Fekete Anna összes bejegyzése

Fekete Anna 1988-ban született Komáromban. Középiskolai évei döntő részét Budapesten végezte, itt is érettségizett, rövid bölcsészkari kitérő után orvostudományi egyetemen folytatta tanulmányait, jelenleg aneszteziológusnak készül. Kötete 2015. júniusában a FISZ-nél látott napvilágot Oda-vissza címmel. Versei eddig a „Mozgó Világ”-ban, az "Opus"-ban, a „Magyar Napló”-ban, az „ÚjNautilus”-ban, a „Tiszatáj”-ban, az "Irodalmi szemlé"-ben, a „Szőrös kő”-ben, a „Holmi”-ban, a „Napút”-ban, az "Eső"-ben és az „Irodalmi Centrifugá”-ban és a "Kulter.hu"-n jelentek meg. Jelenleg Brazíliában él.

Fekete Anna: Húsvéti vers

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ilyen minden péntek, tele rohanni- és intézni-

valóval. Mint a ki nem feslett bimbó, olyan

vagyok, piros is, sárga is, fehér is, mindent akarok,

mindig mindenhol ott szeretnék lenni. Vigyél kabátot,

hova rohansz, állj meg! Pedig én nem tudok várni,

nem tudok megállni, szeretek minden pénteket,

szeretem a remény- és virágporillatot a levegőben,

úton vagyok, úton, mindig azt hiszem. Ott is vagyok,

ahol elköszöntem, és már ott is, ahova sietek. Pedig

még néhány kínterhes óra, és nem marad a nagy

ragyogásából semmi. Fázom, mint egy áruló, fázom,

mint akit se a tűz, se szolgálólány nem melegít. Hova is…

Mert hova is… Jéghideg az éjszaka. Reménytelenül hideg,

csúfondárosan. Sarokvas csikordul. Ő már elköszönt

tőlünk, és kitárta a lábunk előtt a földmélyi kapukat.

Várni kell, talán mégiscsak várni kell.

(Milyen törékeny vagy, Jeruzsálem,

oszlopaid mily romlandóak, illatodat,

a nárdust egy legyintés elsodorja…)

Oda-vissza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez is királyok földje. Megszegetlen

vörös-kék fényekkel teli messzeség.

 

 

Nagyanyám spenótot szed benne. Negyvenöt

Lépés a körtefa-sor, huszonöt lépés a kerítés.

Nagyanyámnak a huszonöt lépés is sok. A szomszéd

fiú – minden pénzt megérdemel – tavasszal jön

a kertet felásni. Régi kert ez, korhadt, öreg,

a földjét ugyanolyan öreg indák fojtogatják,

mint nagyanyám térdeit.

 

 

És most, olvasó, azt hiszed, jön a mégis!

Hogy szeretem a nagymamát, hogy szeretem

ezt a drága kis kertet, hogy hogy tipegtem-topogtam

benne, mikor gyerekkoromban negyvenöt lépés után

megláttam végre a végtelent.

 

 

Hát nem! Mindig utáltam ezt a káposzataszagú

kis kertet, ami telis tele van hasznos magvakkal,

az öregkor folyondáros, már-már rögeszmés

aggódásával…

 

 

De egyszer elsodor engem egy hullám az Adrián,

ki az öbölből a prüszkölő tenger felé. Míg kapálóztam,

minden sejtemmel éreztem azt az életet a haláltól

elválasztó negyvenöt lépést, amit a nagymama oly

makacsul tesz meg minden reggel a körtefáktól

az ágyasokig. Egyszer majd alulmaradok,

ahogy alulmarad ő is.

Budapest, a boldog város, avagy A Boldogság Frakció közleménye

Ma mindenki a budapestieket akarja boldogítani, hadd tegyük ehhez mi is a magunkét hozzá!

A budapesti lelkületnek nem elég egy sovány önkormányzati választás. Kit érdekel, hogy ki ül majd a városházán, ahova mi a lábunkat se tehetjük! Mi nagyszabásúbb, lelkesítőbb dolgot szeretnénk: az általános boldogságot. Az ÁB (Általános Boldogság, úgy is mint Boldog Város) megszületéséhez több dolog kell, mint egy egyszerű kis főpolgármester, aki a kamerák előtt lebzsel, hajbókol a miniszterelnöknek, és csip-csup dolgokban egyeztet. Ezért is helyes, ha mi, civilek (boldog és boldogulni akaró pestiek) számba vesszük az elvárásokat és a lehetőségeket.

 

Milyen is egy Boldog Város? A földjét nem mérgezi túl sok halott, nincsenek II. világháborús bombák a villamossínek alatt, nem emlékeztetnek a házakon belövések a múlt borzalmaira. Budapestet már annyiszor elfoglalták, hogy ránk férne egy történelmi nagytakarítás. Ha győzni nem lehetett, akkor emlékezni sem kell – legalábbis a vereségre nem. Melyik boldog pesti szeret a Vértanúk terére vagy az Ostrom utcán randevúzni?
És ott van az a számolatlan öngyilkos, balszerencsés lúzer, akikről Budapesten utcákat neveztek el. Ha jól végezte volna a dolgát Széchenyi, Petőfi, József Attila, akkor a budapestiek most boldogabbak lennének. És ki ez a Rottenbiller, Szentkirályi, Csengery, Podmaniczky? Micsoda dölyfös nevek! Szólítsuk csak a saját utcáinkat keresztneveken! Mindenki otthonosabban érezné magát, ha az Anna utcából menne az Emese körúton át a Nikoett térre. Emlékezni jó, de nem ennyit, amennyit a pestieknek kell.
De mért csak a női nevek szolgálnának ürügyül a permanens reménykedésre? Budapest vendégei a hegyekből idezúduló vagy az alföldről idecsámborgó szelek. Egy szélroham, ami októberben felforgatja az utcákat, sokkal jobban meghatározza a pesti lelkületet, mint Kisfaludy, Berzsenyi vagy Táncsics. Szolgáltassunk igazságot nekik is!
És ha már kipiszkáltuk a Gellért-hegy oldalából a csontvázakat, a villamossínek alól a II. világháborús bombákat, és az utcáinkat is szépen átkereszteltük, kicsit jobb lett a hangulatunk, jöhet az érdemi városfejlesztés! A budapestiek közel laknak egymáshoz, de mire A-ból B-be eljutnak, leesik a vércukruk, a fogukat csikorgatják, hadonásznak az öklükkel, elküldik egymást, leszavaznak a szélsőséges pártokra. Mennyivel egyszerűbb lenne gördeszkákat osztogatni, mint költséges lyukakat fúrni a mélybe, combinókat rendelni, buszvezetőkkel húzakodni… Jobb, ha teljesen megszűnik nemcsak a tömeg- hanem a gépkocsi-közlekedés, mert mért csak a szegények szívjanak, akik eddig bérlettel jártak mindenhova. A cukrászdák és bárok kiültethetnék a vendégeiket a 4-es, 6-os vonalára. A Gödör Kombinát (a Gödör Klub jövendő anyavállalata) birtokba venné az összes metróaluljárót, és földalatti piknikeket tartana a Duna alatt.
De honnan lesz pénz? Ez még mindig nyitott kérdés. A 4-es metró alagútjaiban tartott alternatív fesztiválok nem sokat hoznak. Valami grandiózus, nagy üzleti terv kéne, amibe a pestiek beleölik a kreativitásukat, és hoz rendesen a konyhára. De milyen különös tehetsége van a pestieknek? Milyen különös adottsága van Budapestnek? Mi az a megbízható plussz, amivel az itt élők hozzájárulhatnak a világboldogsághoz? A világkereskedelemhez? A lassan aktuális IMF-törlesztőrészletekhez?
Ez a forradalom. Más nincs, lássuk be. A pestiek csak a vérzivatarok, azaz a nagy világszívások idején kerültek bele a világhírekbe. Ha a CNN eljön, és nálunk forgat, akkor tüntetők masíroznak, lángolnak az utcák, recseg-ropog a tévészékház. Ez az egy dolog, a felfordulás megy nekünk.
Pénzügyi gondjainkra ezért a permanens forradalom lenne az egyetlen megoldás. Egy óriási színháztársulat (ide lehetne majd a sok munkanélküli BKV-st irányítani), a hét meghatározott napjain a turisták gyönyörűségére újrajátszaná a magyar történelem sorsdöntő fordulatait. Rohamoznak a törökök, settenkednek a Habsburgok, lőnek a németek, orosz katonák készülnek leteperni a budai hegyeket. Támadnak, tipornak… de a 2010-es önkormányzati választás után már csak a jók győzhetnek.
Az ám, de nem minden idelátogató turistának vannak ilyen avítt nosztalgiái! De semmi gond, kérésre Budapest Főpolgármesteri Hivatala megrendezi Önnek a Csillagok háborúját is.
Budapest polgármestere pedig – oldalán marketingesekkel, idegenforgalmi szakemberekkel, stylistekkel – a Citadella ormáról irányítaná a hadműveleteket.
Ugye, Budapest mennyivel vidámabb város lenne?!

 

Részlet a Varjú-ciklusból; Alkalmi vers

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Részlet a Varjú-ciklusból
 
Igen, ő az. Vibrálóan fekete.
Varjú a novemberi, elektromos
esőben. Téged figyel, de még a csőrét

 

sem fordítja el. Ez az ő földje.
Az ő esője. Az ő novembere.
Te meg a hibája. Nem félsz,
Anna? Ő elrepül, te meg ittmaradsz.
 
Alkalmi vers
 
Ez a vers,
ez a kis vers
még nem látott sértődött embert.
Fehérbe mártott tollal írták.
Egy fehér reggel, a nyolcadik napon,
éppen ébredés után.
Él, amikor először kézbe veszed.
A szárnya csak kicsi távolságot
bír el. De még szerencse, hogy nem vagy
nagyon messze. A földszinten ücsörögsz,
tizennégy lépésre tőlem.
Manapság dominák írják a verseket:
az egyik kezükben korbács, a másikban
a nemtudommilyen összes, valami
nagyon bátor, nagyon fejbevágó dolog.
Hát nézd el nekem,
hogy én ilyen óvatos vagyok.

Folyó Görögországban; A gyógyíthatatlan; Ünnepi vers

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

FOLYÓ GÖRÖGORSZÁGBAN

Kipróbálja a folyó a hidat,
hisz nem rest, ő is fiatal,
felfrissült a szélben, a csapongó
márciusban, folyik, csobog-
csobog, végigbeszéli a napokat.
Tiszta, könnyű, hatalmas.
Mint féltékeny, öreg szeretők,
olvadó hegyek figyelik:
– Kicsi Phyllis, hova
csavarogsz? Nem félsz
nekünk nemet mondani!?

 

A GYÓGYÍTHATATLAN

Gyógyíthatatlan, mondták.
Ő meg nevetett. Mennyi nyavalyát élt túl,
egyikből se gyógyult meg, de minden hajnalban
rágósabb és erősebb lett.

Hajnalban öltözködnek a szépek,
és munkába indulnak a boldogok.
Zsibongás. Becsapódó ajtók. Lámcsak
áramlik a vér a vezetékekben.

A gyűlölet lassú orvosság a daganatokra, sebekre,
azokra a betegségekre, melyek még csak
gondolatban léteznek, de ott kóvályognak az ereiben.

Hajnal! Mennyi undok zaj!
Lever egy poharat,
hogy az utálat meggyulladjon benne.

Nincs vész, gondolja.
Azok csak sietnek.
De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.

 

ÜNNEPI VERS

A tél bezárja a napokat.
Nem marad más belőlünk, csak egy előkanyargó
füstcsík egy cigarettából: kékesen lebeg,
aztán eloszlik. Pedig van itt dió, alma.
Forralt bort kérnél, vagy teát mégis? Lásd,
ebben a házban éltek a dédszüleim, míg éltek,
kiszáradt alma-múmiákból főztek kompótokat.
Hát ők szolgálnak itt ki, ők raknak itt rendet,
és fura válaszokat küldözgetnek a telefonomról
(dédanyám imádott mindenkinek boldog névnapokat
kívánni). Esténként megmosdatnak, Annuskának hívnak,
etetnek, itatnak, a hátam mögé gyűrik a díszpárnáikat.
Lebegek köztük lustán, jóllakottan, aztán kékesen
szétfoszlok, mint a füst dédanyám régi cigarettáiban.