Anya, apa

 

A hegy szemgödrébe apró

fészket váj a szél. Itt nevelgeti

fiókáit, az útra lecsapó, bátor

szeleket. Térülnek-fordulnak,

gyorsan megfutamodnak,

viharköpenyes anyjuk otthon

becézgeti őket. A növendék

körmök hamar kicsorbulnak.

Anya! Anya! Milyen kemény,

milyen szigorú a te szereted!

 

 

Sorbanállás közben

 

Chilis, mandulás, tejszínes, konyakos, áfonyás

akciós csokik a pulton, 1500 kilója. Beállsz te is

a sorba, és most színek és szavak közt válogatsz.

Összetörték egy ezüstmozsárban Afrikát és Ázsiát,

tegnapot, holnapot, chilit, gyümölcsöt, tejszínt –

de vajon… vajon vannak-e valójában ezek a dolgok?  

Vagy csak minden a költők műve, akik a szavakat

konokul belefűzték a valóságba? Ősszel lehullanak

a levelek, aztán a fák újjászületnek, én is beállok a sorba,

és érzi a bőröm a tavaszi napfényt vagy érzi az ínyem

a mámort és a tejkönnyű lebegést minden falatban.

 

A halál rettenetes lesz-e?

Eljátsszuk azt is engedelmesen?

 

 

Fehérebb a kárminnál

 

Lezúdulnak az árnyékok a völgybe. Este van,

most már tapogatózik a szorongás, félig nyitott

ajtót keres, rendetlenséget, zavart, a gyász

valamilyen jelét. A köd mögött már ott tündöklik

 a sötétség. Földre lapulnak a bokrok is: puszta

árnyékok ők, az éjszaka katonái. A kertkapuban

megmoccan a félelem. De vajon ez a hazugul

langyos rengeteg görgetné a halál képtelenségét?

 

Fehérebb a kárminnál, feketébb a vérnél.