A szél gyökere a tenger.

         Hát ezért szerette a királyné annyira a vizet, ami elválasztotta (most már úgy tűnik már, mindörökre) a szülőföldjétől. A távolság, a rettenetes távolság megvédte attól, hogy a régi barátai megpillanthassák.

        Jól van ez így. A szél olyan, mint egy vak futár: átadja az üzeneteket, és már fordul is vissza. Őt, Urraca királynét egyetlen rokona sem szégyenítheti meg azzal, hogy megpillantja. Hogy végigméri a kiszikkadt testét, az arcát, a vállát, a derekát.

        De itt van a kert, az ő kertje! Régebben hogy hihette volna, hogy a titokzatosan meghaló és újjászülető, fátyolszerűen egymásba hajló növények sokaságát is a tenger lélegezteti! A tenger – mi más! Hiszen a sziget terméketlen volt, szikkadt, kimerült. Hiába becézgette, hiába csíráztatta a virágmagvakat nedves rongyok között, az életerő egy-két hónap alatt kimerült bennük. Mikor serdülő lányként megérkezett a szigetre, megtapasztalta, hogy semmiféle növényt, de még egy rekettyebokrot sem sikerül meggyökereztetnie. És a virágok! Mintha mind tetszhalottak lennének! Egy-két hónapig viaskodtak a halállal, aztán a leveleik is kifakultak az északi szélben.

      És sehol sem látott méheket. Ez volt ezen a szigeten a legkülönösebb.

       Mintha csak a szél kényére-kedvére volnának bízva a virágmagvak! Ez csak megerősítette a királyné félelmét: a szigetet azoknak a hajósoknak az álmai éltetik, akik megpillantják a nyílt tengerről, de nem mernek a partjain kikötni. Hiszen ki ne tudná?… maradni lehet, de elmenni sohasem… több, mint harminc esztendeje, hogy senki sem hajózhatott el innen. Ennek ellenére megérezte a szélből a hajósok vágyakozását.

       A szél gyökere a tenger. Ki tudja, hány mérföldet tettek meg a magvacskák a szélben, mielőtt megérkeztek az ő csontos szigetére? Ezek a rózsaszín, sárga, fehér, zöld, vagy éppen szemmel alig látható magvak? Az első tavasszal kikapargatta a sziklák repedéseiből, aztán összezárt tenyerében átvitte őket a kertjébe. Néhány hónap, és ezekből a kis magvacskákból soha nem látott szirmok, áttetsző hártyácskák, piros vagy fehér szemű bogyók, csontokhoz hasonló ágak sarjadtak. A kert végében megrázta levélkéit egy bokor – és láss csodát, almafa lett belőle! Mikor agusztus végén beérett a ribiszke, olyanok voltak a gyümölcsei, mint a vércseppek.

        Egy szigeten, ahol szinte semmi sem terem meg.

       A szél gyökere a tenger. Ahogy a szenvedélyé is, gondolta a királyné. Ha nem lesz kire várnom, elcsitul bennem a betegség is.

       Korábban senki sem látott itt efféle csodát. Hiszen Bandemag király szigetén csak rozs, szúrós tövis és állatoknak való fű termett. Mire eljött a tavasz, már az életerős férfiak is támolyogtak az éhségtől. Hiszen egész télen csak rossz kenyeret és faggyas birkahúst ettek, és abból sem eleget, sohasem eleget. Életerős férfiak! – ugyan már! Az életerős férfiak ott éltek az ő szülőföldjén: telente jól belaktak hússal, elandalodtak a régi, nagy királyok hőstetteitől, aztán tavaszonként elindultak új asszonyokért a szigetekre. Mert erős a vágy, és szűk a tenger. Elfér egyetlen pohárban vagy egyetlen cseppben…

       Urraca királyné már nem is emlékezett, hogy ő miféle alku révén került erre a szigetre. Az életerős férfiak  nem tárgyalnak asszonyokkal, legfőképpen nem fiatal lányokkal – ugyan ki tárgyalna a széllel, még ha ezen az élete is múlna…? Ő volt a legkisebb, a legjelentéktelenebb, a legcsenevészebb lány a családban. És mikor már nem volt szükség rá a konyhában, vagy a nővérei esküvőjénél, akkor becsomagolták a ruháit, és megmagyarázták neki, hogy egy távoli szigetre viszik. Olyan távoli szigetre – mondták –, ahol az álmok is elfáradnak, és ha onnan egyszer visszatérne, ki tudja, hogy egyáltalán megismernék-e…? De akkoriban még jöttek-mentek a hajók tengeren, és a történet a kopár kis szigetről, ahonnan nem térhet vissza senki, dajkamesének tűnt.

       Palotám lesz! Sok-sok gyerekem! És egész nap csak rózsát nevelek…

      Ámde nem kapott sok hozományt. A szülei összedobálták egy ládába, amire a nővéreinek már nem volt szüksége, gyorsan megáldották, aztán kikísérték egy kopott, gyanúsan jelentéktelen kis hajóhoz. Úgy sírt az eső, mintha nem is tudná abbahagyni… És a kelengyeládát is rosszul bélelték ki, mire partra szállt az „új országban”, a kopár szigetecskén, a hímzett hálóingei, az arannyal átszőtt ruhái mind megpenészesedtek. Egy foltos, rossz  köpenyben dideregte végig a saját esküvőjét.

       De az álmok nem fáradnak el! És a gyűrűsujján még ott volt a kék vágás, a dinasztia jele. És nem is volt mindvégig egyedül, ahogy teltek az évek, egyre szebb, egyre tündöklőbb lett a kertje. A virágmagvak onnan jöttek, a saját világából, és a királyné nem tett mást, mint dédelgette ezeket a sziklahasadékokban megbúvó emlékeket. És ha rázúdult a délnyugati szél, már a reszketéséből kiolvasta, mit üzennek a nővérei. A szelek a barátai voltak, a szolgái, és még arra is megkérhette őket, hogy cseresznyemagokat hozzanak, vagy üzeneteket vigyenek.