Vida Gábor összes bejegyzése

Copyright

Magához rendelte egyszer a Fejedelem országunk leghíresebb íróit, mert tanácsadói szerint hasznos dolog a híres írókat és költőket olykor a civileknek adható legmagasabb kitüntetéssel illetni. A ceremóniát követő fogadás után kissé másnaposan a Fejedelem azt mondta ravasz tanácsadójának, hogy legszívesebben leüttetné az összes író és költő fejét, mert egy szót sem ért a műveikből, olyan az egész betűhalmaz, mintha idegen nyelven, idegen embereknek írták volna, és ezt egy fejedelem aligha tűrheti el. Ám a ravasz tanácsadó arra kérte, hogy ne bántsa az írókat, mert flotta, légierő, kereskedelem, acélipar, bányák, infrastruktúra és rabszolgák híján az eladott könyvekből él az ország, ha nem is az egész, de tekintélyes része, úgy is lehet fogalmazni, mondta a tanácsadó, hogy országunk egyetlen területen versenyképes a világ többi országával, és ez éppen az irodalom, az a kusza és érthetetlen betűhalmaz, melyből nyilván a minket megelőző vagy éppen a velünk egyenrangú országok polgárai sem értenek majdnem semmit, vagyis nagyon kevesen értenek valamit, de veszik mint a cukrot, és ez nem elhanyagolható szempont, ha nem is az egyetlen. Szellemi nagyhatalom vagyunk, summázta a tanácsadó a tényállást, és ez a tömörség igen tetszett a Fejedelemnek. Rövid gondolkodás után hajlott is a jó szóra, de az volt a kikötése, hogy minden könyv, amely hírt, nevet és pénzt hoz kicsiny, szegény, ám tehetséges népünknek, számára is érthető nyelvezetre fordíttassék le, mégis csak tűrhetetlen, hogy az uralkodó ne értse azokat a műveket, amelyek országának jövedelmét biztosítják, és a többi versenynemzet megbecsülését és irigységét kivívják. Azt persze magától is belátta, hogy vadászatokon, tivornyákon és ágyasházában eltöltött élete nem lehet – sosem volt – elég hosszú ahhoz, hogy a kifinomult irodalmi praktikákban kellő jártasságot szerezzen, utalások, célzások, allegóriák és metaforák nyelvezetét már nem tanulhatta meg, a szimbólumokról nem is beszélve, mert ez nem csupán akaratot és kitartást igényel, hanem érzékeny lelket, márpedig az érzékeny lelkű uralkodó napjai röviden számláltatnak. Ám abba sem nyugodhatott bele, hogy világszerte ünnepelt és gazdagon jutalmazott firkászok – akiknek feje egyetlen szavára porba hull – számára érthetetlen nyelven ékesszóljanak. Kell valamilyen köztes megoldásnak lennie, és bár egész uralkodása folyamán rühellte a kompromisszumokat, parancsba adta, hogy országa összes nyelvésze, irodalomtudósa, kritikusa haladéktalanul lásson hozzá egy olyan irodalmi nyelv kidolgozásához, amely minden földi halandó számára érthető, amelyben az utalások, a másod-, harmad-, negyed- és ötödleges jelentések, az inter-, extra-, hiper-, meta-, paratextuális összefüggések, a mondható és a mondhatatlan valóságok és valótlanságok, az igazságok és az igazságtalanságok vagy hamisságok azok számára is érthető, egyértelmű olvasmányélményt nyújtanak, akik ezen fogalmakról sosem hallottak, és nem koptatták sem túl sokat, sem túl öntudatosan az iskolapadot. Mert a Fejedelem – mint minden bölcs és igazságos uralkodó – egy pillanatig sem szerette volna, hogy miatta és műveletlen alattvalói miatt az írók és a költők a teljes körű alkotói-, gondolat- és véleményszabadság fogyatkozását érezzék, mert ez csak újabb homályos szövegeket eredményezne, egyszerűen érteni szerette volna azt, amit nem értett, regényeket, eposzokat, verseket szeretett volna olvasni, világos, áttekinthető, logikus nyelven.

 

– És legyen érdekes – mondta a ravasz tanácsadó annak a tudós bizottságnak, amelyik nekiállt, hogy a legfontosabb irodalmi műveket a Fejedelem számára érthető, világos, egyszerű nyelvre fordítsa, mely nyelv azonban az eredeti bájából és kifejező erejéből semmit sem vesz el, nem kisebbít, és hűen adja vissza a művet, csak éppen érthetően.

 

– Igen bosszantó az, amikor a harmadik sor után már nem lehet követni a gondolatmenetet – mondta egy audiencián a Fejedelem, amikor a tudósok a kitűzött határidő rövidsége miatt panaszkodtak, de nem sürgette őket, mert mint a legtöbb nagyvonalú uralkodó, az eljövendő nemzedékekre gondolt, belátta, hogy a tudomány nem egyének, hanem egész nemzedékek ügye, egy ember élete sokszor még arra sem elég, hogy a helyes kérdést feltegyük, nemhogy a pontos, minden elvárást kielégítő válaszokat megadjuk, és főként nem elég arra, hogy a pénzbeli jövedelmet el is tudjuk könyvelni, mert vannak dolgok, amelyek a pillanatnyi hasznot, a rövid lejáratú boldogulást segítik elő, de az igazán nagy horderejű tudományos munka az egész emberiség jövőjét szolgálja.

 

Így történt, hogy évek megfeszített munkája során népünk igen gazdag, bonyolult, összetett, a legkifinomultabb árnyalatok érzékeltetésére is alkalmas irodalmi nyelve, melyben a grammatika változatos eszközei, a rokon értelmű szavak kimeríthetetlen rendszere, a rétegnyelvek nagy száma, a többértelműségek árnyalt szimmetriája és párhuzamos volta végtelen és lenyűgöző őserdő benyomását keltette, egy valamivel egyszerűbb, áttekinthetőbb, egyértelmű, de még mindig korlátlan irodalmi lehetőségeknek teret adó változattal gazdagodott. Elmaradtak azonban a szokatlan igeidők, a ritkán használt kötőszavak, a rendhagyó ragozási sorok, és azok a furcsa szavak, amelyeket úgyis mindig meg kell nézni a szótárban, mert senki nem tudja pontosan, mit jelentenek, olykor még a szótárírók is bizonytalanok, van-e ilyen szó egyáltalán.

 

 

Minden lépésnek története…

Avagy miért nem lettem világutazó? Erre a nyilván retorikus kérdésre nagyon egyszerű a válasz: nem ez a sorsom. De azért mintha mégsem lehetne ilyen könnyen elintézni. Világot látni ma már állítólag nem olyan nagy dolog, kell hozzá egy pár jó cipő, némi vállalkozó kedv és rongyos ezer dollár, az se baj, ha kettő és néha a fele is elég – rongyos legyen, ez a legfontosabb. Sejteni lehet már ebből, hogy ez a kis pénzmag számomra mindig a hiány megtestesülése, és nem csak ha utazásról van szó, hanem úgy általában. Nem az a sorsom tehát, hogy utazó legyek, ha hiányzik valami – mindegy, mi –, akkor ez már egészen biztos. Mert igazi utazónak a pénz meg minden pénzben mérhető dolog teher, és nem szokott retúrjegyet venni. A biztonság minden látszata teher, mert aki utazik, tudja, nincs biztonság, a látszat pedig nem érdekli. Akinek fontos a látszat, nem utazik, hanem otthon ül, mert a világot egy helyben ülve is megismerheti az ember, de önmagát csak utazva. És ebből már lehet következtetni arra, hogy mit értenék legszívesebben utazáson. Magamról írok tehát megint…
Ha utazókra gondolok, általában két ember jut eszembe. Az egyik Kőrösi Csoma Sándor, a másik Percy Harrison Fawcett. Csoma útján számomra két mozzanat bír igazán nagy jelentőséggel: az egyik, amikor a Vöröstoronyi szorosban elhagyja az utolsó osztrák határállomást, bizonyára visszanéz, tudván, hogy sosem látja többé Erdélyt, és itt nem fontos, hogy ez dokumentálható-e; a másik, amikor a lámakolostorban olvasni kezdi a tibeti szövegeket. Ezt a pillanatot megérkezésnek tekintem, innen már az ég felé visz az útja. Fawcett ezredes, amikor 1925-ben nekivág a Mato Grossonak, hogy megtalálja az eltűnt várost, amiről az indián legendák és az álmai szólnak, nem visz puskát magával, mert fölösleges. Azóta sem találkozott vele senki. A Xingu folyó forrásvidékén tűnik el, én tudom, hogy rálelt arra, amit keresett, akkor is, ha nem város az. És persze Tendzing, a serpa, akinek három tüdeje volt, és tudta, hogy akkor is ott laknak az istenek a Csomolungmán, ha az ember is feljuthat. Tendzing a legszerencsésebb, még a faluja határán sem kell átlépnie, hogy világutazó legyen. Utazás talán az, amikor minden lépés az ég felé vezet, nem csak fölfelé, el, vagy máshova.
Jártam egyszer én is Bécsben, egyszer meg Grúziában. Nem saját érdem, szóltak, hogy mehetek, ha van kedvem, és természetesen volt. Kitöltöttem az elém tett űrlapokat, átnyújtottam az útlevelemet, ahol kellett, és bámultam – volt retúrjegy. Bécsben nem akartak beengedni egy lokálba, mert szakállam van, a vak is látja, hogy narkós vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy ez diszkrimináció, de a kísérőm tudta, patáliát csapott, kikérte magának és végül beengedtek. Eredetileg – azt hiszem – nem is (én) akartam bemenni. Ilyen helyre ma már aligha ülnék be. Inkább drogoznék, pedig ellene vagyok. Grúziában, a Kis-Kaukázusban (de láttam én az Elbruszt is!) találkoztam három férfivel az erdőben. Az egyiknek puskája volt, a másiknak meg láncfűrésze, a harmadik olyan részeg volt, hogy támogatni kellett. Grúzul, oroszul, törökül nem tudok, de mikor hosszú társalgás után azt mondtam végső elkeseredésemben, hogy Puskás, Hidegkuti, Kocsis, felcsillant a szemük, vállon veregettek, vengerszki, mondták, és nagyon sok vodkát kellett innom velük… Persze négy nap Bécsben, hat nap Grúziában nem akármi, csak nagyon kevés, azóta sem tettem semmit, hogy több legyen, vagy legalább még egyszer. Az a rongyos ezer meg a retúrjegy. És nyilván sem Bécs, sem Grúzia nem ennyi, a világért sem akarom ezt az elcsépelt keleti ember–nyugati ember szembenállást, ellentétet erőltetni. Bécsben egy gorilla állta utamat, akinek franciául magyaráztam kilétemet, Grúziában pedig erdőjáró embereknek angolul. Végül magyarul értették meg, jól megmagyaráztam. Különben angolul sem tudok. Nem bűn ez, nem is hiba: lustaság. Lusta embernek honnan is volna rongyos ezer, főleg ha nem ez a legfontosabb. Bécs akkor is Musil, Freud, Wittgenstein városa marad nekem, és Grúziáról is inkább Abuladze filmjei jutnak eszembe, nem pedig Sztálin szülőháza.
Nyugat tehát az, amiről a magamfajta leginkább olvas, sokat, de nem eleget. Kelet az, amiről álmodik. Úgy álmodik a Keletről, ahogy a Nyugatról olvas: felületesen, hitetlenül – nem csak egészségesen kételkedve –, és van legalább egy hátsó gondolata. A hátsó gondolat nem mindig rossz gondolat, de többnyire.
Amikor a repülő elemelkedett a ferihegyi betonról, és Tbiliszi felé vette útját, stílszerűen arra gondoltam, amit egy barátom mondott többször is, hogy már csak Kelet felé érdemes utazni, a Nyugat sokáig olyan marad még, amilyen, ebbe fog belepusztulni. Keleten naponta világok tűnnek el, és tudás, amivel a Nyugat már sosem fog rendelkezni. Mindenki tudja, hogy a Nyugat el fog pusztulni, és Nyugaton is tudják, hogy a Kelet mindent megtesz azért, hogy úgy éljen, mint a Nyugat. Meg sem próbálom ezeket a fogalmakat itt most pontosítani, lebegjenek csak abban a zűrzavarban, amit világként élek. És nem vagyok pesszimista…
Kőrösi Csoma és Tendzing, meg Fawcett ezredes. Nyugat-e a Mato Grosso vagy kelet? Megint egy retorikai kérdés. Persze nincs nyugati meg keleti ember. Jó ideje úgy gondolom, hogy ha már mindenképpen osztályozni és csoportosítani szeretnék, akkor három féle ember van: az egyik komolyan veszi az istenét (isteneit), a másik nem, a harmadik sosem hallott róla (róluk). Negyedik csoport is van, nevezetesen azok, akik számára ez nem értelmes kérdés, akiknek ilyen probléma föl sem merülhet a tudáshorizonton, ám fölöttük már irtják az őserdőt a többiek. Azért jó ez a felosztás, mert csak akkor alkalmazható, ha előbb magamat is elhelyezem valamelyik csoportba, tehát az alapviszonyt tisztázom, ami nem distanciás, nem jó (Balázs Béla), és talán nem is tisztázható. Az utazás nyilván nem földrajzi kérdés, hanem metafizikai, akkor is, ha minden bölcsészhallgató tudja, hogy metafizika már nem lehetséges, pedig bizony, képzelet kell hozzá, semmi más.
Körülbelül egy órával azután, hogy felszállt Budapesten a gép, és nyilván Kelet felé repültünk, valahol nagyon messze lent, a felhők nyiladékán át megpillantottam egy behavazott hegyhátat. Azóta sem néztem utána, pontosan merre van az a légifolyosó, de a hegyhát alakjából arra következtettem, hogy ez csak a Fogarasi-havasokban lehet. És volt még egy olyan érzésem is, hogy nekem ott, pontosan azon a behavazott hegyháton valami fontos, halaszthatatlan dolgom van. Azokban a percekben derülhetett ki, hogy a repülést nem nekem találták fel, náthás is voltam, meg egyáltalán. És amikor az Elbruszt láttam a repülőből, meg az egész Kaukázust, amint kiemelkedett a felhők koszorújából, megint olyan érzésem volt, hogy én most inkább ott, pedig akkor már a repülőt is megszoktam, dohányozni is lehetett a gépen – meg kell becsülni az olyan helyeket, ahol még szabad.
Szóval a Fogarasi-havasok, az alapviszony, és tisztázni, amit még lehet. Tendzing is dohányos volt, de mindig abbahagyta, amikor az Everestre indult. Ez persze nem fontos, könnyű annak, akinek három a tüdeje, lélegezni is tud, meg hát a lélek, ha nem az agyban van, hanem ahol néha elszorul. Nekem persze nincs három tüdőm, de néha elszorul, és meg fogok tanulni lélegezni. Kemény tréning, aki próbálta, tudja. Különben a Fogaras Bécs és Tbiliszi között nagyjából félúton van. Erről fogok most beszélni, hogy félúton.
Amikor életemben először láttam meg a Fogarasi-havasokat, vonaton ültem, vagyis állingáltam a folyosón, éjszaka volt, és a hegyek fölött nagyon villámlott. Valahol Nagyszeben és Fogaras városa között száguldott a vonat, és a hegyek olyan kísérteties, rőt fényben világlottak, hogy azonnal megértettem, mire gondolt Babits, amikor azt írta, hogy Isten fogai között. Lehet, hogy Babitsot később olvastam, de én láttam azokat a fogakat, és talán így a legjobb. Éppen katona voltam, ki hitte volna kisdiák koromban, amikor Fawcett ezredes könyvét olvastam, hogy térképész alakulatnál fogok szolgálni, mert Fawcett is térképész volt. Különben jó dolog, ha az ember előbb tapasztalja meg azt, amiről majd pontos mondatokat olvas, de az sem baj, ha megtapasztalja azt, amiről már olvasott. Azt hiszem, az éjszakai villámlás meg a konokul rohanó vonat, a hegyek sápatag, delejes fénye, a mégis hihetetlenül éles kontúrok elég rémisztően hatottak rám. De azért nagyon szerettem volna akkor leszállni, és elindulni a villámló hegyek felé. Innen most már úgy tűnik, felismertem kedvenc hegyvonulatomat. Minden hegy a kedvencem, az Alföldön születtem, hát csak természetes.
Amikor végül 1991 nyarán először vágtam neki a Fogarasi-havasoknak, volt már némi tapasztalatom a magasabb hegyekről, de mikor morajlani kezdett az ég, és patakban hömpölygött szembe velünk az ösvényen az esővíz, kiderült, hogy e tapasztalat nem sokat ér. Minden pontosan olyan, amilyen. Az ember kicsi, a hegy nagy, legalább akkora nekem, mint Tendzingnek az Everest, ha nem nagyobb. Ebből kell kiindulni. Szóval nem három tüdő, hanem igen kicsi lélek, és hogy elszorul néha. Mert ki hitte volna, hogy az a cingár középiskolás, aki tornaórán az 1000 métert kitevő síkfutás szintidejét csak nyögve, és botladozva, éppen hogy, és a sportosabb lányok is jobban, szebben; de ki hitte volna, hogy némi gyakorlás és léleknövelés után 10 kilométeren csak tíz, rossz napokon tizenöt percre marad el a női világszinttől, és 20 kilométeren ez huszonöt perc, amit sehogy nem tud ledolgozni, viszont nem fárad el. Azt hiszem, maratoni távon jó félórával a női mezőny után érnék be, ami azért nem olyan rossz eredmény. Persze én soha nem versenyeztem, nem is edzettem, nem melegítettem be, csak futottam, mert miután az első egy-két kilométeren meghal az ember, a következő tízet vagy húszat egész kellemesen végig lehet szaladni. Az órával sem versenyeztem, még magammal sem. Röviden azt mondhatnám, hogy megleltem a futás idejét, a számomra egyedül érvényes tempót, ritmust, elmaradtak a rossz meg a jó gondolatok is, nem ziháltam, nem recsegett a térdem, a bokám, és nem tudok számot adni arról, mi történt másfél vagy két óra alatt. Futottam, ennyi az egész. Valami ilyesmit csinálnak az etióp futók is, no nem az ünnepelt versenyzők, hanem a névtelenek a szavannán – megélik a futás idejét. A fiziológusok azt mondják, ilyenkor az agy valamilyen hormont kezd el termelni, aminek már-már narkotikus hatása van a szervezetre. A bécsi gorilla is mondta, hogy narkós vagyok… De nyilván nem ezért fut az ember, a hormon van a futásért, nem fordítva. A futás rítus, elég itt a marathóni hírvivőre gondolni.
Évekig tartott a hosszútávfutó korszakom, és mielőtt bárki azt értené meg belőle, hogy milyen jó fizikai kondícióban lehettem akkor, gyorsan hozzá kell tennem, hogy nem voltam. Ez először a Fogarasban derült ki – mert más ideje van a futásnak és más a hegymászásnak. Szóval az első komoly emelkedőn úgy haltam meg, mint valamikor a tornaórákon. Rettenetes érzés, ha az ember jó pár ezer kilométer futás után egy sziklás hegyi ösvényen leroskad, és felnyög: nem bírom tovább. Nagyon szégyelltem magam, mert a társaim sokkal jobb erőben voltak, mindig megvártak, ha lemaradtam. És azután megjött a hegymászás ideje is. Azóta nem futok, nincs rá szükségem. Persze minden téli túra előtt megfogadom, hogy az indulásig hátralevő két hétben edzeni fogok, de nem lett még belőle semmi. Az első emelkedőn meghalok, azután az agy termelni kezdi jótékony hormonjait, és minden megy magától, csak lépegetni kell, cipelni a hátizsákot, jól megfontolni minden lépést, ha olyan a terep, elkerülni a lavinás helyeket, vagy az Istenre bízni azt, ami fölött az embernek nincs hatalma. Nem sport, nem kirándulás. A hegymászás ideje a hegy ideje.
Tehát a Fogarasi-havasok télen – lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni –, mert télen az igazi, bár nyáron sem rossz, csak annyi a turista, hogy a szűkebb átjárókban néha sokáig várakozni kell. Télen senki, csak néhány elvetemült, és még örülnek is egymásnak az emberek, ha egy szélfútta nyeregben találkoznak. És persze ugyanúgy nem tudom, miért kell nekem télen a Fogarasi-havasokba mennem, mint ahogy nem tudom elmesélni, mi történik velem egy húsz kilométeres futás alatt. Amikor előveszem a hátizsákot, a hágóvasat, a jégcsákányt és a többi kacatot – olyan nehéz mindig az ember lelke, mint a csomagja –, és néz rám a család, mint egykor a szomszéd néni: hová szalad, szomszéd, valami baj van? Vagy ahogy az oltári szentségre néz a protestáns ember, hogy ez a valami, ebben van a valami vagy ettől lesz? Magyarázkodni nem érdemes. Vagy csak fellengzősen, hogy például, amikor elindul az ember egy meredek, behavazott hegyoldalon, és fölsóhajt a szürkésfehér vagy éppen ragyogó semmibe, akkor ott ül fent az Isten, és ha felérek, már nincs ott, de amikor elindulok, mindig ott van. Persze, mindig, mindenütt ott van, de egy hótorlaszban kétezer méter fölött más az én ottlétem, másfajta jelenlét az, de aki Istent keresi, jobban teszi, ha templomba megy és imádkozik, ez a módszer ki van próbálva. Én is csak Sir Hillaryt próbálom utánozgatni, véletlenül sem Mózest. És hencegek tovább: ha az ember akar valamit, fölmegy a hegyre, és ha van magához való esze, csak akkor jön le, ha már nem akar semmit. Vagy: aki otthon nem találja meg élete értelmét, az a hegyen sem fogja. Lehetne még ezt folytatni.
Normális ember ilyesmire a hegyekben sosem gondol. Csomagoláskor talán, mielőtt megígérné a családnak, hogy vigyáz magára, nem, nem, lavinás helyre most sem, és nem lesz bivakolás, azért van menedékház, hogy fedél alatt töltsük az éjszakát. Fönt már minden sokkal egyszerűbb. Lépni, leszúrni a jégcsákányt a hóba, megtámaszkodni vagy megkapaszkodni, lépni még egyet, azután még egyet, mondjuk tízezerszer vagy többször. Mindig még egy lépést, és egyetlen rossz lépést sem. Mert nem az a veszélyes hely, ahol száz öles mélység ásít lent, lökdös a szél, vagy omlik a szikla, hanem ahol az ember nem figyel. És ez a figyelés befelé történik. A tempó, a ritmus, az idő. Amikor a hegy ideje az én időm lesz. Nehéz erről beszélni. Amiről viszont nem lehet beszélni, arról történeteket mesélünk. Egyfajta hallgatás ez is.
Három évvel ezelőtt egy márciusi napon – a Fogarasi-havasokban ez még tél – az Árpás völgyén indultunk el a gerinc felé. Azután, már nem tudom, milyen megfontolásból, a patak völgyéből kimásztunk a keleti hegylábra és azon mentünk tovább, majd ahol az ösvény elágazik, ott a Turnuri menedékház felé tértünk el. Térdig ért a hó, nem volt könnyű a járás, és egyszer eltűnt a turistajelzés is, de még jól látszott az ösvény. Egy idő után már nem látszott, de kis csapatunk ment tovább, amerre a sejtés vezette, és mikor kiderült, hogy se jelzés, se ösvény, akkor is csak mentünk tovább, mert a térkép szerint valahol itt van már a menedékház. Ott is volt, csak mi nem jutottunk el odáig. Elkövettük a legnagyobb hibát, amit télen egy hegymászó elkövethet, ha úgy érzi, hogy eltévedt és esteledik: nem fordultunk vissza a nyomainkon, csak mentünk előre, míg este nem lett, úttalan utak, sziklák, bozótos. Végül egy meredek, szinte függőleges vízmosásban úgy döntöttünk, hogy beereszkedünk a patakhoz, valahol ott kell lennie az ösvénynek is, keresztezni fogjuk.
Ma is csodálkozom, hogy a vízmosásban egyikünk sem törte ki a nyakát. Az utat nem találtuk meg, nagy volt a hó, és a hegyoldalban vivő ösvény nem látszott, hetek óta nem járt arra senki. Én maradtam leghátul, a többiek jól megelőztek, és lejárták előttem a havat, a vízmosásban jég volt, csúszott, és szinte minden lépés előtt biztosítanom kellett magamat a jégcsákánnyal, ezért nagyon lassan haladtam. Lent zúgott a patak, hallottam a többiek hangját, ők nem hallhattak engem. Egy meredek helyen – nyáron kis vízesés lehet ott – megcsúsztam és jó tíz métert zuhantam, de lehet, hogy többet. Valahogy megakasztottam a csákány hegyét a hóban, és megpróbáltam számba venni, eltörött-e valamim, vagy csak megijedtem, de nagyon. És ahogy ott ülök a szürkületben, kimerülve, a kétségbeesés szélén, jobbkéz felől meglátok valami furcsát. Egy madonna volt, gyermekkel a karján, mintha csak Boticelli festette volna, és nagyon érdekes ezüstös-arany fényben játszott. Hamar kiderült, hogy csak egy behavazott fenyőcsemete. Ott volt az útjelzés a mellette sötétlő fatörzsön, de ezt csak akkor láttam, amikor egészen közel mentem, ott szelte át az ösvény a vízmosást, ahol a zuhanásom véget ért. Nem vagyok katolikus, és vallásos sem, Carl Gustav Jungot (Emlékek, álmok, gondolatok) akkor még nem olvastam, vagy ki tudja? De az út ott volt, ahol a madonnát láttam. Előbb az élmény, azután a rá vonatkozó mondatok. Ugyan miért ne jelenhetne meg egy majdnem szerencsétlenül járt hegymászónak „Isten fogai között” a Madonna?
A társaim akkor már leértek a patakhoz, hiába kiabáltam nekik, hogy megvan az ösvény, nem hallották. Én is utánuk mentem. A hóban aludtunk a vízparton, és reggel elindultunk a szurdokban lefelé. Ma sem értem, miért nem másztunk vissza az ösvényhez, miért nem erősködtem, hogy ott van az út, azon kell menni. A patak mellett nem volt út, és csoda, hogy senki nem törte a nyakát, olyan helyeken jártunk, és többször át kellett gázolni a patakon – mínusz tíz fokban ez nem akármi, de elgémberedett lábunknak a víz meleg volt…
Mi ebből a tanulság? Az, hogy amikor az embernek megjelenik az angyal, rájön, hogy az egy behavazott fenyőcsemete, és megy tovább a butaság, a tehetetlenség által megszabott úton, de az angyal akkor is vigyáz rá, azért jelent meg. Éjszaka, mikor aludtam a hóban, ezt pontosan tudtam. Közben az egyik társam beleesett a vízbe, a jég alól szedte ki a bakancsát, és még sok érdekes dolog történt. Lefelé a szurdokban is tudtam, hogy baj minket itt már nem érhet, csak megfogalmazni nem volt erőm akkor.
Dolgom volt nekem a Fogarasi-havasokban, mindig is tudtam, de leginkább a felhők között, útban Budapestről Tbiliszi felé, Nyugat és Kelet között, mert féltem a repülőn. Az ember felületesen olvas, bután álmodik, és ha egyszer végre lát, nem hisz a szemének. Hogy miért éppen a hegyekben kellett nekem tisztáznom a viszonyt Istennel, nem tudom, de hát ez nem is fontos. Nem vagyok vallásos, nincs az az egyház, ahol az eretnekség gyanúja ne esne rám, de amit régebben hittem, azt most már tudom. Ha tesz egy nagyon kis lépést az ember az ég felé, az ég is tesz egy nagyon nagy lépést az ember felé, mert minden út az első lépéssel kezdődik.
Kőrösi Csoma az út végén leül olvasni. Fawcett ezredes nem visz magával puskát az utolsó útjára. Tendzing faluja fölött meg ott magasodik a Csomolungma.
Világutazó vagyok, de nem az én érdemem. Ha lesz majd rongyos ezer, talán messzebbre is, kedves tájakra és vidáman – ám addig csak befelé. Egyszer már zuhantam retúrjegy nélkül a hegyekben, ott állt az angyal, ahol talajt fogtam. És ez nem retorikai fordulat.

Az aradi gőzfürdő

Sohasem jártam az aradi gőzfürdőben. Két vagy három évvel az alább elmesélendő történet után, egy utcai téblábolás közben láttam meg a táblát, hogy hát ez az, ide kellett volna jönnöm akkor. Különben soha, semmilyen gőzfürdőben nem voltam, és mivel ma már a privát fürdőszoba a divat, azt hiszem, nem is fogok. Lehet, hogy már gőzfürdő sincs.

A nyolcvanas évek első felében Arad egyik hírhedt középiskolájába jártam, akkor sokak szerint az volt a leggyengébb, de biztos, hogy ott volt a legjobb tanári kar, bár ezt csak a beavatottak tudták. Minket éppen a kőolaj-kitermelés fortélyaira oktattak, és még sok egyéb érdekes dologra, meglehetősen kétes sikerrel. Állítom viszont, és tanúm is van rá, hogy olyan szép geológus tanárnőt ma már csak filmekben lehet látni, kár, hogy a moldvai dialektusát elég nehezen értettük…

Az iskolánál már csak a kollégium volt hírhedtebb, és rendesen utálta is mindenki, aki akkor benne lakott. De hát ez törvényszerű, az egész országot utálta kb. 20 millió ember. Volt valami nagyon megalázó abban, ahogy reggel hétkor a kollégium előtt kettes sorokba rendezett a pedellus, és elmasíroztunk a pár száz méterre levő iskolába. Még a rendőrök is szánakozva néztek, pedig az ő szánalmukra nem sokat adott senki. Ha délben késett az ember, nem kapott ebédet, hogy barátai is volnának a városban, esetleg könyvtárba, moziba is elmehetne, arról nem tudott senki. A kollégium valójában nem is volt olyan szörnyű. Kizárólag olyan dolgok történtek, amelyeket 40-50 összezárt kamasz egymással el tud művelni: a nagyobbak terrorizálják a kisebbeket, a kisebbek a még kisebbeket, azok a legkisebbet. Egzakt szabályok és a hierarchia szigorú betartása mellett. Sajnos a legkisebb én voltam. A pedellus meg hülye volt, de erről később…

Mivel a rendetlen, koszos, vidéki fiatalemberek tisztálkodása, fürösztése a kollégium személyzetét megoldhatatlan feladat elé állította, az volt a bevett szokás, hogy hetente egyszer kisebb csoportok ellátogathattak a közfürdőbe. Ez délutáni kimenőt jelentett, másfél-két órát lehetett csatangolni a városban felügyelet nélkül, és ez maga volt a szabadság. Az ingyen fürdőjegyet eladtuk, komoly klientúra volt, került így némi zsebpénz is. Jól ismertük azokat a kocsmákat, ahol kiskorúaknak is adtak sört, bár ezt a törvény akkor is szigorúan tiltotta. Sosem a törvénnyel van baj, hanem azokkal, akik az előírt látszatot nem tudják fenntartani. Kevés olyan bentlakót ismertem, aki járt a közfürdőben. Ezt nagyjából mindenki tudta, csak a pedellus nem, bár ő is gyaníthatott valamit, mert visszaérkezéskor mindig szúrópróbát tartott, ellenőrizte, hogy nedves-e a törülköző. Ő sem tudta, mi sem, hogy a gőzben adnak törülközőt, illetlenség, ha az ember a sajátját használja, mert ez a bizalmatlanság jele. Tehát a kocsma vécéjében mindig meg kellett vizesíteni a törülközőt.

Azon a nevezetes délutánon öt óra tájban a gőzbe indultunk: én, a legkisebb, és a nagyobbak, vagy négyen. Hétig szólt a kimenő, de ha nyolcig visszaért az ember, kisebb ordítással, fenyegetőzéssel megúszta, ha kilencre jött meg, az soron kívüli konyhaszolgálatot jelentett, kilenc után csak a legnagyobbak mertek kint maradni, de tőlük a pedellus is tartott. A fürdőjegyen túladtunk, ittunk egy sört, adtam a fiúknak kölcsön egy kis pénzt, csak az első hetekben hittem, hogy nem veszik el erővel is, ha kell nekik. Azután ment mindenki, ahova akart. Nem emlékszem, hol jártam, de nagyon jól telt az idő, és kilenc után értem a kollégiumba. Pedellusunk tajtékzott. Rendesen püfölte a többieket, ezektől éppen nem félt. Úgy tűnt, rólam közben meg is feledkezett, de amikor felbukkantam, elsápadt. Különben cingár alkat volt – valaki fontos ember félresikerült gyereke –, neurotikus, és azt hiszem, az egész pedellusi karrierjét kudarcként élte meg. Nagyot ütni nem tudott, az áldozat csak megrázta magát, vigyorgott, és ment tovább. Számoltam is már, hány nap konyhaszolgálatra ítél, ez hány matekóra. Áldás volt a konyhaszolgálat, utána csak jelentgette az ember, hogy múlt órán nem volt. Különben is hiába jártam én matekórára.

A kiosztott pofonok után a pedellus elbocsátott minket. Egy ideig még ordított, de azután elcsendesedett. Tudtuk, hogy hülye, nem is hibáztatta őt senki, csak azt átkoztuk, aki pedellusnak felvette. Már szinte aludtam, amikor hívatott. A függőfolyosó végén, a vécé mellett volt egy kis szobája, néha ott is aludt, délelőttönként oda vitte fel a nőjét vagy menyasszonyát. Nagyon szép lány volt, és még a 120 kilós szakácsnő is csodálkozott, hogy ilyen hülye pasival jár. Amikor beléptem a szobájába, valahonnan oldalról, a szekrény mellől ugrott nekem és gyomron vágott. Idejében megfeszítettem a hasizmomat, edzésben voltam, ha boksz-zsáknak használják az embert, attól még nem lesz jó bokszoló, de egy idő után már nem fél az ütésektől. Azt hitte, hogy rosszul kell majd lennem, gyorsan lenyomott egy székre, kivárt, arcomba világított az éjjeli lámpával, és előjött az aduval. Valaki arról tájékoztatta őt – kezdte –, hogy a fürdőben, miután fürödtünk, valamelyikünk sört ivott a bárban vagy büfében. Addig nem tudtam, hogy van ott is kocsma. Nekem azt kell szépen, őszintén elmondanom, hogy ki volt az, aki sört ivott közülünk. Ha szépen elmondom, semmi bántódásom nem esik. Senki nem ivott sört, válaszoltam. Meg akart ütni, de ezt nem vártam meg, a szekrényhez hátráltam és védekező állást vettem fel. Annak sem esik bántódása, aki ivott – folytatta –, csak ő tudni akarja, neki az ilyesmit tudnia kell. Jelenteni is kellene, de nem fogja. Ha viszont nem mondom el, akkor majd holnap az igazgató előtt… Mert ő tudja, hogy nem én voltam, de az igazgató nem tudja. Tehát ha elmondom, akkor nekem semmi bajom nem lesz. De írhat a szüleimnek is, ha úgy gondolom. Különben a többiek már elmondtak mindent. Ő csak azt akarja tudni, őszinte vagyok-e. Klasszikus rendőrfogás: bemárthatod a cimborádat annak reményében, hogy te megúszod, zérus-értékű játszma, vádalku stb. Csakhogy én akkor nem olvastam még a vonatkozó szakirodalmat. Azt nem mondhattam, hogy nem is voltunk a gőzben. Magamra sem vállalhattam a dolgot, mert először is én nem ittam sört a gőzben, és ő is azt mondta, hogy nem én ittam sört a gőzben. Tudtam, hogy egyetlen rossz szó, és a nagyok laposra vernek. De attól, amivel fenyegetett, hogy igazgató meg szülők, jobban féltem, mint a nagyoktól. És nem tudom, miért. Az igazgató nagyon rendes ember volt, és a szüleimre sem lehetett panaszom. Tehát a legegyszerűbb vagy legolcsóbb megoldást választottam: Sanyi, Sanyi ivott sört.

Jól van, mondta a pedellus, és orrba vágott, nem erősen, csak úgy. Sanyi viszont nagyon orrba vert, öt perc alatt akkora lett az orrom, mint egy krumpli, de a borogatás segített, csak fájt még egy hét múlva is. Sanyival különben semmi bajom nem volt, még kedvelt is, én voltam az egyetlen, akin a két cselgáncsfogását be tudta mutatni. Ennyit tudott. És akkor valami rendkívüli dolog történt. Fuldokoltam a szorításban, Sanyi lihegett és káromkodott fölöttem, a többiek körülálltak, nézték, majd valaki azt mondta, hogy: elég. Sanyit leszedték rólam, nem hiszem, hogy megfojtott volna, de nem is nagyon védekeztem. Nagyjából igaza volt. De olykor a tizenévesek igazságérzete sokkal pontosabb, mint bárki hinné, még az ilyen elátkozott helyen is. A tanácskozás elég sokáig tartott, sok dolgot kellett tisztázni. Az ítélet így hangzott: ha Sanyinak bántódása esik, kirúgják az iskolából vagy valami hasonló, akkor laposra verjük a pedellust, együtt, mind, én ütök elsőnek, mondtam harciasan, de mások szerint ez a Sanyi dolga; ha meg nem lesz semmi komoly, akkor bekenem a pedellus szobájának ajtaját azzal a bizonyos anyaggal, ami erre fölöttébb alkalmas. Különben is megérdemli. Meg így Sanyival is kvittek leszünk. Ez nagyon fontos.

Az ügynek – amint az várható is volt – semmilyen következménye nem lett. De vészesen közeledett a határidő, amikor bosszút kellett állnom a pedelluson. Nem volt kibúvó. Hajnalra időzítettem az akciót, hajnali ötre, amikor az első villamos eldübörög a szomszéd utcában, és sem a szakácsnő, sem a pedellus nem érkezett még meg. Sikerült fel is ébrednem, és azonnal a vécébe indultam, hogy a szükséges anyagot beszerezzem, vagy magam állítsam elő, ha kell. A függőfolyosón kellett végigmennem, a pedellus szobája előtt, gondoltam is, hogy megnézem jól, nehogy elvétsem. Óvatosan csoszogtam, és az ajtó előtt valami ismerős bűz csapta meg az orromat. A derengő fényben észrevettem, hogy valaki megelőzött. Be volt kenve a kilincs alaposan, alul, felül, a kulcslyukba is jutott, és egy hatalmas Z betű barnállott a világos ajtón, mint a filmben: Zorro. Nagy kő esett le a szívemről. Először gondoltam arra, hogy mégiscsak van gondviselés, ha nem is keresztényien jár el mindig.

Még nem sikerült visszaaludnom, amikor vérfagyasztó női sikoly rázta meg az egész épületet, utána kiabálás, ordítozás hallatszott, és a 120 kilós szakácsnő alkatát meghazudtoló tempóban elindult fel a lépcsőn. Kisebbfajta földrengéshez volt ez hasonlatos, Richter-skála szerint 1,5-ös – tanultam geológiát. Azután a szakácsnő teli torokból felnevetett, és vihogott, hörgött, csukladozott, ahogy csak a testes nők tudnak. Állt a pedellus nője vagy menyasszonya a függőfolyosón, egyik kezében a retikülje, a másik meg olyan furcsa pózban, az ég felé emelve, mintegy segélykérően. Az arca kékes, lilás – nyilván a hajnali derengés miatt –, aztán elejti a retikült, és potyogni kezdenek a könnyei, zokog, visít és elrohan. Pedig olyan szép nő volt. A bentlakók egyenként jönnek ki a folyosóra, ingben, gatyában, kinek ahogy sikerül, mert ezt látni kell…

Az esetet nem követte sem nyomozás, sem megtorlás. A pedellus ugyanolyan hülye maradt, de a nőt nem láttuk többet. A szakácsnő azt mondta, jobb ez így mindenkinek. Néhány hónap múlva gőzfürdőjegyet már nem adtak, nem tellett rá. Az élet ment tovább a maga útján. Sokan vannak, akik máig azt hiszik, hogy én kentem be az ajtót. Akkor megtettem volna, egészen biztos. De jó, hogy nem én voltam. Különben ezt a történetet most nem írtam volna meg.

A doktor és a bölcs

Egyszer egy bölcs tanító – aki az erdőben lakott, és ingyen osztotta meg tudását az arrarájó emberekkel – azt mondta az egyik tanítványának, hogy csak akkor érdemes belefogni a stúdiumokba, ha úgy érzi, egész életén át tanulni fog, de jól jegyezze meg: bármennyit tanul és olvas, mindig csak az elején jár majd a megkezdett útnak, mert elkezdeni lehet csak, elindulni, a végére jutni soha, és akármennyit tud, mindig arra gondoljon, hogy mi mindent nem tud még, mert valójában semmit sem tudunk. A tanítvány hitte is meg nem is, de egyáltalán nem volt elragadtatva a kilátásoktól, és nagyon sokat töprengett azon, hogy nincs ez jól így, változtatni kell. Olvasgatott, tanulgatott, iszogatott, majd – nem tudni miként – hirtelen ledoktorált, és megírta az első egyetemi tankönyvet. Kiállt vele a piactérre és elkezdte kínálni a portékát, azt ígérve, hogy aki megtanulja a könyvet (lehetőleg szó szerint), az mindent tudni fog, amit tudni érdemes, amit meg nem ebből a könyvből tanult, azt jobb elfelejteni. Akik hittek neki, és jó pénzért megvették a könyvét, hamarosan doktori címet szereztek, megírták a saját könyvüket, és jó pénzért árulták a piacon. A fejedelem előbb gyanakodva nézte a nyüzsgést, gonosz tanácsadói összeesküvésről suttogtak meg forradalomról. Ám a bölcs fejedelem, mert éppen volt ráérő ideje, elolvasott néhány könyvet, nagyot kacagott és alaposan lehordta a tanácsadóit. Majd látván, hogy az üzlet virágzik, külön házat építtetett a doktoroknak, hogy elkülönüljenek a többi árustól, és elnevezte a házat egyetemnek. Messzi földről tódultak az ifjak, mert gyorsan híre ment, hogy az egyetemen rövid idő alatt, viszonylag olcsón mindent meg lehet tanulni, és mire ledoktorál, a legbutább és leglustább ifjú is művelt, kifinomult, okos, tájékozott ember lesz – ha szorgalmas nem is. Minél több tanulnivágyó érkezett a városba, annál gyorsabban és olcsóbban zajlott a tanulás, a fejedelem újabb házat volt kénytelen építtetni, hogy mind elférjenek. A többi árus is jól járt, és a vendéglősök, kocsmárosok, szállásadók úgyszintén, de az utcalányoknak sem volt okuk többé panaszra. Hírét vette a történteknek a bölcs tanító és úgy döntött, meglátogatja volt tanítványát a városban. A tanítvány azonnal ráismert egykori mesterére, nagy örömmel fogadta, és betessékelte fényűző dolgozószobájába, szivarral, kávéval és konyakkal kínálta az öreget. Beszélt erről meg arról, vastag könyveket, folyóiratokat mutogatott az öregnek, beszámolt a felfedezéseiről, utazásairól, külföldi meghívásairól. Boldog embernek látszott, ám egyszer, talán a konyak hatására, keserűen kifakadt:

– Neked volt igazad, Mester, csak elkezdeni lehet, befejezni nem.
A mester csendben végigfüstölte a szivart, megitta a kávét, majd felállt és az ajtóhoz lépett.
– Tévedtem, fiam, már elkezdeni sem lehet – mondta, és elment.

 

 

Pszicho

A nagybátyám iszákos ember volt, de kikérte magának, ha valaki azt merte gondolni, hogy alkoholista. Elég volt, ha valaki úgy nézett rá, azt ő azonnal megérezte, és elképesztő patáliát csapott. Ilyenkor mindig józan volt, részegen nem érdekelte, hogy ki mit gondol. Tíz évet dolgozott öntődében, húszat szénbányában. Alacsony, vézna ember volt, szíjjas, azt hiszem, ez a megfelelő szó. Minden pénzét elitta, pár napnál tovább sosem tartott, pedig néha egészen sok volt neki. Azok a számok ma már nem mondanak semmit.
Azt mondta, hogy a bányában a legtöbb ember fél. Aki nem fél, az iszik. Aki fél és iszik, hamar belepusztul. Aki fél, az ne igyon, és ne legyen bányász! Van ebben valami. De a félelmet nem ússza meg senki. Ferenc bátyám az asszonytól félt. Testes fehérnép volt, hangos, jólelkű. Az ura húsz éven át verte. Három gyerekük volt, tulajdonképpen szerették egymást. Vasárnap, ha Ferenc bátyám józan volt, nagyon szépen énekeltek a templomban. Ha részeg volt, a szomszédok rettegtek, az első tíz évben volt eset, hogy a rendőröket is kihívták. De Ferenc bátyám csak annyit mondott nekik, hogy a föld alatt miért nem kerestek meg soha? Később a szomszédok hozzászoktak a perpatvarhoz. A rendőrök ugyan bátrak voltak, ittak is, de a bányában sose keresték fel.
 No, de az asszonyi furfang… Mondja egyszer az embernek, józan volt éppen, hogy te Ferenc, ebben a kis üvegben kénsav van, és ha még egyszer meg találsz ütni, én a szemedet kimaratom. Hitte is meg nem is az ember, józanul is nagyon bátor volt. Pár nap múlva, fizetésnap lehetett éppen, Ferenc bátyám átesett a tűzpróbán. Amikor egy óvatlan pillanatban az asszony hajfonatát elengedte, az mint a villám, úgy nyúlt be a konyhaszekrénybe az üvegcséért, és már loccsantotta is a féldeci vizet. Az ura meg ordítva rohant az orvosi rendelőbe, hogy úristen, megvakultam! Ott lemosták az arcát, adtak neki egy aszpirint, és hazaküldték. Másnap megtudta, vagy rájött magától, hogy akkor volt sav utoljára a házban, amikor a bádogcsatornát forrasztották. Lehet annak vagy harminc éve is. A bánya gonosz, mondogatta, félni mégse szabad, de az ember vigyázzon a szemevilágára. Még azt is mondta, ha valaki úgy nézett rá, mint egy alkoholistára, hogy ő csak iszákos, ha már az asszonytól se fél, akkor lesz majd alkoholista. Vasárnap, ha templomba mentek, nagyon szépen tudtak énekelni.