Sokszor megállította a szél az utcán.

            És ahogy óvatosan, lesütött szemmel bicegett, megállították a pillantások is. Ha külföldiek közé szorult, azok hirtelen róla kezdtek el beszélni. Adél egy szót sem értett svédül, norvégul, szlovákul vagy portugálul, de megérezte, hogy róla van szó: szegény kislány, hogy milyen szomorú dolog ez!

            A járáshibája, ugye. Ez tette olyan érzékennyé a pillantásokra. De a pillantásokra vagy magukra a gondolatokra? Adél, miközben az ágyat nyomta a különböző kórházak rehabilitációs osztályain, sokat tűnődött ezen. Mert hiszen ha hirtelen mögéd lépnek, azt is megérzed. És ha rólad van szó, nem a pillantások állítanak meg, és nem is a beszéd váratlanul megtörő ritmusa.

            Semmi látható. Ha egy sötét szobában rólad beszélnek éjszaka, azt is megérzed, pedig alig érted a duruzsolásukat. Egy energiahullám áthatol a sötétségen: és ha sötét van, ha nem hallod a szavakat, akkor is körülvesz valami bizsergés, érzed, hogy rád figyelnek. Tökkelütött, mondta Adélról az anyja, aki a karmákban hitt, a lélekvándorlásban, és semmi mást nem olvasott szívesen, csak a tibeti megvilágosodottakat. Anya a rendszert szerette, és csak legyintett az ilyen közönséges tapasztalatokra. Adél nagyapja református pap volt, a gyomrában egy csomó félig megemésztett oldalassal és sietve elhadart zsoltárral, ő az unokája megfigyeléseit babonáknak tartotta. Babonának, vénasszonyságnak, nevetséges ostobaságnak. Majd kinövöd, ígérte. Ilyenkor Adél szemébe nézett, és nem a lábára, amit az Uzsoki kórházban egy szörnyű baleset után kimerevítettek. Adél, a szegény Adél volt az egyetlen unokája.

            De Adél nem törődött egyikükkel sem, és logikus rendszerbe akarta foglalni a tapasztalatait. És nem elégedett meg az olyan folklorisztikus beszámolókkal, hogy „már az úton hazafelé éreztem”, „még be se léptem, de elfogott az az érzés…”. Pedig sokat töprengett ezeken. Miképp lehetséges, hogy bizonyos helyzetekben az emberek látják egymás gondolatait – és akkor is látják, ha az illető egy másik szobában vagy egy másik világban tartózkodik?

            Voltak könnyen rendszerezhető törvényszerűségek. Hiszen senki sem riad fel attól, ha a másik róla álmodik, ahogy a kitartó szeretet vagy a tartós gyűlölet sem riaszt meg senkit. Az effélék elkoptathatják az embert, de nem lepődünk meg rajtuk, hanem szép lassan hozzáigazítjuk az életünket. Zavarba jönni a gyűlölettől? Mi, emberek csak arra neszelünk fel, ha egycsapásra megváltozik a ránk irányuló figyelem.

            Mert úgy élünk, töprengett, mintha egy sűrű erdőben kóborolnánk. Rengeteg szempár szegeződik ránk, és akkor vagyunk veszélyben, ha nem vesszük észre, hogy mindenki megriad. A meglepetés, ez a kizökkenés aztán – akár az ónos eső –, nyomot hagy a tárgyakon, sőt nemcsak a tárgyakon, hanem a ruhákon, a falakon, de magán a nyelven is. Nincs az a rossz krimiíró, aki ne tudná, hogy „a rémület sokáig ott lebeg a szobákban…”.

            A nyelv, mint valami végeérhetetlen melodráma.

            Adél szorgalmasan jegyzetelgetett, és a tudását kezdetben az utasokon próbálgatta a HÉV-en. Hiszen léteznie kell valamilyen bombabiztos, jó kis metódusnak, amivel ő a többi embert a markában tarthatja. Az egészségeseket, a szerelvényről gyorsan fel- és leugrálókat, az esténként szórakozni akarókat. A neki háttal ülő, kopasz, magabiztos urat elképzelte jóságos nagypapának, aztán egy pillanat leforgása múlva a szőrös kézbe korbácsot, a vastag combok közé vergődő gyerektestet képzelt – rátörte az utasra az ajtót, mint valami aljas nemi erőszaktevőre. A kopasz utas rögtön megrándult, a tarkója izzadni kezdett, gombóccá gyűrte az újságját, tekergette a nyakát, aztán idegesen odasorolt az ajtóhoz. Adél érezte, hogy nyirkos az atlétája, és azon töpreng, bejelentkezik az orvosához, hogy kivizsgáltassa magát.

            Ez vajon egy metódus, amit mindenki alkalmazhat, vagy egy olyan különleges képesség, mint az abszolút hallás, ami csak a kivételes tehetségű emberek osztályrésze? Adél ezen is sokat tűnődött – na de ki várná el egy nyomoréktól, hogy felfedezésekkel álljon elő?

            Az egycsapásra megváltozó fantáziaképek olyan alattomosak voltak, mint a gyomorszájra mért, precíz ütések. De Adélnak látnia kellett, hogy a hirtelen megváltozó figyelem gyógyítani is képes. Elég volt elképzelnie egy rossz dzsekiben fagyoskodó, depresszós lányt tengerparton sétálgató, boldog szerelmesnek, és a lány arca máris megszínesedett, a Duna partján elnyúló, hajnali Budapestből ragyogó világváros lett.

            Ám mindig könnyebb bántani valakit, mint becézgetni. Na de mi értelme mindenkit elrontani, megtörni, elkeseríteni, tönkretenni? Mi haszna van belőle? Ráadásul Adél nem is a zavarukra volt kíváncsi, hanem a titkaikra, a bűneikre, az életükre. De Adél először csak a szagukat érezte. Mert az emberekből a meglepetés, a rájuk irányuló, gonosz fantáziák kifacsarták az izzadtságot, a rosszkedvet. És ilyenkor akár a célba vett állatok, sebezhetők lettek. A hatás hasonló volt ahhoz, mint mikor Adél gondolatban levetkőztette őket. Ahogy a képzeletében kibuggyantak a gondosan takargatott hájak, visszerek, farpofák, bőrkeményedések, ahogy a legféltettebb titkaikat is számba vette, a szembenülők izzadni kezdtek.

(Részlet Az a saját szoba c. regényből)

A tanárnőknek saját szaguk van. Átizzadt nejlonharisnya-, régi tolltartó-szaguk, megkeseredett spray-illatuk. Tiszteletreméltó illat. Jó hozzájuk érni, véletlenül beletörölni az arcod a blézerükbe, és azt mondani, otthon hagytam, nem csináltam meg, elvesztettem…, ne tessék haragudni! A tanárnő azért tanárnő, hogy… Ha szépen kéred, akkor nem haragszik.

Hatalomszag. Tanárnőszag.

Az egyszerű szerkesztőknek a kiadóban nem volt hatalomszaga. Hogy telt a hétvége, Bettike? Mit szólsz ehhez a nagy meleghez? Betti ide-oda csapkodott a porronggyal, és csak vigyorgott, mint aki nem tud háromig számolni… pccc, cscscs, brrrrr… na ne mondd, Bettike, nekem is. Betti belevaló, feszes farmerbe bújt falusi takarítónő volt, jópofa csaj, a szeme is nevetett, de hamarosan rá kellett jönnie, egy porszemnyit nem számít ezeknek a szerkesztőknek a szemében.

Milyen jó kedved van! Táncolni voltál, Betti?

Betti olyan jelentéktelen porszem volt, hogy a kiadóban bárkit visszategezhetett. Te mit szólsz, Betti, ehhez a napsütéshez? Betti nem szólt semmit. Hálásan vigyorgott, hisz megadták neki a tiszteletet. Még Murányi úr, a kiadó igazgatója is.

Nikoletta, az igazgatóhelyettes viszont nem volt ilyen jó fej. Talán a lábikráján feszülő nejlonharisnya miatt, vagy mert hajcsavarókkal aludt, és ezért nem tudta magát kipihenni éjszaka. Porszürke karikák lapultak a szeme alatt. Majd megmutatom neked, Betti! A polcokon a könyveket is le kell porolni, rámenni a sarkokra! Idejön a szerző, végignéz a könyveken, ránéz a sarkokra, és mit gondol…mit gondol rólunk.

Nikoletta minden blúza, minden kabátkája mintha poros lett volna. Szürkés, tanárnős kontúrja volt az arcának, pedig szerette az élénk színeket, és a haja is mogyoróbarna volt. Talán az áldozatos életútja miatt. Hiszen feláldozta magát a magyar művelődésért. A hetvenes-nyolcvanas években minisztériumi osztályokat vezetett, negyven-ötven ember munkájáért felelt – magától értetődően a takarítónőkért is.

Nikoletta tehát mindent tudott.

Egy szerző sem járhatott túl az eszén. Még azt sem engedte, hogy egy író vagy tudós túlzottan egoista legyen. Volt egy kis közös munkánk, mondta a megjelenő könyvekről, és mint a gyóntatópap, olyan jól ismerte a szerzők gyengéit. Nikoletta Betti gyengéjét is ismerte: összecsapja a sarkokat, túl jóban van Julival (pedig ő nem jó példa, ő nem az igazi), túlságosan zárkózott, és soha nem beszél a családjáról. A „problémáiról” és a „perspektíváiról”.

Egy özvegy igazgatóhelyettes, gondolta Betti, és vigyorogva törölgette tovább a sarkokat. Juli egzaltált, túlságosan is egzaltált, duruzsolta Nikoletta. Talán segítségre szorul, talán gondjai vannak. Betti hátat fordított, újra lehajolt az egyik alsó sarokhoz, és eleresztette a füle mellett Nikoletta puhatolózását.

De nem azért volt igazgatóhelyettes, hogy Szabó Bernadettet futni hagyja. Hiszen kedvelte őt, érdekelték a „problémák” és a „perspektívák”, és Julihoz m is a „szegény Bettin” keresztül vezetett út. Nikoletta remekül kiismerte magát a nagy apparátusokban, tudta, ki mennyit nyom a kulturális szférában, hogy „kinek mi a súlya” − de hiába, a kövesdi dolgokban nem ismerte ki magát.

Mintha Betti és Juli közös múltja valamilyen veszélyforrás lett volna.

– Bettike, nem akarnál egy kis pénzt keresni? Mondjuk, most szombaton…?

Betti nem nagyon akart, ez az igazság. Már megbeszélték Karcsáékkal, hogy egy bevásárlóközpontban, és írják tovább a facebook-regényt. Persze, ha a főnök szólít, mindent és mindenkit el lehet halasztani. De Nikolettánál az is mulatságosabb lett volna, ha egy matematika könyvvel a kezében leül egy parkba, és egy bizonyításon töri a fejét …

Természetesen rögtön igent mondott.

Hiszen a parasztok szeretik a pénzt. És bizalomra vall, ha a szellemi élet Nikolettája beengedi a fürdőszobájába, a nappalijába, a magánszférájába… De nehéz az alázatosság és pökhendiség között a középutat megtalálni. Ezt az ösvényt benőtte a gyanakvás.

Pedig Betti felkészült, mi több alaposan felkészült. A térképen kikereste a Szent István parkot, a neten utánakeresett Romhányi úrnak, Nikoletta múltjának, az „apparátusainak”. És Nikoletta is készült, alaposan készült: szombat reggel úgy ragyogott a lakás, mintha Nikoletta lázasan takarított volna egész éjszaka.

− Kezdjük a munkát egy kis kávézással, Bettike!

Mért akar ilyen jó benyomást tenni rám?, töprengett Bernadett. T

Tárva-nyitva álltak az ablakok, de a lakásnak olyan irigység- és özvegyasszony-szaga volt, mintha sok év elteltével most nyitották volna ki először a szekrényeket. Szagcsata, gondolta Bernadett, és próbálta szétválasztani a Szent István-park, a nejlonharisnyák és a frissen főtt kávé illatát. A kávét szürcsölgetve megtudhatta – amit tudott, hiszen készült a takarításra – hogy Romhányi úr tragikus hirtelenséggel… hogy Romhányi úré és Romhányi úr családjáé voltak a szekrények és a falak, minden, de minden – a Bálint bácsié, az Erviné, a Szidi nénié… akiket Nikoletta tragikus önfeláldozással… Oly sokáig… tragikus önfeláldozással…

Betti Kövesden nagyon sok ilyen öregasszony-történetet hallgatott végig, csak ott nem Szidikének és Ervinnek hívták a rokonokat. Mindeddig kételkedett is abban, hogy ezek komoly, normális nevek volnának.

Most is kételkedett, ami azt illeti.

(Részlet Az a saját szoba című regényből)

Ha az embernek hypószaga van, ha az ujjai érdesek, nem járhat költői estekre. Egyszer-egyszer elmondhatja, ma takarítottam, fáradt vagyok, büdös vagyok, ne gyere közel. De hogy nézne ki, ha valaki azt magyarázná: ez a munkaszagom, nézd, én takarítónő vagyok…

Mindent megfontolva Betti lemondott arról, hogy Juli ismerőseivel személyesen is találkozzon.

A halála előtti hónapokban már Júlia sem járt olyan gyakran „estekre”, a barátaival a neten tartotta a kapcsolatot. Álságosan, vagyis a facebookon. Ha így, akkor így, gondolta Betti, és egy este bezárkózott a kiadóba, hogy feltérképezze Juli barátait. A királyt kereste, a titokzatos barátot vagy pártfogót, aki segít Juli verseit elterjeszteni. De hol laknak a királyok? Juli fiókját már a második próbálkozásra sikerült feltörnie, de hiába kutatott, se a levelek között, se a facebookon nem akadt se titkos szerelemre, se semmiféle nagyhatalmú ismerősre. Ám hogyan találhatna rá, töprengett, ha azt sem tudja, hogyan élt Fehér Júlia?

Levegőt vett, és belevetette magát a hírekbe.

Arcok, arcok, arcok. Az unalmas hírfolyamban csak két igazán izgalmas eseményt talált. Az egyik Az úttest közepén vágtak disznót a Cserepes soron kezdetű tudósítás. Miközben áttanulmányozta a hírt, minden idegszálával átélte a „vadászatot”. Hallotta a Cserepes soron felhangzó kiáltásokat, látta, ahogy az asszonyok vájdlingokkal kiszaladnak a házakból, és azt is, ahogy az utca két végét elállják a rikoltozó férfiak: na, mi van, szúrd már le, mit totojázol … De ez a hír tényleg álságos volt.

Ugyan kik vágnak az utca közepén disznót?

Ám Juli üzenőfalán egy ilyen jó álhír is csak piszokfoltnak számított. Nevek, nevek, nevek. És semmitmondó találkozók, semmitmondó tetszésnyilvánítások: xy felolvas, z-nek új frizurája van. De tíz óra után rábukkant a másik gyöngyszemre: Parfümöt lopott a színésznő. Betti rögtön kárörvendő, boldog elégtételt érzett. Na de én is ezt csinálom, hasított belé. A nagyokosok azt mondanák, én is lopok, hiszen kisajátítom egy halott lány személyazonosságát. De ez a világ – ha parfümöt is lopnak benne – talán nem legyőzhetetlen.

Ha nem is volt legyőzhetetlen, de megvoltak a maga törvényei. A fantasy-s trollok, sárkánygyíkok után Betti viszolyogva követte a szürkén hömpölygő bejegyzéseket. Micsoda szikkadt világ! De hát Juli, az ő kövesdi barátnője itt élte le az egész életét – egy olyan világban, ahol a nők verssorokat tesznek közzé, és persze éjszaka nem durrantják szét a fejüket. Egyáltalán, miért ölte meg magát? De Juli itt még élt, a mosolya ott hömpölygött a többi mosoly között. Finom, érzékeny arc, festetlen, hófehér bőr. Amolyan „régiszőke”. Ahogy az édesanyja mondaná: igazibb, mint a többiek.

De vajon a többi arc, a többi név él-e még? Bóklászva a fejfák közt, Betti néhány nap múlva már kezdte kiismerni magát. Tudta a járást, kiigazodott azon, ki kinek a barátja, a barátnője, évfolyamtársa, ellensége. Akárcsak egy falusi temetőben, töprengett, néhány séta elég, hogy az ángyok, komák, sógorok közt kiismerje magát az ember.

És mindnek milyen jó arca van, gondolta a fejfákat nézegetve. Az ő bölényarca bezzeg nem indítana senkit arra, hogy lájkoljon a híreire. Mint régi kalandjátékos, tudta, először arcot kell választania.

Betti végiggyalogolta a legelőkelőbb európai magániskolákat. A legártatlanabb arcocskákra egy Nantes-i középiskola érettségizői között talált rá. Kifinomult vonások, sok-sok magabiztos mosoly, miközben körbelengte őket is valami ideges vibrálás. Mintha csak magyar írók hugicái lennének, gondolta elégedetten. Gyorsan kilopott két arcot a Sainte-Anne Kollégium végzősei közül: a csontos Véronique-ot és az orcáit felfújó, szeplős Gabrielle-t. A legjobb kalandjátékos sem játszhat el egy tőle idegen szerepet. Márpedig ezek a lányok nem szépek voltak, hanem a szép lányok barátnői, akárcsak ő, a Júliát gyászoló Bernadett.

A csontos Véronique-nak, a megbízhatónak magyar nevet adott, és beléptette a facebookra: ő lett a próbababa. Hogy feltérképezze a Julit körülvevő zátonyokat, az ő nevében kezdte lájkolni a híreket. Juli barátai kérdezés nélkül visszajelölték – talán rajongónak hitték? –, de ez a Veronika még csak név volt: egy halottnév, történet, sors, barátok és unokatestvérek nélkül.

Igen, az unokatestvérek! A széparcúak aligha hiszik el, hogy van olyan ember, akinek egyetlen ismerőse sincs a neten! De ugyan mi feltölteni- és megosztani valója lehetne Zuzunak, a Csipás húgának? Vagy Erzsi néni húgainak, vagy a baptista lányanyáknak vagy akár az ő unokatestvéreinek? A számítógép két részre osztja az embereket, létezőkre és nem létezőkre.

De azért nekiveselkedett, hogy kitanulja, jobban kitanulja ennek a világnak is a csínját-bínját. Juli imerőseinek a nevét – már akikről eddig nem hallott –, bedobálta a netes keresőprogramokba: életkor, díjak, könyvek, diplomák. Vándorolt a fényképek, a hozzászólások között, belepillantott a kedvenc filmekbe, belehallgatott a kedvenc zenékbe, de ez a világ dölyfösen zárkózott maradt.

Nem baj, gondolta. Már Tar Sándor is gyűlölt titeket.

Pedig ennek a világnak is megvoltak a választóvonalai. Személyes sérelmekkel csak az idősebbek álltak elő. A fiatalok, mint az óvatos halacskák, keringtek körülöttük, helyeselgettek-tetszikelgették őket, aztán rögtön visszahúzódtak a saját köreikbe. Ezeknek a finoman egymásba kapcsolódó köröknek a működése sokáig rejtélyes maradt Bettinek. Pedig valamelyik körben, valamelyik öblöcskében ott élt (vagy élt-halt) a király is, Juli nagy szerelme.