Az elemekről

a tűz soha
a levegő csak pillanatokra
a föld egyszer majd
a víz bármikor és teljesen

Szembetűz

Ha az én szememben van a nap, nincs hely benne másnak.
Fekete formák maradnak fényes körvonallal: kiégett lyukak egy papíron.

müggelsee

csillagnap, szürke homok, kutyák a seholban
januári alkonynappal
gomolygás, rézkarc-erdők
egy fa roncsai
szilárd hullámokon kacsát lóbál a tó
az öbölben harcos kis kagylótörmelék ropog, kapar
tengert játszom süppedő, sikkanó, sukorgó homokban
a túlpart helyén a végtelen
hallom fülessapkán, kabáton, sálon át
arcomra szóródnak, peregnek
vagy az arcom szóródik velük a pöndörgő avarra
fehér kis szúrások, hideg szemek
a víz nehéz ezüst, víz-ezüst
törött ércüveg
a gomolygások sűrűsödnek, nyomulnak, magukba eszik a pontnapot
elszüntetik
aztán már ők is, ők sem
szállnak, bomlanak, nincsenek
a tenger, a tenger!
nincs a szembepart

Mantra

Este esőben a híd.
Két gyertya, ha lobban.
Furulyafutam, léptek.
Sosem némul a víz.
Este esőben a híd.

(Illusztráció: Marina Jansson: Sand dunes / Seascape / Sand beach)

ragad tálhoz, fakanálhoz
a kezem is tiszta cafrang, ragasztaná magába azt is, tépem le egyikről a másikkal
késsel is, de az is beleragad
aztán csak nyúlik
hosszú, vastag copfokká lehet nyújtani
majd egyre simább, kerekebb
még lágy, de már önmaga
ilyenkor kell félretenni kelni

most itt abba kéne hagynom az írást is
ráteríteni egy kendőt, és langyos helyre tenni, hogy önmagával lehessen az, ami eddig mindennel lenni akart
aztán pár óra múlva megnézni, milyen lett, mennyire jött föl
kelés után a kendő alatt mekkora!

ha ilyenkor megfogom az edény alját, meleg –
a tészta nő, növekszik, a teste, mint az emberé
a felszíne se nagyon különbözik az ember bőrétől
föléhajolok, egészen közel: hallom apró, finom pattogásait
hallom a tésztát!
nőnek és pattannak el benne a kis légbuborékok
ekkor óvatosan megérintem rezgő, majdnem folyékony tetejét,
puhhhhhh
a tészta nagyot sóhajt
és összeesik
aztán óvatosan elkezdem lefejteni az edény faláról (ez az egyik kedvenc részem)
a buborékok ilyenkor nyúlnak, szakadnak, hosszú, keskeny rostokká válnak
mint valami növényi szár a nagyító alatt
nyújtom, ő hagyja magát
gyurkászom, gyömködöm
még befejezetlen
él

aztán sütéskor megint történik valami
a forró levegőben konkretizálódik a massza
olyankor lesz valamilyen
olyankor alakul bele valamelyik műfajba: kenyér lesz vagy pogácsa, kalács vagy sütemény
él így is, de már tőlünk sokkal távolabb

de amíg nyers, addig másképp létezik, hozzánk egészen közel

(Illusztráció: Thorvald Torgersen: Baking flat bread, 1921)

virágdal!

lebegő orgona belefájdul az ember
alig-lila és még-nem-kék
fáj a fülemben
odébb meg lángol a bordó
tegnap beboroztak a bokrok
és most részegen gajdolnak
fényes nappal csapatokban
hát ilyen az erdei útszél
orgonakék és orgonatűz
elszállt végtelen ének
mámoros bakkhoszi bordal

futás

orgonaidő van
tolulnak két oldalról a bokrok
az út egyre mélyül
ó az erdő vízalattisága
vízszintes levelek, törzsek közti zöldek
tófenéken surranok, a sok vízinövény-szár
áll, imbolyog, remeg
fentről néha bevillan a felszín
és ha felbukkanok, dobálnak ide-oda
rám ömlő bokrok, erdőhullámok

a zöldet akarom, az eget, ami van
elfutni meleg ösvényeken
csalinkázik előttem az út
a következő fordulóban bárki előbukkanhat,
de én is eltűnhetek akár,
átváltozhatok a világító levelek között!

a táncos

Eva Georgitsopoulou-nak

a széthasított és darabjaira hullott térben
tölcsérek nyílnak hosszú lapok sorakoznak
csőfolyosók kanyarognak egymás mellett
fúrod magad át a dimenziókon
és csapod szét, amit létrehoztál
mozdulataidban döntések
öklöd viszi őket, tenyered éle, kitárt ujjaid, szétfeszített kezed vagy lábad lendülete
gerinced megfeszül és kipattan, röppensz belőle ki
itt vagyunk, látnunk kell mindent
köréd tömörülünk nézünk
de neked nincs szükséged ránk és nincs közöd hozzánk
mire is kellenénk mi neked
a csodálatra nincs szükséged
és követni nem tudunk
ha megragadod a tér grabancát, megcsavarod kipörgeted elengeded
lódulunk mi is vele
beforgatod az akaratot egyetlen pontba
és formákban tombolsz tovább
– állj meg!
nézz ránk
nézd, milyen elveszettek vagyunk a világosságban

(Illusztráció: Rachel Ferrier (Fairy Tree Studios): Lilac painting, close-up of lilac bush)

dedikált alvás

én, a naplopó
kivételesen mindenben követve, és nem elpasszolva a reggelt
fölöslegesen munkába riasztva
ám csöppet sem bosszankodva, hogy a hosszú utazás és a korai kelés ellenére jihííí! dolgoznom mégse kell!
s roppant örömmel, hogy így megszabadultam és a napot ajándékba kaptam
a városon át nagy vígan hazautazva – végre magam! –
szúrós, gonosz kis kávéval, ropogós zsömlével és olvasmányaimmal jóllakottan
eltelten a januári széllel
a szobámba hulló varjúkárogással
régi fotelemben elvackolódva
szorosan a csergéhez lapulva
télre öltözötten a bari oldalán
arcomat odanyomva a tejszagú szőrhöz
két öklöm belefúrva
fejemre csuklott nagy kapucniban
seggem alá csúszott rimbaud-kötettel
padlón szanaszét szóródott magam firkálmányaival
az ablak előtt bogozódó ágak és a kék, hódító ég alatt
ó, nem álmodom:
alszom csak!
mohón alvást vedelek!

szemüveg-játék

ez ebből áll:

maszkban és szemüvegben kell menni az utcán este, és a lámpákat kell nézni
illetve a lámpákba
lélegzettel mozgatható az egész
már az első lehelletre elkezdődik
a maszk alól felcsap a pára
a szemüveg, vagyis a kint elhomályosodik
mégis, különleges köd: az utca elsüllyed, de a lámpák!
szívódnak egyre nagyobbra!
sziporkázó gyűrű, széles, terjedő sáv
egyre nőnek
én lélegzem őket, fújom a fényt
(fújom, fújom)
irizáló, sugárzó körök, szivárványgyűrűk
lehelek, teljes tüdőből zihálok
a lámpák!
színesfehérek!
túlcsordulva, foszforeszkálva, földöntúlian világítanak!
megyek utánuk, beléjük, bennük
nekimegyek bokornak, kapcsolószekrénynek
semmi mást nem látok és nem is akarok látni
aztán, mikor már teljesen a megszállottjuk vagyok, hirtelen abbahagyom és ledobom, hagyom lelohadni
visszatisztulnak a házak
a lámpák visszatalálnak körvonalaikba
eltűnik a túlcsordulás, az egyedüli és kizárólagos hatalom megmutatkozása
vékonyan, szerényen, pontosan közvilágítanak

és újrakezdem
előfújom őket
és újra megszállottsággá növekszik bennem a meggyőződés, hogy ők a valóság
még, még!

tévedezve az elragadtatott felfedezésben
így megyek haza!

(Illusztráció: Sheila Brown: Tui in Flight, 2023)

lény

lopakodsz?
úgy jársz, hogy alig érinted, kíméled magadtól a földet?
a hang (a szó) alig ér ki belőled, mintha valójában félnél, hogy meghallják,
de azért minden mondat végén – te se érted – nevetsz
mindenért engedélyt kérsz, de nem adod meg magadnak
és mércének veszel mindenki mást
miközben látod, mekkora barmok, de mégis, mégis
EZ AZ Ő FELSÉGTERÜLETÜK
betolakodtál
valójában nem lehetnél itt, ez nem legális, akárki hívott, nincs alapja,
ez:
JOGTALAN ITT-TARTÓZKODÁS
a szekrényből a poharat, a tányért, hát nem is tudod,
most az asztalra le, vajon jó ez így?
próbálod palástolni, ha átmész a szobán
néha el akarod terelni a figyelmüket, ilyenkor valamit mondasz
senki nem érti, hogy te TISZTELETBŐL nem takarítasz és FIGYELMESSÉGBŐL nem csinálsz semmit
az mind a csodálattal övezett és értő TÖBBIEK, az a sok tevés
Ő-tevésük, Ő-mocskuk, Ő-rendetlenségük
persze ők ebből visszafele annyit látnak, hogy önállótlan, gyakorlatiatlan, antiszociális
leszarja a közösség dolgait
pedig éppen ellenkezőleg
a közösség, és minden tagja egyenként: az egekben trónol
hogy is jönnél te ahhoz, hogy felülírd az Ő rendetlenségüket?!
eszedbe nem jutna megérinteni
behúzva tartod nyakad, fejed, vállad
na és a mellkas, hát arról ne is beszéljünk
legszívesebben belesüllyednél a mellkasodba, beleszívódnál és eltűnnél a másik oldalon
hol van, hova lett? keresnek
ember nélküli üres köpeny, mint a filmekben
kéne egy helyettes, valami dublőr, alterego, báb, aki helyetted itt van addig, amíg ezek is
de ilyen nincs, még nem találták fel, így hát, szükségmegoldás, muszáj neked saját magad helyettesítened
előreküldöd magad a tűzvonalba, ki az aknamezőre, magad elé, míg te hátramaradsz
mereven ülsz és halálos rémületben töltesz el minden vacsorát
fohászkodsz, hogy minden különösebb esemény nélkül múljon el
valójában arccal a földnek fekszel
csak ne kelljen felnézni, kinézni,
sehova se nézni
semmit se mondani
összetákolt mosolygás-kísérleteid csak még feltűnőbbé teszik, amit el akarnak fedni
(ez ugyanaz, mint a beszéd)
mintha kényszerből ennél
senkivel a kapcsolatot nem találod
kéne?
akarod?
valahogy kéne
ilyenkor még szólnak hozzád, próbálkoznak
kérdeznek ezt-azt
SEGÍTENI akarnak
mintha nem látnák
vagy ellenkezőleg, mert nagyon is látják, és épp azért, épp sajnálatból – ez még rosszabb
hagyjanak már békén
hagyjanak nyugton végre már
zárvány vagy, hozzáférhetetlen
arcodat, hajadat csak úgy rádtette valaki, a kezed valahogy rajtad lóg, mozog
lábaid járnak és valamiből nézel
ez már a helyettesítés magasfoka
zavart tekintet, mintha nem látna
ki vagy hát tulajdonképp, ki ez itt, aki megy, valami összerakott cucc
egyre zárványabb vagy, egyre mélyebbre húzódsz
és a valószerűtlenségben előrehaladva akkor egyszer csak valahogy megtörténik
lénnyé válsz

de vigyázz
ha lénnyé válsz, az túl van az egymásköztiségen
ott már magad leszel csak, nem lép közbe senki
nem lesznek támadások – kivéve, ha azon nyomban elpusztítanak
ugyanakkor a szánalmi gesztusoknak és a jóindulatú mentőakcióknak is vége lesz
leveszik rólad a kezüket és nem nyúlnak utánad
a lényt sorsára hagyják
összegömbölyödve egyetlen rémületgörcsbe
halszálkától fuldokolva
rohadt almával megdobálva
felfordított lábakkal feküdve mereven
hagyják elkeringeni

öreg gyerek

a gyerekkorból majd közvetlenül az öregkorba jutok
öreg kislány leszek, öreg gyerek
a felnőttkoromat mintha valahogy elpasszoltam lekéstem kikerültem vagy kihagytam volna
most érett nő vagyok úgymond
egy öreg lány
nagymamáim korában már huszonötévesen az lettem volna
a XVIII. században meg aztán főleg
„madame“ szólítottak volna meg
„madamoiselle“ javítottam volna ki epésen és megigazítottam volna a parókámat
a kőkorszakban meg, amit egyre jobban szeretek,
egyenesen matuzsálem lettem volna
valószínűtlen, mitikus öregasszony
sőt ezt a kort meg se értem volna
felfaltak volna az oroszlánok
éhen pusztultam volna
beleestem volna a mammutverembe
megfagytam volna egy hidegebb télen, amikor nem jutok vissza időben a barlangba
minél régebbre megyünk vissza, annál öregebb vagyok
voltam
leszek
régen öreg voltam
emlékszem, milyen volt
öregkoromban gyerekszüleim vittek óvódába és ők kezdtek nevelni visszafelé

(Illusztráció: Sergei Chernyakovsky: Dark forest, 2023)

beurre demi sel

egyik este claire küldött egy vajat
képen persze
kis kocka breton vaj, sós
ah sóország, guérande!
kibontva és megkezdve feküdt a piros csomagoláson

épp az s-bahnon ültem
és a szokásos lencselevest terveztem megmelegíteni, ha hazaérek
de a képtől olyan kedvem támadt a vajra, hogy bár nem volt otthon kenyér, se semmi
mégis, alig vártam, hogy kezemben legyen a lapos, kerek orrú kés
és kenhessem végre én is a vajat
mindegy, mire

ugyanolyanom volt, mint claire-nek: sós breton vaj, piros papírban
vannak ilyen nagy következmények közös nyaralások után
lefotóztam és elküldtem neki
válasz-vaj
a képen még sárgábbnak tűnt, mint a valóságban
ráadásul nálam még az asztallap is sárga
na nem a vajtól
bár lehetne attól is
vágyaim kivetülése és kiteljesedése: minden levajazva! lekent lakás!
grandiózus tálalása kétszázötven grammnak!

sőt, micsoda bőség, volt még egy másik vajam is itthon
nagy, egész sókristályokkal
mindig, mikor a hűtőből kiveszem és hasas poharából kiborítom, a vajdombban csillog a hó
a sószemekből kis vízcsöppek buknak elő
a vaj könnyezni kezd
vagy izzadni, nem tudom
a csöppek telnek, nőnek, megülnek a fagyott zsiradékon
átlátszó tiszták és picit rezegnek
ez most egy szerelmi vallomás

száraz rizstallért eszem felváltva két pompás vajjal
aszkétikus igénytelenségre a barokk
de tán épp ez mindkettő értelme, nem?
telt, fehér, sima íz, jó vastagon
simítom a kerek, lapos késsel
hol a lágyat, hol a fagyos-törékenyet
hol a kenőset, hol a kristályosat
az egyik olvad, a másik sír
két vajammal
ó
csak én nevetek

valaki a tengernél

helena végre elutazott
végre rászánta magát és felkerekedett a titkos szigetre
most ő küld képeket nekem
ahogy pár hete még én küldtem neki bretagne-ból,
ahol claire-rel kalandoztunk a sziklapartokon
szalmaszínű, pomponfejű füvek, zöld vattaalgák,
homokkristályok és só-tükrök között a szélben, ég-óceánban!
londoni kényszertartózkodásában helena mindig sóvárogva válaszolt:
az óceán hírére megmozdult atlanti lelke

azóta már én is és claire is újra beton fővárosok beton utcáin járunk
már nem sokáig, de még egy darabig süt rólunk az a nap
és most én kapom a képeket
és a borult, vad partot most én csodálom sóvárogva itthon a lakásban
mekkora ég! mennyi felhő! a csík, amit a hajó húz maga után!
bretagne már csak emlék, elnyel minket újra a beépített, kontinentális észak
helena képei a folytatás

azt hiszem, ez a lényeg:
valaki közülünk mindig legyen a tengernél
és szóljon a többieknek és mondja el és küldjön képeket
és ha visszajött, induljon a másik
és ő is írja meg és mondja el
aztán a harmadik és így tovább
itt a szárazban nekünk ezt tudni kell,
hogy most is, ebben a pillanatban is:
valaki közülünk!
a tengernél van!

(Illusztráció: Fanitsa Petrou: Ocean Hair)