Ez is királyok földje. Megszegetlen

vörös-kék fényekkel teli messzeség.

Nagyanyám spenótot szed benne. Negyvenöt

Lépés a körtefa-sor, huszonöt lépés a kerítés.

Nagyanyámnak a huszonöt lépés is sok. A szomszéd

fiú – minden pénzt megérdemel – tavasszal jön

a kertet felásni. Régi kert ez, korhadt, öreg,

a földjét ugyanolyan öreg indák fojtogatják,

mint nagyanyám térdeit.

És most, olvasó, azt hiszed, jön a mégis!

Hogy szeretem a nagymamát, hogy szeretem

ezt a drága kis kertet, hogy hogy tipegtem-topogtam

benne, mikor gyerekkoromban negyvenöt lépés után

megláttam végre a végtelent.

Hát nem! Mindig utáltam ezt a káposzataszagú

kis kertet, ami telis tele van hasznos magvakkal,

az öregkor folyondáros, már-már rögeszmés

aggódásával…

De egyszer elsodor engem egy hullám az Adrián,

ki az öbölből a prüszkölő tenger felé. Míg kapálóztam,

minden sejtemmel éreztem azt az életet a haláltól

elválasztó negyvenöt lépést, amit a nagymama oly

makacsul tesz meg minden reggel a körtefáktól

az ágyasokig. Egyszer majd alulmaradok,

ahogy alulmarad ő is.

Szerelmes vagy, hát szavakkal laksz jól. Jelzőkkel,

infinitivuszokkal, más tündökletességekkel. Halott vagy,

pedig még meg sem születtél. Romlasz és bomlasz. Vagy csak most

készülsz megszületni? Miért félsz tőlem? Miért félek tőled?

Elég inni egy korty vizet, a helyére tolni a biciklit, vagy csak nevetni

a holdon: fénylő, halott kődarab, amit szerelmünk örökös körforgásra

kényszerít. Majd akkor is körbejár, óvatos-irigyen, ha mi nem leszünk itt.

Kicsinyítőképzők, röppenők, kagylócskák, meleg és hideg

hullámok, tükrök szélére ragasztott, színes pillangók közt élt

a nagynéném. Valinak hívták, de a Gizi is ugyanolyan

jól állt neki – és ugyan melyik átutazó vendég jegyzi meg 

egy fodrásznő nevét, aki a vasútállomás mellett serénykedik?

Vidám volt, ropogós, míg a rák megette a kagylócskákat,

felzabálta a testét, lerágta a gyöngyházfényt a körmeiről,

végül a körmeit. És a rákosok szaga – tudod – borzasztóbb, 

mint a dauervíz, beleivódik mindenbe, nem lehet kiszellőztetni,

nem lehet tőle szabadulni, megül mindenen, mint a halálfélelem.

Én sem tudok már a vonásaira visszaemlékezni. Hogyan is tudnék?

Az arcán (a régi arca helyén) árnyékok, fekete-fekete pillangók .

Ittam a poharadból, de nem lettem szerelmes – se szerelmes,

se okosabb, se boldogabb, se bölcsebb. Mint két kis pióca,

olyan a poharad szélén az ajkaim nyoma. Nyál, unalom, betegség,

förtelem. Na de hogy lesz így férjem? Gardénia-függönyöm? Intellektusom?

Szép bőröm? Verseskötetem? – Igen, tudom: a saját poharamat még föl sem emeltem.

Ámde a gyász kieszi a testből a lelket, összegyűri a falakban

a keménységet – a magányos házakat (ki ne tudná ezt?) azonnód

ellepik a szellemek. Fiatal lány vagyok, eladó, így aztán anyám, az öreg

színésznő beszél belőlem. Kézfejemen esténként a dédanyám kölnijét érzem –

No de vigyük a maradék bort, és most már szaladjunk innen! A kulcsot

a csalánosba dobom, és közelébe se megyek a ruhásszekrénynek,

ahol a parketta is beroskadni látszik ennyi verssor, ennyi búbánat,

ennyi balszerencse, ennyi szorosan egymásba préselt, halott kalap,

kesztyű, sál súlya alatt. J’ai plus de souvenirs que si j’avais mille ans. 

Ám hálátlan sem vagyok, ó dehogy! Megállítom az órákat, és itthagyok

magamból 7241 évet, hogy majd az emlékezzen helyettem.

 Belenyúl a csecsemők szájába. Hogy lángoljon

a kíntól a nyelv, és hogy az első tejfogak fájó, fekete

csonkok legyenek! Milyen jó húsban van, súgja, és bólint

elégedetten. Ráismersz, ugye? Kutyafejű mitológiai

alak vagy a randa szomszédasszony az ötödikről?

Megfordul az elsőn, a másodikon, a harmadikon,

a negyediken, de akárhol jár, szivárog a nevetése.

Meg se mered kérdezni tőle, mért halnak meg a gyerekek.

Mitteccikehhezajóidőhözszólni?  Nem szól

semmit, úgy felel, hogy nem felel. De hogy lehet

egy szegény, öreg, beteg nénire haragudni?

Hisz ő csak kifigyel  – míg kavarog, zúdul az éjszaka, 

mintha csak palackból öntenék. Mennyi gonosz lárma, 

mennyi szárnyzúgás, pittyegés, surrogás, cirregés!

Mitteccikehhezajóidőhözszólni? Ül a sötétben, büszkén,

komoran, mintha a bogarakat is nevükről ismerné.

Az a kis vér nem számít, kicsim. Fáj a fejed?

Vagy a szíved fáj? Kibírták mások is.  

Húzd fel, vedd fel, nem számít.

Te ugyan mit felelsz? Sebezhető vagy, 

romlékony, törékeny. Egy élő,

aki csak egy élőnek adhat életet.