Fekete Anna összes bejegyzése

Fekete Anna 1988-ban született Komáromban. Középiskolai évei döntő részét Budapesten végezte, itt is érettségizett, rövid bölcsészkari kitérő után orvostudományi egyetemen folytatta tanulmányait, jelenleg aneszteziológusnak készül. Kötete 2015. júniusában a FISZ-nél látott napvilágot Oda-vissza címmel. Versei eddig a „Mozgó Világ”-ban, az "Opus"-ban, a „Magyar Napló”-ban, az „ÚjNautilus”-ban, a „Tiszatáj”-ban, az "Irodalmi szemlé"-ben, a „Szőrös kő”-ben, a „Holmi”-ban, a „Napút”-ban, az "Eső"-ben és az „Irodalmi Centrifugá”-ban és a "Kulter.hu"-n jelentek meg. Jelenleg Brazíliában él.

Húsvét

Nézze, asszonyom, a fiatal férfiakkal
csak a gond van. Nem kár értük,
annyian vannak. Millió könyök, váll,
ököl, szitok, pillantás. Ha nincs háború,
elszaporodnak. Visszabeszélnek,
zaklatják a nőket, letapossák
a szőlőtőkéket, keresik a mennyek
országát, lázadoznak. És még csak
nem is tolvaj az összes. Vannak itt
felforgatók is. Szelíden kezdik,
de végül összezavarnak mindenkit,
és nem hagyják a haldoklókat meghalni.
Lázadnak a természet ellen. Ha rájuk
bíznánk a világot, senki sem halna meg,
és az állatok is visszabeszélnének.
Hát belátja, asszonyom, rendnek kell lenni.
Mindenekelőtt és alapvetően.
Nem engedhetjük, hogy az éj nappallá
változzon, hogy a holtak visszatérjenek,
hogy minden léhűtő biztonságban legyen.
Megértheti, asszonyom, amit meg kell értenie.
Persze, a holttest az öné lesz, mi nem vagyunk
se barbárok, se embertelenek. Pecsétgyűrűt,
láncot, karkötőt rendben visszaszolgáltatunk.
És a töviskoszorút is, ha már így tetszik kérdezni.
Itt, a kipontozott résznél tessék aláírni.

Karácsony 2017

Ha nincs hó, ha semmi sem selymes-fényes,
egy kis édes íz jár karácsonykor. A rossz borban,
a roppanós cukormázban, a csokimikulás vastag
talpában, az akciós, lekváros-mazsolás-marcipános
piskótában. Robban az öröm a fogak közt,
aztán a torokban, a gyomorban, a vérerekben,
felélénkíti az emlékezetet – kijár a szegényeknek is.
És még szaloncukor sem kell. Egy száraz kenyérdarab,
ha sokáig őrizgeteted a nyelv alatt, megerjed,
lassan édes-otthonos lesz – akciós boldogság,
másnapos karácsony. Közben egy másik világban, 
 angyalok fényesítik az adamant-rudakat,
és köszöntik felemelt orcával az örökkévalót.

 

 

 

 

 

 

 

(Illusztráció: El Kazovszkij)

 

 

Aspiration

A cuppogós, nyúlós, fogdosós
férfiak csak megbántanak. És a világot
sajnálod, hogy a lélegzetvételét hozzájuk
igazítja. De az igazi szörnyek másfélék.
Helyettük gondolkodsz és helyettük lélegzel.
Álmodban is egy nem létező szív dobbanásához
igazítod a szívverésedet. Neki mosolyogsz
és neki nevetsz. Igazgató úr már megérkezett?
Jaj, csak elég jó és friss legyek! Amióta a világ
a világ, igazgatom a hajam és remegek.
Mert a bennem lévő üresség és félelem
nála, az Örök Igazgatónál is erősebb.

 

(Hendrik Goltzius  metszett grafikái)

 

 

Ötvenhat

mindenki másképp nevezi,
de nekem a legjobb éven volt.

Pedig milyen rosszul indult ez is!
Betegségek, hideg, szegénység,
nyáron meghalt a nagyapám, alig bírtuk
eltemetni. Az első fizetésemből vettem
egy új cipőt Cseszkóban, gyönyörű volt, erős,
vörösesbarna, de elég hamar tönkrement,
mert ebben a cipőben csináltam végig
az októbert, a novembert. Talán azért
maradtam a harcokban, mert az új cipőben
erősnek, szabadnak, fontosnak éreztem magam.
Pedig a végén már csak a lélek tartotta.
Ahogy engem. 71-ben szabadultam.
A börtönben minden kicseréltek bennem,
a szememet, a májamat, az életemet.
Becsüljem meg magam, mondogatták.
Becsüljem meg, mert még egy esély nem lesz.
Nem is lett. Középkorú asszonyként,
halántékon őszülő hajjal szabadultam.
 

Csak azt nem értem annyi év megbecsülés,
annyi év hideg és annyi év éhezés után:

hány cipő kell egy forradalomhoz?

 

A glóbusz Komáromban

(Emigráns dalok II.)

Amerikába csak a mihasznák mennek,
hátrahagynak csapot-papot, apát, anyát,
feleséget, és viszik magukkal a kasszát,
a családi ékszereket, a szombati bevételt.
Letérnek a rendes útról, hiszen mihasznák.
Doberdó és Isonzó még emberi csontokból
épült. Amerika álmokból s ellopott ezüstből.
Ausztrália pedig még ennél is mihasznább
ország. Kengurujuk dögivel, de még a túrót
sem bírták feltalálni, jelentette ki nagy-nagynéném,
aki huszonnégy órát repült, hogy ennyire komolytalan
és hihetetlen helyen végre megölelje az unokáit.
De ki tudja, hogy ezek az unokák valóságosak
voltak-e? Vagy ha valóságosak nem is, legalább
rendesek? És valóságos vagyok-e én magam,
aki letértem a rendes útról, és eljöttem Amerikába,
és itt, a mihasznák közt, a lágy embermasszában
régi, könnyelmű, komáromi boltossegédeket
és könyvelőket keresek. De sehol senki és semmi.
Talán én is csak halál nélkül próbálok elveszni.

 

(kép: Brooke DiDonato)