Szégyenkeznek, gondolta. Büdös állatok. Büdös állatok ezek.

            Ám a hirtelen rossz érzés nemcsak bűzt hagy maga után, hanem nyomasztó titkokat is. Ahogy egy-egy utas zavartan odasomfordált az ajtóhoz, hátrahagyott mindent, ami felesleges: kísértéseket, nyomasztó gondolatokat, képeket. Adélnak már csak oda kellett hajolnia, átengedni magát a másik félelmének, és értelmezni a jeleket. De nem volt könnyű, hisz a szorongás és a félelem – akár a szerelmi vágy –, az álmok nyelvét beszélte. Adélnak a kórházban a nyelvtanulás volt a legfőbb öröme, de most rájött, egymaga képtelen kitanulni a félelem nyelvének a grammatikáját. A retinája előtt összefüggéstelen képek bukkantak fel, eldobált, nyomasztó titkok: megütött gyerekek, síró nők, autóból kidobott kutyák, és persze hangok is, vonítások, sikoltozások. Érteni persze egyáltalán nem értette őket. A megfejtés azoké maradt, akik rémülten összerándultak, vagy a szerelvény leghátsó ajtajához siettek.

            Adél csalódott volt, hiszen ő soha senkinek nem bocsátott meg, se önmagának, se a többieknek. Ahogy annak az autósnak sem, aki 2001-ben megfosztotta attól, hogy a leghátsó ajtóhoz ő is könnyen odapenderedhessen.

            Húzza be a lábát, legyen szíves!

            Sajnálom, nem tudom, kérem!

            Az az autós, aki 2001-ben felöklelte, talán részeg volt, és észre sem vette, hogy ő négy métert repült – nemcsak négy métert, hanem végtelen sok métert a tulajdon lehetőségeitől. Vagy az autós nem is volt részeg, csak gázt adott és továbbhajtott, és most itt ül a HÉV-en, lehunyt pillái mögött egy lámpaoszlopnak ütköző kislánytesttel. Sikoltozás, vonyítás, aztán a vér borzasztó szaga. De mennyi is az a négy méter? A pontos összefüggések az ő fejében voltak, és nem a lehunyt szemű, talán nem is létező férfi fejében. Az a végtelen sok várakozás a kórházi ágyon, a szülei válása, a végenincs és teljesen felesleges kórházi rehabilitációk, a magányosan bemagolt nyelvtani szabályok – az anyja éltében a véget nem érő karmák és a véget nem érő sóhajtozások: mi lesz belőled, Adélkám.

            Január volt, az év legboldogtalanabb reggelei.

            Egy fiatal férfi szállt fel, egy gyűlöletesen nyugodt és jóképű fiatal férfi. Meztelen tarkójának Adél nem is tudott ellenállni. Először kényszerítette magát, hogy a farmerdzsekis férfit boldog családapaként lássa, majd a képzelete, mintha csak egy gyors ütést mérne a férfi tarkójára, irányt váltott, a boldog családapa letolt gatyával kettesben marad a három éves kislányával: mért nem jössz közelebb hozzám, kicsim?

            A farmerdzsekis férfi idegesen dörzsölgette a halántékát, aztán idegesen az ajtóhoz sietett – mért is ne, gondolta Adél, lassan itt a Margit híd, és neki már nem is volt szüksége rá. Nem figyelt tovább az ajtónál furakodó farmerdzsekisre, ő már a férfi emlékképeit próbálta összeszedegetni.

            De ennek az utasnak nem voltak titkai – vagy ha voltak is, azokat ügyesen meg tudta védeni. Adél csak egy végtelenül hosszú délutáni tengerpartot látott, vagyis egy drága számítógépet, a farmerdzsekis férfi agyát óvó, különleges képernyővédőt. Valahogy eltévedt vagy elbambult, a képzelete nem törhetett át ezen a végtelenül nyugodt csenden – akárkiket is ölt meg vagy hagyott cserben a farmerdzsekis, a hangjukat elmosta a hullámmorajlás.

            Csőd volt ez, világraszóló, világosan érezte. Eddig minden ember úgy nyílt meg előtte, mint egy érett alma, amit éles késsel kettémetszenek. De Adélnak nem maradt ideje bánkódni, a tömeggel neki is le kellett szállni, aztán a falhoz lapulva előre engedni az iskolásokat, a háziasszonyokat, az aktatáskásokat. Ő csak akkor léphetett rá a mozgólépcsőre, mikor elvonult a bölénycsordához hasonló, szuszogó, szitkozódó vagy fagyos arccal hallgató tömeg. De még akkor is a tenger rejtegette titkokra gondolt, mikor hátulról megragadták a télikabátját.

            Adél lehunyta a szemét, és a kezével kapaszkodót keresett. Mert elég egyetlen megingás vagy rossz mozdulat, és holnap a kórházi ágyon ébred fel.        Nebáncsonkéreménmozgássérültvagyok.

            – Micsoda piszok vagy! – nevetett a farmerdzsekis. – Micsoda kis piszok! Összevissza szurkálod az embereket, és próbálod kipréselni a titkaikat.

            Adél lesütötte a szemét. Nebáncsonkérem… Ha valaki most megpillantaná ebben az aluljáróban, azt hihetné, megállt egy percre, hogy egy jó pasival beszélgessen. Mért is ne? 

            A szíve mélyén képtelen büszkeséget érzett.

            – Két kézzel turkálsz a gennyben és takonyban. Kucorogsz a sarokban, zötykölődsz a többiekkel, és közben ijesztgeted az embereket.

            Adélnak csak most tűnt fel, mennyire valószerűtlen az egész. Ő eddig csak a férfi fejét figyelte, az arcélét, a tarkóját, a kezét. De míg ő itt didereg a télikabátjában, a sípulóverében, a másik elbűvölően mosolyog egy nyitott dzsekiben.

            Vajon honnan jött? Ki küldte?

            Jeges, torokfájós szél söpört végig az aluljárón. Adél, aki a kórházi ágyon három nyelvet tanult meg, és hitt az értelem erejében, már tudta, miféle színjáték az egész: a kiabálás, a nyitott farmerdzseki, az egész leleplezés. Kalács és korbács. Valakik régóta készülnek rá, hogy megfélemlítsék.

            Míg ő figyelte az embereket, őt is megfigyelték.

            – Most nekünk fogsz dolgozni – folytatta a farmerdzsekis. – Kereshetsz egy kis pénzt. Egy eltűnt gyereket kell megtalálni.