virágdal!

lebegő orgona belefájdul az ember
alig-lila és még-nem-kék
fáj a fülemben
odébb meg lángol a bordó
tegnap beboroztak a bokrok
és most részegen gajdolnak
fényes nappal csapatokban
hát ilyen az erdei útszél
orgonakék és orgonatűz
elszállt végtelen ének
mámoros bakkhoszi bordal

 

futás

orgonaidő van
tolulnak két oldalról a bokrok
az út egyre mélyül
ó az erdő vízalattisága
vízszintes levelek, törzsek közti zöldek
tófenéken surranok, a sok vízinövény-szár
áll, imbolyog, remeg
fentről néha bevillan a felszín
és ha felbukkanok, dobálnak ide-oda
rám ömlő bokrok, erdőhullámok

a zöldet akarom, az eget, ami van
elfutni meleg ösvényeken
csalinkázik előttem az út
a következő fordulóban bárki előbukkanhat,
de én is eltűnhetek akár,
átváltozhatok a világító levelek között!

 

a táncos

Eva Georgitsopoulou-nak

a széthasított és darabjaira hullott térben
tölcsérek nyílnak hosszú lapok sorakoznak
csőfolyosók kanyarognak egymás mellett
fúrod magad át a dimenziókon
és csapod szét, amit létrehoztál
mozdulataidban döntések
öklöd viszi őket, tenyered éle, kitárt ujjaid, szétfeszített kezed vagy lábad lendülete
gerinced megfeszül és kipattan, röppensz belőle ki
itt vagyunk, látnunk kell mindent
köréd tömörülünk nézünk
de neked nincs szükséged ránk és nincs közöd hozzánk
mire is kellenénk mi neked
a csodálatra nincs szükséged
és követni nem tudunk
ha megragadod a tér grabancát, megcsavarod kipörgeted elengeded
lódulunk mi is vele
beforgatod az akaratot egyetlen pontba
és formákban tombolsz tovább
– állj meg!
nézz ránk
nézd, milyen elveszettek vagyunk a világosságban

 

(Illusztráció: Rachel Ferrier (Fairy Tree Studios): Lilac painting, close-up of lilac bush)