A futball, mint egyéni sportág

 

A hóba, fagyba, de mostanság inkább unalomba, holtszezonba fulladó január közepének hagyományos vetélkedése évtizedek óta az Aranylabda-szavazás, végeredménye ugyanakkor csak fél évtizede hidegháborút idézően bipoláris: Messi vagy Ronaldo, Leo vagy CR7. Hogy a tippmixen háromesélyt adni e szavazás végeredményére manapság már olyasmi, mint kosárlabdában megadni a remi lehetőségét, nem volt mindig így: előttük duplázni a manapság már csak hájában fürdő veterán, (NemCristiano) Ronaldo tudott (1997, 2002), de ő is úgy, hogy királyságai közt négy olyan szezont hagyott ki, mikor a legjobb háromba is csak egyszer került be. Sok tanulságot rejt a két szuperhatalom éves vetélkedése, itt és most ugyanakkor arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy a futballnak, mint egyéni sportágnak 2008, C. Ronaldo első országlása óta, egyre kevesebb köze van a futballhoz, mint csapatsporthoz.

 

Nézzük a száraz tényeket: idén a nemzetek, illetve bajnokságok közti összemérések szintjén válogatott világverseny híján a nemzetközi kupák szolgálhatnak legbiztosabb alapul: ezek közt is a Bajnokok Ligáját szokás a legrangosabbnak tekinteni. E versengésben egyértelműen kinyilatkoztatott Németország, ezen belül is a Bayern München elsősége, s nem csak a német házidöntő (Bayern – Dortmund 2-1) igazolja ezt a napnál is világosabban, az elődöntők ugyanis kétfrontos német-spanyol csatát hoztak, az összesítés pedig 11-3-at mutat a germán és a hispán arany- és ezüstérmes csatájában – ez több, mint minőségi fölény.

 

Megpróbálhatjuk mindezt tendenciaként értelmezni, és Messi, valamint Ronaldo szereplését ebben a kontextusban értelmezni: a 2008 óta eltelt időszakban előbbi egy, utóbbi két Bajnokok Ligáját zsebelhetett be, mind szórták a gólokat a sorozatban és betaláltak a döntőben – ezekben az években nehezen vitathatjuk elsőségük jogosságát. Ott van ugyanakkor három szezon, a 2009/10-es, ’11/12-es és a ’12/13-as, mikor Inter – Bayern, Chelsea – Bayern, majd Bayern – Dortmund döntőket rendeztek, ám mégis Messi, Messi, majd Ronaldo vihette haza az Aranylabdát. Ilyenkor rangban a válogatott tornákon nyújtott teljesítmény segíthet: ez azonban sem Messit, sem Ronaldót nem húzza ki a vízből: Messi Argentínája egy vébé- és egy Copa América-negyeddöntővel büszkélkedhet (2010, 2011), Ronaldo Portugáliája egy vébé-nyolcaddöntővel, egy Európa-bajnoki negyeddöntővel illetve egy bronzéremmel – az egyedüli, Aranylabda szempontjából értékelhető (vagyis nem csalódást okozó) eredmény még utóbbi lehetne, de ez sem ért semmit (ne legyenek illúzióink, a döntőt agyonnyerő spanyoloknak se: ezt az Aranylabdát is Messi nyerte).

 

Egyetlen megoldásként így az kínálkozik, hogy a bajnokságban nyújtott teljesítmény önmagában is elegendő lehet a győzelemhez: idén az is kiderült, hogy ehhez még csak a Primera Divisiónt sem kell megnyerni. Cristiano Ronaldo ugyanis úgy végzett az élen idén, hogy csapata második lett a bajnokságban, kiesett a Dortmund ellen a Bajnokok Ligája elődöntőjében, igaz, döntő érdemei voltak abban, hogy válogatottja pótselejtezőn (!) kvalifikálta magát a vébére; kár, hogy ennek hátterében elkendőztetik, hogy a pótselejtező oka az volt, hogy nem sikerült megelőzniük csoportjukban az oroszokat (ne próbálkozzunk elősorolni orosz Aranylabda-esélyeseket; értelemszerűen nem voltak).

 

Egy esélyünk maradt hát, hogy fenntartsuk a logika látszatát: ha bebizonyítjuk, hogy a Primera División mindenekfelett áll, az ott nyújtott klasszisteljesítmény pedig önmagában is elég lehet egy Aranylabdához. Az UEFA-koefficiensek segítségével érvelhetünk e mellett: a 2011/12-es szezon együtthatói egyértelmű spanyol fölényt mutatnak, és az elmúlt öt év átlagai alapján is a spanyol csapatok indulhatnak a legjobb helyzetből a sorsolásokon jövőre. Nem árt azonban egy pillantást vetnünk alaposabban is a táblázatra, hogy átlássuk: 2009/10-ben és 2012/13-ban (vagyis, utóbbi esetében a szempontunkból legfontosabb szezonban) a német, 2010/11-ben pedig a portugál bajnokság koefficiense lett a legjobb, s utóbbi tényből még aligha következtet bárki arra, hogy az adott évben a portugál lett volna az év legerősebb bajnoksága. Erősebb érvnek tűnik, hogy a 2008 óta lejátszott hat BL-döntő 12 résztvevőjéből csak kettő volt spanyol (mindkétszer a Barcelona járt a döntőben, és nyert is), míg a maradék tíz helyből öt az angoloké (kettőt nyertek, egyszer házidöntőn), négy a németeké (egyet nyertek, egyszer volt házidöntő), egy pedig a 2010-es győztes Interé. Ha a mérleg Premier League és Bundesliga felé dőlésének okait keressük, pedig kilyukadunk a probléma (a problémám) gyökeréig, ami a spanyol bajnokság kiegyensúlyozottságának hiányából adódik. Az ugyanis kísértetiesen hasonlatos képet mutat az Aranylabda-szavazásokhoz az elmúlt években: a győztes 2005 óta csak a Real Madrid vagy a Barcelona lehet, 2010 óta mindig legalább 96 pontot szerzett, az első és a harmadik között négy éve legalább 24 pont a különbség (de volt, amikor 39, vagyis 13 győzelemnyi!), a gólkirálysághoz pedig 2009-től legalább 32, s 2011 óta legalább 41 gólt kellett szerezni. Mindez levezethető lenne a két géniusz puszta zsenialitásából is, de ugyanilyen sokat mond a bajnokság bipolaritásáról: az ötven gólos gólkirály az egy-kétcsapatos, szélsőségesen polarizált, kevéssé tagolt bajnokságok sajátja.

Az ilyen tudományoskodó, statisztikai alapokra, vagyis mérhető teljesítményre, eredményekre épített érvelés, kérdésfölvetés azonban akkor válik nyilvánvaló szócsépléssé, okafogyott reklamációvá, ha felvázoljuk az Aranylabda-szavazás menetét: az aktuális legjobbat ugyanis a FIFA-tagországok szövetségi kapitányai, csapatkapitányai és egy-egy újságírója szavazza meg. Nem árt tudnunk: a FIFA-nak jelenleg 209 tagja van, s mivel a szavazás demokratikus alapokon működik, egy kiválasztott togói vagy naurui újságírónak pont annyit ér a szavazata, mint Juhász Rolandnak vagy Didier Deschampsnak. (Ne legyünk naivak, könnyedén elképzelhető olyan eset, hogy egy válogatott csapatkapitánya szélességében és mélységében is kevesebb információval rendelkezik a világ futballjáról, mint egy jobb azeri újságíró, nem teljesen igazságtalan tehát mindez.) Kezdjünk most el hát számolni. A legszélesebb merítésű futballesemény, ahol az egész világ labdarúgói képviseltethetik magukat, a FIFA világbajnoksága, mely harminckét csapatos; az európai szövetség ötvenegy tagból áll, a dél-amerikai tízből. Ha nem számolnánk az igen jelentős metszetekkel, még mindig több, mint az országok – ezzel együtt a szavazók – felének esélye sincs, hogy testközelből találkozhasson Messivel vagy Ronaldóval (pláne mindkettejükkel), pusztán, mert válogatottjaik nem ugyanabban a zónában versenyeznek, mint e sztárokéi, illetve mert csapataik sosem jutnak ki a világbajnokságra, és bármennyire is globalizált napjaink futballja, a Primera División is csak negyvenhat ország játékosait alkalmazza (pont a felükből mindössze egy-egy játékost). Így Ázsia, Óceánia, Észak-Amerika, a Karibi-térség és Afrika egy jelentős része számára ezen labdarúgók mindörökké a tévé, a streamek, a sajtó által közvetítve válnak elérhetővé, a közvetítettség pedig befolyásolja a preferenciáikat is. De hogyan?

A kétezres évek médiatrendjei szemmel láthatóan a perszonalizáció, a futball individualizációja felé fordulnak: a sztárcsapatok brandjét jól láthatóan egy-egy kulcsjátékos köré építik, aki nem pusztán összeolvad a csapat eleve jó márkanevével, hanem jószerivel ráolvad, felülírja azt. Mindez elemi érdeke a kluboknak is: egy-egy jól felépített játékosbrand tízmillió eladott mezt jelenthet az ázsiai piacon, s a drukker, aki a játékossal azonosul, szinte biztos kiterjeszti szimpátiáját a csapat egészére, ami újabb eladott mezeket, sportszárakat, rajongói klubtagságokat, madridi látogatásokat, jegyvásárlást, kábelelőfizetéseket, röviden: fogyasztást generál. A tudatosan felépített, világmárkává fejlesztett imázs első, s egyik legprofibb képviselője kétséget kizáróan a Manchester United és Anglia szimbólumává vált David Beckham volt, akiből egy jobb láb, egy híres feleség és egy vérprofi imázsépítő csapat csinált példaképet, példáját ugyanakkor Ronaldo Spanyolországba érkezése helyezte új, radikálisabb pályára. A már addig is Real Madrid-Barcelona versenyfutássá butított sorozat Ronaldo és Messi egyidejű jelenlétével így arcot, s egyszersmind arculatot kapott: a Primera így lett húsz csapat versengéséből két emberé. E, médiában amúgy is túlsúlyban lévő csapatok meccseinek főcímszervező eseménye ennek megfelelően Messi sérülés miatti hiányzása, Ronaldo gólképtelensége is lehet, ennek következményeként pedig nemcsak a saját és az ellenfél játékosainak teljesítménye, hanem a csapatok játéka is érdektelenné válik. Ezzel nem kívánom sem Messi, sem Ronaldo teljesítményének értékét elvitatni – mindössze arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy oldódik el a játékos szereplése a csapatétól finoman az egyes kiemelt játékosok csapatok fölé pozicionálásával. A lózung – „a csapatérdek mindenek felett” – immár hamisan cseng. Ne feledjük ugyanis, az Aranylabda célját tekintve az adott év legjobbját hivatott díjazni, ez pedig egy ilyen szavazáson már csak azért is nehezen választható le a szavazó számára legszimpatikusabb játékos megválasztásától, mert e szavazók közül sokan már egy olyan valóságshow/tehetségkutató-univerzumban szocializálódtak, amely nem a teljesítményt (ha egyáltalán elvárható ilyen mondjuk egy valóságshowban), hanem a szimpátiát – vagyis a minél jobban felépített personal brandet – honorálja. (Hogy csak egy példát mondjunk: a Voice zenei tehetségkutató műsorában már akkor is lehetett szavazni az előadókra, amikor azok még egy hangot sem énekeltek a héten.)

Nem az egyéni, s főként nem a csapatteljesítmény perdöntő immár tehát, hanem a személyiség, melynek (értelemszerűen manipulált) megismerését a közösségi hálók és megosztófelületek multiplikálódásával ezernyi eszköz teszi lehetővé: ha pedig a mauritiusi csapatkapitány az Instagram-fotók, Facebook-állapotfrissítések, és twittelések alapján úgy találja, Ronaldo nagyképű, nincs az az isten, hogy jövőre rá szavazzon. Hát még Pintér Attila…