Sokszor megállította a szél az utcán.

            És ahogy óvatosan, lesütött szemmel bicegett, megállították a pillantások is. Ha külföldiek közé szorult, azok hirtelen róla kezdtek el beszélni. Adél egy szót sem értett svédül, norvégul, szlovákul vagy portugálul, de megérezte, hogy róla van szó: szegény kislány, hogy milyen szomorú dolog ez!

            A járáshibája, ugye. Ez tette olyan érzékennyé a pillantásokra. De a pillantásokra vagy magukra a gondolatokra? Adél, miközben az ágyat nyomta a különböző kórházak rehabilitációs osztályain, sokat tűnődött ezen. Mert hiszen ha hirtelen mögéd lépnek, azt is megérzed. És ha rólad van szó, nem a pillantások állítanak meg, és nem is a beszéd váratlanul megtörő ritmusa.

            Semmi látható. Ha egy sötét szobában rólad beszélnek éjszaka, azt is megérzed, pedig alig érted a duruzsolásukat. Egy energiahullám áthatol a sötétségen: és ha sötét van, ha nem hallod a szavakat, akkor is körülvesz valami bizsergés, érzed, hogy rád figyelnek. Tökkelütött, mondta Adélról az anyja, aki a karmákban hitt, a lélekvándorlásban, és semmi mást nem olvasott szívesen, csak a tibeti megvilágosodottakat. Anya a rendszert szerette, és csak legyintett az ilyen közönséges tapasztalatokra. Adél nagyapja református pap volt, a gyomrában egy csomó félig megemésztett oldalassal és sietve elhadart zsoltárral, ő az unokája megfigyeléseit babonáknak tartotta. Babonának, vénasszonyságnak, nevetséges ostobaságnak. Majd kinövöd, ígérte. Ilyenkor Adél szemébe nézett, és nem a lábára, amit az Uzsoki kórházban egy szörnyű baleset után kimerevítettek. Adél, a szegény Adél volt az egyetlen unokája.

            De Adél nem törődött egyikükkel sem, és logikus rendszerbe akarta foglalni a tapasztalatait. És nem elégedett meg az olyan folklorisztikus beszámolókkal, hogy „már az úton hazafelé éreztem”, „még be se léptem, de elfogott az az érzés…”. Pedig sokat töprengett ezeken. Miképp lehetséges, hogy bizonyos helyzetekben az emberek látják egymás gondolatait – és akkor is látják, ha az illető egy másik szobában vagy egy másik világban tartózkodik?

            Voltak könnyen rendszerezhető törvényszerűségek. Hiszen senki sem riad fel attól, ha a másik róla álmodik, ahogy a kitartó szeretet vagy a tartós gyűlölet sem riaszt meg senkit. Az effélék elkoptathatják az embert, de nem lepődünk meg rajtuk, hanem szép lassan hozzáigazítjuk az életünket. Zavarba jönni a gyűlölettől? Mi, emberek csak arra neszelünk fel, ha egycsapásra megváltozik a ránk irányuló figyelem.

            Mert úgy élünk, töprengett, mintha egy sűrű erdőben kóborolnánk. Rengeteg szempár szegeződik ránk, és akkor vagyunk veszélyben, ha nem vesszük észre, hogy mindenki megriad. A meglepetés, ez a kizökkenés aztán – akár az ónos eső –, nyomot hagy a tárgyakon, sőt nemcsak a tárgyakon, hanem a ruhákon, a falakon, de magán a nyelven is. Nincs az a rossz krimiíró, aki ne tudná, hogy „a rémület sokáig ott lebeg a szobákban…”.

            A nyelv, mint valami végeérhetetlen melodráma.

            Adél szorgalmasan jegyzetelgetett, és a tudását kezdetben az utasokon próbálgatta a HÉV-en. Hiszen léteznie kell valamilyen bombabiztos, jó kis metódusnak, amivel ő a többi embert a markában tarthatja. Az egészségeseket, a szerelvényről gyorsan fel- és leugrálókat, az esténként szórakozni akarókat. A neki háttal ülő, kopasz, magabiztos urat elképzelte jóságos nagypapának, aztán egy pillanat leforgása múlva a szőrös kézbe korbácsot, a vastag combok közé vergődő gyerektestet képzelt – rátörte az utasra az ajtót, mint valami aljas nemi erőszaktevőre. A kopasz utas rögtön megrándult, a tarkója izzadni kezdett, gombóccá gyűrte az újságját, tekergette a nyakát, aztán idegesen odasorolt az ajtóhoz. Adél érezte, hogy nyirkos az atlétája, és azon töpreng, bejelentkezik az orvosához, hogy kivizsgáltassa magát.

            Ez vajon egy metódus, amit mindenki alkalmazhat, vagy egy olyan különleges képesség, mint az abszolút hallás, ami csak a kivételes tehetségű emberek osztályrésze? Adél ezen is sokat tűnődött – na de ki várná el egy nyomoréktól, hogy felfedezésekkel álljon elő?

            Az egycsapásra megváltozó fantáziaképek olyan alattomosak voltak, mint a gyomorszájra mért, precíz ütések. De Adélnak látnia kellett, hogy a hirtelen megváltozó figyelem gyógyítani is képes. Elég volt elképzelnie egy rossz dzsekiben fagyoskodó, depresszós lányt tengerparton sétálgató, boldog szerelmesnek, és a lány arca máris megszínesedett, a Duna partján elnyúló, hajnali Budapestből ragyogó világváros lett.

            Ám mindig könnyebb bántani valakit, mint becézgetni. Na de mi értelme mindenkit elrontani, megtörni, elkeseríteni, tönkretenni? Mi haszna van belőle? Ráadásul Adél nem is a zavarukra volt kíváncsi, hanem a titkaikra, a bűneikre, az életükre. De Adél először csak a szagukat érezte. Mert az emberekből a meglepetés, a rájuk irányuló, gonosz fantáziák kifacsarták az izzadtságot, a rosszkedvet. És ilyenkor akár a célba vett állatok, sebezhetők lettek. A hatás hasonló volt ahhoz, mint mikor Adél gondolatban levetkőztette őket. Ahogy a képzeletében kibuggyantak a gondosan takargatott hájak, visszerek, farpofák, bőrkeményedések, ahogy a legféltettebb titkaikat is számba vette, a szembenülők izzadni kezdtek.