AZ ÁRNYÉKOM HELYÉN

Valami test lobog az árnyékom helyén,
valami lélek-maradék kúszik kontúrom
vonalán, s próbál magával csempészni
magasabb régiókba, hogy beleolvadjak
a felhők szőnyegébe, hogy meghemperedjek
a fényben, hogy belemártózhassak a Nap
olvasztótégelyébe, s a halhatatlanság
magabiztos tudatával belépjek az újrahasznosítás
céljára kialakított öntőformába, kitöltsem
anyagommal az idő réseit, sokasodjon bennem
a metamorfózis ereje, ott álljak a gyártmány-
módosítás előkészítési útmutatójában mindjárt
az első lapon, ott legyek iniciálé a kezdéshez,
ott sétáljak önmagam új árnyékával kéz a kézben,
ott osztódjon bennem bűnös és bűntelen, legyek
olyan, mint egy remekbeszabott ismeretlen, akivel
nem érdemes a távolságot tartani.

Mozgástér

Minden csak viszonyítás kérdése,
elég, ha fölkavarom magamban az
egymásra halmozott rózsaszín árnyalatokat,
s próbálok hozzáférni a színkeverékhez,
mellyel átfesthetem a megbabonázott
pillanatot, s azt hiszem, az oldatba mártott
papírrózsa valódi lesz, ahogy a kisimult szirmok
lassú tánccal ölelkeznek a homályban, csak
azért, hogy kibéleljék a sötétség fészkét,
illattal töltsék fel a repedéseket, s beférjenek
a mélyrétegek drapériái mögé, hol érzékeny
vándor az önmagát hajszoló gondolat.

Fogoly vagyok a talányokkal benépesített
egyszemélyes óvóhelyen, elszántan keringek
a lehetőségek felhígult szublimációjában,
mint szűk vödörbe kényszerített hal,
mely világkörüli útra indul.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Sunrise by the Ocean)