egy zuhanó fa alatt, és megszakítják a mi jelenünket. Még abban sem vagyok biztos, herceg, hogy látnak minket…

– Megaláztatás, igen! – kiáltott fel Hildi, és rögtön el is pirult. – Hát nem betegszenek meg azok rögtön, akiket megkorbácsolnak? Nem az ütés ereje öli meg őket, hanem a nyilvános megaláztatás.

– Nem tudom, mit fecsegsz – mordult föl a herceg.  Túl sok mindent tudott  a feleségéről, Hildi fiatal özvegyként töltött éveiről.

– Alázz meg valakit, Vilmos! És meglátod, mint a halottaknak, neki is körbenjárnak majd a gondolatai. Ő sem gondol a holnapra, egyre csak tépelődik. De még megverned sem kell senkit, elég ha csak meztelenül járatod pár napig! Egy hét, két hét három nap, mint az össze-vissza szakadozott pókháló, olyan lesz a lelke!

– Elég! – kiáltott Vilmos. – Én is tudom, hogyan csinálnak a kereskedők szabad emberekből rabszolgákat. De hallani sem akarok róluk!

– Nézd meg a szajhákat! – feleselt Hildi. – Mint a ráncos, koravén kislányok! Mielőtt eladnák őket egy bordélyba, kiverik a jövőt belőlük.

– Most már elég! – kiáltott föl a herceg. De neki sem akaródzott a beszélgetést abbahagyni.

– A halál a legborzasztóbb vereség – folytatta Illighaen. – De mit jelent a jövő? Te, herceg, kivégeztetted azt az egyetlen embert, aki már találkozott meg a nem született gyerekekkel. Azt az ír suhancot, emlékszel? Pedig micsoda áldás lett volna a tudománynak!

A herceg felnevetett, és megpróbálta magáról lerázni a sötétséget és a lelkifurdalást. Mert hiszen élnek az ő hercegségében egyszerű, mindennapi emberek! Mesterek, katonák, parasztok, akik nem kóborolnak a haláluk után, és nem leskelődnek a meg nem született gyermekek után! Az ő idejük is összetörik, de az akaratuk folytatódik a gyerekeikben. A saját gyerekeikben.

Ha megszületik a fia, és őt agyoncsapja egy kidőlő fa, akkor vajon elveszik-e minden? Egy kidőlő fa vajon elpusztítja-e ezeket a hatalmas, boldog emlőket? Maga alá temeti-e a napot? Vagy a reményt vagy csak a felhőket?

Ám mi lesz az olyan csecsemővel, aki útjában áll a hercegség ellenségeinek? És vajon nem az édesanyján, ezen a pompás, fiatal teremtésen keresztül vezet majd a gyilkos útja hozzá? Nem kell ijedezned, kisfiam, ez a jó bácsi nem azért tart a kezében kardot, hogy téged megijesszen… Ha kidől egy fa, ha kidől egyetlenegy fa, akkor lehet, hogy egy csepp eső sem hullik többé a földre…

 A hercegné fészkelődött. De talán a ménkű csapott ebbe a Hildibe? Már régesrég át kellett volna vonulnia a hálószobába, a haját kifésülni, és pihegni csendesen, nem pedig egy bolond történésszel diskurálni. Mikor jön el az ő órája, az ő ideje? Egy terhes hercegné vált egy-két szót a kedves vendéggel, aztán méltóságteljesen kivonul – mert edény ő, eleven aranyedény, benne van a hercegség jövője.

 De Hildinek eszébe sem jutott „kivonulni”, vagy az ágyában pihegni, még mindig csak fecserészett. Vajon nem a sok kísértet okozza a sok járványt, az „idő baljós szakadását”, ahogy Illighaen szerette mondani? És mi van azokkal, akik nem a múltból, hanem a jövőből maradtak itt? Itt van Riolda, az ír kislány, ő nem a múltra, hanem a jövőre emlékszik. Ez talán valami ír nyavalya lehet?

– A nyelv a gondolkodás legtisztább pillére – jelentette ki mindentudó arccal Illighaen.

Vilmos felnevetett.

– De csak küldje el hozzám, kegyelmes hercegné, a gyereket!

Ő majd alvás közben is megfigyeli, mert régi tapasztalata, hogy az idő az álmainkban kuszálódik össze. A lábak a mozgásért, a tüdő a légzésért felel, de kell, hogy legyen valamilyen álom-szervünk is, csak éppen nem találjuk a helyét. Így aztán nem tudjuk a szorongást se gyógyítani, a szorongást, ami a trónörökösök legkínzóbb betegsége. Ha legalább a helyét tudnánk… És olyan mozdulatot tett, mintha ezt az álom-szervet – nem lévén kéznél a kislány – rögtön meg akarná vizsgálni a hercegnében…

–Takarodj innen, Illighaen! – akarta volna mondani a herceg, de Hildi arca eltorzult, a teste megfeszült, mintha a szél megfordult volna a tengeren.

Korán vagy későn? Jókor vagy rosszkor?

Hildi felsikoltott. De milyen fiú lesz az, akinek az anyja a szülés előtt kísértethistóriákat hallgatott? Lányok, lányok!, kiáltotta a herceg, de nem várta meg, hogy az udvarhölgyek berohanjanak, hanem ő maga tépte fel az ajtókat, mintha mindannyian kimondhatatlan veszélyben volnának, és csak a tengerről jövő szél segíthetne rajtuk.

Egy szempillantás alatt megtelt a szoba emberekkel.

Korán vagy későn?

Katonák, köpenyüket húzogató udvarhölgyek, aztán kertészek, lovászok, a két nővére a padlásszobából, a konyhából az összes ingyenélő, kocsisok, mosónők, végül az ingyenélők rokonai. És ez még nem volt elég! Három követ Szászországból, egy paraszt, aki tegnap tizenöt fürjet hozott ajándékba, és ittragadt és egy koldus, aki minden éjjel meghúzza magát a pajtában!

Mindenki szörnyülködött, éljenzett vagy úgy tett, mintha éljenezne vagy meg lenne rémülve, forgott, nyüzsgött, sürgött, izzadt, reménykedett – a csődület legközepén pedig ott vonaglott a felesége.

Két kócos udvarhölgy végre függönyt vont a kerevet köré.

Vilmos végignézett a reménykedő, izzadt arcokon. Talán Marcenda is itt van, az első feleségem, gondolta reménykedve.

És minden betegség forrása, az idő, amivel Illighaen szerint örökké csak baj volt, most csak zavarodottan lüktetett, mintha kergetnék a tenger felől, vagy nem kapna levegőt.

Nyögés-kiáltás. A paraszt, aki a fürjeket hozta, hörögve, kitátott szájjal együtt nyögött a hercegnével. Talán csak segíteni akar, gondolta a herceg.

Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás.

Istenek, hol vagytok?

Aztán a kitárt függönyök végre mögött felsírt egy rongydarabba csavart, emberarcú kis manó, talán mert ebben a szégyenletes tumultusban neki sem jut elég levegő.

És ő, a herceg, aki csak azt látja…de mit lát? Ebben a pillanatban mindent és mindenkit: emberekkel teli, nyüzsgő folyót, tolongó, boldog emberáradatot, ahogy a halottak és a még meg nem születettek seregei körülveszik a csecsemőt.

– Vakmerő, villámgyors fiad lesz – mondta a nővére, Bietris. – Majd vigyáznod kell rá.

A herceg alig merte megérinteni a csecsemő arcát.

– Ugye, egészséges? – kérdezte.

Korábbi részek:

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

Csakazértsem. Nem fog tőlük beiijedni. Vagy egész életében tartani tőlük. Hisz ami azt illeti, még nála is fiatalabbak: egyre csak arról pusmognak, ki kire nézett, ki kire nézett, ki kibe szerelmes. Míg lekísérik a kertbe, míg kiszolgálják, élik a saját igazi életüket. Udvarhölgyek. Azért küldték őket ide, hogy felügyelet mellett szórakozzanak, és aztán megtalálják a jövendőbelijüket.

Amit a családjuk persze már régesrég megtalált nekik.

De ők úgy tesznek, mintha… mintha a házasságuk a pusmogásokon, a titkos találkozókon múlna. Ajándék ez a néhány év, ez az udvari „szolgálat” a gazdag és előkelő lányoknak. Olyan lányoknak, akik sokkal jobban tudják nála, hogy mikor mit szabad. Kislányosan pufók arcukban Hildi már látta a gránitkőből faragott, kemény ősanyákat: a Gudrunokat, a Ragahildeket, akik puszta kézzel bántak el az ellenségeikkel. És nemcsak az ellenségeikkel, hanem a férjeikkel, a rossz szellemekkel, de még a saját fiaikkal is.

Mit mondott Illighaen? Hogy nem a szerelem, hanem a bosszú a legnagyobb ihlető.

Mit kíván a hercegné? Hagyjam magára? Behúzzam a függönyöket?

Ezek a pattanásos, de fensőbbségesen udvarias csitrik ugyanilyen udvarias kíváncsisággal nézték végig az előző hercegné meggyilkolását is. Behúzzam a függönyöket? Nem akar a kegyelmes asszony megpihenni? Előkelő lányok. Talán még a kamaszkoruk is csak az álcázást szolgálja.

Hildi annyira tartott tőlük, hogy ki sem merte mutatni. De pontosan tudta, miből veszik észre a szolgák, ha az úrnőjük fél – ezért ha vétett az udvariasság ellen, úgy tett, mintha ez az ő kiismerhetetlen hazájában megszokott lenne.

Akárhonnan fúj a szél, maga szabja meg a törvényeit.

Fiatal hercegnéket a gyerekük foglal le – vagy ha nem a gyerek, akkor a reménytelen szerelem a lovászfiú, az udvari költő vagy bármelyik naplopó iránt. De Hildi a lovászfiúktól is félt, úgyhogy vagy a kertben gyönyörködött, vagy egymaga indult útnak, hogy felderítse a palotát. Termek, zugok, rejtekajtók: hát nem arról álmodozott gyerekkorában, hogy egymaga csatangol egy soha véget nem érő palotában, amelynek körkörösen egymásba épültek a folyosói?

És hiányzott Riolda, a kislány is. Vilmos herceg se állatot, se kisgyereket nem tűrt meg a közelében, senkit és semmit, ami a magtalanságára vagy a halálára emlékeztette.

Az öreg hercegnők a tető alatt laktak, és egy roskatag csigalépcső vezetett hozzájuk. Foglyok voltak, hiszen valami rettenetes, régi bűnükért az előző herceg várfogságra ítélte őket – de hogy mi volt az a régi bűn, (eltörtek egy csuprot, vagy megmérgeztek egy túlságosan lelkes udvarlót), az már régesrég feledésbe merült. Illighaen, a krónikás nem törődött a csuprokkal, meg talán Vilmos hercegnek sem volt kedve „várbörtönné” alakítani a saját palotáját.

Úgyhogy az idős hölgyek szabadon jártak-keltek, hórihorgasan, szótlanul felbukkantak a kikötőben vagy a palota fogadótermében, és fensőbbségesen odabólintottak Hildinek.

Valaki örökli a hatalmat, valaki csak mások kegyelméből élvezi.

De a gyereknevetés mégiscsak a padlásszobákhoz vonzotta Hildit. Bekopogott, hogy megkérdezze, nincs-e az ír kisgyereknek valamire szüksége, de a hercegnők szobájából nyíló kilátás a torkára forrasztotta a szót. Még soha nem látta ekkora magasságból a kikötőt, ahogy soha nem élte át, hogy egycsapásra úrrá lehet a saját félelmein. Az öböl zöldeskék hullámain, az imbolygó vitorlákon túl ott ringott a nyílt tenger egészen másféle kékje. A párafüggöny mögé odaképzelhette Cornwallt, Bretagne-t, de akár a Halottak szigetét is, ahol mindenki fiatal és nem ismerik a szégyent.

–Van-e saját nyelvük a halottaknak? – kérdezte az egyik hercegnő.

Hildi nem jött zavarba. A hercegnéket a szépségükért választják: mért kéne neki tudni azt, amiről sejtelmük sincs a bölcseknek? Ábrándosan felsóhajtott, és a pillantása megint belefeledkezett a gyöngyöző kékségbe.

De vajon honnan tudják ezek a hórihorgas vénlányok, mi jár a fejében? Vagy ebben a szobában mindenki a Halottak szigetére gondol, ha a kilátásba belefeledkezik? Vagy csak azért ismerik a gondolatait, mert az alattvalók a születésük óta fejet hajtanak nekik? Így ők kényelmesen, ráérősen belelátnak, sőt belefeledkeznek a gondolatainkba is?

–Ugye, régebben rabszolga voltál, Hildi?

Hildi ilyenféle kérdésre már hetek óta számított. De az mégiscsak furcsa volt, hogy ezek az öregasszonyok mindenféle köntörfalazás nélkül ki merik faggatni.

Megpördült gyorsan: –Soha nem voltam rabszolga. Soha! De anyámat egyszer úgy megverték koldulás közben, hogy úgy érezte, meg fog halni, ezért inkább bekönyörgött engem a Wingishildekhez cselédnek. A Wingishildek befogadtak, de nem fizettek értem.

–A jámbor Wingishildek! – nevettek a hölgyek. – Aztán húsz év múlva miattad száműzték őket!

Hildit elfutotta a düh. – Egy szabad normann férfi felesége lettem. A legnagyobb Wingishild-fiú feleségül vett! Igaz, ezt a Wingishildek aztán sohasem bocsátották meg. A temetés után elvették a lányomat, nem engedték, hogy virágot vigyek a férjem sírjához, és végül megerőszakoltattak az összes cseléddel… Hisz te is csak egy koszos cseléd vagy, Hildi… Most visszamész oda, ahonnan jöttél…

Ó, jaj…! Talán csak a mindent felszabadító és diadalmas tenger látványa miatt mesél el ilyen hátborzongató részleteket. De már nem tudta a szavakat visszatartani. – Mikor a lányom megbetegedett, nem engedtek a közelébe! Kotródj innen, ez nem a te gyereked! És amikor…, amikor…, amikor… – de már nem tudott elősorolni több részletet, a sok iszonyúság már régebben elveszett a könyörtelen, egyhangú fájdalomban.

Hisz még azt sem tudja, mi történt a lányával!

– De én nem akartam a Wingishildek száműzését! Legkevésbé az összesét!

– Vilmos jó döntést hozott, kedvesem – mondta az idősebb hercegnő. – Elég józan, ha emberekről van szó. Nyugodtan ülj le erre a székre! Tőlünk nem kell tartanod.

Hildi nem is tartott tőlük. Olyan hatalmasok és előkelők voltak – a két hórihorga, ahogy hívta őket magában – hogy azt is megtehették, hogy mindig igazat mondjanak.

Ahogy Vilmos reggelenként ellovagolt a kíséretével, Hildi fogta a hímzőrámáját, és felkereste az öreg hölgyeket. Megtanult tűbe fűzni, aztán begyakorolta az egyszerűbb öltéseket, végül megismerte a színek és minták titkos jelentését is. A bíborfonál hatalmat ad, a sárga irigységet kelt abban, aki rápillant, a madarak pedig csodatevő erővel ruházzák fel azokat, akik a köpenyükön viselik. Nagy szeretettel, gondossággal kell mintákat kihímezni, hisz elég néhány viráginda, és egy hercegi gyermek már az egész nemzetsége történetét a köpenyén hordja.

Délre a két bogaras úrhölgy elunta a hímezgetést-mesélgetést, és felkészültek a mindentudó Illighaen fogadására. Mi különbözteti meg a lehetségest és a valószínűtől? Mikor fogunk végre a saját jövőnkre emlékezni? Ezeken a nagyképű, komoly megbeszéléseken a nagy krónikás le sem tudta venni Hildi melléről a tekintetét – egyre csak izzadt, krákogott, hümmögött, és már attól elpirult, ha a fiatal hercegné előredőlt a székén.

A két hórihorga – erről Hildi meg volt győződve – remekül szórakozott.

Amúgy Hildi már számtalanszor kérte őket, hogy engedjék ki vele a kislányt játszani. Hisz nem való egy négyéves gyereknek a padlásszobában gubbasztani, egész nap a hímzőtűk cikázását figyelni, eleven lények helyett csak hímzett virágokat vagy a tenger színeváltozását látni…. De az öreg hölgyek nem engedtek. A gyereknek itt a legjobb helye. Csak a padlásszobában, a szoknyájuk mellett van biztonságban.

Tényleg így lenne? Hildi amúgy kicsit idegenkedett ettől a különös kislánytól. Míg a két normann hercegnőn könnyű volt kiigazodni, addig az ír kislány a maga négy évével, hullámos fürtjeivel igazi rejtély volt. Láttad ott azt a szivárványt, Riolda? Ankarakaraikarum. Nézd meg ezt a hímzést, és mondd meg, melyik madár tetszik jobban? Labairorumlongararellum. Pedig a kislány engedelmes volt, és már a második hónapban megtanulta az ő nyelvüket. Ilyen lenne talán az ír nyelv? Vagy ez csak gyerekhandabanda, amolyan madárnyelv?

– Mért csinálod ezt? – kérdezte Hildi. – Látsz valakit, akit mi nem látunk? Tudod, hogy mi semmilyen tündérnyelven nem értünk – és seglykérőn az öreg hölgyekre nézett.

Az idősebbik hórihorga felsóhajtott. Szétfeszítette a gyerek öklöcskéjét, és megmutatta Hildinek a kislány tenyerét.

Hildi felsikoltott: nem emberi tenyérminta volt.

A rabszolgáknál is vannak megvetetettebb lények. Azok, akikről tulajdon szomszédai, testvérei is kétségbe vonják, hogy mindkét szülőjük ember volt. Akik hosszú hajjal, párban vagy éppenséggel burokban születnek, akik egyszerre lehetnek több helyen, és akiket ez a sok furcsaság nem is enged meghalni. Akiknek csak a szerencséjén múlik, hogy ábrándos királyfiak titkos szeretői lesznek, vagy élve eltemetve végzik egy tengerparti faluban.

Hildi félt tőlük. Ahogy azoktól is félt, akiknek nem félnek tőlük. Azoktól meg különösen, akik jól érzik magukat az ilyen lények közelében. De ő már túlságosan megkedvelte az öreg hölgyeket, és azzal hitegette magát, hogy annak a furcsa kislánynak, Rioldának is hiányzik.

Vagy üljön a fogadóteremben, és azt hallgassa egész nap, hogy melyik udvarhölgy kibe szerelmes? Hát nem érdekesebbek ennél az öreg Illighaen fejtegetései? Vagy a hímzett madarakhoz fűzött ezer és ezer történet? Napok óta émelygett, de úgy döntött, újra közéjük óvakodik.

Szikrázóan szép délután volt. A kislány már aludt, a két hercegnő szálegyenesen hallgatta Illighaen fejtegetéseit. Vajon hányféle babona járja a tengerészek között? Részeges, szélhámos, magukat dölyfösen „világutazóknak” tituláló kalandorok hányféle túlzásra vetemednek?

– Az emberi ostobaságra oszlopokat lehet építeni – szögezte le Illighaen.

A hercegnőket viszont jobban érdekelték a túlzások.

De azt, ugye, még Illighaen sem tagadja, kérdezték a hercegnők, hogy vannak olyan szigetek és földek, ahol az idő másképpen folyik. Hány utazó tér vissza megfiatalodva? Hány utazó járt olyan országokban, ahol a halottaival?

– Ezek csak mesék. Nincsenek bizonyítékok az ilyen történetekre.

A hercegnők erre előhúztak a ládájukból egy kékes-rózsás színekben pompázó kagylót. Egy neves „kalandortól” kapták,, igen, igen, ő is világutazónak titulálta magát, és megfordult egy olyan szigeten, ahol a dolgok nem tudnak elkopni vagy megöregedni. Ahol egy nyomorult kagyló is tele van rejtélyes erőkkel.

–Fogd csak meg, Hildi! Nyúlj bele! Hónapok óta elő se vettük, de te friss tengervizet találsz benne. Mert ez a kagyló nem tudja elfelejteni a tengert.

Hildi csak óvatosan fogta meg, hisz még a pereme is olyan hűvös volt, mintha egy láthatatlan kéz most emelte volna ki a tenger mélyéből. Ünnepélyes arccal kézről kézre adták.

– De azt te sem tagadod, hercegnő, hogy számtalan képtelen és nevetséges történet kering távoli birodalmakról! Hányan de hányan mesélgetnek arról, hogy egy Bizánc nevű rejtélyes helyen, talán az idő valamilyen balesete folytán megmaradt a római császárok hatalma. A királyok ma is caesarnaK hívják magukat, bíborszobákban látják meg a napvilágot, márványpalotákban laknak. A homlokukon a napot hordják, a vállukon a csillagokat.

–Ez persze képtelenség! – kiáltott az idősebb hercegnő – Mi nem ostobák vagyunk, csak kíváncsiak – és szemrehányó pillantásokat lövellt Illighaen felé.

És a tengervíztől lucskos kagylót óvatosan – két ujjal, csak a pereménél fogva – visszazárta az ébenfa ládikóba.

De Hildi most már nem törődött az örökké nedves kagylókkal vagy a bíborbanszületett királyfiakkal, most már a testére, a saját kibírhatatlan émelygésére figyelt.

Hogy fog életben maradni, ha egy magtalannak tartott férfitől vár gyereket?

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

Nem tengeri szörnyek vagy effélék nehezítették a hazajutást, hanem a tenger a maga kimozdíthatatlan egykedvűségével. Hiszen nemhiába imádkoztak annyit a régiek! De Illighaen magának egyetlen babonás mozdulatot sem engedélyezett. A tenger is élőlény: alszik, mozog, prüszköl, ébred, fél, vágyakozik, talán élvez is, és ha élőlény, akkor megvannak a maga törvényei – csak éppen olyan hatalmas, hogy senki sem ismeri ki. Rendnek rend, csak egészen másféle, hiszen senki sem látta sem meghalni, sem megszületni. Hamarosan arról is letett, hogy a madarak vagy a szél mozgásából próbáljon meg a tenger szokásaira következtetni.

Pedig még csak három napja dobálta őket a víz. Fargein a szakadozott vitorlákkal bajmolódott, ő pedig a négy éves kislányt próbálta szóra bírni – vagy inkább elhallgattatni. Mert még az örökös hullámzásnál, a nyakukba zúduló vízpermetnél is fárasztóbb volt a gyerek örökös dünnyögése: parakatalirisz… parakatarum… parakatalirisz…

Úristen, mibe is keveredtem!

Még szerencse, hogy az átkokban sem ő, sem Fargein nem hittek. Az átkok csak azokat teszik tönkre, akik fáradtak életben maradni. A beteg embereket, akik hajlamosak összeszedni más betegségeket. Illighaen megpróbálta értelmes mondókákra vagy legalább a számokra megtanítatni a gyereket, de az, ha embernyelven beszélt, egyre csak azt hajtogatta: fáj a haja, a kötél kidörzsölte a csuklóját és éhes… nagyon éhes! De hát mind a hárman rettentő éhesek voltak. A szigeten mindig akadt valami elrágnivaló zöldség, de a ladikban csak a szájuk szélét vagy a nyelvüket rágcsálhatták.

És egyáltalán mért hurcolnak egy gyereket magukkal?

A harmadik nap egy szigetre sodorta össze őket az áramlat. A sziklák közt, a puszta földön rothadó madártollak közt aludtak. Előtte Fargein néhány szem mogyorót halászott elő a zsebéből, megtörte a sziklákon, és az éhségtől nyüszítő gyerek szájába tömte.

Talán tényleg a saját lánya, gondolta Illighaen.

De másnap nem kellett bogyókat keresgélniük. Ahogy a nap reggel áttört a ködön, megmutatott egy takaros palotácskát. És ahol az emberek palotákat építenek, ott esznek is, bár Illighaen elsősorban nem kenyérre vagy sült húsra vágyakozott, hanem egy értelmes, tiszta tekintetű nőre vagy férfira, aki elárulja, hol vannak, hova sodorta őket a szél, és hány nap múlva érhetnek Normandiába vagy Írországba. De akárcsak Bandemag szigetén, mintha itt sem lettek volna eleven, izgő-mozgó élőlények.

Csak a szél járt a sziklák közt fürgén.

Csend honolt a fogadótermekbe, olyan puha, barátságos csend, mintha a palotát.egy asszony hagyta volna magára  A gyerek, Riolda rávetette magát az asztalon hagyott édességekre, lisztből és mézből gyúrt golyócskákra, és végre hangosan kacagott. Illighaen szemében most először tűnt teljesen mindennapi kislánynak.

Asszonyszag, mindenütt asszonyszag, de sehol egy lélek. Tűz a kandallóban, lesimított takarók az ágyakon, tej és sajt a kamrában. Illighaen rábeszélte Fargeint, hogy csak az előtérben várakozzanak, mert lehet, hogy a ház úrnője csak sétál, kiszaladt, vagy ki tudja, mi dolga van, vagy éppenséggel kedvét leli az ostoba tréfákban. De a sziget úrnője – akárki is volt, és akármiben lelte a kedvét – nem került elő. Mintha elrabolták volna.

De Illighaen azért attól továbbra is óvakodott, hogy belépjen a legbelső szobákba. A tenger túlontúl hatalmas, és ha kiszolgáltatod magad, akkor könnyen megbolondít – ugyan ki nem hallott még olyan hajótöröttekről, akik beléptek egy néptelen sziget palotájába, és a falra aggatott kárpitokon a saját múltbéli tetteiket látták viszont… Mintha egy láthatatlan szem végigkövette volna őket egész életükben.

Haza Normandiába…! Egyszerű asszonyok és egyszerű gyerekek közé! De míg a jó szélre vártak a szigeten, megpróbálta Fargeint kifaggatni: hogy ment a sorsa Írországban, hogy tudott Bandemag király országában életben maradni. De Fargein csak Fargein volt: egy nehézkes, tanulatlan, ostoba, lassú katona. Mindenkije az ír király katonája volt, az apja, a nagyapja, ám egyetlen tetvére sem élte meg, hogy családot alapíthasson. Halix király ugyanis mindig mindenkivel háborúzott. Fargein számára a múlt a nagypapával kezdődött, a túlélés pedig egész egyszerűen a megfelelő ennivalón múlott. Ő sok szamártejet ivott gyerekkorában, ezért viselte el Bandemag szigetén az éhséget és a bolondériákat.

– És ez a kislány? – kérdezte Illighaen.

Fargein elmesélte, hogy a felesége egymaga szült, ott fityegett a térdénél a köldökzsinór, de ő nem találta meg az asszony holtteste mellett a csecsemőt. No de csodák csodájára, egy csecsemő feltűnt Bandemag palotájában… Hát mit gondolhatott volna? Ő, Fargein nem akarta, hogy a lánya valamiféle bolond kísértetként nevelkedjen.

Illighaen épp a bolondériákra akarta terelni a szót, a Bandemag szigetén látott sok-sok furcsaságra, de Fargein ravaszul elhallgatott, és utána is csak kurtán-furcsán válaszolt. Az éhség mindenhol káprázik. Főleg egy olyan szigeten, ahol évek óta nem lakott jól senki. Ugyan mikor értettek meg a jóllakottak a világból valamit?

Míg a jó szélre vártak, Illighaen unalmában mondókákat tanított a kislánynak, és igyekezett rávenni, ne beszéljen halandzsa-nyelven, ha valahol valami szokatlant lát. De minden rossz szokásán nem sikerült változtatnia. Ő is félig nyitott szemmel aludt, ahogy édesapja, és ha a palotáról kérdezték, kurtán-furcsán válaszolt. Ugyan hercegnőnek nevelték, de belőle is csak a szegények konoksága sugárzott.

Aztán a szél végre valahára kegyes lett hozzájuk. Egy hét hánykolódás után találkoztak Vilmos herceg egyik hajójával, és ez az áruval megrakott bárka elröpítette őket Normandiába.

– Ez a Normandia már nem ugyanaz. Nem ugyanaz az ország, mint amit itt hagytál – mondta Vilmos herceg.

És ebben talán tényleg van valami, töprengett Illighaen. Normandiából szebb arcokra emlékezett – több békességre, több nyugalomra, több jóindulatra. Hogy meggyilkolják a királynét a tulajdon palotájában? Hogy tele a kikötő lökdösődő, éhes gyerekekkel, akik már nem kellenek a szüleiknek? Hogy fura járvány kezdődik a hegyekben? Őrjöngenek és táncolnak, miközben azt hirdetik magukról, hogy már meghaltak?

Ilyen lenne a halál? Tényleg ilyen lenne? Illighaen nem tudta.

Fenséges, csodálatos, felejthetetlen élvezeteket várt a feleségétől – vagy ha fenséges élvezeteket nem is, de puhán elomló melleket, egy kis sopánkodást, (ugyan, mi történhetett veled, drágám?), egy kis meghittséget, azt igen. De vele semmi sem történt, csak a feleségével. A körtefák, a cselédek ez a ház. Minden befolyik, leszakad, megrohad. Semmi sem az igazi. És közben te csak a tengeren lófrálsz… Illighaen megkérte az asszonyt, hogy adjon Fargein kislányára tiszta ruhát, nyírja le a haját, és egyáltalán… De az asszony csak morgott: végülis találhatott volna bárhol egy ilyen koszos, egy ilyen ilyen-olyan kislányt, ezért kár volt elutazni….

Mióta élünk így, töprengett Illighaen.

Miért ilyen dühös mindenki?

Ez az új asszony, Vilmos felesége bezzeg puha és gyönyörű. Illighaen szégyellte, hogy merevedése van, míg ezt a pompás ruhákba öltözött, még túlságosan félénk hercegnét nézegeti.

– Megbomlott a jó és rossz dolgok rendje – felelte Vilmosnak. – Ennek az okát kéne kikutatni.

Vilmos kísérete, csupa alabárdot szorongató, éretlen suhanc – felröhögött.

– Míg fel-alá ténferegtél a tengeren, volt időd gondolkodni.

Illighaen bólintott: – Igen, volt időm. De néha nem halad úgy az idő, ahogy várnánk. Néha foszladozik, megmakacsolja magát. Talán az idő betegségeivel függ össze, hogy már a normannok is koldulni küldik a gyerekeiket, hogy hol rossz, hol jó a termés, hogy ismeretlen betegségek sújtanak minket.

Vilmos elgondolkodott: – De mi is az idő, barátocskám?

– A dolgok rendje – felelt Illighaen. – A dolgok megfelelő rendje. Hogy ami elmúlt, az elmúlt. Hogy előbb születünk meg, és utána halunk meg. Hogy mindannyian egyformán tudatlanok vagyunk a bekövetkező eseményeket illetően.

– És ki az, aki az időért felel? – nevettek a katonák. – Ki tartja a kezében? Kik a katonái? Hol a székhelye?

Illighaen nem akart komor, öreg tudósnak látszani, ezért velük nevetett.

– Újra kell az időt alapítani.  Vissza kell foglalni azokat a helyeket, ahol az idő felfeslik.

– A múlt meg a jelen az én életemben is összekeveredett – mutatott Vilmos az új feleségére. – Ő az én jövőm, de nézd csak meg, mennyire hasonlít Marcendára, az első feleségemre…

Illigaen boldogan replikázott: – Képzelj el egy olyan világot, uram, hogy már azt sem tudod, a halott feleségeddel beszélsz vagy az élővel. Ahol a halottaknak nincs hová menniük. És akik még meg sem születtek, eljönnek közénk, hogy próbára tegyenek minket…

– A tündérek! – nyögött fel az egyik alabárdos fiú.

Mély, rémült csend lett. Hisz minden fiú a tündérekről álmodott, hogy egyszer majd odavész, nem tud a hívásuknak ellenállni. Illighaen végignézett a sok pattanásos kamaszon, és elnevette magát.

– Egy-két kamatyolás még nem a világ. Hanem amikor nem tudunk az élők és a holtak közt különbséget tenni.

Vilmos türelmetlenül legyintett. Talán nem akart a friss felesége mellett túl okoskodónak látszani.

Talán történt még más is? És még mit csináltál azon a szigeten, Illighaen?

De arra azért ígéretet tett, hogy egyszer végighallgatja Fargeint, aki arról a „borzasztó szigetről” szökött meg. És igen, hajlandó is egy kis időre a kíséretébe fogadni. Bár ez az ír nem tűnik túlontúl tagbaszakadtnak.

Hogy a kislány…? Hogy is hívják? Riolda? De mit csináljanak egy nyüszítő négyévessel a palotában?

Ez a kislány jobban zavarta Vilmost, mint az idő összeomlása.

Vele már összeomlott az idő ifjúkorában. Becsvágyó, egészséges férfi volt, de nem született gyereke.

Hildi, az új feleség akasztotta meg a csendet. Persze, vigyázni fog a kislányra. Hogy hívnak, kicsim? Vagy ő sem tud normannul? Túl sokan vagyunk felnőttek, ugye? Kézen fogta a gyereket, és a toronyszoba felé indult, ahol Vilmos nagynénjei, az aszott, szomorú vénkisasszonyok élnek.

Vilmos unottan asztalt bontott. És ha ő asztalt bontott, akkor mindenki követte.

Fargein nem mert a gyereke után menni. És a gyerek sem mert sírni vagy ellenkezni. Hiszen félig-meddig foglyok voltak itt, gyanús, szokatlan idegenek. Egy morcos ír katona, egy gyanús, ír szökevény, akit itt Normandiában legfeljebb a tyúkketrecek őrzésével bíznak meg.

Fargein amúgy csalódást okozott az udvarban. Először csalódást, aztán meglepetést.

Neki kellett volna a titokzatos szigetről, Bandemag országáról a legféltettebb titkokat elárulnia, de konok volt, rosszkedvű, mogorva, zárkózott.

Igen, néha egy hét évekig is eltart Bandemag országában. És néha hónapokig le sem hunyják az emberek a szemüket. Na de mit lehet várni olyanoktól, akik örökké éheznek? Igen, meztelen törpék is élnek velük, a szorgok. De hát mért is ne? Ami azt illeti, ő még egy szúnyogot sem látott azon a szigeten. Azon a szigeten az állatok nem bírják ki, csak egy-két sovány birka vagy juh, amiket szigetlakók azelőtt felfalnak, mielőtt megerősödnének. A birkákon kívül más állatok ott nem élnek. Hát csoda, hogy összezavarodik az emberek elméje?

Fargein úgy beszélt, mintha az idő a testek kipárolgásából keletkezne.

Vagy mintha Bandemag király megeskette volna, hogy senkinek sem árulja el a titkaikat. Talán ez volt az ára, hogy ők kiszabaduljanak?

Vagy hogy ő kiszabaduljon a lányával?

Illighaen megköszörülte a torkát.

– És nem emlékszel, hogy ott találkoztál olyan emberekkel, akik meghaltak? Vagy olyan napokkal, amik régesrég elmúltak?

Fargein türelmetlenül dobbantott. Lepergett róla az alázatosság, az sem zavarta, hogy a herceg színe előtt az udvar krónikásának vág vissza.

De azért csendesen tette hozzá:

– Ugyan! Az egész mért érdekelt volna? Csak a halottak foglalkoznak a halottakkal.

                                                                                                          Csóka Kata fordítása

Régebbiek:

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

Rendetlen eső (Patrick de Mela: Fordított)

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

Szabad vagyok, és mégis meghalok (Patrick de Mela: Fordított – részlet)

Az édesre csípőset kíván az ember.  

És Vilmos herceg nem a kis tündérkéket kívánta meg, hanem a pásztortanyák közt sürgő-forgó lányokat. Akiknek az ember annyit mond, gyere.  Akik mellett úgy alhat el, hogy semmi sem ér hozzá, se félelem, se gondolat.

Ne viccelj velünk! Te tényleg herceg vagy?

A tündérkék, a párnaillatú szépségek maradjanak csak a fiataloknak! Ő húst akart. És nemcsak húst, vidám fiatal lányokat, hanem hónaljból felcsapó izzadtságszagot, trágár tréfákat

Ha valakinek – nem valakinek, hanem egy ötvenkét éves férfinak – megerőszakolják és meggyilkolják a feleségét, akkor valami önfeledt dologra vágyik, hogy szét ne marcangolja az őrület. És ezek a lánykák úgy bántak vele, mintha valami beszélő kos lenne, ő pedig nem tágított mellőlük, és elvárta, hogy minden éjjel tegyenek a kedvére.

Normann vagyok, mesélte magáról egyszer. Elis, Phyllis, vagy valamelyik hangosan felvihogott. Mert hiszen normannok csak a mesékben vannak! Vagy a tengerparton. Mész-mész, és egyre távolodnak tőled a hullámok. Hát ilyenek a normannok is! Oda kell nekik adni az adót, le kell vinni hozzájuk a völgybe a jószágot, de szemtől-szemben nem látta őket senki.

Vilmos herceg teljes biztonságban érezte magát. A lányok életükben nem jártak a hegyeken túl, talán azoknak a keltáknak voltak a leszármazottaik, akiket a rómaiak kergettek fel a Halál ösvényeire. Alighogy kibújtak a gyerekkorból, rögtön öregedni kezdtek. Ösztövérek voltak, betegesek, fekete hajúak, kék szeműek. Az uraikról, a normannokról úgy hitték, hogy páncélban alszanak, és akár a rossz álmokat, a tenger hozza-viszi őket. De akármit álmodtak, nagyon szolgálatkészek és vidámak voltak.

És nemcsak vidámak, hanem fiatalok, szinte még gyerekek. A szállásokon nyüzsgő kosok pedig mind öregek: frankok és flamandok a vesztegzár túloldaláról, fogságból szökött ír kalózok, nehéz beszédű parasztok a völgyekből. Vilmost ők is kiszolgált, öreg zsoldosnak nézték, aki mesebeli címeket aggat magára, hogy megtréfálja a pásztorlányokat. Te tényleg herceg vagy? És azt sem tudod, hogy kell megfejni a juhokat? Vilmos elképzelte, hogy itt éri a halál valamelyik kőkunyhóban, a vidáman nevetgélő, rongyokba csavart gyerektestek között. Vilmost, a Dicsőséges Reginald elsőszülöttjét.

Vilmos ivott, káromkodott, és ha eltompult végre, belenevetett a szűnni nem akaró esőbe.

A vizsgálat a hercegi palotában nem derített ki semmi érdemlegeset.  Az ír királyfit Marcenda testőrei úgy elagyabugyálták, hogy ki sem lehetett hallgatni – nemhogy kihallgatni nem lehetett, lábra állítani. Ámde hol voltak ezek a kemény normann testőrök, mikor az a szerencsétlen beóvakodott Marcenda hálótermébe? Így, összeverve, vért, fogakat köpködve az ír herceg egészen aprócskának tűnt. Na de ki láthat daliásnak egy tizenhét éves fiút, akinek a testőrök eltörték a lábszárcsontjait? Először a lábszárcsontjait, aztán a két karját, végül a medencéjét is.

Marcenda nem volt kövér asszony, no de egy egészséges hercegecskét is könnyedén lerázott volna magáról. Hát akkor mért nem tiltakozott? Mért nem sikoltott? A testőrök persze megkapták a jutalmukat – Vilmostól pénzt, a katonáktól derekas hátbavágásokat – és mért is ne, hiszen elfogták az erőszaktevőt? Elfogták, és aztán agyba-főbe verték. A lelket is kiveték . De vajon élt-e Marcenda, mikor az a szerencsétlen flótás bemerészkedett a szobájába?

Vilmos már belefáradt a szégyenbe és a gyanakvásba. Bár itt, a hegyek között másféle jelek szembesítették az idő romlottságával. Vannak nők – persze –, akik arra születtek, hogy a férfiak velük nevetgélve megfeledkezzenek a szégyenről. Ámde ezek a pásztorlányok nem voltak nők – ami azt illeti, mégcsak a felét sem tették ki egy jól megtermett normann háziasszonynak. De gyerekek sem voltak, hisz a szeretőikkel járták a hegyeket. Nappal az állatokat látták el, éjjel a szállásaikra lopódzó a férfiakat.

Láttad, mekkora izéje van a szamárnak?

És azt tudod, milyen van a sasoknak?

Vilmos úgy sejtette, hogy csak az örökös éhségtől és a kialvatlanságtól ilyen élénkek. Közönségesek, púposak, láb- és hátfájósak, elevenen felbomló, fagyásoktól elcsúfított gyerektestek. Egy asszony hiányzott, egy eleven és kedves asszony, de a megerőszakolt Marcenda emlékét belepte a sár.

Láttad már, mekkora izéje van…?

Aztán egy éjjel, mikor olyan hideg volt, hogy az ágak szinte megpendültek a levegőben, végre erőt vett magán. Felkászálódott a vackáról, mint aki a hajnal első intésére vár. De köszönés nélkül hagyja itt ezt az utolsó két lányt? A prüszkölő, tiltakozó gyereklányokat letuszkolta a hegyről, és elvitte Bierrwis-be, egy forgalmas malomhoz. Na persze ribancok maradnak, a csontjaikban már ott a szolgaság. De legalább nem fagynak meg a molnár házában.

– Katona! – kiabált utána a molnár, mert fizetni akart a lányokért, ahogy illik és kell, de Vilmos már felpattant a lovára, hogy estére a városba legyen.

Az udvari költők majd megírják, hogy a mélabús hegyek közé vonult, hogy a feleségét illendőn meggyászolja.

Az idő visszatért, mintha semmi sem történt volna. Vilmos kihallgatta a tisztjeit, végigjárta a palotája termeit, és megígérte a húgának, hogy másnap vadászni megy az unokaöccseivel. De mivel bizonyíthatná a legjobban az alkalmasságát? Mivel bizonyíthatná, ha nem egy eleven és friss feleséggel?

No de mit tegyen? Rendeljen minden épkézláb lányt a palotájába? Mustrálja végig országa hajadonjait? Vagy vágjon neki a tengernek, mígnem a messzi-messzi távolban találkozik egy fiatal hercegnővel? Na de a fiatal hercegnők fiatal hercegekre vágynak – és ha nem kapják meg őket, akkor jönnek a hajnali rémálmok, a fejfájások, az ideges kéztördelések…! Ő nem akart efféle koloncot a nyakába. Mivel Illighaen, a tanácsadója távol volt, egymaga vette fontolóra a lehetőségeket.

És a képzelete egyszercsak megállapodott az egyik elesett katonája, Wingishild özvegyénél… egy szép és okos fiatal nőnél, akinek talán lesz elég esze, hogy az ő halála után is életben maradjon.

No de hogy hívják…? Ahogy az asszony nevét kereste az emlékezetében, beléhasított, hogy ez a szívében élő, derűs, szép arc mennyire hasonlít a feleségére.

Hajnalban indult el hozzá, mintha csak magányos, komor kilovaglásra készülne.

Wingishild nemzetsége a breuxi-i völgyben telepedett le, egy elátkozott, rossz vidéken, de most úgy sütött a nap, mintha vissza akarná csalni a saját fiatalságába. De azért az eszét nem vesztette el: mihelyt meglátta az öblöt, lekászálódott a lováról, és az árnyékba vonult, hogy szusszanjon egyet, mert csak a fiatalok vagy a zöldfülűek engedhetik meg, hogy csatakosan érkezzenek lánykérőbe. A fák alól már látta Wingishildek veteményeskertjét, a kastélyuk tornyát, a birkáikat, és egy szorgosan dolgozó mosónőt a patakparton…

Micsoda szemrevaló teremtés! És milyen nyugodt, csendes méltósággal mozog! Az asszony felemelte az arcát, és Vilmos egészen megrökönyödött. A költők persze szeretik, mi több, szép látványnak tartják, ha egy lovag a kedvesével a patakparton találkozik, na de melyik herceg szeretné, ha arra emlékeztetnék, milyen bájos látványt nyújtott gatyamosás közben a felesége…

Ámde nem volt már visszaút, Hildi a képzeletében élő képnél is olyanabb volt, csak épp még fiatalabb, még szőkébb, még sebezhetőbb. Node nincsenek szolgáik a Wingishildeknek? Az összes mosónő egyszerre betegedett meg? Mióta szokás, hogy egy harcos özvegyét küldik a patakra mosni? Hildi ráadásul gyakorlattan, gépies mozdulatokkal mosott, a szoknyája rongyos, a keze sebes volt – ami Vilmos szemében azt jelentette, hogy a Wingishild-fiúk az ő halott katonáján akarnak bosszút állni.

Ám nem akarta a nőt rögtön a saját nyomorúságára emlékeztetni.

– Ugye, van egy kislányod is? – lépett hozzá nyugodt arccal.

Hildi, aki talán korábban is érezte, hogy figyelik, most árult el először érzelmeket: az arca megrándult.

Vilmos meg akarta nyugtatni, ezért elmesélte, hogy neki nem volt, és talán nem is lehet gyereke, de van a palotában egy virágoskertje,  és ő most egy olyan asszonyt keres… No de milyet is…? Elpirult, mert Hildi pont olyan volt.

Az asszony végre félénken elmosolygott, aztán aggodalmaskodva a köveken szétszórt ingek, gatyák, ágyneműk halmaira mutatott. Vilmosnak nevethetnékje támadt: elképzelte, hogy ő, Normandia hercege gondosan összehajtogatja, majd végül hazafuvarozza a Windishildek fehérneműit, sőt lánykérés előtt segít is a kosarat a várudvarra becipelni… No de valamit csinálni kellett – nem lehetett órákon át a patakparton mosolyogni.

Éretlen kamaszok szokták szívük hölgyét nyeregbe kapni, ám mi mást tehetett? A nap olyan szemkápráztatóan sütött, mint a szerelmes versekben, és Vilmos alaposan bele is izzadt, mire jövendőbelijét – szép lassan, óvatosan – a nyeregbe emelte.

De ezután a délelőtt után többé nem tudott gyűlölködve gondolni Marcendára, a halott feleségére.

Ám a harcosok megtorlást vártak – előbb megtorlást, kivégzést, bosszút kínhalált és csak azután egy fejedelmi lakodalmat. Vilmosnak, mielőtt Hildit hivatalosan is magáénak tudhatta volna, túl kellett esnie az ír királyfi kivégzésén és a Wingishildek megbüntetésén. Mert hiszen nem erőszakolták meg a feleségét? Hildit nem alázták meg a családjában? A Windishildek száműzése bizonyult könnyebbnek, hiszen volt a világon elég kopár sziget, amikről úgy tartották, hogy onnan senki nem térhet haza. No, majd meglátjuk, meglátjuk,  töprengett.

Hildinek nem volt szokása, hogy Marcenda módjára kotkodácsolva járjon a nyomában: jaj, szívem, gondold meg, ezt, drágám, te sem gondolod komolyan…,  de azért az egyik meghitt pillanatban megkérte, hogy kegyelmezzen meg az egyik öregasszonynak. Vilmos majdnem igent mondott, aztán meggondolta magát: még soha nem látott olyan nagy családot, amit a szeretet kötött volna össze, és nem a sértettség vagy a bosszúvágy.

És Hildi derekán és lábszárán még mindig korbácsnyomok virítottak. Vilmos nem kérdezett rá, nem csóválta a fejét, nem szörnyülködött, nem faggatózott – nem szerette az aljas történeteket a saját hálószobájában. De ami azt illeti, ezek után egyetlen Wingishildet sem látott szívesen az országában.

Az ír királyfi… nos, ő sokkal nehezebb dió volt – és nemcsak nehéz, hanem talán feltörhetetlen. Vilmos kétnaponta meglátogatta a tömlöcben, ahol két rettenetes hírű vénasszony próbálta a fiút életben tartani a kivégzésig. Vilmos a királyfit szóra akarta bírni, már csak a felesége Marcenda emléke miatt is, akit csak az ő szava menthetett volna meg az örökös gyalázattól. De a mozdulatlan királyfi tekintete elbújt az övé elől, nem aljas módon, hanem kíváncsian, mintha valami képtelen és iszonyatos árnyékot kutatna a herceg háta mögött.

Pedig Vilmos régesrég a tudtára adta, hogy nem hisz a saját testőreinek. Hogy nem hisz a bizonyítékoknak, nem hisz a saját népének, mert hiszen milyen nép az, amely nem szereti az újabb és újabb kivégzéseket. Már régesrég a királyfi tudtára adta, hogy a nyilvános kínhalálnál gyorsabban és méltóságteljesebben is meghalhat, és ő, Vilmos még azt is megakadályozhatja, hogy meggyalázzák a holttestét. De a királyfi hallgatott, mintha az ő világában már nem lennének már meggyalázott hercegnék és meggyalázott holttestek, csak egészen más nyugtalanító lények.

Vilmos várt. Minden második reggel a válaszra várt. Hát semmit nem mondasz nekem, fiam? Nem árulod el, mi történt azon a napon a palotában?A kivégzés előtti nap hajnalán a királyfi egy csodálatosan kék, csodálatosan fényes lazúrkövecskét csúsztatott a markába.

De hogyan…? Hogyan rejtegethette ezt a kövecskét? És hogyan tudta az összetört ujjaival belecsúsztatni a markába…?

Ám a szikrázóan kék kövecske mégiscsak ott volt a tenyerében, simán, majdnem észrevétlenül.

Vilmos megérezte, ez a válasz – más válasz nincs, hiába vár. Intett a testőrének, hogy gyorsan és irgalmasan végezzen vele, ő pedig kilépett a napfényre, hogy megvizsgálja a kövecskébe belekarcolt jeleket.

Egymásba rohanó, de gondosan vésett rovátkák és egy köröcske, amit szétszabdalnak ezek az egyetlen irányba rohanó vonalkák.

Talán háború vagy más szörnyűség.

                                        Csóka Kata fordítása