Magához rendelte egyszer a Fejedelem országunk leghíresebb íróit, mert tanácsadói szerint hasznos dolog a híres írókat és költőket olykor a civileknek adható legmagasabb kitüntetéssel illetni. A ceremóniát követő fogadás után kissé másnaposan a Fejedelem azt mondta ravasz tanácsadójának, hogy legszívesebben leüttetné az összes író és költő fejét, mert egy szót sem ért a műveikből, olyan az egész betűhalmaz, mintha idegen nyelven, idegen embereknek írták volna, és ezt egy fejedelem aligha tűrheti el. Ám a ravasz tanácsadó arra kérte, hogy ne bántsa az írókat, mert flotta, légierő, kereskedelem, acélipar, bányák, infrastruktúra és rabszolgák híján az eladott könyvekből él az ország, ha nem is az egész, de tekintélyes része, úgy is lehet fogalmazni, mondta a tanácsadó, hogy országunk egyetlen területen versenyképes a világ többi országával, és ez éppen az irodalom, az a kusza és érthetetlen betűhalmaz, melyből nyilván a minket megelőző vagy éppen a velünk egyenrangú országok polgárai sem értenek majdnem semmit, vagyis nagyon kevesen értenek valamit, de veszik mint a cukrot, és ez nem elhanyagolható szempont, ha nem is az egyetlen. Szellemi nagyhatalom vagyunk, summázta a tanácsadó a tényállást, és ez a tömörség igen tetszett a Fejedelemnek. Rövid gondolkodás után hajlott is a jó szóra, de az volt a kikötése, hogy minden könyv, amely hírt, nevet és pénzt hoz kicsiny, szegény, ám tehetséges népünknek, számára is érthető nyelvezetre fordíttassék le, mégis csak tűrhetetlen, hogy az uralkodó ne értse azokat a műveket, amelyek országának jövedelmét biztosítják, és a többi versenynemzet megbecsülését és irigységét kivívják. Azt persze magától is belátta, hogy vadászatokon, tivornyákon és ágyasházában eltöltött élete nem lehet – sosem volt – elég hosszú ahhoz, hogy a kifinomult irodalmi praktikákban kellő jártasságot szerezzen, utalások, célzások, allegóriák és metaforák nyelvezetét már nem tanulhatta meg, a szimbólumokról nem is beszélve, mert ez nem csupán akaratot és kitartást igényel, hanem érzékeny lelket, márpedig az érzékeny lelkű uralkodó napjai röviden számláltatnak. Ám abba sem nyugodhatott bele, hogy világszerte ünnepelt és gazdagon jutalmazott firkászok – akiknek feje egyetlen szavára porba hull – számára érthetetlen nyelven ékesszóljanak. Kell valamilyen köztes megoldásnak lennie, és bár egész uralkodása folyamán rühellte a kompromisszumokat, parancsba adta, hogy országa összes nyelvésze, irodalomtudósa, kritikusa haladéktalanul lásson hozzá egy olyan irodalmi nyelv kidolgozásához, amely minden földi halandó számára érthető, amelyben az utalások, a másod-, harmad-, negyed- és ötödleges jelentések, az inter-, extra-, hiper-, meta-, paratextuális összefüggések, a mondható és a mondhatatlan valóságok és valótlanságok, az igazságok és az igazságtalanságok vagy hamisságok azok számára is érthető, egyértelmű olvasmányélményt nyújtanak, akik ezen fogalmakról sosem hallottak, és nem koptatták sem túl sokat, sem túl öntudatosan az iskolapadot. Mert a Fejedelem – mint minden bölcs és igazságos uralkodó – egy pillanatig sem szerette volna, hogy miatta és műveletlen alattvalói miatt az írók és a költők a teljes körű alkotói-, gondolat- és véleményszabadság fogyatkozását érezzék, mert ez csak újabb homályos szövegeket eredményezne, egyszerűen érteni szerette volna azt, amit nem értett, regényeket, eposzokat, verseket szeretett volna olvasni, világos, áttekinthető, logikus nyelven.

 

– És legyen érdekes – mondta a ravasz tanácsadó annak a tudós bizottságnak, amelyik nekiállt, hogy a legfontosabb irodalmi műveket a Fejedelem számára érthető, világos, egyszerű nyelvre fordítsa, mely nyelv azonban az eredeti bájából és kifejező erejéből semmit sem vesz el, nem kisebbít, és hűen adja vissza a művet, csak éppen érthetően.

 

– Igen bosszantó az, amikor a harmadik sor után már nem lehet követni a gondolatmenetet – mondta egy audiencián a Fejedelem, amikor a tudósok a kitűzött határidő rövidsége miatt panaszkodtak, de nem sürgette őket, mert mint a legtöbb nagyvonalú uralkodó, az eljövendő nemzedékekre gondolt, belátta, hogy a tudomány nem egyének, hanem egész nemzedékek ügye, egy ember élete sokszor még arra sem elég, hogy a helyes kérdést feltegyük, nemhogy a pontos, minden elvárást kielégítő válaszokat megadjuk, és főként nem elég arra, hogy a pénzbeli jövedelmet el is tudjuk könyvelni, mert vannak dolgok, amelyek a pillanatnyi hasznot, a rövid lejáratú boldogulást segítik elő, de az igazán nagy horderejű tudományos munka az egész emberiség jövőjét szolgálja.

 

Így történt, hogy évek megfeszített munkája során népünk igen gazdag, bonyolult, összetett, a legkifinomultabb árnyalatok érzékeltetésére is alkalmas irodalmi nyelve, melyben a grammatika változatos eszközei, a rokon értelmű szavak kimeríthetetlen rendszere, a rétegnyelvek nagy száma, a többértelműségek árnyalt szimmetriája és párhuzamos volta végtelen és lenyűgöző őserdő benyomását keltette, egy valamivel egyszerűbb, áttekinthetőbb, egyértelmű, de még mindig korlátlan irodalmi lehetőségeknek teret adó változattal gazdagodott. Elmaradtak azonban a szokatlan igeidők, a ritkán használt kötőszavak, a rendhagyó ragozási sorok, és azok a furcsa szavak, amelyeket úgyis mindig meg kell nézni a szótárban, mert senki nem tudja pontosan, mit jelentenek, olykor még a szótárírók is bizonytalanok, van-e ilyen szó egyáltalán.