ragad tálhoz, fakanálhoz
a kezem is tiszta cafrang, ragasztaná magába azt is, tépem le egyikről a másikkal
késsel is, de az is beleragad
aztán csak nyúlik
hosszú, vastag copfokká lehet nyújtani
majd egyre simább, kerekebb
még lágy, de már önmaga
ilyenkor kell félretenni kelni

most itt abba kéne hagynom az írást is
ráteríteni egy kendőt, és langyos helyre tenni, hogy önmagával lehessen az, ami eddig mindennel lenni akart
aztán pár óra múlva megnézni, milyen lett, mennyire jött föl
kelés után a kendő alatt mekkora!

ha ilyenkor megfogom az edény alját, meleg –
a tészta nő, növekszik, a teste, mint az emberé
a felszíne se nagyon különbözik az ember bőrétől
föléhajolok, egészen közel: hallom apró, finom pattogásait
hallom a tésztát!
nőnek és pattannak el benne a kis légbuborékok
ekkor óvatosan megérintem rezgő, majdnem folyékony tetejét,
puhhhhhh
a tészta nagyot sóhajt
és összeesik
aztán óvatosan elkezdem lefejteni az edény faláról (ez az egyik kedvenc részem)
a buborékok ilyenkor nyúlnak, szakadnak, hosszú, keskeny rostokká válnak
mint valami növényi szár a nagyító alatt
nyújtom, ő hagyja magát
gyurkászom, gyömködöm
még befejezetlen
él

aztán sütéskor megint történik valami
a forró levegőben konkretizálódik a massza
olyankor lesz valamilyen
olyankor alakul bele valamelyik műfajba: kenyér lesz vagy pogácsa, kalács vagy sütemény
él így is, de már tőlünk sokkal távolabb

de amíg nyers, addig másképp létezik, hozzánk egészen közel

(Illusztráció: )