2.

 

No de hogyan azonosíthatóak, illetve mivel azonosulnak a huszonegyedik század galegói? Kisebbségi kultúra révén a róluk kialakított sztereotípiák jól megragadhatóak a róluk szóló vicceken keresztül. Nem kevés spanyol viccportál anyagát végigfésülve az alábbi jellemvonásokat tulajdonítják nekik: buták, vidékiek (természetesen mindez urbánus szemszögből, pejoratív értelemben tűnik fel), értetlenek, maradiak – nagy részben tehát a Franco halála előtti állapotokat konzerválják a világvégi, elmaradott agrárvidéket felidézve.

 

A középkori virágzást követő séculos escuros (sötét századok) után az európai nacionalizmusokkal együtt, a romantika századában születő galegó nemzettudat ugyanakkor más pilléreket tartott kiemelkedőnek: az identitásépítés vagy -formálás igényével fellépő, kosztumbrista lírában rendre feltűnik a tengerész ¹ és a földműves alakja (Salvador García-Bordaño találóan beszél „tenger- és szántóföld-Galiciáról” ², az idillisztikus, zöld galegó táj, a líraiság, illetve a kelta hagyományok. ³

 

Fontos azonban kiemelni, hogy a poszt-érába (posztmodern, posztfrancói, posztrurális) való megérkezés mennyire előnyére fordítja a galegóság korábbi hátrányait. ⁴ Franco halálával, és a hetvenes évek végének demokratikus átmeneténetével új korszak vette kezdetét a galegó identitás formálódásában, melynek kulcsszava a hibriditás. A centralizált államhatalom alól való kikerülés, a kooficiálisnak elismert nyelv, a történelmi nemzetként való elismerés, az autonómia megadása olyan frusztrációkat szüntetett meg, melyek a hagyományostól eltérő hangsúlyok felé tolták el a nemzetértelmezést. A XXI. századi galegó nemzettudat már nem feltétlenül kötődik sem a nyelvhez, sem a területhez. A tapasztalat azt mutatja, hogy a városiasodás, az agrárterületek csökkenése, s ennek folyományaként a galegó nyelvet első vagy kizárólagos nyelvként beszélők számának visszaesése nem vetette vissza a galegó nemzettudatot, ami arra enged következtetni, hogy a hagyományosan meghatározó nyelv már nem határolja be azt, vagyis „nincs összefüggés a nyelvi kompetencia és a nemzeti érzés között.” ⁵

 

A területi kötöttség felszakadásához tudni kell, hogy Galegóföld, mint hagyományos finis terrae, a kontinentális Európa széle, nem csak hátrányt szenvedett abból, hogy a fejlett gazdasági-politikai központtól távol helyezkedik el (a sziget perifériáján való földrajzi elhelyezkedést szokás is volt párhuzamba állítani a régió Spanyolországon belül elfoglalt, elmaradott kulturális-gazdasági-politikai helyzetével) – a tengerhez való közelség egyben a mobilitást is könnyebbé tette, előbb Latin-Amerika (Argentína, Venezuela, Kuba), később pedig Európa (Svájc, Nagy-Britannia) irányába, olyan időszakokban is, amikor Spanyolország teljesen magába fordult (a periféria-lét, a hasonló táj, a mobilitás, a kulturális fejlődésben fontos szerepet játszó újvilági migráció és a kelta mitológia egyaránt összeköti a galegókat a testvérnemzetként tisztelt írekkel). A jelenleg külföldön élő galegók száma vitatott (1,5 és 2 millió közé teszik számukat), jelentőségük viszont már a Rexurdimiento idején is megmutatkozott: Kubában adták ki először a XIX. századi galegó irodalom kulcsművét, Rosalía de Castro Follas novas-át, Kubából jön a nemzeti himnusz, a zászló, ott alapították a Real Academia Galegát. A 2008-as spanyolországi választásokra 325.000 külföldön élő galegó regisztráltatta magát – nem véletlen, hogy a hatalmas diaszpórával rendelkező Buenos Airest csak Galegóföld „ötödik provinciájaként” szokás emlegetni, s hogy a galegó politikusok Latin-Amerikába járnak kampányolni. Az emigrációban élő galegó szerves része, állandó alakja a nemzeti kultúrának (magyarul lásd például Manuel Rivas „A kecske nem könnyezik” című novelláját ⁶, vagy galegóul Xurxo Souto Tres trébons című regényét, a filmművészetben pedig a Mamasunción, Gallego, vagy a Hotel Tívoli című alkotásokat). Joggal felvethető tehát Néstor García Canclini gondolata: „Hogy gondoljunk el egy olyan nemzetet, mely nagyrészt valahol máshol tartózkodik?” ⁷

 

Mára ráadásul a migrációs tendencia visszájára fordult: a Franco-éra végeztével Galegóföld befogadó nemzetté vált – külön pikantériát ad a dolognak, hogy főként azokból az országokból érkeznek ide bevándorlók, ahol amúgy erős a galegó jelenlét – a luzofón területekről (elsősorban Portugáliából) és Latin-Amerikából. Hogy ezek a gyakran más kontinensről, egészen eltérő kultúrából érkező elemek kiválóan integrálódnak a nemzettestbe (elég csak a galegó zenei szcénába beépülő, zöld-foki gyökerű Batuko Tabancára, vagy a Kamerunban született, de már par excellence galegóként értelmezett íróra, Víctor Omgbára gondolni) , csak kiemeli a modern galegó identitás egyik kulcselemét: a befogadókészséget és a nyitottságot, ami tán a több évszázados határidentitásból, „kompországságból”, a szétszórtságban is összetartozásból, illetve a jelenlegi átmenetiségből adódik: Galicia tartomány úton van a rurálisból a városiasba (ezt Colmeiro a „rurban” szóval érzékelteti), a középkoriból a jelenkoriba, s Santiago de Compostelát elnézve, jól érzi magát így, úton, két világ közt, otthonból idegenbe, idegenből hazavágyva.