(Az Emberek innen-onnan – galego történetek című kötetből)

Perrín de Buriz mindig is az egyik legkedvesebb barátom volt, Isten tartsa meg őt jó egészségben. Nagy vadász és halász volt, jól ismerte a gyógyfüveket. Jó kedélyű, mosolygós ember lévén készséggel segített mindenkinek. Egyre csak az erdőt járta, és úgy ismerte a hegyeket, a Cordát és a Cadramónt, mint a tenyerét. Talán harmincnégy éves lehetett, mikor eltört az egyik lába, és egy egész hónapon át nyomta az ágyat. Akkoriban kezdett el arról álmodni, hogy az állatokkal beszél, főleg a kutyájával, Kolumbusszal. Micsoda eszmecserék voltak ezek! Az állatok elmesélték ügyes-bajos dolgaikat, életüket, bánatukat. Sokszor álmodta azt, hogy elmegy hazulról, fel a hegyre, és összetalálkozik egy mezei nyúllal. A nyúl már-már menekülőre fogja a dolgot, ám Perrín ilyenkor rákiált a vadnyulak titkos nyelvén, mire az állat sarkon fordul, és elindul felé a farkát csóválva. Aztán eldiskurálnak. Perrínt olykor elfogta a vágy, hogy megsüsse és megegye vadas szószban, idei uborkasalátával, de aztán mégsem vitte rá a lélek. Árulás lett volna. Álmában ilyenkor így szólt a nyúlhoz:
– Eredj innen, mert a végén még újra vadásszá változom, és lelőlek!
Eztán a nyúl mindig elmenekült. De Perrín nem lőtt utána. A végén még szegre akaszthatom a puskámat a barátaim miatt, akikkel olyan jól elbeszélgettünk – gondolta. Ettől fogva már csak halászni járt. Egészen addig, míg egy nap azt nem álmodta, hogy egy pisztrángot vigasztalgat a folyónál. Egy sírdogáló özvegyet.
– Na de, bátyám! Na de, Perrín! Egy özvegy pisztráng?!
– Így van, uram! Egy özvegy pisztrángasszony, mégpedig igen takaros. A férjét kihalászták a luarcai suhancok. Isten nyugosztalja szegényt.

Perrín azonban, mikor álmából felébredt, egyetlen szóra sem emlékezett. Viszont annál izgatottabb lett, és egyre csak azt kérdezgette tőlem, hogyan is tudna visszaemlékezni a titokzatos álombeli nyelvre. Mondtam neki, hogy nem volt olyan könyv a kezemben, amely erről szólna, de azért azt hiszem, a legjobb lenne, ha kezdetben nem az egész nyelv áradatát próbálná megjegyezni, hanem először csak egy-két szót… És így tovább mindennap, amíg nem tud vagy két tucatot. De még ez is túl nagy feladat volt Perrínnek. Álmában mindig biztos volt benne, hogy két vagy három szót megjegyzett, de amikor felébredt, már semmire se emlékezett. Egy reggel azonban mégiscsak eszébe jutott három szó:
– Ta pura mikala… Hát ezzel most mit kezdjek?
– Várjunk még, hátha holnap többet fogsz tudni!
Sose tudott másra visszaemlékezni; de oda se neki, mert nekem bizony nem ment ki a fejemből ez a ta pura mikala. Elmondtam vagy százszor a kutyáknak, elmondtam a tyúkoknak, a galamboknak, a ketrecben a házinyulaknak, mindhiába. Azt se vették észre, hogy hozzájuk beszélek. De ha Perrín de Buriz mondaná, akkor talán megtörne a jég, gondoltam.
– Tudod mit, Perrín? Menj, és mondd Kolumbusznak!
Perrín így is tett. Hogy aztán mi történt, ő maga mesélte el nekem.
A kutya döbbenten nézett rá.
– Ta pura mikala!
Háromszor is elismételte. Kolumbusz teljesen megtört, és meghunyászkodva oldalgott el a Moncín felé vivő úton.
– Ta pura mikala! – kiáltott utána Perrín, miközben tehetetlenül nézte, hogy kullog el szegény pára, hogy ballag Kolumbusz, a nagy fogolyvadász, az ő cimborája és egyetlen társa.
A kutya örökre elment, és Perrín többé sose látta. De még sokáig előtte volt Kolumbusz, ahogy először csak meglepődve, később rettegve néz a gazdájára.
– Majdnem elsírta magát!

Telt-múlt az idő, és két évvel később Perrín újra vadászni ment a Nouceda hegyére. Már nem álmodta, hogy az állatokkal beszélget, de néha még eszébe jutott a kutyája, Kolumbusz. Bárcsak most is ott sétálna mellette! És láss csodát, két rekettyebokor mellett Kolumbusz tűnt fel az egyik ösvényen. Felemelte a fejét, és rátekintett egykori gazdájára.
– Kolumbusz! Kiskutyám!
– Ta pura mikala! Ta pura mikala!
A kutya tisztán és érthetően ejtette ki a szavakat. Perrín megborzongott. Kolumbusz harmadszorra is kimondta a rejtélyes mondatot.
– Ta pura mikala!
Spanyol akcentusa volt, úgy beszélt, ahogy a városban szokás. Perrín – aki még akkor is reszketett, amikor mindezt elmesélte –, úgy érezte, menekülnie kell, és visszafordult a gontáni útra. Valami láthatatlan erő taszította. A hátában érezte Kolumbusz kemény tekintetét. És Perrín, mint egy kivert kutya, (ő mesélte így), meghátrált, és nyomban hazaindult, engedelmeskedve a titkos parancsnak. Soha többet nem járt a hegyekben.
– Nem tudnék! Kolumbusz nem engedi!

Gergely Veronika fordítása