Nagyárpi nem arról híres, hogy ha sokszor gyorsan egymás után kimondod a településnevet, minden tisztességes negyedikes nevetőgörcsöt kap tőle. Tulajdonképp nem is híres. De Nagyárpinak biza van szőleje. Pontosabban komplett szőlőhegye. Mint minden tisztességes dél-dunántúli falunak, meg városszélbe olvadt falunak. Nagyárpi is épp ilyen. S hogy miről híres a szőleje (ami nem is híres)? Hát, leginkább arról, hogy a Dunántúli-dombság (a Mecsek hegységgel) festői környezetébe helyheztette az Úristen egyik boldog pillanatában, midőn a nagyárpiaiak megrészegedni óhajtottak századokval ezelőtt. De ezek a piaiak, a nagyárpiaiak biz’ nemcsak úgy a hegybe rakták a hegyet, márminthogy nem csak úgy, hogy a faluból rendesen fel lehessen oda menni, hanem úgy igazán bonyolultan, hogy aki iszik, igyék rendessen, s maradjon odakünn napokig, ne idegesítse otthon az asszonyt. Szóval arról híres Nagyárpi szőleje, hogy nem lehet csak úgy odamenni, s vissza a faluba. Kinn kell lenni. Rendesen. Ahogy a fagyott kutyaszar a panel aljában télvíz idején. Itt mindegy, tél van-e vagy nyár, ha valaki inni óhajt, tegye röndössen, menjen át a szomszéd pincéjébe is, más az a bor, s végig kell kóstolni. Fesztivált gondoltak szervezni ide a nagyárpiai tisztes gazdák, borfesztivált, de rájöttek, hogy nem tehetnők azt borkészleteik fölösleges megdézsmáltatása nélkül. Így Nagyárpi szőleje arról lett híres, hogy nem lett híres. Föl-fölmenendenek a gazdák a sáros-göröngyös földutakon az istenatta hegybe, s maradnak, amíg ki nem józanodnak annyira, hogy visszataláljanak életük párjához, aki ezalatt nagymosást tartott, felsúrolta a padlót, lemosta az ablakokat, összepletykált a szomszéd fehérnépekkel, szóval tette mindazt, amit akkor nem tud, amikor a teremtés koronája csülökpörköltet kér nap-nap után. S fönn a hegyen a borgőz midőn vérükké válik a házak urainak, vöröslő orrukkal bészívják az istenatta hegyi levegőt, s elgondolják, milyen jól tették századokkal elébb őseik, hogy nem tették híressé a Nagyárpi szőlejét.
Tudom, nem ezt a beszámolót vártad a nyaralásomról, Nagyi, de ezen jártatom a fejem itt, a toszkán szőlőhegyekben, tán honvágyam támada a nem híres hegy irányába.