Binder Judit összes bejegyzése

Teológus és magyar-német nemzetiségi szakos bölcsész vagyok, de nem dolgozom a szakmáimban. Kreatív írást 2022 óta tanulok Lackfi Jánosnál. Eddig nyilvánosan csak néhányszor, különféle neveken jelentem meg (Sárszegi Judit, Judda Binder) a Szóbanforgó oldalán, nem szépirodalmi írásaim leginkább Perintfalvi Ritánál és az erdélyi Vasárnap hetilapban, valamint a romkat.ro-n találhatók (Bodnár Judit néven). Gyerekkorom óta írok, létszükségletem, leginkább verset, de egyre több prózát is.

Legnagyobb szeretet

 

Hogyan lehet legjobban szeretni, főleg, ha már nincs kit?

Lalinak szoknia kell még a levegőváltozást. Bár nem szerette a nagyváros zaját, mégis fura itt a folyó mellett a magyar falu. A poros magyar falu. Anya meg sehol. Apa nem is volt. Béla bátyó van, meg Gyuló bá. Azt sem tudja, ki is ő, talán anyáék unokatestvére. Béla anya öccse, ennyi bizonyos. Csúnya volt az a kórházi fertőzés, ami két nap alatt elvitte anyát az epeműtét után. Most, amikor már épp kezdte újra megszeretni a kamaszos kilengések közepén.

A nyári konyhában kapott szállást, Béla bátyó rábízta a tyúkokat meg a kutyát. A macskát nem kell etetni, van elég patkány a környéken. A nyári konyha két helyiségből áll, elöl a konyha, mamó valaha ott sütötte a csörögét, meg benn a szoba a sparhelttal. Ott van asztal is, székek is, heverő is. Lali általában itt ül, könyvet búj. A bátyók meg diskurálnak az asztalnál szalonnázás közben. Néha kártyáznak. Néha újságot olvas egyik, bicskával farag a másik.

Aznap este Gyuló bá egy üveggel jött.

– Barack – mondta csillogó szemmel.

Béla bátyó már hozta is a feleses poharakat, Lalinak is adott egyet.

– Ne itasd, gyerek még!

– 16 évesen felnőtt az már, különben nem bírná itt velem.

Lali fogta a poharat, koccintottak, felhajtotta, s mintha mi sem történt volna, újra elmélyedt a Dickens-kötetben. Aztán két perc múlva úgy aludt, falnak vetett háttal, mint a bunda.

A bátyók poharazgattak, előkerült a meztelen nős francia kártya, amikor Lali ébren van, csak a magyart veszik elő.

– Ez a vörös nagyon hasonlít Ilusra. – Kacsintott Béla Gyuló bára.

– Istenem, hogy szerettem, nem is lehet úgy szeretni!

– Aztán mégsem vetted el.

– Nem volt pénzem, nem jött hozzám. Meg hát túl vallásos is volt, haragudott rám.

– Miért? Hisz te is jársz misére!

– Igen, de úgy szerettem, hogy…

– Na, mi volt?

– Nem tudtam neki ellenállni. Őt szerettem a világon a legjobban, azóta sem tudok senkit megszeretni.

– És ő nem akarta?

– Hát mondom, nagyon vallásos lány volt.

– Aztán csak meglett?

– Egyszer. De nyomni kellett azt a gombot erősen. Szépeket mondani. Simogatni. Elbújni a pajta padlására.

– És fölment veled?

– Azt mondtam, csillagokat akarok mutatni.

– Mutattál is… – vihogott Béla bá. Lali felébredt, de a lassan lerészegedők mit sem vettek észre ebből.

– Mutattam, mutattam, élvezte is.

– Mégis kidobott.

– Rögtön utána.

– Sosem akartál aztán megházasodni?

– Sosem. Nem lehet mást úgy szeretni. Csak azt az egyet.

Hallgattak.

– Igen, – suttogta maga elé Béla bátyó – én is csak egyet tudtam a világon igazán szeretni, az anyámat.

– De az nem olyan, Béla, az Isten nem áld meg!

– De nekem olyan.

– Ne beszélj marhaságokat!

– Nekem is megvolt.

– Mi volt?

– Anyám.

– Nem értelek.

– Igyál még egyet. Isten-Isten.

Kitöltötte az utolsó cseppeket is. Lali összeszorította szemeit, nem merte kinyitni.

– Muszáj volt. Egész életemben az ölére vágytam. A csípejére. Hozzá akartam a legközelebb lenni. Senki máshoz.

– De Béla…

– Csillagokat akartam én is mutatni neki, úgy szerettem.

Gyuló bá fejébe megérkezett az újabb adag pálinka.

– Mutattál?

– Mutattam.

– Tiltakozott? – Vihogott zsíros bajsza alatt Gyuló.

– Persze. – Béla az ablakhoz támolygott, kinyitotta, nagyot szippantott az esti tücsökciripelésből. – De… Élvezte.

– Mondta?

– Éreztem.

– Aztán mi lett?

– Semmi. Minden héten megmutattam neki.

– Akarta?

– Nem kérdeztem. – Vihogott amaz is orra alá. – De élvezte. Sosem szólt semmit. De éreztem.

Lali szorította szemeit, és már száját is. Legszívesebben füleit is befogta volna. Mamó. És a csőröge. Forgott vele a szoba. Egyszer csak koppant Dickens a földön, Lali pedig okádott, mint egy gyomorrontásos kutya.

– Nem bírja a pálinkát, szerencsétlen városi flótás. – Mondta Gyuló bá.

– Majd még élvezni is fogja.

Lali újra hányt. Legalább ezt a szót ne mondaná ki többé. Legalább ezt ne.

 

(Illusztráció: Vincent Van Gogh – Wheatfield With Crows)

Béka

 

Van egy olyan szabad státusz az életében, hogy béká, és szeretné, ha én lennék neki az, mondja, miközben behajt a műszak végén a pályaudvar sarkába, ahol parkolni szokott a busza éjjelente. A sofőrfülkével átellenben ülök az első ülésen, érzem, ahogyan megnyúlik az arcom a padló felé, szabályosan kerekednek a szemeim, és azt kérdezem, a kisbékája legyek-e, vagy az, amit mások egyszerűen csak békávénak hívnak. Jujdecukivagy, hadarja, miközben sípol a lelke csálé fogai között, a kisbéka épp hozzád illik, mondja, de ha így ismerem, hogy békávé, hát az lesz az.

Az én sofőr exférjemnek is volt békávéja, azaz buszos kurvája, pontosan tudom, miről is van szó, pláne, hogy igen közeli barátság fűz az ő volt békávéjához. Fékolaj szag, kiállások, elhagyott placcok, ahova egy csuklós be tud ékelődni a kíváncsi tekintetek elől. Headsetekbe szexizve duruzsoló csajok, miközben a helyi kormányhivatalnok asszony épp jegyet kér, és a sofőr tökéletesen teszi, hogy csak őt hallja és a visszajárót keresi, közben a fülében a békája épp a merev micsodáját becézgeti, és arról álmodik, hogy a kövi műszak előtt melyik hátsó ülés korlátjába akasszák a lábát.

Várom a taxit hajnal négykor, az utca végére rendeltem, hogy ne ébresszem föl az alvó családot. Remélem, nem most hányja el magát valamelyik gyerek, amikor másfél órával előbb indulok, mintha dolgozni mennék, mert akkor a kedves (aki a másik hálóban alszik) nem értené, hogy a nyűgjükkel miért nem az anyjukat keresik. Mezítláb osonok le a lépcsőn, a telefonommal világítok, miközben azon bosszankodom, hogy beütöttem megint a lábujjam a lépcső szélébe, és ez mindig valami vészt jósol, lehet, hogy a mostanit is egyszerűbb lenne ex-státuszba helyezni, mint külön aludni és osongatni?… Jó kis béká vagyok, kb. 10 ezer lesz a taxi a város másik végében lévő buszállomásig. Amikor bemondom a címet, a taxisofőr rám néz, utazik tovább, kérdezi, úgy is mondhatjuk, mondom.

Pé már a kocsiállásra fordul, felszállok, ma több időnk van a szokásosnál. Mutassam a bérletem? Kuncogok. Nem kell, kisbéka. Gyere, ülj mögém. Senki más nincs a hajnali állomáson. Rövid ruha van rajtam, ne kelljen vetkőzni. A kelő nap bevilágítja a teret. Na nem a busz terét. Az pici ahhoz. Ahogy hozzám is. Egy busz pici. Mókás, mi? Békának is nagy vagyok. Vajon elég lesz ez így? Meddig? Hogy bírja a lelkem, hogy csak egy kis béka vagyok? A kis béka is szeretett volna a hercegnő ágyában aludni, nekem meg csak csukló, korlát, buszpadló meg négyes ülés jut.

Félreállunk. Pé a szám felé közelít, nincs csók, megmondtam, az nekem túl intim. Meghallja. Később mégis csókolózunk. Nem is akad belém a csámpás foga. Majd beszélünk? Kérdem egy óra múlva. Persze, kisbéka.

Délután faggatom. Az előző hat éves békád lebukásakor azt mondta az asszony, kirak, ha bármi hasonlót megtud. Még mindig félsz ettől? Hallgat a vonal. Igen, ötszáz lesz, hallom. Nekem tízezer a taxi. De nem mondom ki, csak gondolom. Ne félj, kisbéka, a lebukástól. Nem félek, mondom. De te félsz-e? Jó napot! Hallom a vonal másik végén. Lehet, hogy jobb, ha békaként egyszerűen lebukom. A víz alá.

(Illusztráció: Both Teodóra – Amikor a kék a zöldben)

Egyszer pedig

 

Mikor Julka megtudta, hogy a szőlőhegyen megérett a meggy, megkérte Nyunyut, hogy menjenek ki, szedjenek mindent, ami kedvencéhez szükséges, és főzzenek gyümölcslevest.

Gyere, mondta Nyunyu, a fél kettes buszt még elérjük, ha kilépünk, hát hiába, te sem bírod a kánikulát, ilyenkor mi mást is ehetne az ember, legjobb egyszerre megfőzni legalább tíz litert, akkor nem kell a meleg tűzhely mellett állni mindennap, beteszi az ember a hűtőbe, egy hétig azt eszi, minden nappal egyre finomabb, összeérik, hiába no, te se erre az éghajlatra való vagy, mondta, ki tudja, miféle őseink is voltak, neked biztos van valami viking felmenőd, gyere, majd a buszon elmondom, hogy kell, de tudod, nem véletlenül magyarázom mindig főzés közben, most már itt az ideje, mondta, te sem bírod megenni másét, keresztanyád pudingport, szegfűborsot meg minden istenharagját beletett a Balatonon, nem is lett jó, barack se kell bele, gyere, itt a busz, egy diákot meg egy nyugdíjast kérek a szőlőhegyre, gyere Julka, ülj ide, a jó gyümölcsleves titka, hogy semmi más nem kell bele, csak alma, meggy, ha van, cseresznye meg körte is lehet, de véletlenül se tegyél bele nem odavalót, ne hidd, hogy attól majd gazdagabb lesz, öreganyád is ehetetlenre főzi, de te már tudod, jól csináltad múltkor is, érzed az arányokat, mondjad csak, mi is következik? Igen, cukor, szegfűszeg, fahéj, mindet hidegen teszed bele, azaz, teliöntöd hidegvízzel, megkevered, felteszed a lapra, látod, még itt sem kell semmi meleget csinálni, te sem bírod a kánikulát, legjobb volna valahova Dániába vagy a norvégokhoz költöznöd, de ott is megfőzheted ám, fagyasztott meggy is jó bele, ha ott nem érne be, na, aztán lassú tűzön megfőzöd, nem kell sokáig, ne málljon szét az alma, a menzás változat tisztára elszomorító, meg azt talán meg is sózzák az istenadták, amikor felforrt, leveszed, behabarod tejföllel, csak semmi tejszín, nem lesz tőle előkelőbb, hiába is gondolja apád anyja, nálunk nem volt sose ilyesmi, mégis az lett a legfinomabb, te is ilyen vagy már, a kicsiből jobbat hozol ki, mint más a drágából, mondta, megint felforralod aztán, kavargasd, ne legyen csomós, majd ha kész, leveszed, mert még nincs kész, ki kell hűlnie, és akkor facsarod bele a citromot.

Megérkeztek, leszálltak a buszról, baktattak a hegyre felfelé.

Tudod, Julka, szólt újra Nyunyu, most kell vizet inni, mielőtt még teleennéd magad cseresznyével a fán, mert ha utána iszod, olyan hasmarsod lesz, hogy még holnap reggel se tudunk hazamenni, oszt’ akkó’ mi lesz a gyümölcsleveseddel? Tudom, hogy most már csak megjegyezted, ne felejtsd el, mert majd ha már én nem leszek, ki főzi meg a kedvenced? Jókorát húzott a vizespalackból, majd Julkának nyújtotta. Julka csuklójával megtörölte a palack száját, ivott, aztán a kezében lévő üres vödörbe tette a vizet. Megtörte a nap sugarát az üveg víz, Nyunyura sütött, fénylett az arca, ugyan, majd kérdezek, ha valamit elfelejtenék a receptből, gondolta Julka, hiszen bármikor szólhatok, eszébe sem jutott, hogy valamikor nem tudja már megkérdezni, pedig ott fog állni a tűzhely mellett, és nyúl a telefonért, de azon a számon előfizető nem kapcsolható.

 

(Illusztráció: Láng Eszter – Utolsó nyár Torok Sándorral)