DorotheaTanning

A pelikánymadár

 

Egyszer láttam egy gyilkosságot

  

Egyszer láttam egy gyilkosságot… és az megváltoztatta az egész életemet. A „szép királykisasszonyból”, a papa „drága, kicsi lányából” egycsapásra autonóm személyiség lett. De hogyan? Hány csapás is az egy csapás? Mit kell elviselni, mit kell megtapasztalni, hogy ez megtörténhessen?

Sokan hiszik, hogy a népmesék mindig a patriarchális világrendet mutatják be, igazítják helyre. Ebben a mesében viszont a „kicsi királylány” átlépi az osztálya kereteit (koldusgúnyát ölt, végül egy „szegény vándorlegényhez” megy feleségül), egymaga akarja kikutatni a jövendőbelije titkait, katonák élén lovagolva irányítja a büntetőexpedíciót.

Hát mi történt ezzel a „drága, kicsi lánnyal”?

 És hogy mesélhet el egy ennyire lázító történetet egy parasztasszony?

 A szöveg lejegyzésére az ötvenes években, a parasztságot ért súlyos atrocitások idején, a falvakban is már érezhető nőemancipáció korában került sor. Vajon ez tette volna ilyen szókimondóvá a mesemondót? Ámde ilyen „rablóvőlegény”-típusú meséket már korábban is feljegyeztek a Kárpát-medencében, emellett ne feledkezzünk gyilkos katona-szeretője fejét levágó Molnár Annáról és más, hozzá hasonlóan „karakán” balladahősnőkről. A lányok még a népi képzeletvilágban sem csak áldozatok vagy arany-, gyémántváraikban üldögélő, szabadítóra váró rózsaszálak.

Bár ez a mesetípus nagyon régi, a „firhangokkal” ékes, százszobás kastélyban – ahol egy lélek sincs, és mindegyre egy mágikus madár hangja „hallik” –, a végeláthatatlan bolyongásban, a kastély rejtekgombjaiban és rejtekszobáiban talán felismerhetjük a romantikus kísértettörténetek és gótikus regények hatását is. Miért is ne? A népi kultúra sem egy zárt rezervátum vagy egy gondosan őrzött „rejtekszoba”, ahova nem óvakodhatnak be a magas irodalom kísértetei. A gyilkosság aprólékos leírása ezt a népi elbeszélést már amúgy is a mi fogalmaink szerinti horrorhoz közelíti. A mesének ezek a vonásai drámai ellentétben állnak az elbeszélés népies, már-már a mi saját gyerekkorunkat, az esti meseolvasásokat is megidéző hangnemével.

A popkultúra mindig is szerette a hőssé váló „drága, kicsi lányokat”, a férfgyilkosokon diadalmaskodó Lisbeth Salandereket. De ebben a mesében az erkölcsi „diadalmaskodás” mégsem lehet teljes. A három gyilkost ki lehet végezni, de a rejtélyes kaszakutat, ahova a meggyilkolt lányok testét dobálták, már nem lehet leállítani, szétszerelni vagy akár megszelídíteni – hiszen képtelenség magán a gonoszon diadalt aratni.

A rejtélyes kaszakút fölé sírhant borul, így alakul át a megmenekült királykisasszony jövendő otthona, a százszobás kastély az emlékezés terévé.

 

A népmesét Bándy Kata és más, közelmúltban meggyilkolt nők emlékének ajánljuk.

 

                                                                                                                                             (a szerk.)

 

 

A pelikánymadár

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király. Annak a királynak volt egy szépséges lánya. Olyan nagy volt a gazdagsága, hogy hetedhét országban híre ment. Meg is hallották az idegen királyfiak, s csapták is a szelet a királykisasszonynak!

 Ahogy az egyik királyfi a másiknak adja a kilincset, hát beállít három királyfi egyszerre, s mondják: ők a szomszéd király fiai, meghallották a királykisasszony hírét, eljöttek leánynézőbe. Meg is tetszett a legkisebb királyfinak a lány. Nagy szerelmiben elmondta néki, hogy ők az erdő közepén tartanak egy kastélyt, s ha a királykisasszony csak egyszer is odamenne, soha többé haza nem kívánkozik. Annyi kincsük van, amennyit a királykisasszony nem is látott! De a legértékesebb a szépen zengő pelikánmadár, aki emberi hangon is beszél… Meg is egyeztek az ifjak a királlyal, hogy a következő alkalommal, ha eljönnek, magukkal viszik a királykisasszonyt, és megmutatnak neki mindent. Majd elmentek az ifjak nagy zenebonával.

Alighogy elmentek a királyfiak, a királykisasszonynak kedve szottyant, hogy mindenki tudta nélkül megnézze a mesés gazdagságot és a pelikánmadarat. Felöltözött kolduslánynak, és kiszökött a palotából.

 Ment, mendegélt a nagy erdőben. Tövis szúrta, ág tépte ruháját a végenincs nagy erdőben, véres lett a képe. Mikor jól beért az erdőbe, látja, hogy gyönyörű, hatlovas, tollbokrétás hintó száguld az út közepén. Hát mikor a közelébe ért a hintó, megismerte benne a három királyfit. Erősen megszerette volt a legkisebb királylegényt. Hova mennek ezek ilyen nagy pompáva?, gondolta, s bár az éhség erősen gyötörte, nem mutatkozott. Már látszott is a kastély az erdő közepén, gondolta, kér majd a cselédektől egy kis ennivalót, ha odaért. Hát, amint benyit a kapun, sehol egy lélek. Egyszer csak hallja:

 – Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert megbánod!

 A királykisasszony megdöbbent a hang hallatán, de nem látott semmit. Gondolkozik, mit csináljon: ha már eddig eljött, egy láthatatlannak a szavára visszaforduljon?

 Nem teszem! Egy életem, egy halálom, de én ezt a kastélyt meglátogatom, mondta magában, és elindult.

 Megy a főbejárat felé, hát csudák csudája, igazat mondott a három királyfi! Olyan gyönyörűséges palota volt, hogy csak elámult a sok drágaság láttán. Bársonnyal voltak a lépcsők bevonva. Aranyos firhangok a falon. Még magához sem tért a csodálkozástól, mikor hallja megint:

 – Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert erőst megbánod!

 Megdöbbent. Vajon ki lehet, aki reá ismert – gondolta újra – és mégsem mutatja magát? Kicsoda itt néki jóakarója, mikor ő itt nem lát senkit? De olyan szépen zengett az a hang, hogy gondolta, az sem lehetetlen, ez a pelikánmadár…

 Hát ahogy bemegy a másik szobába, látja, hogy ott áll egy aranykalicka, benne egy gyönyörű szép madár. Harmadszor is szólítja a madár:

 – Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert erőst megbánod!

A királykisasszony nézi, csudálkozik, honnan tud emberi szót hallatni ez a gyönyörűséges madár. Elhatározta, hogy most már csakugyan úrnője lesz ennek a gyönyörűséges kastélynak. De a szép madár egyre csak azt hajtogatta:

 – Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert erőst megbánod!

Mit bánhatna ő meg egy olyan szép palotában? Hisz a legszebb királyfi udvarol neki! Meg ha már itt van, hát végignéz minden zegzugot. Egyik szoba kék, másik rózsaszín, harmadik csupa arany. Egyik csudálatból a másikba esett, még hetvenkilenc szobán ment keresztül. De akkor csudálkozott csak igazán, mikor a századikba benyitott, mert az egy parasztszoba volt. Abban a szobában semmi más, csak az ágy meg egy-két szék. Fordul, megy tovább, de nem bír kimenni, mert nem találta meg az ajtót. Ahogy keresi, tapogatózik, hirtelen megnyomott egy gombot, mire szétvált a fal. Hát irtózatos mélység fölött áll! Elretten, néz lefelé, hogy mi lehet ott. Hát, uramfia, egy hatalmas, mély kaszakút! Állandóan dolgoztak a kaszák, mintha gépezet hajtotta volna. Úgy megijedt, hogy mindent, amit szépnek látott, elfelejtett. Addig tapogatózott, míg végre elment onnan.

Ahogy várt a rémülettől mozdulni sem bírva, hát egyszer csak újra megszólalt a szépen zengő pelikánmadár. Olyan szépen énekelt, hogy a leány elfelejtette minden ijedtségét. Mikor éppen indulni akart kifelé, nyílik a palota kapuja, jő a hatlovas hintó. A királyfiak kitessékelnek a hintóból egy szépséges szép királykisasszonyt. Ahogy bemegy a palota kapuján, a pelikán megszólal:

 – Fordulj vissza, szép királykisasszony, mert erőst megbánod!

 A szép királykisasszony vissza is fordult egy szóra, a királyfiak meg kezdték csitítgatni, hogy ezt csak egy pelikánmadár mondja. De a királykisasszony se látott, se hallott, csak futott lefelé a lépcsőn, míg a legkisebb királyfi utol nem érte.

 – Állj meg, szívem szép szerelme!

  Biz úgy, a három királyfi egyszerre rablóvá változott! Olyanok voltak, mint a tigrisek. Egyik elmarkolta a haját, a karjára csavarta, a másik lökdöste, a harmadik rugdosta. Úgy sikoltozott szegény, hogy a másik királykisasszony haja az égnek meredt. A sikoltozás mind közelebb hallatszott, addig-addig, míg bejöttek a kaszakút szobájába. Azt mondja nekik a királykisasszony.

 – Bocsássatok szabadon, minden kincsemet odaadom.

 – Nem a kincsed kell, szép királykisasszony, hanem az életed!

 – Mindenemet odaadom, országomat is, csak az életemet hagyjátok meg!

– Hiszen éppen az kell! Mindened a miénk már, már csak az életed van hátra. Ráfizettél a hiszékenységedre, mint a többi királykisasszony is mind. Látod ezt a szép palotát? Mind a királylányok gyöngyeiből és ékszereiből építettük! Hogy végre megtudd: mi erdei királyok vagyunk! Se katonákat, se udvarnokokat nem tartunk, hanem tartunk szép királykisasszonyokat a kaszakútban. Onnat még egy sem tért vissza!

 Mindeközben a koldusnak öltözött királylány az ágy alól leste, mit csinálnak a szomszéd király lányával. Az hiába rimánkodott, könyörgött, letépték róla a gyöngyöket. Kiráncigálták a fülbevalóit. A kisujjára úgy rá volt szorulva a legértékesebb gyűrű, hogy alig tudták lehúzni.

Hát ahogy cibálták, rángatták, a gyűrű begurult az ágy alá. A királykisasszony ott az ágy alatt úgy megijedt, hogy se hótt, se eleven nem volt. Most megnyomtak a falban egy gombot, s a szomszéd királylányt a kaszakútba lökték.

 – Na, most – szólt az egyik legény –, vegyük ki a gyűrűt az ágy alól!

 – Hadd el, ez a vadmacska úgy összekörmölte az arcomat, hogy meg kell mosakodnunk. És már vár a másik királykisasszony, az eszemadta. Az sem gondolja, hogy ma kukorékolt neki a kakas utoljára.

Kimentek, de a királykisasszony az ágy alatt egyelőre meg se mert mozdulni. Megvárta, míg előállt a hatlovas hintó, s akkor kibújt az ágy alól, s futott, mint akinek az eszét vették.

 A királyfiak pedig elmentek a vendéglőbe, nagy murit csaptak.

 Azt mondja odahaza a királykisasszony:

 – Édes jó apám, dupla őrséget a kapura!

 A király nem ismert a lányára. De a királykisasszony, mint egy hadnagy osztogatta a parancsokat. Gondolkodik a király, mi lelte az ő jószívű, drága kicsi lányát. Megőrült, vagy hadvezér akar lenni?

 Hát egyszer, úgy éjféltájban, jön a három daliás királyfi. Megperdültek a dobok a fogadtatásukra. Mikor beértek a fogadószobába, csak fut a királykisasszony a legkisebb nyakába.

 – Na, szívem szép szerelme – mondja –, ma találkoztunk nálatok, az erdei palotában!

 Megcsillant a három legény szeme, de a szomszéd szobából előtörtek az apródok a bilincsekkel. Észre se tértek a királyfiak a meglepetéstől, már meg voltak bilincselve.

 A királykisasszony előveszi a zsebéből a gyönyörűen ragyogó gyémántgyűrűt.

 – Ismered ezt?  – kérdezi a legkisebb királyfit.

 – Nem én. Sose láttam.

 – Ilyen beszédet csak rablóktól lehet hallani. Majd megismered, s vele együtt a kaszakút titkát, amott a századik szobátokban!

 A királynak meg csak a szeme-szája elállt a nagy csudálkozástól, hogy mit akar a lánya. A királyfiakat hatlovas hintóba rakják, a királykisasszony elibük ugrat paripán, mutatja az utat. Hiába rimánkodnak a legények. Amikor odaértek, be a kaszakút szobájába, mind a hármat sorba belökte a kaszakútba. Mikor hazament, akkor mondta meg, hogy a három királyfi három rablóvezér volt: a főurak és a szomszéd királyok leányait sorba kifosztották és megölték. Csináltak hát a kútra egyetlen nagy sírhantot a holtak emlékére. A királykisasszonynak adták a gyönyörű palotát s vele együtt a szépen szóló pelikánmadarat. De a pelikánmadár többet sose mondta, hogy „fordulj vissza, szép királykisasszony”, hanem „Csak előre szép királykisasszony! Föl a fejjel, lesz még boldogságod”.

Egyszer aztán a királykisasszony kiment az erdőbe, s találkozott egy szegény vándorlegénnyel. Egyszeribe megtetszett neki, s azt mondta:

 – Ásó, kapa, s nagyharang válasszon el minket!

 Nagy lakodalmat csaptak. Dióhéjba kerekedtek, s a Dunán leereszkedtek, s még máig is élnek, ha meg nem haltak.

 

 

(Mesemondó: Erős Júlia Hertelendyfalváról (Pančevo – Vojlovica). A mesét közzétette Penavin Olga. Mi a mese az 1971-es Szélördög c. kötet Jékely Zoltán átdolgozta „A szépen szóló pelikánmadár” címmel közölt változatát szerkesztettük át. A címet is megváltoztattuk, mert túlságosan emlékeztet a jóval közismertebb Benedek Elek-mesére.)

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások