A befogadás és identitás kérdései Magyarországon és Galegóföldön

 

1.

 

„Saját elnevezése galego vagy lingua galega; a magyarban a spanyol írásmódú gallego [galjégo] alak honosodott meg” kezdi a Wikipédia magyar oldala a „galiciai nyelv” szócikket, a kétkedésre hajlamos magyar olvasó pedig rögtön felteszi magában a kérdést: vajon mért használunk egy, a magyar nyelvtől oly idegen, „o” végződésű nevet arra a népre és nyelvre, mely lényegesen több beszélővel rendelkezik, mint a spanyolban szintén rövid „o”-ra végződő, régesrég magyarosított ¹ baszk (vasco)?

 

A válasz legalább olyan egyszerűen sommázható, mint amennyire összetetten magyarázható. Míg a magyarhoz hasonlóan agglutináló nyelvvel rendelkező baszkok hangoskodó nacionalizmusa ² beépítette a régiót és nyelvét a magyar köztudatba, addig a galegókkal és Galiciával egészen más a helyzet. A Spanyolország északnyugati részén található, Portugáliával határos Galicia tartomány neve a magyarban könnyedén összekeverhető a Halics vagy Gácsország néven is ismert, sokat szenvedett közép-európai történelmi régióval, így nem egy olyan galegókról szóló, magyar célközönségnek szóló cikk, tanulmány született, mely e két terület elkülönítésével kezdi mondandóját ³. Ezenkívül a galego nacionalizmus – a baszkkal szemben – jóval kevésbé látványos (ahogy Bánki Éva fogalmaz: „a galego terrorista olyan gyakori, mint a terhes öszvér” ⁴), ráadásul az etnokulturális identitás kötőanyagaként szolgáló nyelv maga sem fogható fel egzotikumként: az újlatin tengerben ismeretlen eredetű nyelvszigetként élő baszkkal szemben a galego világosan köthető a portugálhoz, mellyel közösek a gyökerei (a középkorban a líra nyelve a galego-portugál a félszigeten), s egyszersmind olyan nyelv, „melyet a spanyolajkúak minden különösebb erőfeszítés nélkül megtanulhatnak” ⁵. A saját nyelv tehát nem a különbözőséget, hanem a hasonlóságot hangsúlyozza, ami nehezíti az önálló identitás képzését, melynek leglényege a másoktól való eltérés – ahogy Samuel Huntington fogalmaz: „én vagy mi sajátos tulajdonságokkal bírok vagy bírunk, amelyek megkülönböztetnek engem tőled, vagy minket tőletek.” ⁶

 

Az első akadály tehát az elkülöníthetőség nehézségeiben rejlik, ami megnehezíti a magyar köztudat számára az önálló entitásként való beazonosítást. Ennek ellensúlyozására történt néhány olyan lépés, mely elsőként nyelvi színtéren igyekezett saját karaktert adni az észak-spanyol régiónak. Mindez jól nyomon követhető a spanyol-magyar szótárak galegókkal és Galiciával kapcsolatos változásaiban. A legrégebbi, Gáldi László-féle spanyol-magyar szótár még egy néven emlegeti a két térséget, illetve lakóit és nyelvüket (Galicia: „Galícia <Spanyolországban is>”, galiciano: „galíciai (vö. Galicia)” ⁷), a Dorogman-féle szótár ugyanakkor a régiókat már elkülöníti az első „í” megrövidítésével ⁸ (Galicia: „1. Galícia <Kelet-Európában> 2. Galicia <Spanyolországban>”), de a nyelvről, fenntartva a Gáldi-féle tévedést, még mindig galiciai spanyol nyelvjárásként beszél, a nyelv magyar megfelelőjeként pedig egyedül a spanyol változatot, a gallegót adja meg. ⁹ A legfrissebb, Faluba-Morvay-Szijj-féle szótár ugyanakkor ezen is javít, három megfelelőt is felkínál: a gallegót, a galegót és a galiciait (fontos információ, hogy előbbi kettő toldalékolatlan alakja a szótárban rövid o-ra végződik). ¹⁰ A kérdés adott: megoldják-e ezek a változtatások a könnyebb azonosíthatóság problémáját?

 

A válaszadáshoz két faktort kell figyelembe vennünk: a beazonosíthatóság és a befogadhatóság kérdését. Vajon könnyebben, jobban megkülönböztethető a magyar nyelvhasználó számára beszéd/olvasás közben a rövid i-vel írt Galicia, vagy még mindig elhallásra/nyomdahibára gyanakszik, és rászorul a zárójeles „nem tévesztendő össze…” figyelmeztetésre? Válaszunk e kérdésre egyértelmű igen, mégpedig számos okból: egyrészt, mert úgy hisszük, hogy – az északspanyol tartománnyal szemben – a magyar olvasó tudatába elég mélyen beásta magát a megannyi gazdán és névváltoztatáson átesett Galícia neve, másrészt, mert míg -ícia végű szavunk rengeteg van (pl. milícia, malícia – az idegen eredetű szavak megfelelője általában -ság végződést kap, a citált esetekben pl. katonaság, rosszmájuság), -icia végű elenyésző számban, harmadrészt, mert ahogy a Nyelv és Tudomány felhívja rá a figyelmet, a nem szóeleji [i] és [í] közötti különbség magyarban olyannyira meggyengült, hogy pusztán ennyi nem elégséges két szó világos megkülönböztetéséhez, ¹¹ negyedrészt pedig, mert ha ragaszkodunk a spanyolos írásmódhoz, akkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy a forrásnyelvben épp az ominózus első i-re esik a hangsúly. No de van-e jobban elkülönülő, egyértelműbb megfelelő a régió nevére a magyar szakirodalomban? Szerencsére van: Pál Ferenc és Bánki Éva is használja a Galegóföld elnevezést, amely több szempontból is szerencsésnek tűnik: egyáltalán nem kelt asszociációkat sem Galíciával, sem a gallokkal kapcsolatban, ugyanakkor egyértelműen utal a térség lakóira, a galegókra. De miért véljük védhetőbbnek a galegót a galiciainál vagy a gallegónál?

 

Az első összehasonlítás eldöntésének miértjére, úgy hisszük, korábban már megadtuk a választ, a galego-gallego páros összevetésekor ugyanakkor már nem csupán a beazonosíthatóság, hanem a befogadhatóság felől is mérlegelnünk kell.

 

Az identitás szempontjából az egy „l”-nyi többlet nagy különbséget rejt: a „galego” szó a népnév (és a nyelv) eredeti, galego nyelvű megnevezése, a „gallego” ugyanakkor ennek spanyol nyelvű megfelelője. Ismervén a Franco-rendszer alatti nyelvi és identitásbeli elnyomást (Manuel Rivas például így idézi föl az erőszakos hispanizálást: „mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt” ¹²) mindez komoly érv lehetne a galego ént jobban kifejező saját megnevezés átvételéhez, de ne szenvedjünk csőlátásban – sem a „katalánt”, sem a „baszkot” nem az eredeti nyelvből magyarosítottuk, sőt, a baszkot még csak nem is spanyolból ¹³.

 

Magyar szempontból van ugyanakkor egy praktikusabb, befogadhatósági szempont is a vita eldöntésére. A spanyol „gallego” szóban található ugyanis egy olyan digráf, az ll, mely a spanyolul nem tudó magyar olvasó számára kiejtési nehézséget/tévutat jelent, ennek megfelelően a gallego szó „magyaros” ejtése sem a spanyol, sem a galego eredetinek nem a leképzése. Akkor hát el is dőlt a vita a „galego” javára?

 

Véleményünk szerint nem, mégpedig két okból. Egyrészről, mert magyarban az -icia végződéshez hasonlóan a szóvégi rövid „o” is a fehér holló ritkaságával vetekszik, másrészt, mert a galego nem a portugál ([u]), hanem a spanyol ([o]) ejtésmódot követi a szóvégi hangsúlytalan „o” esetében, vagyis nem okoz sem kiejtési nehézséget, sem toldalékolási problémát a magyar nyelvhasználó számára. ¹⁴

 

Meg kell ugyanakkor vizsgálnunk, valóban igaz-e az az állítás, hogy a magyar nyelv és helyesírás nemigen szívleli a szóvégi „o”-t. Noha a mindenki által ismert szabály szerint a magyarban mindössze a „no” és a „nono” végződik rövid o-ra, a Fodor István által jegyzett „A világ nyelvei és nyelvcsaládjai” több, mint negyven olyan nyelvet jegyez, melyek rövid o-ra végződnek, s külön érdekessége a dolognak, hogy közülük számos átvesz más, magyar helyesírási sajátosságokat (pl. baszketto, akposzo, afar-szaho). Mindössze kettő olyat említ ugyanakkor, melyek „ó”-ra végződnek: az eszkimót és az eszperantót (a jelenlegi helyesírási norma a filippínót is idesorolná) – talán nem helytelen azt feltételezni, hogy az összes, könyvben felsorolt, „o”-ra végződő nyelv közül e kettő ágyazódott be leginkább a magyar köztudatba. Azt is mondhatnánk, e megnyújtott szóvégi magánhangzó a nyelvünkbe való befogadás jelképe. A fentebb felsorolt érvek tekintetében ugyanakkor semmilyen írás- vagy kiejtésbeli akadályát nem látjuk annak, hogy a galegóval is így tegyünk – javaslatunk tehát a galegó alak használata.