A JóIsten kétez redik évének hajnalán békopogott a Kántor Úr Manyinénihez Boldog Új Esztendőt, Bort, Búzát, Békességet kívánni. Özvety Telekes Sándorné Boldog Rozália, az az Rózsi Mámá, a Nőszövetség elnöke is jelen volt a nemes esemény alkalmán, mikor is a Kántor Úr, vagyishogy (Gróf) Jakabbffy Theodór békopogott Manyinénihez, ékesszóló nevén Doktor Kratupágné Nagy Margithoz, aki az Női Szövetség Helyettes Elnöke volt.

– Békesség Istentől, Boldog Új Esztendőt, Bort, Búzát, Békességet, asszonyt, lányt, feleséget, jó humort, édességet kévánok! – mondá kacsintva az ifjonti úrfi.

– Gyöjjön be immán, Kaántor Úr, igyék meg egy kis köményeset – válaszolá Rózsi mámá, magához ragadván a szóvetést Manyi néne házatáján.

– Köszönjük, Kántor Úr, lépjen bejjebb, hát az Ágikát hol hagyta, aluszik még a szilveszteréji múlatozás utánna?

– Nem alszik az, bizony, csak elfárada. – Kuncogott kacagva az úrficska.

Ekkor megkínálták űtet egy nagy tángyér töltött káposztával is, házi cipónak a végivel, s egy pohár háztáji vörösborral, csak az másik háznak a tájáról volt, mert itt a havasok iránya felé közeledve nem volt megtermési ideje a szőlőféléknek, örültek, ha a meggy beérett augusztus legvégire.

– Egye Kántorúr a serclit, mük fog híján már foghíjjasak vagyunk hozzá – replikázott a nénnye.

Falatozás közepette az Istenadta Női Személyek szóval tartották a (Gróf) Urat.

– Kaántor Úr, oszt mit főze a Zágika? Vót-e káposzta, lencse, vagy csak virslit evének mustárral a Magyar Országi kényhez szokott gyomor miatta? Vagy a kaántor Úr megtanétotta már főzni a kicsi leánt?

– Bizony, KántorÚr, szép gyermek az, de még gyermek, héjjába, hogy nekem 18 évessen már fiúgyermeket ada a Sors, ez a kisleány még nagyon gyermeki, ahogy a magyar Országi leánykák általában. S városi is, ha jól hallottuk füleinkvel.

(Gróf) Jakabbffy Theodór Úr már épp szóra nyitotta volna előbb még a falat csámcsogására megnyitott száját, mikor is Rózsi Mámá folytatá a beszédet:

– Azosztán Kántor Úr, Anno Domini az Úrnak mellyik éviben lészen az esküvés? Vagy még meg sem kérte az Ágika kezit? Mán híre ment a szomszéd faluba es, hogy a mü kántorurunknak a fülit szépen kicsipkézik.

Theodór mondandójába fogott volna, mikoron Manyi néne vevé át a szót, de nem szállt el, mert leírva nem lett, de megmaradt minden jelenlévőbe vésődve nagy lelki mélységekbe:

– Ne féljen egy szóra, Kántor Úr, lám, a Nőszövettség titokban lemérte Ágika deréktáját, derék asszony lesz az, a falu évszázados menyecskeruhái közül az egyiket mintha rea öntenék, megnyalja utána mind a tíz ujját, hiába nem székely, no, kérje mán meg, az Isten áldja meg! Ne haggya szégyenben a falut, harminc esztendős, s még hun a fehérnép, gyermeki had?

Szó bennszakad, írás megmarad, falat kihull, Theodór felálla, megköszönvén a szíves vendégseregletet bort felhajtva indula.

Szempárok szögeződtek.

Marikám, itt a sült krumpli, megkérlek szépen, hogy ne egyél bele, miközben kiviszed a vendégnek, egyrészt mert ő fizeti, másrészt meg hogy vegyek így példát rólad, rád is rád férne egy kis fogyás. Tudod, rohadt nehéz itt dolgozni, miközben csak zabkását eszem, kefirt, citromot, meg natúr csirkemellet salátaágyon. Csak tiszta vizet iszom, meg a zsírégető teát natúran, nem rossz, de a jótól messze van. Majd amikor lefogyok, legalább egy 25 kilót, akkor már csak egy X lesz az XL-ben, csini leszek, felfigyel rám a szomszéd Józsi, azt kérdi, Maxika, miért is hívják magácskát így, inkább Minikének kéne. Jójó, persze, foglalkozom a hatos asztal duplaburgereivel, értem én, hogy morcos fajták, csinálom már, nyugi van. Tudod, lesz majd egy kutyahordozó hónaljtáskám, veszek bele csivavát, zöld lesz, nem, nem a csivava, a zöld jól áll, és nem fog beakadni már a hónaljredőimbe, Grósz Maxi csivavával jár, az utcánkban ugat majd az összes falusi mix, amikor elmegyünk a kerítés előtt. Láttam én az ilyen celebes műsorokban, mindenkinek kell egy kisállat, aki szép. Márpedig én szép leszek, Marikám, fele annyi alapozóból kijön az arcom, úgy majd tudom drága drogériában venni, mert nem kell annyi, belibbenek, csivavával a vállamon, mondom, hogy a legdrágább alapozót ide, Grósz Maxi igazi nagyvárosi díva, vörös rúzst kérek, és lángvörös hajfestéket, nem, nem olyan, mint a kecsap, ne szólj bele az ízlésembe! Nem kérek a maradékból, köszi, edd csak meg, legyél dagadt egyedül, én kiszállok ebből a ligából.

Lila miniszoknyát veszek, zöld neccharisnyával, az megy a csivavatáskámhoz, magassarkút is kell újat vennem, az előző elhajlott. De már nem hajlik el többet, edzőterembe fogok járni, a csivavát a súlyzó szélére akasztom, nem, nem fog elbillenni, egy kiló nincs az egész, ki tudom én azt egyensúlyozni, Marikám, csak figyeld meg, ez sem okoz gondot, ni, hogy a bal tálcán egy liter kóla van, a jobbon meg csak egy hambi. Nem, cukormenteset sem iszom, olvastam a szosölmédián, hogy becsapja a testem, lehet, hogy a tiéd nem, Marika, de én nem hiszek ezeknek az üdítőgyárosoknak! Lesz majd kárómintás nadrágom is, sztreccses, és napsárga boám a piros haspólómhoz, az egész ruhatáramat lecserélem, mit értesz te a divathoz, Marika, ikon leszek, felfigyelnek rám, nem kell már ide bejönnöm húspogácsát sütni, elég végigvonulnom a belvároson, dobálják majd a bankókat utánam az emberek. Jöhetsz a lábam nyoma után, szedheted össze a dollárokat, jut neked is, nem kell itt gürizned.

Persze, hogy befizetlek médiumhoz, én is járni fogok, kideríttetek vele mindent, ki lesz a férjem, bár azt hiszem, nem akarok megházasodni, minden héten más pasit haraptatok bokán a csivavámmal, Brutusz lesz a neve, téged nem fog bántani, ne aggódj, Marika, csak vidd már arrébb azt a tripla sajtburgert, tudod, hogy az a kedvencem.

(Illusztráció: Walasse Ting – Lady Eating Pink Watermelon)

Hogyan lehet legjobban szeretni, főleg, ha már nincs kit?

Lalinak szoknia kell még a levegőváltozást. Bár nem szerette a nagyváros zaját, mégis fura itt a folyó mellett a magyar falu. A poros magyar falu. Anya meg sehol. Apa nem is volt. Béla bátyó van, meg Gyuló bá. Azt sem tudja, ki is ő, talán anyáék unokatestvére. Béla anya öccse, ennyi bizonyos. Csúnya volt az a kórházi fertőzés, ami két nap alatt elvitte anyát az epeműtét után. Most, amikor már épp kezdte újra megszeretni a kamaszos kilengések közepén.

A nyári konyhában kapott szállást, Béla bátyó rábízta a tyúkokat meg a kutyát. A macskát nem kell etetni, van elég patkány a környéken. A nyári konyha két helyiségből áll, elöl a konyha, mamó valaha ott sütötte a csörögét, meg benn a szoba a sparhelttal. Ott van asztal is, székek is, heverő is. Lali általában itt ül, könyvet búj. A bátyók meg diskurálnak az asztalnál szalonnázás közben. Néha kártyáznak. Néha újságot olvas egyik, bicskával farag a másik.

Aznap este Gyuló bá egy üveggel jött.

– Barack – mondta csillogó szemmel.

Béla bátyó már hozta is a feleses poharakat, Lalinak is adott egyet.

– Ne itasd, gyerek még!

– 16 évesen felnőtt az már, különben nem bírná itt velem.

Lali fogta a poharat, koccintottak, felhajtotta, s mintha mi sem történt volna, újra elmélyedt a Dickens-kötetben. Aztán két perc múlva úgy aludt, falnak vetett háttal, mint a bunda.

A bátyók poharazgattak, előkerült a meztelen nős francia kártya, amikor Lali ébren van, csak a magyart veszik elő.

– Ez a vörös nagyon hasonlít Ilusra. – Kacsintott Béla Gyuló bára.

– Istenem, hogy szerettem, nem is lehet úgy szeretni!

– Aztán mégsem vetted el.

– Nem volt pénzem, nem jött hozzám. Meg hát túl vallásos is volt, haragudott rám.

– Miért? Hisz te is jársz misére!

– Igen, de úgy szerettem, hogy…

– Na, mi volt?

– Nem tudtam neki ellenállni. Őt szerettem a világon a legjobban, azóta sem tudok senkit megszeretni.

– És ő nem akarta?

– Hát mondom, nagyon vallásos lány volt.

– Aztán csak meglett?

– Egyszer. De nyomni kellett azt a gombot erősen. Szépeket mondani. Simogatni. Elbújni a pajta padlására.

– És fölment veled?

– Azt mondtam, csillagokat akarok mutatni.

– Mutattál is… – vihogott Béla bá. Lali felébredt, de a lassan lerészegedők mit sem vettek észre ebből.

– Mutattam, mutattam, élvezte is.

– Mégis kidobott.

– Rögtön utána.

– Sosem akartál aztán megházasodni?

– Sosem. Nem lehet mást úgy szeretni. Csak azt az egyet.

Hallgattak.

– Igen, – suttogta maga elé Béla bátyó – én is csak egyet tudtam a világon igazán szeretni, az anyámat.

– De az nem olyan, Béla, az Isten nem áld meg!

– De nekem olyan.

– Ne beszélj marhaságokat!

– Nekem is megvolt.

– Mi volt?

– Anyám.

– Nem értelek.

– Igyál még egyet. Isten-Isten.

Kitöltötte az utolsó cseppeket is. Lali összeszorította szemeit, nem merte kinyitni.

– Muszáj volt. Egész életemben az ölére vágytam. A csípejére. Hozzá akartam a legközelebb lenni. Senki máshoz.

– De Béla…

– Csillagokat akartam én is mutatni neki, úgy szerettem.

Gyuló bá fejébe megérkezett az újabb adag pálinka.

– Mutattál?

– Mutattam.

– Tiltakozott? – Vihogott zsíros bajsza alatt Gyuló.

– Persze. – Béla az ablakhoz támolygott, kinyitotta, nagyot szippantott az esti tücsökciripelésből. – De… Élvezte.

– Mondta?

– Éreztem.

– Aztán mi lett?

– Semmi. Minden héten megmutattam neki.

– Akarta?

– Nem kérdeztem. – Vihogott amaz is orra alá. – De élvezte. Sosem szólt semmit. De éreztem.

Lali szorította szemeit, és már száját is. Legszívesebben füleit is befogta volna. Mamó. És a csőröge. Forgott vele a szoba. Egyszer csak koppant Dickens a földön, Lali pedig okádott, mint egy gyomorrontásos kutya.

– Nem bírja a pálinkát, szerencsétlen városi flótás. – Mondta Gyuló bá.

– Majd még élvezni is fogja.

Lali újra hányt. Legalább ezt a szót ne mondaná ki többé. Legalább ezt ne.

(Illusztráció: Vincent Van Gogh – Wheatfield With Crows)

Van egy olyan szabad státusz az életében, hogy béká, és szeretné, ha én lennék neki az, mondja, miközben behajt a műszak végén a pályaudvar sarkába, ahol parkolni szokott a busza éjjelente. A sofőrfülkével átellenben ülök az első ülésen, érzem, ahogyan megnyúlik az arcom a padló felé, szabályosan kerekednek a szemeim, és azt kérdezem, a kisbékája legyek-e, vagy az, amit mások egyszerűen csak békávénak hívnak. Jujdecukivagy, hadarja, miközben sípol a lelke csálé fogai között, a kisbéka épp hozzád illik, mondja, de ha így ismerem, hogy békávé, hát az lesz az.

Az én sofőr exférjemnek is volt békávéja, azaz buszos kurvája, pontosan tudom, miről is van szó, pláne, hogy igen közeli barátság fűz az ő volt békávéjához. Fékolaj szag, kiállások, elhagyott placcok, ahova egy csuklós be tud ékelődni a kíváncsi tekintetek elől. Headsetekbe szexizve duruzsoló csajok, miközben a helyi kormányhivatalnok asszony épp jegyet kér, és a sofőr tökéletesen teszi, hogy csak őt hallja és a visszajárót keresi, közben a fülében a békája épp a merev micsodáját becézgeti, és arról álmodik, hogy a kövi műszak előtt melyik hátsó ülés korlátjába akasszák a lábát.

Várom a taxit hajnal négykor, az utca végére rendeltem, hogy ne ébresszem föl az alvó családot. Remélem, nem most hányja el magát valamelyik gyerek, amikor másfél órával előbb indulok, mintha dolgozni mennék, mert akkor a kedves (aki a másik hálóban alszik) nem értené, hogy a nyűgjükkel miért nem az anyjukat keresik. Mezítláb osonok le a lépcsőn, a telefonommal világítok, miközben azon bosszankodom, hogy beütöttem megint a lábujjam a lépcső szélébe, és ez mindig valami vészt jósol, lehet, hogy a mostanit is egyszerűbb lenne ex-státuszba helyezni, mint külön aludni és osongatni?… Jó kis béká vagyok, kb. 10 ezer lesz a taxi a város másik végében lévő buszállomásig. Amikor bemondom a címet, a taxisofőr rám néz, utazik tovább, kérdezi, úgy is mondhatjuk, mondom.

Pé már a kocsiállásra fordul, felszállok, ma több időnk van a szokásosnál. Mutassam a bérletem? Kuncogok. Nem kell, kisbéka. Gyere, ülj mögém. Senki más nincs a hajnali állomáson. Rövid ruha van rajtam, ne kelljen vetkőzni. A kelő nap bevilágítja a teret. Na nem a busz terét. Az pici ahhoz. Ahogy hozzám is. Egy busz pici. Mókás, mi? Békának is nagy vagyok. Vajon elég lesz ez így? Meddig? Hogy bírja a lelkem, hogy csak egy kis béka vagyok? A kis béka is szeretett volna a hercegnő ágyában aludni, nekem meg csak csukló, korlát, buszpadló meg négyes ülés jut.

Félreállunk. Pé a szám felé közelít, nincs csók, megmondtam, az nekem túl intim. Meghallja. Később mégis csókolózunk. Nem is akad belém a csámpás foga. Majd beszélünk? Kérdem egy óra múlva. Persze, kisbéka.

Délután faggatom. Az előző hat éves békád lebukásakor azt mondta az asszony, kirak, ha bármi hasonlót megtud. Még mindig félsz ettől? Hallgat a vonal. Igen, ötszáz lesz, hallom. Nekem tízezer a taxi. De nem mondom ki, csak gondolom. Ne félj, kisbéka, a lebukástól. Nem félek, mondom. De te félsz-e? Jó napot! Hallom a vonal másik végén. Lehet, hogy jobb, ha békaként egyszerűen lebukom. A víz alá.

(Illusztráció: Both Teodóra – Amikor a kék a zöldben)

Mikor Julka megtudta, hogy a szőlőhegyen megérett a meggy, megkérte Nyunyut, hogy menjenek ki, szedjenek mindent, ami kedvencéhez szükséges, és főzzenek gyümölcslevest.

Gyere, mondta Nyunyu, a fél kettes buszt még elérjük, ha kilépünk, hát hiába, te sem bírod a kánikulát, ilyenkor mi mást is ehetne az ember, legjobb egyszerre megfőzni legalább tíz litert, akkor nem kell a meleg tűzhely mellett állni mindennap, beteszi az ember a hűtőbe, egy hétig azt eszi, minden nappal egyre finomabb, összeérik, hiába no, te se erre az éghajlatra való vagy, mondta, ki tudja, miféle őseink is voltak, neked biztos van valami viking felmenőd, gyere, majd a buszon elmondom, hogy kell, de tudod, nem véletlenül magyarázom mindig főzés közben, most már itt az ideje, mondta, te sem bírod megenni másét, keresztanyád pudingport, szegfűborsot meg minden istenharagját beletett a Balatonon, nem is lett jó, barack se kell bele, gyere, itt a busz, egy diákot meg egy nyugdíjast kérek a szőlőhegyre, gyere Julka, ülj ide, a jó gyümölcsleves titka, hogy semmi más nem kell bele, csak alma, meggy, ha van, cseresznye meg körte is lehet, de véletlenül se tegyél bele nem odavalót, ne hidd, hogy attól majd gazdagabb lesz, öreganyád is ehetetlenre főzi, de te már tudod, jól csináltad múltkor is, érzed az arányokat, mondjad csak, mi is következik? Igen, cukor, szegfűszeg, fahéj, mindet hidegen teszed bele, azaz, teliöntöd hidegvízzel, megkevered, felteszed a lapra, látod, még itt sem kell semmi meleget csinálni, te sem bírod a kánikulát, legjobb volna valahova Dániába vagy a norvégokhoz költöznöd, de ott is megfőzheted ám, fagyasztott meggy is jó bele, ha ott nem érne be, na, aztán lassú tűzön megfőzöd, nem kell sokáig, ne málljon szét az alma, a menzás változat tisztára elszomorító, meg azt talán meg is sózzák az istenadták, amikor felforrt, leveszed, behabarod tejföllel, csak semmi tejszín, nem lesz tőle előkelőbb, hiába is gondolja apád anyja, nálunk nem volt sose ilyesmi, mégis az lett a legfinomabb, te is ilyen vagy már, a kicsiből jobbat hozol ki, mint más a drágából, mondta, megint felforralod aztán, kavargasd, ne legyen csomós, majd ha kész, leveszed, mert még nincs kész, ki kell hűlnie, és akkor facsarod bele a citromot.

Megérkeztek, leszálltak a buszról, baktattak a hegyre felfelé.

Tudod, Julka, szólt újra Nyunyu, most kell vizet inni, mielőtt még teleennéd magad cseresznyével a fán, mert ha utána iszod, olyan hasmarsod lesz, hogy még holnap reggel se tudunk hazamenni, oszt’ akkó’ mi lesz a gyümölcsleveseddel? Tudom, hogy most már csak megjegyezted, ne felejtsd el, mert majd ha már én nem leszek, ki főzi meg a kedvenced? Jókorát húzott a vizespalackból, majd Julkának nyújtotta. Julka csuklójával megtörölte a palack száját, ivott, aztán a kezében lévő üres vödörbe tette a vizet. Megtörte a nap sugarát az üveg víz, Nyunyura sütött, fénylett az arca, ugyan, majd kérdezek, ha valamit elfelejtenék a receptből, gondolta Julka, hiszen bármikor szólhatok, eszébe sem jutott, hogy valamikor nem tudja már megkérdezni, pedig ott fog állni a tűzhely mellett, és nyúl a telefonért, de azon a számon előfizető nem kapcsolható.

(Illusztráció: Láng Eszter – Utolsó nyár Torok Sándorral)