hontalan

nézed a kopár parkettát a szobában

csak a bútorok helyének nyoma világlik

mintha bent is ősz volna

a függönytelen ablakon homályos foltok

a karcos üveg üres tekintettel bámul vissza

ujjaidat végigsimítod a lépcső korlátján

torkodat köszörülöd pedig a lepedék

szívedet nyomja – újabb bizonyíték a csődre –

könyörtelen egyszerűséggel billen a kilincs

a kulcs magától fordul a zárban

az előszobafogason bólogató sálat

akkor látod utoljára s már tudod mennyire

utálatos dolog a búcsúnak többször nekifutni