A horizont peremén
(részlet)

Azóta a csendnek súlya van.
Van bennem egy part, ahonnan visszahúzódott a víz.
Néha mégis úgy érzem,
mintha a szél a nevedet ejtené ki
valahol a horizont peremén —
de mire odanézek, csak a felhők maradnak.
A felhők és az a végtelen,
amit már nem lehet átölelni.

Azóta más az idő.
Nem múlik —
csak gyűlik.
Mint víz a repedésekben.

Bennem lakozik egy hely,
ahol mindig alkonyat marad,
ott nem kel fel többé a nap.
Nem azért, mert nem tudna —
hanem mert magával vitte valaki a hajnalt.

Én itt maradtam, hazug módon színlelve az egészet,
amég aki a hajnalt hozta, most valahol
a csillagok között tanítja lélegezni az eget.

Bordahajtogató

Talán túl sokat adtam önmagamból
és most hitetlenkedve nézem,
hová lett belőlem minden, ami szerethető.
Kinézek az ablakon és hazarohannék,
túl sok idebent a mindennapos forradalom.
Csak ne fájna így a szívem,
akár egy atomrobbanás, minden darabokban;
a mindenség sem lett szerethetőbb
és te sem lettél csendesebb vihar.
Megmutattalak a világnak,
ideje volna megmutatnod önmagadnak,
hogy arcon ne csapjon a felismerés,
milyen hatalmasak is a falak körülötted.

(Illusztráció: Janis Loverin: Twilight)