– És ott van Ranhart, a szász! Befogadtad a kíséretedbe, herceg. Mert ez a fiú a vasat is megeszi! Rajta nem fognak a fegyverek! A fegyverek tényleg nem fogtak rajta, de egyik nap túlságosan belebámult a hóesésbe. Annyira boldog vagyok, mondta és összecsuklott. Hét öl mélységben temettetted el, hogy a szellemek a többi katonát ne csábíthassák el.
– Hitvány ábrándozó volt – felelte a herceg.
– És itt van Heidegundis, Marcenda unokatestvére! Őt a mostohaanyja gyilkolta, cseppekkel, főzetekkel, mérges gombákból főtt levesekkel, mindenféle édes tejbe kevert undormánnyal, beléndekkel, amit csak a mostohaanyák ki tudnak eszelni. De Heidegundis túlélte ezt a boszorkányanyát, férjhez ment, gyerekei születtek, ám az öt fia közül egy sem érte meg az első évet. A saját tejével táplálta őket, de a gyerekek szájából fekete nyál csorgott, minthacsak az a rengeteg méreg azért lappangott volna Heidegundisban, hogy annyi év múlva végezzen a gyerekeivel! Szegény nőt a saját férje csapta agyon.
– Borzasztóóó…tényleg… igazán – nyögte Vilmos. – De mondd csak, Illighaen, milyen halál az, ami egy cseppet sem rejtélyes?
– Hát itt van Rigobert! Rádőlt egy fa, mikor az apját kísérte a losaci erdőben. Irdatlan nagy, életerős fa volt. A törzs alól még Rigobert lábfejét sem tudták kihúzni.
Már-már felüdülés volt egy ilyen szokványos balesetről hallani. Ám mit számít egy kidőlt fa? Mikor egy megszokott tavaszi járványban is ezrek vesznek oda, és ő, a herceg semmit sem tehet! Vilmos jó katona volt, de tudta, egy birodalom sorsát nem a fegyverek döntik el, hanem az időjárás és a betegségek. Melyik hadsereg vagy akár kidőlő fa mérkőzhetne meg egy döghalál-járvánnyal?
– És itt vannak a Cancunba tartó katonák, herceg! Tizenöt egészséges, jó kedélyű alabárdos, tizenöt nagy mamlasz, akiket azért indítottál Ors szigetére, hogy gabonát vigyenek a sógornődnek.
Vilmos emlékezett a „mamlaszokra”, akik a legjobb katonái voltak. Elküldte őket egy icinyke-picinyke feladattal, jól felfegyverezve, nem is a kalózok miatt, hanem hogy örömet okozzanak a sógornőnek. Mert hiszen Vilmos megadja a módját! Húsz fegyverest rendel a gabonazsákok védelmére! Húsz fegyverest, akik majd a szigeten lányokat hajkurásznak – mért is ne, egy ilyen kis csinnadratta jól illik a normann hercegek dicsőségéhez.
A fiúkat lemészárolva találták a kikötőben.
Vilmos jól emlékezett arra a szívszorítóan szép tavaszi időre. Ragyogó verőfény, pillangók fogócskáznak a bokrokon, részegek imbolyognak a móló körül, messzebb, a szántóföldön ökrök bőgnek, gyerekek szaladgálnak, az egész világ készül a déli pihenőre – ugyan, mi értelme volt a mészárlásnak? Talán a katonák egymással szólalkoztak össze? De milyen csetepaté az, aminek nincsenek túlélői? Vagy három zsák liszt miatt öltek egy meg húsz normann fegyverest? Na, de aki egy csettintésnyi idő alatt lemészárol húsz felfegyverzett normannt, az miért nem tör be rögtön a hercegi gabonaraktárba? Senki sem hallott semmit, senki sem látott semmit, senki nem vett észre semmit, talán még a bokrokon bolondozó pillangók sem.
– Mint egy féltékeny, rossz kutya. Mindenhol gyanús jeleket kutatsz, Illighaen.
– Ugyan, herceg! A krónikás vigyáz az időre, még a te idődre is, ne feledd! Különös halálesetek persze mindig vannak, és igaza van a költőknek is, melyik haláleset nem rejtélyes? És persze ott a kérdés: egyáltalán miért halunk meg? De ami még különösebb, ezekkel az agyonvert, megmérgezett szerencsétlenekkel az emberek később is találkoztak! Nem babonás rabszolgák, hanem normannok, igazi normannok, akik minden falatot hétszer rágnak meg. Megesküsznek, hogy haláluk után találkoztak az Ors szigetére küldött fiúkkal, a szerencsétlen Heidegundisszal, vagy a vasfiúval, aki belebámult a hóesésbe…
A palota elcsendesedett. A sötétségbe bele-belekapott egy-két kialvó fáklya, és Vilmos érezte, hogy megborzong a felesége, és nemcsak a felesége, hanem a hasában talán a születendő gyereke.
– Ne nevettesd ki magad, Illighaen! Ha rendesen megfizetik az adót az alattvalóim, ugyan kit érdekel, mit csinálnak a haláluk után. Gyáva jöttment az, aki annyira fél a szolgáktól, hogy az álmukat is ellenőrzi. Én tizenhetedik vagyok a hercegek sorában, én még az őseimtől tanultam uralkodni. Befizették az adójukat? Elindultak katonáskodni? Hát akkor kísértsék egymást nyugodtan!
Illighaen a hercegnét figyelte. Hófehér, nyugodt halmok, néha végigfut rajtuk a remegés, mintha meztelen lenne és a tengeri szél simogatná.
– Ó, ha ilyen egyszerű lenne minden! – sóhajtotta.
– Szerintem régen is ide-oda mászkáltak a halottak. Mért ne tették volna? Ki tiltja meg, hogy egy férfi elmenjen a gyereke keresztelője, akkor is, ha előtte kitörte a nyakát? Mért ne akarná látni egy harcos az unokáit? Vagy a fiatal feleségét talán…?
Ránézett Hildire, de nem tudta folytatni
– A kísértetek nem kíváncsiak a mi életünkre, herceg. Nem akarják látni a gyerekeiket, nem kíváncsiak a feleségükre, ők örökre be vannak zárva a haláluk percébe. A halál csak egy irdatlan megaláztatás. Állnak egy zuhanó fa alatt, és megszakítják a mi jelenünket. Még abban sem vagyok biztos, herceg, hogy látnak minket…
– Megaláztatás, igen! – kiáltott fel Hildi, és rögtön el is pirult. – Hát nem betegszenek meg azok rögtön, akiket megkorbácsolnak? Nem az ütés ereje öli meg őket, hanem a nyilvános megaláztatás.
– Nem tudom, mit fecsegsz – mordult föl a herceg. Túl sok mindent tudott a feleségéről, Hildi fiatal özvegyként töltött éveiről.
– Alázz meg valakit, Vilmos! És meglátod, mint a halottaknak, neki is körbenjárnak majd a gondolatai. Ő sem gondol a holnapra, egyre csak tépelődik. De még megverned sem kell senkit, elég ha csak meztelenül járatod pár napig! Egy hét, két hét három nap, mint az össze-vissza szakadozott pókháló, olyan lesz a lelke!
– Elég! – kiáltott Vilmos. – Én is tudom, hogyan csinálnak a kereskedők szabad emberekből rabszolgákat. De hallani sem akarok róluk!
– Nézd meg a szajhákat! – feleselt Hildi. – Mint a ráncos, koravén kislányok! Mielőtt eladnák őket egy bordélyba, kiverik a jövőt belőlük.
– Most már elég! – kiáltott föl a herceg. De neki sem akaródzott a beszélgetést abbahagyni.
– A halál a legborzasztóbb vereség – folytatta Illighaen. – De mit jelent a jövő? Te, herceg, kivégeztetted azt az egyetlen embert, aki már találkozott meg a nem született gyerekekkel. Azt az ír suhancot, emlékszel? Pedig micsoda áldás lett volna a tudománynak!
A herceg felnevetett, és megpróbálta magáról lerázni a sötétséget és a lelkifurdalást. Mert hiszen élnek az ő hercegségében egyszerű, mindennapi emberek! Mesterek, katonák, parasztok, akik nem kóborolnak a haláluk után, és nem leskelődnek a meg nem született gyermekek után! Az ő idejük is összetörik, de az akaratuk folytatódik a gyerekeikben. A saját gyerekeikben.
Ha megszületik a fia, és őt agyoncsapja egy kidőlő fa, akkor vajon elveszik-e minden? Egy kidőlő fa vajon elpusztítja-e ezeket a hatalmas, boldog emlőket? Maga alá temeti-e a napot? Vagy a reményt vagy csak a felhőket?
Ám mi lesz az olyan csecsemővel, aki útjában áll a hercegség ellenségeinek? És vajon nem az édesanyján, ezen a pompás, fiatal teremtésen keresztül vezet majd a gyilkos útja hozzá? Nem kell ijedezned, kisfiam, ez a jó bácsi nem azért tart a kezében kardot, hogy téged megijesszen… Ha kidől egy fa, ha kidől egyetlenegy fa, akkor lehet, hogy egy csepp eső sem hullik többé a földre…
A hercegné fészkelődött. De talán a ménkű csapott ebbe a Hildibe? Már régesrég át kellett volna vonulnia a hálószobába, a haját kifésülni, és pihegni csendesen, nem pedig egy bolond történésszel diskurálni. Mikor jön el az ő órája, az ő ideje? Egy terhes hercegné vált egy-két szót a kedves vendéggel, aztán méltóságteljesen kivonul – mert edény ő, eleven aranyedény, benne van a hercegség jövője.
De Hildinek eszébe sem jutott „kivonulni”, vagy az ágyában pihegni, még mindig csak fecserészett. Vajon nem a sok kísértet okozza a sok járványt, az „idő baljós szakadását”, ahogy Illighaen szerette mondani? És mi van azokkal, akik nem a múltból, hanem a jövőből maradtak itt? Itt van Riolda, az ír kislány, ő nem a múltra, hanem a jövőre emlékszik. Ez talán valami ír nyavalya lehet?
– A nyelv a gondolkodás legtisztább pillére – jelentette ki mindentudó arccal Illighaen.
Vilmos felnevetett.
– De csak küldje el hozzám, kegyelmes hercegné, a gyereket!
Ő majd alvás közben is megfigyeli, mert régi tapasztalata, hogy az idő az álmainkban kuszálódik össze. A lábak a mozgásért, a tüdő a légzésért felel, de kell, hogy legyen valamilyen álom-szervünk is, csak éppen nem találjuk a helyét. Így aztán nem tudjuk a szorongást se gyógyítani, a szorongást, ami a trónörökösök legkínzóbb betegsége. Ha legalább a helyét tudnánk… És olyan mozdulatot tett, mintha ezt az álom-szervet – nem lévén kéznél a kislány – rögtön meg akarná vizsgálni a hercegnében…
–Takarodj innen, Illighaen! – akarta volna mondani a herceg, de Hildi arca eltorzult, a teste megfeszült, mintha a szél megfordult volna a tengeren.
Korán vagy későn? Jókor vagy rosszkor?
Hildi felsikoltott. De milyen fiú lesz az, akinek az anyja a szülés előtt kísértethistóriákat hallgatott? Lányok, lányok!, kiáltotta a herceg, de nem várta meg, hogy az udvarhölgyek berohanjanak, hanem ő maga tépte fel az ajtókat, mintha mindannyian kimondhatatlan veszélyben volnának, és csak a tengerről jövő szél segíthetne rajtuk.
Egy szempillantás alatt megtelt a szoba emberekkel.
Korán vagy későn?
Katonák, köpenyüket húzogató udvarhölgyek, aztán kertészek, lovászok, a két nővére a padlásszobából, a konyhából az összes ingyenélő, kocsisok, mosónők, végül az ingyenélők rokonai. És ez még nem volt elég! Három követ Szászországból, egy paraszt, aki tegnap tizenöt fürjet hozott ajándékba, és ittragadt és egy koldus, aki minden éjjel meghúzza magát a pajtában!
Mindenki szörnyülködött, éljenzett vagy úgy tett, mintha éljenezne vagy meg lenne rémülve, forgott, nyüzsgött, sürgött, izzadt, reménykedett – a csődület legközepén pedig ott vonaglott a felesége.
Két kócos udvarhölgy végre függönyt vont a kerevet köré.
Vilmos végignézett a reménykedő, izzadt arcokon. Talán Marcenda is itt van, az első feleségem, gondolta reménykedve.
És minden betegség forrása, az idő, amivel Illighaen szerint örökké csak baj volt, most csak zavarodottan lüktetett, mintha kergetnék a tenger felől, vagy nem kapna levegőt.
Nyögés-kiáltás. A paraszt, aki a fürjeket hozta, hörögve, kitátott szájjal együtt nyögött a hercegnével. Talán csak segíteni akar, gondolta a herceg.
Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás.
Istenek, hol vagytok?
Aztán a kitárt függönyök végre mögött felsírt egy rongydarabba csavart, emberarcú kis manó, talán mert ebben a szégyenletes tumultusban neki sem jut elég levegő.
És ő, a herceg, aki csak azt látja…de mit lát? Ebben a pillanatban mindent és mindenkit: emberekkel teli, nyüzsgő folyót, tolongó, boldog emberáradatot, ahogy a halottak és a még meg nem születettek seregei körülveszik a csecsemőt.
– Vakmerő, villámgyors fiad lesz – mondta a nővére, Bietris. – Majd vigyáznod kell rá.
A herceg alig merte megérinteni a csecsemő arcát.
– Ugye, egészséges? – kérdezte.
Korábbi részek:
http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/
http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/
http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/
http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/
One thought on “Csak hadd kísértsék egymást! – Patrick de Mela: Fordított (részlet)”
Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.