Zelei Dávid összes bejegyzése

Bejegyzések

A futball, mint egyéni sportág

 

A hóba, fagyba, de mostanság inkább unalomba, holtszezonba fulladó január közepének hagyományos vetélkedése évtizedek óta az Aranylabda-szavazás, végeredménye ugyanakkor csak fél évtizede hidegháborút idézően bipoláris: Messi vagy Ronaldo, Leo vagy CR7. Hogy a tippmixen háromesélyt adni e szavazás végeredményére manapság már olyasmi, mint kosárlabdában megadni a remi lehetőségét, nem volt mindig így: előttük duplázni a manapság már csak hájában fürdő veterán, (NemCristiano) Ronaldo tudott (1997, 2002), de ő is úgy, hogy királyságai közt négy olyan szezont hagyott ki, mikor a legjobb háromba is csak egyszer került be. Sok tanulságot rejt a két szuperhatalom éves vetélkedése, itt és most ugyanakkor arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy a futballnak, mint egyéni sportágnak 2008, C. Ronaldo első országlása óta, egyre kevesebb köze van a futballhoz, mint csapatsporthoz.

 

Nézzük a száraz tényeket: idén a nemzetek, illetve bajnokságok közti összemérések szintjén válogatott világverseny híján a nemzetközi kupák szolgálhatnak legbiztosabb alapul: ezek közt is a Bajnokok Ligáját szokás a legrangosabbnak tekinteni. E versengésben egyértelműen kinyilatkoztatott Németország, ezen belül is a Bayern München elsősége, s nem csak a német házidöntő (Bayern – Dortmund 2-1) igazolja ezt a napnál is világosabban, az elődöntők ugyanis kétfrontos német-spanyol csatát hoztak, az összesítés pedig 11-3-at mutat a germán és a hispán arany- és ezüstérmes csatájában – ez több, mint minőségi fölény.

 

Megpróbálhatjuk mindezt tendenciaként értelmezni, és Messi, valamint Ronaldo szereplését ebben a kontextusban értelmezni: a 2008 óta eltelt időszakban előbbi egy, utóbbi két Bajnokok Ligáját zsebelhetett be, mind szórták a gólokat a sorozatban és betaláltak a döntőben – ezekben az években nehezen vitathatjuk elsőségük jogosságát. Ott van ugyanakkor három szezon, a 2009/10-es, ’11/12-es és a ’12/13-as, mikor Inter – Bayern, Chelsea – Bayern, majd Bayern – Dortmund döntőket rendeztek, ám mégis Messi, Messi, majd Ronaldo vihette haza az Aranylabdát. Ilyenkor rangban a válogatott tornákon nyújtott teljesítmény segíthet: ez azonban sem Messit, sem Ronaldót nem húzza ki a vízből: Messi Argentínája egy vébé- és egy Copa América-negyeddöntővel büszkélkedhet (2010, 2011), Ronaldo Portugáliája egy vébé-nyolcaddöntővel, egy Európa-bajnoki negyeddöntővel illetve egy bronzéremmel – az egyedüli, Aranylabda szempontjából értékelhető (vagyis nem csalódást okozó) eredmény még utóbbi lehetne, de ez sem ért semmit (ne legyenek illúzióink, a döntőt agyonnyerő spanyoloknak se: ezt az Aranylabdát is Messi nyerte).

 

Egyetlen megoldásként így az kínálkozik, hogy a bajnokságban nyújtott teljesítmény önmagában is elegendő lehet a győzelemhez: idén az is kiderült, hogy ehhez még csak a Primera Divisiónt sem kell megnyerni. Cristiano Ronaldo ugyanis úgy végzett az élen idén, hogy csapata második lett a bajnokságban, kiesett a Dortmund ellen a Bajnokok Ligája elődöntőjében, igaz, döntő érdemei voltak abban, hogy válogatottja pótselejtezőn (!) kvalifikálta magát a vébére; kár, hogy ennek hátterében elkendőztetik, hogy a pótselejtező oka az volt, hogy nem sikerült megelőzniük csoportjukban az oroszokat (ne próbálkozzunk elősorolni orosz Aranylabda-esélyeseket; értelemszerűen nem voltak).

 

Egy esélyünk maradt hát, hogy fenntartsuk a logika látszatát: ha bebizonyítjuk, hogy a Primera División mindenekfelett áll, az ott nyújtott klasszisteljesítmény pedig önmagában is elég lehet egy Aranylabdához. Az UEFA-koefficiensek segítségével érvelhetünk e mellett: a 2011/12-es szezon együtthatói egyértelmű spanyol fölényt mutatnak, és az elmúlt öt év átlagai alapján is a spanyol csapatok indulhatnak a legjobb helyzetből a sorsolásokon jövőre. Nem árt azonban egy pillantást vetnünk alaposabban is a táblázatra, hogy átlássuk: 2009/10-ben és 2012/13-ban (vagyis, utóbbi esetében a szempontunkból legfontosabb szezonban) a német, 2010/11-ben pedig a portugál bajnokság koefficiense lett a legjobb, s utóbbi tényből még aligha következtet bárki arra, hogy az adott évben a portugál lett volna az év legerősebb bajnoksága. Erősebb érvnek tűnik, hogy a 2008 óta lejátszott hat BL-döntő 12 résztvevőjéből csak kettő volt spanyol (mindkétszer a Barcelona járt a döntőben, és nyert is), míg a maradék tíz helyből öt az angoloké (kettőt nyertek, egyszer házidöntőn), négy a németeké (egyet nyertek, egyszer volt házidöntő), egy pedig a 2010-es győztes Interé. Ha a mérleg Premier League és Bundesliga felé dőlésének okait keressük, pedig kilyukadunk a probléma (a problémám) gyökeréig, ami a spanyol bajnokság kiegyensúlyozottságának hiányából adódik. Az ugyanis kísértetiesen hasonlatos képet mutat az Aranylabda-szavazásokhoz az elmúlt években: a győztes 2005 óta csak a Real Madrid vagy a Barcelona lehet, 2010 óta mindig legalább 96 pontot szerzett, az első és a harmadik között négy éve legalább 24 pont a különbség (de volt, amikor 39, vagyis 13 győzelemnyi!), a gólkirálysághoz pedig 2009-től legalább 32, s 2011 óta legalább 41 gólt kellett szerezni. Mindez levezethető lenne a két géniusz puszta zsenialitásából is, de ugyanilyen sokat mond a bajnokság bipolaritásáról: az ötven gólos gólkirály az egy-kétcsapatos, szélsőségesen polarizált, kevéssé tagolt bajnokságok sajátja.

Az ilyen tudományoskodó, statisztikai alapokra, vagyis mérhető teljesítményre, eredményekre épített érvelés, kérdésfölvetés azonban akkor válik nyilvánvaló szócsépléssé, okafogyott reklamációvá, ha felvázoljuk az Aranylabda-szavazás menetét: az aktuális legjobbat ugyanis a FIFA-tagországok szövetségi kapitányai, csapatkapitányai és egy-egy újságírója szavazza meg. Nem árt tudnunk: a FIFA-nak jelenleg 209 tagja van, s mivel a szavazás demokratikus alapokon működik, egy kiválasztott togói vagy naurui újságírónak pont annyit ér a szavazata, mint Juhász Rolandnak vagy Didier Deschampsnak. (Ne legyünk naivak, könnyedén elképzelhető olyan eset, hogy egy válogatott csapatkapitánya szélességében és mélységében is kevesebb információval rendelkezik a világ futballjáról, mint egy jobb azeri újságíró, nem teljesen igazságtalan tehát mindez.) Kezdjünk most el hát számolni. A legszélesebb merítésű futballesemény, ahol az egész világ labdarúgói képviseltethetik magukat, a FIFA világbajnoksága, mely harminckét csapatos; az európai szövetség ötvenegy tagból áll, a dél-amerikai tízből. Ha nem számolnánk az igen jelentős metszetekkel, még mindig több, mint az országok – ezzel együtt a szavazók – felének esélye sincs, hogy testközelből találkozhasson Messivel vagy Ronaldóval (pláne mindkettejükkel), pusztán, mert válogatottjaik nem ugyanabban a zónában versenyeznek, mint e sztárokéi, illetve mert csapataik sosem jutnak ki a világbajnokságra, és bármennyire is globalizált napjaink futballja, a Primera División is csak negyvenhat ország játékosait alkalmazza (pont a felükből mindössze egy-egy játékost). Így Ázsia, Óceánia, Észak-Amerika, a Karibi-térség és Afrika egy jelentős része számára ezen labdarúgók mindörökké a tévé, a streamek, a sajtó által közvetítve válnak elérhetővé, a közvetítettség pedig befolyásolja a preferenciáikat is. De hogyan?

A kétezres évek médiatrendjei szemmel láthatóan a perszonalizáció, a futball individualizációja felé fordulnak: a sztárcsapatok brandjét jól láthatóan egy-egy kulcsjátékos köré építik, aki nem pusztán összeolvad a csapat eleve jó márkanevével, hanem jószerivel ráolvad, felülírja azt. Mindez elemi érdeke a kluboknak is: egy-egy jól felépített játékosbrand tízmillió eladott mezt jelenthet az ázsiai piacon, s a drukker, aki a játékossal azonosul, szinte biztos kiterjeszti szimpátiáját a csapat egészére, ami újabb eladott mezeket, sportszárakat, rajongói klubtagságokat, madridi látogatásokat, jegyvásárlást, kábelelőfizetéseket, röviden: fogyasztást generál. A tudatosan felépített, világmárkává fejlesztett imázs első, s egyik legprofibb képviselője kétséget kizáróan a Manchester United és Anglia szimbólumává vált David Beckham volt, akiből egy jobb láb, egy híres feleség és egy vérprofi imázsépítő csapat csinált példaképet, példáját ugyanakkor Ronaldo Spanyolországba érkezése helyezte új, radikálisabb pályára. A már addig is Real Madrid-Barcelona versenyfutássá butított sorozat Ronaldo és Messi egyidejű jelenlétével így arcot, s egyszersmind arculatot kapott: a Primera így lett húsz csapat versengéséből két emberé. E, médiában amúgy is túlsúlyban lévő csapatok meccseinek főcímszervező eseménye ennek megfelelően Messi sérülés miatti hiányzása, Ronaldo gólképtelensége is lehet, ennek következményeként pedig nemcsak a saját és az ellenfél játékosainak teljesítménye, hanem a csapatok játéka is érdektelenné válik. Ezzel nem kívánom sem Messi, sem Ronaldo teljesítményének értékét elvitatni – mindössze arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy oldódik el a játékos szereplése a csapatétól finoman az egyes kiemelt játékosok csapatok fölé pozicionálásával. A lózung – „a csapatérdek mindenek felett” – immár hamisan cseng. Ne feledjük ugyanis, az Aranylabda célját tekintve az adott év legjobbját hivatott díjazni, ez pedig egy ilyen szavazáson már csak azért is nehezen választható le a szavazó számára legszimpatikusabb játékos megválasztásától, mert e szavazók közül sokan már egy olyan valóságshow/tehetségkutató-univerzumban szocializálódtak, amely nem a teljesítményt (ha egyáltalán elvárható ilyen mondjuk egy valóságshowban), hanem a szimpátiát – vagyis a minél jobban felépített personal brandet – honorálja. (Hogy csak egy példát mondjunk: a Voice zenei tehetségkutató műsorában már akkor is lehetett szavazni az előadókra, amikor azok még egy hangot sem énekeltek a héten.)

Nem az egyéni, s főként nem a csapatteljesítmény perdöntő immár tehát, hanem a személyiség, melynek (értelemszerűen manipulált) megismerését a közösségi hálók és megosztófelületek multiplikálódásával ezernyi eszköz teszi lehetővé: ha pedig a mauritiusi csapatkapitány az Instagram-fotók, Facebook-állapotfrissítések, és twittelések alapján úgy találja, Ronaldo nagyképű, nincs az az isten, hogy jövőre rá szavazzon. Hát még Pintér Attila…

 

Bejegyzések

Galego vagy gallego?

A befogadás és identitás kérdései Magyarországon és Galegóföldön

 

1.

 

„Saját elnevezése galego vagy lingua galega; a magyarban a spanyol írásmódú gallego [galjégo] alak honosodott meg” kezdi a Wikipédia magyar oldala a „galiciai nyelv” szócikket, a kétkedésre hajlamos magyar olvasó pedig rögtön felteszi magában a kérdést: vajon mért használunk egy, a magyar nyelvtől oly idegen, „o” végződésű nevet arra a népre és nyelvre, mely lényegesen több beszélővel rendelkezik, mint a spanyolban szintén rövid „o”-ra végződő, régesrég magyarosított 1 baszk (vasco)?

 

A válasz legalább olyan egyszerűen sommázható, mint amennyire összetetten magyarázható. Míg a magyarhoz hasonlóan agglutináló nyelvvel rendelkező baszkok hangoskodó nacionalizmusa 2 beépítette a régiót és nyelvét a magyar köztudatba, addig a galegókkal és Galiciával egészen más a helyzet. A Spanyolország északnyugati részén található, Portugáliával határos Galicia tartomány neve a magyarban könnyedén összekeverhető a Halics vagy Gácsország néven is ismert, sokat szenvedett közép-európai történelmi régióval, így nem egy olyan galegókról szóló, magyar célközönségnek szóló cikk, tanulmány született, mely e két terület elkülönítésével kezdi mondandóját 3. Ezenkívül a galego nacionalizmus – a baszkkal szemben – jóval kevésbé látványos (ahogy Bánki Éva fogalmaz: „a galego terrorista olyan gyakori, mint a terhes öszvér” 4), ráadásul az etnokulturális identitás kötőanyagaként szolgáló nyelv maga sem fogható fel egzotikumként: az újlatin tengerben ismeretlen eredetű nyelvszigetként élő baszkkal szemben a galego világosan köthető a portugálhoz, mellyel közösek a gyökerei (a középkorban a líra nyelve a galego-portugál a félszigeten), s egyszersmind olyan nyelv, „melyet a spanyolajkúak minden különösebb erőfeszítés nélkül megtanulhatnak” 5. A saját nyelv tehát nem a különbözőséget, hanem a hasonlóságot hangsúlyozza, ami nehezíti az önálló identitás képzését, melynek leglényege a másoktól való eltérés – ahogy Samuel Huntington fogalmaz: „én vagy mi sajátos tulajdonságokkal bírok vagy bírunk, amelyek megkülönböztetnek engem tőled, vagy minket tőletek.” 6

 

Az első akadály tehát az elkülöníthetőség nehézségeiben rejlik, ami megnehezíti a magyar köztudat számára az önálló entitásként való beazonosítást. Ennek ellensúlyozására történt néhány olyan lépés, mely elsőként nyelvi színtéren igyekezett saját karaktert adni az észak-spanyol régiónak. Mindez jól nyomon követhető a spanyol-magyar szótárak galegókkal és Galiciával kapcsolatos változásaiban. A legrégebbi, Gáldi László-féle spanyol-magyar szótár még egy néven emlegeti a két térséget, illetve lakóit és nyelvüket (Galicia: „Galícia <Spanyolországban is>”, galiciano: „galíciai (vö. Galicia)” 7), a Dorogman-féle szótár ugyanakkor a régiókat már elkülöníti az első „í” megrövidítésével 8 (Galicia: „1. Galícia <Kelet-Európában> 2. Galicia <Spanyolországban>”), de a nyelvről, fenntartva a Gáldi-féle tévedést, még mindig galiciai spanyol nyelvjárásként beszél, a nyelv magyar megfelelőjeként pedig egyedül a spanyol változatot, a gallegót adja meg. 9 A legfrissebb, Faluba-Morvay-Szijj-féle szótár ugyanakkor ezen is javít, három megfelelőt is felkínál: a gallegót, a galegót és a galiciait (fontos információ, hogy előbbi kettő toldalékolatlan alakja a szótárban rövid o-ra végződik). 10 A kérdés adott: megoldják-e ezek a változtatások a könnyebb azonosíthatóság problémáját?

 

A válaszadáshoz két faktort kell figyelembe vennünk: a beazonosíthatóság és a befogadhatóság kérdését. Vajon könnyebben, jobban megkülönböztethető a magyar nyelvhasználó számára beszéd/olvasás közben a rövid i-vel írt Galicia, vagy még mindig elhallásra/nyomdahibára gyanakszik, és rászorul a zárójeles „nem tévesztendő össze…” figyelmeztetésre? Válaszunk e kérdésre egyértelmű igen, mégpedig számos okból: egyrészt, mert úgy hisszük, hogy – az északspanyol tartománnyal szemben – a magyar olvasó tudatába elég mélyen beásta magát a megannyi gazdán és névváltoztatáson átesett Galícia neve, másrészt, mert míg -ícia végű szavunk rengeteg van (pl. milícia, malícia – az idegen eredetű szavak megfelelője általában -ság végződést kap, a citált esetekben pl. katonaság, rosszmájuság), -icia végű elenyésző számban, harmadrészt, mert ahogy a Nyelv és Tudomány felhívja rá a figyelmet, a nem szóeleji [i] és [í] közötti különbség magyarban olyannyira meggyengült, hogy pusztán ennyi nem elégséges két szó világos megkülönböztetéséhez, 11 negyedrészt pedig, mert ha ragaszkodunk a spanyolos írásmódhoz, akkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy a forrásnyelvben épp az ominózus első i-re esik a hangsúly. No de van-e jobban elkülönülő, egyértelműbb megfelelő a régió nevére a magyar szakirodalomban? Szerencsére van: Pál Ferenc és Bánki Éva is használja a Galegóföld elnevezést, amely több szempontból is szerencsésnek tűnik: egyáltalán nem kelt asszociációkat sem Galíciával, sem a gallokkal kapcsolatban, ugyanakkor egyértelműen utal a térség lakóira, a galegókra. De miért véljük védhetőbbnek a galegót a galiciainál vagy a gallegónál?

 

Az első összehasonlítás eldöntésének miértjére, úgy hisszük, korábban már megadtuk a választ, a galego-gallego páros összevetésekor ugyanakkor már nem csupán a beazonosíthatóság, hanem a befogadhatóság felől is mérlegelnünk kell.

 

Az identitás szempontjából az egy „l”-nyi többlet nagy különbséget rejt: a „galego” szó a népnév (és a nyelv) eredeti, galego nyelvű megnevezése, a „gallego” ugyanakkor ennek spanyol nyelvű megfelelője. Ismervén a Franco-rendszer alatti nyelvi és identitásbeli elnyomást (Manuel Rivas például így idézi föl az erőszakos hispanizálást: „mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt” 12) mindez komoly érv lehetne a galego ént jobban kifejező saját megnevezés átvételéhez, de ne szenvedjünk csőlátásban – sem a „katalánt”, sem a „baszkot” nem az eredeti nyelvből magyarosítottuk, sőt, a baszkot még csak nem is spanyolból 13.

 

Magyar szempontból van ugyanakkor egy praktikusabb, befogadhatósági szempont is a vita eldöntésére. A spanyol „gallego” szóban található ugyanis egy olyan digráf, az ll, mely a spanyolul nem tudó magyar olvasó számára kiejtési nehézséget/tévutat jelent, ennek megfelelően a gallego szó „magyaros” ejtése sem a spanyol, sem a galego eredetinek nem a leképzése. Akkor hát el is dőlt a vita a „galego” javára?

 

Véleményünk szerint nem, mégpedig két okból. Egyrészről, mert magyarban az -icia végződéshez hasonlóan a szóvégi rövid „o” is a fehér holló ritkaságával vetekszik, másrészt, mert a galego nem a portugál ([u]), hanem a spanyol ([o]) ejtésmódot követi a szóvégi hangsúlytalan „o” esetében, vagyis nem okoz sem kiejtési nehézséget, sem toldalékolási problémát a magyar nyelvhasználó számára. 14

 

Meg kell ugyanakkor vizsgálnunk, valóban igaz-e az az állítás, hogy a magyar nyelv és helyesírás nemigen szívleli a szóvégi „o”-t. Noha a mindenki által ismert szabály szerint a magyarban mindössze a „no” és a „nono” végződik rövid o-ra, a Fodor István által jegyzett „A világ nyelvei és nyelvcsaládjai” több, mint negyven olyan nyelvet jegyez, melyek rövid o-ra végződnek, s külön érdekessége a dolognak, hogy közülük számos átvesz más, magyar helyesírási sajátosságokat (pl. baszketto, akposzo, afar-szaho). Mindössze kettő olyat említ ugyanakkor, melyek „ó”-ra végződnek: az eszkimót és az eszperantót (a jelenlegi helyesírási norma a filippínót is idesorolná) – talán nem helytelen azt feltételezni, hogy az összes, könyvben felsorolt, „o”-ra végződő nyelv közül e kettő ágyazódott be leginkább a magyar köztudatba. Azt is mondhatnánk, e megnyújtott szóvégi magánhangzó a nyelvünkbe való befogadás jelképe. A fentebb felsorolt érvek tekintetében ugyanakkor semmilyen írás- vagy kiejtésbeli akadályát nem látjuk annak, hogy a galegóval is így tegyünk – javaslatunk tehát a galegó alak használata.

 

Lábjegyzet:

  1. A Zaicz Gábor által szerkesztett Etimológiai szótár a szó első magyarországi megjelenését 1879-re teszi. Zaicz Gábor (főszerk.): Etimológiai szótár: magyar szavak és toldalékok eredete. Bp., Tinta, 2006. „Baszk” szócikk. ↩
  2. Még csak nem is kell a Baszkföld kapcsán legelsőként feltoluló, mostanság végóráit élő (?) ETA-ra gondolnunk, elég, ha csak a sporttévéken hétről-hétre követhető Athletic Bilbao játékospolitikájára utalnunk, mely nem egyedülálló módon, de tán Európában a leghangosabban hirdeti, keretében csak baszk futballisták szerepelhetnek. ↩
  3. Lásd pl. Asztalos Lajos: „Galego költők”. Korunk, 2008/8, 46-47. o. ↩
  4. Bánki Éva: „Nemzet vagy közösség? Galego identitás az ezredfordulón” Magyar Napló, 2003/11. 37. o. ↩
  5. Xosé-Manoel Núñez: „Regionális önfelismerés és radikális etnonacionalizmus között. A galego nacionalizmus alakulása 1960 és 2000 között a nyugat-európai felfogások tükrében”. Hitel, 2001/12. 91-103. o. 100. o. ↩
  6. Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Bp., Európa, 2005. 52.o. ↩
  7. Gáldi László: Spanyol-magyar szótár. Budapest, Terra, 1987. „Galicia” és „galiciano” szócikkek. ↩
  8. Ebben talán Kiss Lajos igen alapos földrajzinév-gyűjteményére támaszkodik, mely ugyanezzel a megkülönböztetéssel él 1988-as kiadásakor. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., Akadémiai, 1988. „Galicia” és „Galícia” szócikkek. ↩
  9. Dorogman György: Spanyol-magyar kéziszótár. Budapest, Akadémiai, 1992. „Galicia” és „gallego” szócikkek. ↩
  10. Faluba Kálmán – Morvay Károly – Szijj Ildikó: Akadémiai spanyol-magyar szótár. Budapest, Akadémiai, 2008. „Gallego” szócikk. ↩
  11. „Galicia és Galícia” Nyelv és Tudomány. http://www.nyest.hu/hirek/galicia-es-galicia Utolsó letöltés: 2011. szeptember 28. ↩
  12. Manuel Rivas: „A pillangók nyelve”. Ford: Gergely Veronika. In: Pál Dániel Levente (szerk.): A pillangók nyelve. XX. századi galego próza. 147-158. o. 148. o. ↩
  13. Zaicz: i.m. „baszk” szócikk. ↩
  14. Utóbbira kiváló példa José Eduardo Agualusa A múltkereskedő című (eredetiben portugál nyelvű) regényének magyar fordítása, mely az [u]-nak ejtett hangsúlytalan szóvégi „o” toldalékolása esetében szakít a szokásrenddel, és röviden hagyja azt (pl. „Eduardot”), jelezvén az olvasó számára, hogy a hagyományos írásmód csak megerősítené a már így is rosszul rögzült kiejtést. José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő. Ford.: Bense Mónika. Bp., JAK-L’Harmattan, 2010. (A vonatkozó szerkesztői jegyzet a 4. oldalon található.) ↩
Oldalak: 1 2