– Így már jobb – mondta a Fejedelem, amikor elolvasott egy novellát, amelyet erre az új nyelvváltozatra dolgoztak át. Bejelölt olvasás közben pár mondatot, kifejezést, amelyekkel nem volt elégedett, és a tudósok megint nekiálltak, hogy tovább egyszerűsítsék a nyelvet, de megőrizzék kifejező erejét, báját, kellemét. Irodalmi nyelvünk első egyszerűsített változatát egy *-al jelölték, és hogy ellenőrizzék alkalmasságát, hatékonyságát, néhány évig ezt tanították az iskolákban, és a fontosabb irodalmi műveket sikeresen át is írták. A változás nem volt feltűnő, de az eladott könyvek száma örvendetesen növekedett, a könyvekre meg az irodalmi tevékenységre kivetett adókat csökkenteni lehetett, ami továbbra is jótékonyan befolyásolta a forgalmat és az alkotókedvet.
A **-al jelölt nyelvváltozat arra tett kísérletet, hogy a fölösleges rendhagyó eseteket elhagyja, a szólásmondások és a közmondások által keltett két- vagy többértelműségeket kiküszöbölje valamint a nyelv viszonyrendszerét ésszerűsítse. Kiküszöbölték például az „előttünk van még” és a „hátra van még” rokonértelműségét, mert: vagy előttünk, vagy hátra. Néhány szót – ezek száma becslések szerint a pár száz és a pár ezer között lehetett – ebből a nyelvváltozatból törölni kellett, és korlátozni az egy mondatban használható szavak számát. A tudósok meglepetten észlelték, hogy ezen nyelvváltozat bevezetése után az iskolákban és a hivatalokban a fogalmazási és nyelvhelyességi hibák száma jelentősen csökkent, és komoly befektetők kezdtek érdeklődni az alkotóházak iránt, amelyekben az írók és fordítók nem csak a műveket hozták létre, hanem nyelvünk egyre hatékonyabb változatait is.
A ***-al jelölt nyelvváltozat legfontosabb eredménye az volt, hogy az összetett mondatokban használható tagmondatok számát – főleg az alárendelésekre való tekintettel – drasztikusan korlátozta, és bekezdésenként legfennebb öt sort engedélyezett, bár egyes regényírók tíz sorig is elmehettek, ha ennek stilisztikai vagy más okai voltak, viszont minden öt sort meghaladó bekezdést legalább három mondatra kellett tagolni. Azt tapasztalták a tudósok, hogy az ilyen megszorításokkal átírt irodalmi művek olvashatósági mutatója rendkívül megnőtt, és bár a művek eladott példányszáma jelentősen nem emelkedett, a bevételek nagy részét tovább is a kutatásra fordították, mert rájöttek, hogy a nyelvi hatékonyság (minél kevesebb szóval minél többet) és az olvashatóság szorosan összefügg, bár a hatékonyságot az sem befolyásolja, ha sok szóval semmit mondunk. Az írókat ezután nem terjedelem vagy megegyezés alapján fizették, hanem a hatékonyság szerint.
A ****-al jelzett nyelvváltozat legnagyobb erénye az volt, hogy kiküszöbölt vagy elhagyott minden logikátlanságot a hangváltakozások és a főnevek meg az igék ragozása terén. Így azt a kezdetben 846 alapszabályt, amelyek nyelvünk hangváltakozásait meg ragozási rendszerét összefoglalták, sikerült 161-re csökkenteni. A tudósok egzakt módszerekkel bizonyították, hogy ha nyelvünk feltételezett egymillió szavából 50 ezer kikerül a használatból, még mindig egymillió marad. Ennek a változatnak a bevezetése és intézményesítése azért volt roppant nehéz, mert mindenkit meg kellett tanítani a szabálytalan hangváltakozásokat magukban hordozó szavak felismerésére és megfelelő szinonimákat kellett találni rájuk, nem volt ez mindig egyszerű feladat. Korlátozták továbbá a főnevekhez kapcsolható jelzők számát, hosszas vita után két jelzőben állapodott meg a bizottság, de az „egy találó” jelzőt tartotta célszerűnek, azaz maximálisan hatékonynak.
A *****-al jelzett nyelvváltozat érdekében kidolgozott törvény előirányozta minden két- vagy többértelműség, logikátlanság, átfedés, redundancia, önkényes szó vagy szövegváltozat mellőzését, kötelezte az írót és fordítót, hogy minden szót szigorúan az egyetlen helyes, valódi, végérvényes jelentésben használjon, kerülje a bővítményeket, és ha kérdezik, igennel vagy nemmel feleljen. Az irodalmi művek maximális terjedelmét 20 oldalban határozta meg, és kötelezte az írókat, hogy minden mondatot új sorba írjanak, egyetlen mondat sem haladhatta meg a két sornyi hosszúságot. Ennek a nyelvtörvénynek az volt a legfontosabb záradéka, amelyik leszögezte, hogy minden író annyit írhat, amennyit akar, azt, amit akart, azon a nyelven vagy változaton, amelyik neki tetszik vagy amelyiket éppen ismeri, viszont művét köteles lefordítani vagy saját költségén lefordíttatni a *****-al jelölt nyelvváltozatra. A fordíthatóságot a hatékonyság ismérvének tekintették. És csak azok a magasan képzett szakemberek kaptak közlési jogot, akik mind a hat nyelvváltozatból sikeresen levizsgáztak. Ezzel biztosították azt, hogy csakis jól fordítható remekművek szülessenek. Az eredmény nem maradt el.
Rövid idővel azután, hogy tudósaink irodalmi nyelvünk problémáit sikeresen megoldották, országunk bámulatos fejlődésnek indult, részben mert majdnem minden polgár – ha szorgalma, hazafiúi érzülete, és anyagi érdekeltsége úgy hozta – remekíróvá válhatott, de leginkább azért, mert a külföldiek addig elkeserítően bonyolult – bár meg kell adni: árnyalt, cizellált – irodalmi nyelvünket játszi könnyen sajátították el, és egész irodalmunk viszonylag gyorsan, pontosan lefordíttatott, az egész emberiség közkincsévé vált, csak éppen a kiadói jogok maradtak Fejedelmünk és családja örökös tulajdonában. A sosem látott, már-már csillagászati jövedelmeket ravasz és bölcs tanácsadóink indítványára hadiflottánk és légierőnk korszerűsítésére fordítottuk, mert nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy bárki jöttment, elolvasva kultúránk évszázados remekműveit egyszer csak arra gondoljon, ilyet ő is tud írni, mert természetesen nem tud, vagy ha tudna, sem engednénk meg neki.