Szerintem Roberta a neve. Magas, tehát hosszú név kell neki, és nagyon göndör, muszáj, hogy legyen “r” a nevében. Most éppen parkolóőr a hegyi klinikánál. Ül a kukszniban, nyitja, csukja a sorompót, szedi a pénzt. Olyan nagyon rendezetten göndör, mindig is az volt. Semmit sem változik, leszámítva azt, hogy sántít. Apu lépdel mellettem rövid lábaival, kiskezicsókolomot köszön Robertának, és megyünk tovább a klinikára kezelésre. Apu most épp a szendvicssütőkről tart nekem értekezést, vegyen-e egyet, most lehet kapni a lidliben, ilyen fajtája még nem volt. Elmondom neki, hogy a mini grill, a gofrisütő és a sima sütő is tökéletesen alkalmasak melegszendvics sütésére, fölöslegesen ne költekezzen. Közben Robertára gondolok. Tudom, hogy valahol a környékünkön lakik, láttam többször, főleg, amikor mankóval botorkált az avartól csúszó járdán. Évekkel ezelőtt láttam először egy másik rendelőintézetben biztonsági őr volt, na, ebben is van “r”, felfigyeltem tökéletesen aláomló, végletekig spirálos hajára, mint valami rugók, az is r-es. Vajon reggelente mennyit bodorgatja, rendezgeti, tekeri hajfürtjeit? Minden szóba kell egy “r”, ami a hajáról szól. Áll a tükör előtt, tökéletesre vasalt pólóján még egyszer végigsimít, mire csengetnek. Én lennék az, ha végre lenne egy normális szomszédom, ő lenne az. Ne haragudj, Roberta, mondanám, elromlott a kávéfőzőm, nincs véletlenül egy kis instant kávéd? Az nem lenne, de behívna, és a darálós kávégépével daráltatna nekem r-rel egy jó kis arabicát r-rel. Még én sem kávéztam, mondaná, van negyed órám indulásig, gyere, üljünk le, és elbeszélgetnénk a rottweilerek tenyésztéséről, mert ő ért hozzá, hiszen r… Én nem értek hozzá, de megérrrtően bólogatna fürtjeit csavarrrgatva, amíg a sánta macskámról mesélek.

Aztán Roberta elkerült Harkányba a strrrrandra biztonsági őrnek, miután nagyon lassan felépült, de csak félig a lábsérüléséből. Apuval jártam oda is, kell az úszás a vacak lábának, amivel kezelésre is szoktunk járni. Sosem vette észre Robertát, pedig ezeket a fürtöket kilométerekről is muszáj kiszúrni. Elképzeltem, ahogy odaköszönök neki, heló szomszéd, akartam mondani, kár, hogy nem volt az. Fehér pólója most is tökéletesre volt vasalva. Szemei kissé karikásak voltak, és fogyott is, nem tudom, mi lehetett a lábával, de bizonyára amiatt. Ó, hogy vagy, kedves szomszéd, jöttetek a faterrral fürrrdőzni? Kérdezte volna. És én kedélyesen elbeszélgettem volna vele a krrémes sütésének rejtelmeiről, habár tejérzékeny vagyok, meg amíg nem tudtam róla, akkor is utáltam, műértéssel bólogattam volna. Apukám azon tipródott, lángost vegyen-e vagy melegszendvicset, vajon melyik az olcsóbb, megint nincs pénze. Meghívtam egy tejfölös lángosra, amíg én az otthonról hozott tejmentes szendvicsemet harrrapdáltam.

De most itt ül Roberta a parrkoló kuksznijában, gondolom, fehérr póló van rajta, ami nem látszik a securrrity cég pulcsija alatt. Szokás szerint farrmernadrrág van rrajta. Heló, Roberta, akarnám mondani, átjössz este egy filmrre? De nem kérdezem, mert apu baktat mellettem, mit vegyen karrácsonyra, azon töprreng, a sparrban látott jó kis rreszelőkészletet, ne fárradj, apu, mondom, gyerre inkább át sütni, az lesz az ajándék, nincs egy norrmális szomszédom, akit megkérrhetnék, pedig szerretnék barrátságban lenni a közeli emberrekkel. De Rroberrta nem tudom, pontosan melyik lépcsőházban lakik.

– Háromszáz forint lesz. – Mondja raccsolva. Nem térrek magamhoz.

Nagyárpi nem arról híres, hogy ha sokszor gyorsan egymás után kimondod a településnevet, minden tisztességes negyedikes nevetőgörcsöt kap tőle. Tulajdonképp nem is híres. De Nagyárpinak biza van szőleje. Pontosabban komplett szőlőhegye. Mint minden tisztességes dél-dunántúli falunak, meg városszélbe olvadt falunak. Nagyárpi is épp ilyen. S hogy miről híres a szőleje (ami nem is híres)? Hát, leginkább arról, hogy a Dunántúli-dombság (a Mecsek hegységgel) festői környezetébe helyheztette az Úristen egyik boldog pillanatában, midőn a nagyárpiaiak megrészegedni óhajtottak századokval ezelőtt. De ezek a piaiak, a nagyárpiaiak biz’ nemcsak úgy a hegybe rakták a hegyet, márminthogy nem csak úgy, hogy a faluból rendesen fel lehessen oda menni, hanem úgy igazán bonyolultan, hogy aki iszik, igyék rendessen, s maradjon odakünn napokig, ne idegesítse otthon az asszonyt. Szóval arról híres Nagyárpi szőleje, hogy nem lehet csak úgy odamenni, s vissza a faluba. Kinn kell lenni. Rendesen. Ahogy a fagyott kutyaszar a panel aljában télvíz idején. Itt mindegy, tél van-e vagy nyár, ha valaki inni óhajt, tegye röndössen, menjen át a szomszéd pincéjébe is, más az a bor, s végig kell kóstolni. Fesztivált gondoltak szervezni ide a nagyárpiai tisztes gazdák, borfesztivált, de rájöttek, hogy nem tehetnők azt borkészleteik fölösleges megdézsmáltatása nélkül. Így Nagyárpi szőleje arról lett híres, hogy nem lett híres. Föl-fölmenendenek a gazdák a sáros-göröngyös földutakon az istenatta hegybe, s maradnak, amíg ki nem józanodnak annyira, hogy visszataláljanak életük párjához, aki ezalatt nagymosást tartott, felsúrolta a padlót, lemosta az ablakokat, összepletykált a szomszéd fehérnépekkel, szóval tette mindazt, amit akkor nem tud, amikor a teremtés koronája csülökpörköltet kér nap-nap után. S fönn a hegyen a borgőz midőn vérükké válik a házak urainak, vöröslő orrukkal bészívják az istenatta hegyi levegőt, s elgondolják, milyen jól tették századokkal elébb őseik, hogy nem tették híressé a Nagyárpi szőlejét.

Tudom, nem ezt a beszámolót vártad a nyaralásomról, Nagyi, de ezen jártatom a fejem itt, a toszkán szőlőhegyekben, tán honvágyam támada a nem híres hegy irányába.

A JóIsten kétez redik évének hajnalán békopogott a Kántor Úr Manyinénihez Boldog Új Esztendőt, Bort, Búzát, Békességet kívánni. Özvety Telekes Sándorné Boldog Rozália, az az Rózsi Mámá, a Nőszövetség elnöke is jelen volt a nemes esemény alkalmán, mikor is a Kántor Úr, vagyishogy (Gróf) Jakabbffy Theodór békopogott Manyinénihez, ékesszóló nevén Doktor Kratupágné Nagy Margithoz, aki az Női Szövetség Helyettes Elnöke volt.

– Békesség Istentől, Boldog Új Esztendőt, Bort, Búzát, Békességet, asszonyt, lányt, feleséget, jó humort, édességet kévánok! – mondá kacsintva az ifjonti úrfi.

– Gyöjjön be immán, Kaántor Úr, igyék meg egy kis köményeset – válaszolá Rózsi mámá, magához ragadván a szóvetést Manyi néne házatáján.

– Köszönjük, Kántor Úr, lépjen bejjebb, hát az Ágikát hol hagyta, aluszik még a szilveszteréji múlatozás utánna?

– Nem alszik az, bizony, csak elfárada. – Kuncogott kacagva az úrficska.

Ekkor megkínálták űtet egy nagy tángyér töltött káposztával is, házi cipónak a végivel, s egy pohár háztáji vörösborral, csak az másik háznak a tájáról volt, mert itt a havasok iránya felé közeledve nem volt megtermési ideje a szőlőféléknek, örültek, ha a meggy beérett augusztus legvégire.

– Egye Kántorúr a serclit, mük fog híján már foghíjjasak vagyunk hozzá – replikázott a nénnye.

Falatozás közepette az Istenadta Női Személyek szóval tartották a (Gróf) Urat.

– Kaántor Úr, oszt mit főze a Zágika? Vót-e káposzta, lencse, vagy csak virslit evének mustárral a Magyar Országi kényhez szokott gyomor miatta? Vagy a kaántor Úr megtanétotta már főzni a kicsi leánt?

– Bizony, KántorÚr, szép gyermek az, de még gyermek, héjjába, hogy nekem 18 évessen már fiúgyermeket ada a Sors, ez a kisleány még nagyon gyermeki, ahogy a magyar Országi leánykák általában. S városi is, ha jól hallottuk füleinkvel.

(Gróf) Jakabbffy Theodór Úr már épp szóra nyitotta volna előbb még a falat csámcsogására megnyitott száját, mikor is Rózsi Mámá folytatá a beszédet:

– Azosztán Kántor Úr, Anno Domini az Úrnak mellyik éviben lészen az esküvés? Vagy még meg sem kérte az Ágika kezit? Mán híre ment a szomszéd faluba es, hogy a mü kántorurunknak a fülit szépen kicsipkézik.

Theodór mondandójába fogott volna, mikoron Manyi néne vevé át a szót, de nem szállt el, mert leírva nem lett, de megmaradt minden jelenlévőbe vésődve nagy lelki mélységekbe:

– Ne féljen egy szóra, Kántor Úr, lám, a Nőszövettség titokban lemérte Ágika deréktáját, derék asszony lesz az, a falu évszázados menyecskeruhái közül az egyiket mintha rea öntenék, megnyalja utána mind a tíz ujját, hiába nem székely, no, kérje mán meg, az Isten áldja meg! Ne haggya szégyenben a falut, harminc esztendős, s még hun a fehérnép, gyermeki had?

Szó bennszakad, írás megmarad, falat kihull, Theodór felálla, megköszönvén a szíves vendégseregletet bort felhajtva indula.

Szempárok szögeződtek.

Marikám, itt a sült krumpli, megkérlek szépen, hogy ne egyél bele, miközben kiviszed a vendégnek, egyrészt mert ő fizeti, másrészt meg hogy vegyek így példát rólad, rád is rád férne egy kis fogyás. Tudod, rohadt nehéz itt dolgozni, miközben csak zabkását eszem, kefirt, citromot, meg natúr csirkemellet salátaágyon. Csak tiszta vizet iszom, meg a zsírégető teát natúran, nem rossz, de a jótól messze van. Majd amikor lefogyok, legalább egy 25 kilót, akkor már csak egy X lesz az XL-ben, csini leszek, felfigyel rám a szomszéd Józsi, azt kérdi, Maxika, miért is hívják magácskát így, inkább Minikének kéne. Jójó, persze, foglalkozom a hatos asztal duplaburgereivel, értem én, hogy morcos fajták, csinálom már, nyugi van. Tudod, lesz majd egy kutyahordozó hónaljtáskám, veszek bele csivavát, zöld lesz, nem, nem a csivava, a zöld jól áll, és nem fog beakadni már a hónaljredőimbe, Grósz Maxi csivavával jár, az utcánkban ugat majd az összes falusi mix, amikor elmegyünk a kerítés előtt. Láttam én az ilyen celebes műsorokban, mindenkinek kell egy kisállat, aki szép. Márpedig én szép leszek, Marikám, fele annyi alapozóból kijön az arcom, úgy majd tudom drága drogériában venni, mert nem kell annyi, belibbenek, csivavával a vállamon, mondom, hogy a legdrágább alapozót ide, Grósz Maxi igazi nagyvárosi díva, vörös rúzst kérek, és lángvörös hajfestéket, nem, nem olyan, mint a kecsap, ne szólj bele az ízlésembe! Nem kérek a maradékból, köszi, edd csak meg, legyél dagadt egyedül, én kiszállok ebből a ligából.

Lila miniszoknyát veszek, zöld neccharisnyával, az megy a csivavatáskámhoz, magassarkút is kell újat vennem, az előző elhajlott. De már nem hajlik el többet, edzőterembe fogok járni, a csivavát a súlyzó szélére akasztom, nem, nem fog elbillenni, egy kiló nincs az egész, ki tudom én azt egyensúlyozni, Marikám, csak figyeld meg, ez sem okoz gondot, ni, hogy a bal tálcán egy liter kóla van, a jobbon meg csak egy hambi. Nem, cukormenteset sem iszom, olvastam a szosölmédián, hogy becsapja a testem, lehet, hogy a tiéd nem, Marika, de én nem hiszek ezeknek az üdítőgyárosoknak! Lesz majd kárómintás nadrágom is, sztreccses, és napsárga boám a piros haspólómhoz, az egész ruhatáramat lecserélem, mit értesz te a divathoz, Marika, ikon leszek, felfigyelnek rám, nem kell már ide bejönnöm húspogácsát sütni, elég végigvonulnom a belvároson, dobálják majd a bankókat utánam az emberek. Jöhetsz a lábam nyoma után, szedheted össze a dollárokat, jut neked is, nem kell itt gürizned.

Persze, hogy befizetlek médiumhoz, én is járni fogok, kideríttetek vele mindent, ki lesz a férjem, bár azt hiszem, nem akarok megházasodni, minden héten más pasit haraptatok bokán a csivavámmal, Brutusz lesz a neve, téged nem fog bántani, ne aggódj, Marika, csak vidd már arrébb azt a tripla sajtburgert, tudod, hogy az a kedvencem.

(Illusztráció: Walasse Ting – Lady Eating Pink Watermelon)

Hogyan lehet legjobban szeretni, főleg, ha már nincs kit?

Lalinak szoknia kell még a levegőváltozást. Bár nem szerette a nagyváros zaját, mégis fura itt a folyó mellett a magyar falu. A poros magyar falu. Anya meg sehol. Apa nem is volt. Béla bátyó van, meg Gyuló bá. Azt sem tudja, ki is ő, talán anyáék unokatestvére. Béla anya öccse, ennyi bizonyos. Csúnya volt az a kórházi fertőzés, ami két nap alatt elvitte anyát az epeműtét után. Most, amikor már épp kezdte újra megszeretni a kamaszos kilengések közepén.

A nyári konyhában kapott szállást, Béla bátyó rábízta a tyúkokat meg a kutyát. A macskát nem kell etetni, van elég patkány a környéken. A nyári konyha két helyiségből áll, elöl a konyha, mamó valaha ott sütötte a csörögét, meg benn a szoba a sparhelttal. Ott van asztal is, székek is, heverő is. Lali általában itt ül, könyvet búj. A bátyók meg diskurálnak az asztalnál szalonnázás közben. Néha kártyáznak. Néha újságot olvas egyik, bicskával farag a másik.

Aznap este Gyuló bá egy üveggel jött.

– Barack – mondta csillogó szemmel.

Béla bátyó már hozta is a feleses poharakat, Lalinak is adott egyet.

– Ne itasd, gyerek még!

– 16 évesen felnőtt az már, különben nem bírná itt velem.

Lali fogta a poharat, koccintottak, felhajtotta, s mintha mi sem történt volna, újra elmélyedt a Dickens-kötetben. Aztán két perc múlva úgy aludt, falnak vetett háttal, mint a bunda.

A bátyók poharazgattak, előkerült a meztelen nős francia kártya, amikor Lali ébren van, csak a magyart veszik elő.

– Ez a vörös nagyon hasonlít Ilusra. – Kacsintott Béla Gyuló bára.

– Istenem, hogy szerettem, nem is lehet úgy szeretni!

– Aztán mégsem vetted el.

– Nem volt pénzem, nem jött hozzám. Meg hát túl vallásos is volt, haragudott rám.

– Miért? Hisz te is jársz misére!

– Igen, de úgy szerettem, hogy…

– Na, mi volt?

– Nem tudtam neki ellenállni. Őt szerettem a világon a legjobban, azóta sem tudok senkit megszeretni.

– És ő nem akarta?

– Hát mondom, nagyon vallásos lány volt.

– Aztán csak meglett?

– Egyszer. De nyomni kellett azt a gombot erősen. Szépeket mondani. Simogatni. Elbújni a pajta padlására.

– És fölment veled?

– Azt mondtam, csillagokat akarok mutatni.

– Mutattál is… – vihogott Béla bá. Lali felébredt, de a lassan lerészegedők mit sem vettek észre ebből.

– Mutattam, mutattam, élvezte is.

– Mégis kidobott.

– Rögtön utána.

– Sosem akartál aztán megházasodni?

– Sosem. Nem lehet mást úgy szeretni. Csak azt az egyet.

Hallgattak.

– Igen, – suttogta maga elé Béla bátyó – én is csak egyet tudtam a világon igazán szeretni, az anyámat.

– De az nem olyan, Béla, az Isten nem áld meg!

– De nekem olyan.

– Ne beszélj marhaságokat!

– Nekem is megvolt.

– Mi volt?

– Anyám.

– Nem értelek.

– Igyál még egyet. Isten-Isten.

Kitöltötte az utolsó cseppeket is. Lali összeszorította szemeit, nem merte kinyitni.

– Muszáj volt. Egész életemben az ölére vágytam. A csípejére. Hozzá akartam a legközelebb lenni. Senki máshoz.

– De Béla…

– Csillagokat akartam én is mutatni neki, úgy szerettem.

Gyuló bá fejébe megérkezett az újabb adag pálinka.

– Mutattál?

– Mutattam.

– Tiltakozott? – Vihogott zsíros bajsza alatt Gyuló.

– Persze. – Béla az ablakhoz támolygott, kinyitotta, nagyot szippantott az esti tücsökciripelésből. – De… Élvezte.

– Mondta?

– Éreztem.

– Aztán mi lett?

– Semmi. Minden héten megmutattam neki.

– Akarta?

– Nem kérdeztem. – Vihogott amaz is orra alá. – De élvezte. Sosem szólt semmit. De éreztem.

Lali szorította szemeit, és már száját is. Legszívesebben füleit is befogta volna. Mamó. És a csőröge. Forgott vele a szoba. Egyszer csak koppant Dickens a földön, Lali pedig okádott, mint egy gyomorrontásos kutya.

– Nem bírja a pálinkát, szerencsétlen városi flótás. – Mondta Gyuló bá.

– Majd még élvezni is fogja.

Lali újra hányt. Legalább ezt a szót ne mondaná ki többé. Legalább ezt ne.

(Illusztráció: Vincent Van Gogh – Wheatfield With Crows)

Van egy olyan szabad státusz az életében, hogy béká, és szeretné, ha én lennék neki az, mondja, miközben behajt a műszak végén a pályaudvar sarkába, ahol parkolni szokott a busza éjjelente. A sofőrfülkével átellenben ülök az első ülésen, érzem, ahogyan megnyúlik az arcom a padló felé, szabályosan kerekednek a szemeim, és azt kérdezem, a kisbékája legyek-e, vagy az, amit mások egyszerűen csak békávénak hívnak. Jujdecukivagy, hadarja, miközben sípol a lelke csálé fogai között, a kisbéka épp hozzád illik, mondja, de ha így ismerem, hogy békávé, hát az lesz az.

Az én sofőr exférjemnek is volt békávéja, azaz buszos kurvája, pontosan tudom, miről is van szó, pláne, hogy igen közeli barátság fűz az ő volt békávéjához. Fékolaj szag, kiállások, elhagyott placcok, ahova egy csuklós be tud ékelődni a kíváncsi tekintetek elől. Headsetekbe szexizve duruzsoló csajok, miközben a helyi kormányhivatalnok asszony épp jegyet kér, és a sofőr tökéletesen teszi, hogy csak őt hallja és a visszajárót keresi, közben a fülében a békája épp a merev micsodáját becézgeti, és arról álmodik, hogy a kövi műszak előtt melyik hátsó ülés korlátjába akasszák a lábát.

Várom a taxit hajnal négykor, az utca végére rendeltem, hogy ne ébresszem föl az alvó családot. Remélem, nem most hányja el magát valamelyik gyerek, amikor másfél órával előbb indulok, mintha dolgozni mennék, mert akkor a kedves (aki a másik hálóban alszik) nem értené, hogy a nyűgjükkel miért nem az anyjukat keresik. Mezítláb osonok le a lépcsőn, a telefonommal világítok, miközben azon bosszankodom, hogy beütöttem megint a lábujjam a lépcső szélébe, és ez mindig valami vészt jósol, lehet, hogy a mostanit is egyszerűbb lenne ex-státuszba helyezni, mint külön aludni és osongatni?… Jó kis béká vagyok, kb. 10 ezer lesz a taxi a város másik végében lévő buszállomásig. Amikor bemondom a címet, a taxisofőr rám néz, utazik tovább, kérdezi, úgy is mondhatjuk, mondom.

Pé már a kocsiállásra fordul, felszállok, ma több időnk van a szokásosnál. Mutassam a bérletem? Kuncogok. Nem kell, kisbéka. Gyere, ülj mögém. Senki más nincs a hajnali állomáson. Rövid ruha van rajtam, ne kelljen vetkőzni. A kelő nap bevilágítja a teret. Na nem a busz terét. Az pici ahhoz. Ahogy hozzám is. Egy busz pici. Mókás, mi? Békának is nagy vagyok. Vajon elég lesz ez így? Meddig? Hogy bírja a lelkem, hogy csak egy kis béka vagyok? A kis béka is szeretett volna a hercegnő ágyában aludni, nekem meg csak csukló, korlát, buszpadló meg négyes ülés jut.

Félreállunk. Pé a szám felé közelít, nincs csók, megmondtam, az nekem túl intim. Meghallja. Később mégis csókolózunk. Nem is akad belém a csámpás foga. Majd beszélünk? Kérdem egy óra múlva. Persze, kisbéka.

Délután faggatom. Az előző hat éves békád lebukásakor azt mondta az asszony, kirak, ha bármi hasonlót megtud. Még mindig félsz ettől? Hallgat a vonal. Igen, ötszáz lesz, hallom. Nekem tízezer a taxi. De nem mondom ki, csak gondolom. Ne félj, kisbéka, a lebukástól. Nem félek, mondom. De te félsz-e? Jó napot! Hallom a vonal másik végén. Lehet, hogy jobb, ha békaként egyszerűen lebukom. A víz alá.

(Illusztráció: Both Teodóra – Amikor a kék a zöldben)