A holnap a holnap… Pesten könnyebben jön el,

mint Komáromban. Nem ugrasz fel? Nem jössz el hozzánk?

Nem ugrálok: éppen 350 Ft van a pénztárcámban, egy fél gyros-ra

épp hogy elég – ha egyszer épp egy fél gyros-ra támadna kedvem.

De nem támad, mert hiszen munkát keresek. Vagy csak üldögélek,

a térdemen egy verseskötettel. Hátam mögött a Parnasszus,

előttem egy tűzfal – ha ugyan érted. És a szegényekről olvasok,

akiknek nincs gobelin pénztárcájuk, ahogy nincsenek persze irodalmi

divatokban tájékozott barátaik sem. Azt persze nem tagadom,

hogy a szegények léteznek, csak éppen még nem laktam annyira jól,

hogy szeressem is őket. Pedig a város aluljárói, ezek a vasbeton

érfalak, ráncok, sebek, mind ugyanabban a kloákában futnak össze:

az éhség útvesztőjében. Én itt találkozom velük össze. Tudd meg,

Horatius: az éhség majd’ olyan makacs dolog, mint a költészet.

 

 

Drága dédmamám – akitől a gobelin tárcámat örököltem –,

énekelni tanult Bécsben, és az első háború után ő is éhezett.

Ám az utcán büszkén a járókelők szemébe nézett, hogy az arcára,

és ne a rongyos cipőjére figyeljenek. Micsoda példa, igen!

A Damjanich utcán végig – kezemben egy képzelt opera

kottájával és ezzel a valóságos kis gobelin micsodával –

én is büszkén lépkedek. Csak nincs arcom, talán már

tekintetem sem, amit megmutathatnék a többieknek.