Vincent

 

Vincent Malloy éppen csak hét,

Gáláns, szégyen nem éri nevét.
Korához hűen figyelmes és kedves

Jóllehet, elméje Vincent Price öröke.

 

Megtűri húgát, kutyát és két macskát,

Inkább pókokkal osztaná meg lakát:

Horror-vívmányai lennének helyben,

Társtalan sétálna kín sötétjében.

 

Vincent kedves, ha rokon jön látogatni,

Mégis jobb’ szeretné viaszba mártogatni.

 

Kísérlete kutyáján felettébb morbid,

Vágya alkotni egy félelmes zombit.

Elindul ő és valóssá vált ölebe

Áldozatokra éhezve London ködébe.

 

Ám agya nem bűnös ösvény folyton,

Olvas és fest, hogy az idő múljon.

Míg másoknak Eric Knight Lassie-je,

Neki Edgar Allen Poe a kedvence…

 

Egy este rémmesét olvasva,

Valamely passzusa gyomrát forgatta.

 

Förtelmes hír, mi nem bírja lelkét:

Szépséges nejét élve eltemették!

Sírját feldúlta, hisz’ holttestét kutatta

De csak anyja kertjét találta túrva.

 

A dühödt asszony fiát szobájába küldte,

És Vincent azt a végzet tornyának hitte.

Száműzetés, ami végigkíséri,

Csak szívszerelme hite kísérti.

Zárt kriptában örült magánya,

Anyja így ront be a képzelt toronyba:
„Ha akarsz, kimehetsz játszani,

A nap süt, az nem fog megártani!”

 

A fiú válaszra nyitja száját, nyelve léha,

Elszigetelt évek alatt lett beképzelt néma.

Így tollat ragad, hogy feleljen anyjának:

„Foglyává tett házam nem enged valómnak”

Válaszolt az anyja: „nem vagy őrült, sem halott,

Minden játékod csak agyadra hatott,

Nem Vincent Price, hanem Vincent Malloy,

Sem nem őrült, csak gyerek, ki dacol,

Hét éves múltál én kisfiam,

Bút kergesd és játssz boldogan!”

 

Az anyai harag porrá lesz, míg elmenve

Egyedül hagyja fiát, mikor minden ellene.

A szoba csikorgó hömpölygésnek indul,

Rákos elmebaja sosem látott vadul.

Látta kutyáját, hű zombi-szolgáját,

Hallotta neje túlvilági szavát,

Ki sírból üvölt borzongató árnyakat,

Míg csontvázak húznák a gyermek-vágyakat.

 

Élet-tragédiája átrágja álmait

Félelmes sikoly, mi kihúzza lábait,

Hogy meneküljön, nyitná az ajtót,

De élettelen teste fog egyhamar padlót.

 

Hangja gyengül, minden elnyeli,
ahogy utolsóval Poe madarát leheli:

 

„s lelkem itt e lomha árnyból,

mely padlóm elöntve száll,

fel nem röppen?

Soha már…”

 

 

                                                                      Fordította: Horn Ádám Zoltán