Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

lllighaen olyan tudást örökölt, hogy már-már az Idő urának érezte magát.

         Mert kicsodák is a királyok? Parázna bábok mind – hangosak, tudatlanok, ostobák. Egész életükben csatáznak: nyernek vagy vesztenek; véres sisakkal lebuknak a lóról a csatatéren, vagy boroskupával a kezükben ünnepelnek, ha  megpillantják az örökösüket. Persze a tizenkét királyságban akadnak olyan férfiak, akik ismerik a természet törvényeit. Varázslók, akik jóslataikkal megbolondítják az apákat, akik hókusz-pókuszaikkal felkorbácsolják a tengert, vagy csak meghosszabbítják a napéjegyenlőség óráit. Visszaadják az öregemberek erejét, és tündérlányokat küldenek az álmatlanok útjába. Mert hiszen minden férfinak el kell vesztenie valahogy a szüzességét, és el kell tölteni az öregség óráit… Az ilyen bíborköpenyes, tekintélyes csodatévők mellett persze akadnak egyszerű, vásári varázslók is. Hiszen van-e olyan háziasszony, aki még nem fizetett egy kóbor szerencselovagnak, hogy keresse meg a birkáját, vagy találja meg az elveszett gyűszűjét?

         Illighaen lenézte a varázslókat, nemcsak az ilyen csavargó-féléket, hanem a rangosakat is. A valóságot lehet persze befolyásolni  – hiszen mi más a valóság, ha nem a szavak és a tárgyak bonyolult kölcsönhatása, amit a költők, a törvények és a szokások egyszerre alakítanak? Változtat-e egy mondaton, ha gyönyörű iniciálék, hajlékony virágindák közé pingálod? Valamit igen. De a tenger attól még tenger marad, ha sietteted a vihart, vagy ha hamut szórsz bele. Na de ki tudná a holtakat a sírból előszólítani? Az időt visszaforgatni? A tengert szárazzá, havat vörössé, a földet hófehérré változtatni?  

         A világ igenis érthető. És nemcsak érthető, hanem tanulmányozható, sőt kiismerhető is. Ám csak a tompa agyúak hiszik, hogy nem lehet rajta változtatni. De ugyanolyan ostobák azok is, akik azt remélik, hogy a valóságot kiismerhetetlenné tehetik. Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a rögeszméje, a kenyere. Kényelmes tengerparti házban élt a nagyapjával és az édesapjával, a másik két  Illighaennel. És ez a szép, tengerparti ház minden percben egy  boldogabb világra emlékeztette. Mert ismeretlen kezek még azelőtt emelték a falakat, mielőtt Normandiát elöntötte volna a féktelenség, a vérszomj és a szenvedély.

         Őket, az Illighaeneket a tudásuk védelmezte. Meg természetesen maga a villa, hiszen minden ház őriz az építőiből egy darabkát, egy lélegzetvételnyi életet. Kéziratok, szökőkutak, íriszek, hajlongó, titokzatos boltívek. A könyvtár tele ismeretlen, ráncos kézirattekercsekkel, melyeket a modern kor elméi tisztelnek, ámde nem értenek meg. Illighaen nagyapja arra azért képes volt, hogy a ház fölé örökös alkonyt varázsoljon, és a kertben az íriszeket halhatatlanná tegye. De nem ilyen hókuszpókuszokkal kereste a pénzt, hanem a józan eszével. 

         Minden tavasszal barbár királyok keresték fel, hogy véleményét kérjék a csillagok állásáról, étvágytalan trónörökösökről, vagy egy később megindítandó hadjáratról. Nem volt nehéz: az Illighaeneknek csak mérlegelniük kellett. És minden télen összekulcsolt kezű, meddő hercegnék érkeztek, hogy örökösük szülessen. Ha a hercegné nem volt túl öreg vagy beteges, akkor összeismertették egy tengerparton kóborló magányos katonával vagy egy szélszellemmel. Ha pedig se a szellemek, se a katonák, se a varázsfőzetek sem segítettek, akkor a hercegné karjára tettek egy árva gyermeket. A tündérek ajándéka, áldott gyermek! Vigyázz rá nővérem!

         Mert hiszen volt miből válogatni. A tizenhét királyságban több árva gyerek lakott, mint örökös után sóvárgó hercegné. És az Illighaenek rejtélyekből sem szenvedtek hiányt. Járvány terjed a szigetekről? Túl sok eső hullott? Késik a tavasz? Visszatartja a föld a magokat? Az Illighaeneknek mindenre volt magyarázata. Sőt nemcsak magyarázata. Aki a három Illighaen tanácsait megfogadta, az meghosszabította a saját életét. Ne veszítsd el a fejed! Gondolkodj ésszerűen! Ne szomorkodj sokat, és naponta kétszer moss kezet! Ne menj a halottak közelébe!

         Ezekért a tanácsokért a királyok pénzzel, rabszolgákkal és védelemmel fizettek. A közrendűek pedig vásznat, gabonát, szárított ürühúst hoztak, vagy  csak legeltették a marháikat. Ám néha tündérek is megkeresték őket, tán hogy jobban kiismerhessék magukat. De mivel fizet egy tündér, akit csak mások vágyakozása tart életben? Az Illighaenek felsöpörtették velük az udvart, vagy a konyhában dolgoztatták őket. Számos virágkezű, ellenállhatatlan pillantású tündér súrolta már náluk az üstöket.

         Mert az Illighanek mintaszerű házaséletet éltek. Nem lehetett sóhajtásokkal kifizetni őket.

 

         De most ez a barátságosan kimért világ is összeomlani látszott. A baj mindig a fejekben kezdődik el, pletykákkal, híresztelésekkel, zavarosnál is zavarosabb történetekkel. Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amiből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet. Hiszen a tegnapra holnap jön. Minden csatában vannak vesztesek és győztesek. A nap mindig keleten kel föl. Az átkok – ha gyakran ismételgetik őket – beteljesednek. Az Illighaenek krónikások is voltak, így aztán életük minden percében rászorultak a józan észre. Miközben jövendő csaták kimenetelét latolgatták, nyomoztak mérgezések, rejtélyes eltűnések után, a könyvtáruk félhomályában évkönyveket szerkesztettek. Csaták, mennyegzők, békekötések – egymás után, szép, tanulságos rendben. Ha majd eljő az utókor, úgy találják majd, hogy ebben a tengerparti házban bölcs férfiak éltek.

         A zavar mindig a fejekben kezdődik el. A félelem pedig eltorzítja az eseményeket.

         Partra száll egy szedett-vedett hódító sereg Normandiában, és a támadók úgy látják, hogy az emberek szőrén-szálán eltűntek! Miközben a normannok – persze láthatatlanul – követik őket az erdőbe, és kényelmesen lemészárolják őket! A támadókkal érkező királyfit eközben meg nem született normann hercegek magukkal csalják a rengetegbe.

         Vagy az a bizarr história, ami a galegók földjén esett meg! Egy hercegkisasszony a kútba dobja a titokban szült kisfiát, de a gyerek feltámad, és mint valami rosszindulatú kísértet, egész Hispániát átjátssza a mórok kezébe.  És mindezt nem babonás vénasszonyok mesélgetik, hanem a vizigót király tanácsadói, akik az Illighanek hazájában leltek menedékre.

         De mi is az igazság? Hiszen ki hallott olyan krónikáról, ahol a halottak

visszatérnek, és az ugyanabban az időben élők hol látják egymást, hol nem?

         Most a legkisebb Illighaenre hárult a feladat, hogy ezt a rengeteg gyanús jelet kiértékelje. Hol zavarodott meg az idő először? Illighaen gondosan számba vette a gyanús jeleket. Ott van az a semmibe vesző, kopár szigetecske Írország mellett!  Mintha ez a csúf kis sziget – aminek még a nevét sem meri senki kimondani – lenne minden zavar eredője. Azt mondják,  ki lehet kötni a partjain, de sohasem lehet arról a szigetről visszatérni. Hát micsoda botránya ez a tengernek! Vagy a józan észnek! És amit a királynéról, Bandemag feleségéről rebesgetnek! A normann hercegné, ez a megbízható, csak az alattvalók jóllétével törődő hölgy azt állítja, hogy minden nap verssorokat csereberélnek… De nem az álmok vagy valami titokzatos küldönc, hanem a szél hozza-vissza a tengeren keresztül a szavakat…

         Ha az asszonyok nem alusszák ki rendesen magukat, képesek az időt is megfordítani, töprengett ingerülten. De persze hogy elégíthette volna őt ki ez a magyarázat? 

         De mi is az igazság? Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt –, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalanságtól való mániákus irtózással. A krónikások ezeket persze kihagyják az elbeszéléseikből, hiszen a félelmet és a véletlent a legnehezebb nyomon követni vagy megigazolni. Látott-e már valaki olyan ledobott követ, ami nem lefelé, hanem felfelé esik? Pedig meglehet, tényleg léteznek ilyen különös kövek, csak erről sohasem beszélnek a krónikások, az események szakértői. 

         Hiszen a történészek a rendet kutatják. Nem törődnek a háborúk vagy járványok kitörését megelőző félelmekkel és előjelekkel. Egy jó krónikás feljegyzi a győztes nevét, aztán (utólag) számba veszi azokat az okokat, amiért ennek vagy amannak kellett megnyernie a csatát.  

    De egy sziget, ahol már a természet törvényei sem érvényesek?

        Illighaen azon töprengett, hogy ez a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? Egy krónikás mindig idővonalat húz, és azon lépeget, pedig ő maga is tudja, hogy a múlt sohasem ér véget végérvényesen. A bölcsek azt mondják, mi mind a Krisztus utáni VII. században élünk. Na de mit is jelent ez? Hisz a kereszténység ma már véget érni látszik. Kirklan király ledobta a válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez, a tündérekhez és a szellemekhez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.

        Illighaen amúgy sajnálta ezeket a változásokat. Hiszen a stílus a mondanivaló

 teste. És ő az ír papok kacskaringós, ide-oda indázó jövendöléseinél jobban kedvelte az evangéliumok emberi lélegzetvételhez hasonló kijelentéseit.

        Na de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Ő, Illighaen úgyis csak a tényeket szerette.

 

         Illighaen harminchárom hajóskapitánnyal tárgyalt, hogy melyikük kötne ki Bandemag király országában, azon a nyomorult kis szigeten. Késett a tavasz, és mintha siratnának valakit, olyan haragosak voltak a felhők a kikötőben.

       Illighaen érvelt, perelt, vitatkozott, magyarázott, sértegetett. Hiszen a tenger törvényei mindenhol egyformák! A hullámok nem tesznek különbséget a sziget és sziget között! De a kapitányok csak nevettek. Azon a szigeten – mesélték – ma már csak halottak élnek. Szép időben a fedélzetről látni, ahogy Bandemag király a sziklákon ruha nélkül csúszik-mászik. Talán elpusztult valami járványban, és azért bolyong fel-alá, mert nem akadt senki, hogy eltemesse….

         Illighaen csak hahotázott ezen. Bár persze gondolatban nem zárta ki, hogy a szigeten betegség tört ki, és mára mindenki megbolondult.De fennhangon csak a babonákat szidta: a tudatlanságot és a hiszékenységet, amely ilyen életerős férfiakat is képes nyálcsorgató vénasszonyokká változtatni… 

         A rakparton csend támadt, mégpedig egycsapásra. Az egyik fickó, egy marcona, de ingerült hajóskapitány már nem hallgathatott tovább :

         – Ne sipítozz tovább, te kecske! – szólt dühösen. – Felszállsz a hajómra, és ha egész úton tartod a szád, egy csónakon kiraklak a sziget közelében.

          A valóság mindig lealacsonyítja az eszméket, gondolta lllighaen.

  

                                                              

                                                                                 Bánki Éva fordítása