Ez is királyok földje. Megszegetlen

vörös-kék fényekkel teli messzeség.

 

 

Nagyanyám spenótot szed benne. Negyvenöt

Lépés a körtefa-sor, huszonöt lépés a kerítés.

Nagyanyámnak a huszonöt lépés is sok. A szomszéd

fiú – minden pénzt megérdemel – tavasszal jön

a kertet felásni. Régi kert ez, korhadt, öreg,

a földjét ugyanolyan öreg indák fojtogatják,

mint nagyanyám térdeit.

 

 

És most, olvasó, azt hiszed, jön a mégis!

Hogy szeretem a nagymamát, hogy szeretem

ezt a drága kis kertet, hogy hogy tipegtem-topogtam

benne, mikor gyerekkoromban negyvenöt lépés után

megláttam végre a végtelent.

 

 

Hát nem! Mindig utáltam ezt a káposzataszagú

kis kertet, ami telis tele van hasznos magvakkal,

az öregkor folyondáros, már-már rögeszmés

aggódásával…

 

 

De egyszer elsodor engem egy hullám az Adrián,

ki az öbölből a prüszkölő tenger felé. Míg kapálóztam,

minden sejtemmel éreztem azt az életet a haláltól

elválasztó negyvenöt lépést, amit a nagymama oly

makacsul tesz meg minden reggel a körtefáktól

az ágyasokig. Egyszer majd alulmaradok,

ahogy alulmarad ő is.