A JóIsten kétez redik évének hajnalán békopogott a Kántor Úr Manyinénihez Boldog Új Esztendőt, Bort, Búzát, Békességet kívánni. Özvety Telekes Sándorné Boldog Rozália, az az Rózsi Mámá, a Nőszövetség elnöke is jelen volt a nemes esemény alkalmán, mikor is a Kántor Úr, vagyishogy (Gróf) Jakabbffy Theodór békopogott Manyinénihez, ékesszóló nevén Doktor Kratupágné Nagy Margithoz, aki az Női Szövetség Helyettes Elnöke volt.

– Békesség Istentől, Boldog Új Esztendőt, Bort, Búzát, Békességet, asszonyt, lányt, feleséget, jó humort, édességet kévánok! – mondá kacsintva az ifjonti úrfi.

– Gyöjjön be immán, Kaántor Úr, igyék meg egy kis köményeset – válaszolá Rózsi mámá, magához ragadván a szóvetést Manyi néne házatáján.

– Köszönjük, Kántor Úr, lépjen bejjebb, hát az Ágikát hol hagyta, aluszik még a szilveszteréji múlatozás utánna?

– Nem alszik az, bizony, csak elfárada. – Kuncogott kacagva az úrficska.

Ekkor megkínálták űtet egy nagy tángyér töltött káposztával is, házi cipónak a végivel, s egy pohár háztáji vörösborral, csak az másik háznak a tájáról volt, mert itt a havasok iránya felé közeledve nem volt megtermési ideje a szőlőféléknek, örültek, ha a meggy beérett augusztus legvégire.

– Egye Kántorúr a serclit, mük fog híján már foghíjjasak vagyunk hozzá – replikázott a nénnye.

Falatozás közepette az Istenadta Női Személyek szóval tartották a (Gróf) Urat.

– Kaántor Úr, oszt mit főze a Zágika? Vót-e káposzta, lencse, vagy csak virslit evének mustárral a Magyar Országi kényhez szokott gyomor miatta? Vagy a kaántor Úr megtanétotta már főzni a kicsi leánt?

– Bizony, KántorÚr, szép gyermek az, de még gyermek, héjjába, hogy nekem 18 évessen már fiúgyermeket ada a Sors, ez a kisleány még nagyon gyermeki, ahogy a magyar Országi leánykák általában. S városi is, ha jól hallottuk füleinkvel.

(Gróf) Jakabbffy Theodór Úr már épp szóra nyitotta volna előbb még a falat csámcsogására megnyitott száját, mikor is Rózsi Mámá folytatá a beszédet:

– Azosztán Kántor Úr, Anno Domini az Úrnak mellyik éviben lészen az esküvés? Vagy még meg sem kérte az Ágika kezit? Mán híre ment a szomszéd faluba es, hogy a mü kántorurunknak a fülit szépen kicsipkézik.

Theodór mondandójába fogott volna, mikoron Manyi néne vevé át a szót, de nem szállt el, mert leírva nem lett, de megmaradt minden jelenlévőbe vésődve nagy lelki mélységekbe:

– Ne féljen egy szóra, Kántor Úr, lám, a Nőszövettség titokban lemérte Ágika deréktáját, derék asszony lesz az, a falu évszázados menyecskeruhái közül az egyiket mintha rea öntenék, megnyalja utána mind a tíz ujját, hiába nem székely, no, kérje mán meg, az Isten áldja meg! Ne haggya szégyenben a falut, harminc esztendős, s még hun a fehérnép, gyermeki had?

Szó bennszakad, írás megmarad, falat kihull, Theodór felálla, megköszönvén a szíves vendégseregletet bort felhajtva indula.

Szempárok szögeződtek.